Mihály Ildikó: Az otthon tanulás (2024. 02. 05.) (2)
https://folyoiratok.oh.gov.hu/uj-pedagogiai-szemle/az-otthon-tanulas-gyakorlata-a-mult-a-jelen-es-a-jovo
Mihály Ildikó: Az otthon tanulás gyakorlata; a múlt, a jelen – és a jövő?
A 20. század utolsó évtizedeiben egyre több gyereket tanítottak otthon, s ez a tendencia az elmúlt néhány évben tovább erősödött. A tanulmány egyrészt körképet ad arról, hogy a világ különböző térségeiben milyen a home-schooling jogi szabályozása, másrészt részletesen elemzi, hogy milyen okok, szülői motivációk következtében terjedt el ismét ez a történelem korábbi szakaszaiban természetesnek mondható jelenség. Az elemzés szerint az okok között nagy súllyal esik latba az iskola agresszióval, erőszakkal teli légköre és a tömegoktatás alacsony hatékonysága.
A művészet, a tudomány és a politika szereplőinek példái nyomán régóta mindenki előtt ismert a házitanítók és -nevelők személye és szerepe a gyermekek nevelésében. Olyan iskolázott fiatal férfiakról és nőkről van szó, akik rövidebb-hosszabb időn keresztül egy-egy gazdag család gyermekeinek oktatására és nevelésére vállalkoztak. Házitanító volt például Vörösmarty Mihály – a Perczel családnál –, nevelőnőként kezdték pályájukat a Brontë-nővérek, Charlotte, Emily és Anne, a később híres íróként ismertté vált angol papleányok. Otthon tanították például – egészen egyetemi tanulmányainak megkezdéséig – Alfred Nobelt, a közgazdász John Stuart Millt, s hasonlóképpen sok más ismert személyiség között a szociálantropológus Margaret Meadet, a Nobel-díjas Bertrand Russelt, a népszerű amerikai színműírót, Noel Cowardot, a „krimi királynőjének” tartott Agatha Christie-t és a világhírű hegedűművészt, Yehudi Menuhint is. Otthon tanították Hugonnai Vilmát, az első magyar orvosnőt is, és gyenge egészségi állapota miatt Weöres Sándor is magántanulóként tette le iskolai vizsgáit. Az irodalmi művek is megőrizték a házitanítók figuráit; sok más között Julien Sorel, Stendhal „Vörös és fekete” című regényének főhőse is ebben a minőségben került a tragikus végkifejlet első lépésének színterét jelentő de Renal-házba.
Az otthoni tanulást azonban a 20. századdal kezdődően – még a gazdag arisztokrata és polgárcsaládok gyermekei esetében is – egyre inkább felváltotta a külső iskolába járatás, vagy elitkollégiumokba való beíratás gyakorlata; noha még sokáig ott maradtak a családoknál és részt vettek a nevelésben a gyerekeket különféle idegen nyelvekre tanító, külföldről hívott – fiatal vagy kevésbé fiatal – kisasszonyok. A 20. század második felétől aztán az otthoni tanulás – még az ilyen formában biztosított nyelvtanítás is – szinte teljesen eltűnt a pedagógiai gyakorlatból; a családok anyagi lehetőségei, illetve a megváltozott életmód és családszerkezet ugyanis egyre kevésbé tették lehetővé ezt a megoldást. A nevelési-oktatási intézmények viszont egyre több és nagyobb feladatokat vállaltak magukra, s az oktatás világméretű expanziója láttán akár az is hihető lett volna, hogy az oktatás végérvényesen kikerült a családi otthonok falai közül. Legfeljebb néhány olyan példa emlékeztetett a régmúlt idők otthontanulási gyakorlatára, amelyek azt mutatták: egynémely kivételes tehetségű gyerekeknek szüleik otthon tanították meg a tananyagot, hogy így – magántanulóként – több idejük maradjon sajátos képességeik kibontakoztatására.[1]
A várakozások ellenére azonban a 20. század utolsó évtizedei során a szakmai és a közfigyelem ismét a gyerekek otthoni tanulásának kérdésére irányult. Elsősorban a házi feladatok elkészítésének kötelezettségei kapcsán került egyre gyakrabban szóba a szülők, a családok iskolai tanulmányok alatt sem szűnő felelőssége[2] a gyermekek tanulásával kapcsolatban; s miközben nemzetközi vizsgálatok sokasága foglalkozott a témával, több olyan vélemény is fórumot kapott, amely a házi feladatot is tulajdonképpen az iskolai curriculum részévé tette, illetve amely az iskoláktól ún. saját „házifeladat-politika” kidolgozását is elvárta. Érkeztek híradások ugyanakkor olyan megfigyelésekről is, amelyek arra utaltak, hogy sok családban már nem csupán elkészítik az iskolában kapott házi feladataikat a gyerekek, hanem az otthoni felkészülés folyamatába mind többször bekapcsolódnak – a szülők kérésére, a család finanszírozásával – szakképzett pedagógusok is; nemegyszer magukra vállalva a gyerek tantárgyi korrepetálásán kívül az iskola „egyéb” (nyelvoktatás, készségtárgyak stb.) mulasztásainak pótlását is. Sőt néhol már szinte intézményesült is az oktatási „árnyékgazdaság”[3] gyakorlata.
Eközben az iskola tájáról sem csak jó hírek érkeztek és érkeznek. Sok problémát okoz ugyanis a gyerekek körében az erőszak[4], a gyermekközösségeken belül mind nagyobb szerephez jutnak a lelki terror különféle megnyilvánulási formái[5], és egyre több gondot okoznak a szülőknek, a gyerekeknek és a pedagógusoknak az iskola struktúrája, működése, valamint a tanulmányi nehézségek és kapcsolati kudarcok következtében kialakuló különféle szomatikus és pszichés betegségek.[6] Így szinte azon sem lehet csodálkozni, hogy az intézményes neveléssel-oktatással kapcsolatos társadalmi és szakmai pesszimizmus már-már világméreteket kezd ölteni.[7]
Ráadásul külön témává nőtte ki magát az iskola biztonságának megannyi lehetséges problémája is.[8] Egyre több szakember kezdett ugyanis azzal foglalkozni, mit kell tennie, mit és hogyan tehet az iskola természeti katasztrófák – földrengés, árvíz stb. –, valamint emberi károkozás – vandalizmus, gyújtogatás és az egész iskolai közösséget veszélyeztető erőszakos bűncselekmények – esetén. Mert – így a szakemberek – ilyen esetekben az iskola felelőssége megvédeni a gyerekeket. Felkészült-e rá? Sorjáztak a megválaszolandó kérdések, amelyek mögött jól láthatóan megoldandó feladatok rejlenek. Miként lehet csökkenteni a gyerekek iskolai tartózkodásának biztonsági kockázatát? Hogyan lehet felszerelni megfelelő módon az iskolaépületeket egy-egy hirtelen beálló krízishelyzet kezelésére? Mi szükséges az iskolaépület, a tanterem, az iskola környezetének biztonságosabbá tételéhez, milyen beléptető rendszer, milyen megvilágítás stb.? Olyannyira, hogy immár több mint 30 esztendeje a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD külön programot indított a korszerű, minden igényt kielégítő iskolaépületek kialakítására.[9] A PEB-programként (Programme on Educational Building) ismertté vált kezdeményezés célkitűzései között már a fent említett biztonsági igények kielégítésének megvalósíthatósága is szerepelt. S hogy a szülők ráéreztek ezekre a gondokra, jelzik azok az intézkedések, amelyek többségét a szülők kényszerítették ki: egy amerikai szülőszervezet, a Schoolsafety például biztonságos átkelőhelyek kijelölését érte el az iskolák környékén, egy Schoolalert nevű civil szerveződés pedig kidolgozta és az iskola tantestületével is elfogadtatta a legkülönbözőbb vészhelyzetek esetén szükséges szülői tájékoztatás lebonyolítását.
Az oktatás expanziójának ellenreakciójaként tehát mind gyakrabban találkozni lehet olyan folyamatokkal is, amelyek akár az intézmények szerepének bizonyos mértékű megkérdőjelezéseként is értékelhetők: ezek egyike a gyerekek otthoni tanításának az utóbbi időben ismét tapasztalható terjedése.
Az otthoni tanulás (home-schooling) mai gyakorlata
Nem sorolhatók ide azok az esetek, amelyek során egy-egy magasan kvalifikált szülő, legtöbbször valamilyen tudományos tétel igazolása érdekében úgy dönt, hogy maga foglalkozik saját gyermeke tanításával. Ezt tette – egyebek között – az amerikai dr. Glenn Doman, aki azt akarta bizonyítani, hogy már az egészen kicsi gyerekek is képesek megtanulni olvasni, és ezt az állítást saját, kétéves gyermekének példájával igazolta is; vagy az a svéd nyelvészprofesszor, Ragnhild Söderbergh, aki ugyanerre vállalkozott 28 hónapos kislányának eredményes és szakmailag is dokumentált olvasástanításával.[10] Az 1990-es évek óta azonban – elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban, de másutt is – egyre több „átlagos család” is úgy dönt: nem engedi a gyermekét nyilvános iskolába járni, hanem otthon, saját maga fogja tanítani.
Ezt a döntést a szülők természetesen csak olyan országokban hozhatják meg, ahol a törvények egyáltalán lehetővé teszik a tanköteles gyerekek otthoni tanítását. Ami az ENSZ emberi jogokról szóló deklarációját, valamint az emberi jogok európai konvencióját illeti, mindkettő hivatkozik ugyan az oktatáshoz való jogra, de azt egyik sem részletezi, hogy ezt a jogot milyen formában kell érvényesíteni. Az Amerikai Egyesült Államokban engedélyezik a gyermekek otthoni tanítását; a világ és Európa többi országának jelenlegi törvénykezési gyakorlata azonban igencsak eltérő módokon viszonyul ehhez a kérdéshez.[11]
- Ausztrália, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Írország, Olaszország, Kanada, Luxemburg, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc, Új-Zéland és az Egyesült Királyság jogszabályai ezt már egyértelműen lehetővé teszik.
- Ausztria korábban nem engedélyezte, de újabb szabályozással már lehetővé teszi.
- Csak egyéni esetekben engedélyezi, egyébként jogszabályilag tiltja ezt a gyakorlatot Spanyolország, Hollandia, Görögország és Németország. (Ez utóbbi kapcsán érdemes emlékeztetni arra, hogy még 1920-ban, a weimari alkotmányban engedélyezték az otthoni tanítást, csak az 1980-as években szigorították meg az ilyen szülői kérések elbírálásának gyakorlatát.)
E meghatározó jelentőségű különbségek ellenére a nemzetközi szervezetek[12] mind többet foglalkoznak az otthoni tanítás terjedésével; olyannyira, hogy például Amerikában már külön kutatóintézetet[13] is létrehoztak ezzel a céllal, és komoly tapasztalatokat is szereztek az otthoni tanítás szakmai következményeinek értékelésében. Sőt, olyan kutatásokról[14] is tudunk, amelyek több ország otthontanítási gyakorlatát áttekintve már általánosítható érvényű megállapítások megfogalmazását is lehetővé tették. Szinte mindenütt úgy látják, hogy az otthoni tanításnak rengeteg módja van attól függően, ki, hol és miért döntött e lehetőség igénybevétele mellett.
E sokféleség ellenére is meg lehet azonban fogalmazni az otthoni tanítás néhány fontos jellemzőjét. Otthoni tanításról tehát akkor beszélünk – fogalmazza meg egy enciklopédia[15] –, amikor a szülők maguk tanítják gyermeküket otthonukban ahelyett, hogy hagyományos állami vagy magániskolába íratnák őket. Ezzel a fogalommal egyenértékűként használják még a szakirodalomban a home-based education kifejezést is[16], amelyet egyik-másik szakíró az „oktatás másképpen” (Education Otherwise[17]) gyűjtőfogalma alá rendel. Egyéb megfogalmazások szívesen alkalmazzák még az otthoni tanításra – ugyancsak gyűjtőfogalomként – azalternatív oktatás egyik formája, esetleg az atipikus oktatás megjelölést is.[18]
Az otthoni tanítás melletti döntés indokai
Gyakran azért döntenek e lehetőség igénybevétele mellett a szülők, mert az iskola nagyon nagy távolságravan az otthontól, s félnek attól, hogy a sok utaz(tat)ás megterhelő lenne a gyerek vagy túlságosan költség- és időigényes a család számára. Kanada, Új-Zéland és Norvégia vidéki környezetben élő családjai ezért gyakran tanítják otthon a gyerekeket, különösen akkor, ha az anya legalább érettségizett. (Norvégiában meg éppen azért nőtt meg számottevően az utóbbi időben az otthoni tanítást vállaló családok száma, mert – a gyermeklétszám csökkenésére hivatkozva – sok kistelepülési iskolát bezártak, és a gyerekeket távolabbi városok iskolájába irányították; ezt azonban a szülők nem vállalták.)
Az iskolalátogatás egyéb terhei is riasztanak sok, elsősorban kisgyermekes szülőt. Amikor például Norvégiában a kötelező beiskolázás kezdetét a korábban megszokott 7 éves korról 6 éves korra tették, sok család ellenezte ezt, és a gyerekek iskolába járatásának elutasítása mellett döntött. Gyakran féltik a szülők a gyereket az iskolától, mert különféle veszélyeket látnak a formális iskolai környezetben. Sokszorosára növeli ezt az aggodalmat az utóbbi időben az iskolákban tapasztalható megannyi erőszakos cselekmény, a különféle, egészséget károsító iskolai ártalmak, még inkább a lelki terror – a bullying – jelenség megállíthatatlannak tűnő terjedése. Legalább ugyanekkora szerepe van az otthoni tanítás vállalásában a gyermeki közösséget súlyosan veszélyeztető kábítószer-fogyasztás fenyegetéseinek is. (Az Amerikai Egyesült Államokban 1993-ban végzett felmérés[19] szerint ugyanis a szülők elsősorban azt várták el az iskolától, hogy gyermeküknek biztonságot adjon; már akkor, több mint egy évtizede, kifejezetten az erőszakos cselekmények és a kábítószerek hiányát értve a biztonság alatt.) Nemegyszer a gyerekcsavargásának, az iskolai foglalkozásokról való lógásának megelőzése, illetve megakadályozása érdekében vállalják magukra a szülők az otthoni oktatást. Bizonyos fogyatékosságok esetén – amikor például problémát jelent a gyerek közlekedésének és iskolán belüli mozgásának megoldása – is gyakran ezt a megoldást választják a szülők, mint ahogy kézenfekvőnek tűnik – akár átmenetileg, akár véglegesen – a tartósan beteg, kortársai közé nem engedhető gyerek tanulmányi kötelezettségeinek teljesítése érdekében is.
Igen gyakran vallási okok miatt maradnak távol a gyerekek az iskolai közösségektől; sok nagyon vallásos szülő úgy ítéli meg, hogy az iskolai közösség veszélyeztetné gyermekeinek a saját – nemegyszer az általános kultúrától valamiben eltérő – vallási normák szerinti nevelését, illetve a vallási előírások betartását, ezért inkább maga foglalkozik velük.
Az egyik hivatkozott közlemény szerzője[20] összefoglalóan két kategória szerint különítette el az otthoni tanítás híveit: az egyik szülői kategóriában elsősorban az ideológiai, a másikban pedig a pedagógiaiszempontok érvényesülését emelte ki. Az ideológiai kategóriába sorolta a nagyon vallásos, illetve az ún.New Age-szemléletű szülőket; ez utóbbiak közé azok a szélsőségesen modern gondolkodású szülők számítanak, akik többnyire egy általános pedagógiai pesszimizmus miatt nem tekintik az iskolát sem a – legalábbis általuk fontosnak tartott – tudás átadására, sem a felnőtté válás előkészítésére, sem a gyermek szocializálására alkalmas intézménynek. A pedagógiai szemléletű elutasító családok elsősorban az iskola szociális és kapcsolati lehetőségeivel, az általa kialakított pedagógiai környezettel elégedetlenek, mondván, hogy az ilyesfajta intézményi struktúrák eleve alkalmatlanok a gyereket fenyegető számtalan negatív hatás kivédésre. S az esetek hozzávetőleg egy százalékában a családok az iskolába járás elutasítását gyermekükiskolafóbiájának tudomásulvételével vagy saját korábbi rossz tapasztalataikkal is indokolják.[21] Újabban mind gyakrabban hallani azt az érvelést is, hogy a számítógép-használat terjedése jócskán megnövelte az otthoni tanítás lehetőségeit, és ez sok, korábban habozó szülőt a nemrég még kockázatosnak tartott tanítói szerep vállalására bátorított.[22] Annál is inkább, mert egyre elterjedtebb, hogy a számítógép adta lehetőségeken kívül szinte minden szülőnek igénybe vehető szakmai kapaszkodót kínálnak a nevelési szándékú tévéműsorok, rádióprogramok és az ilyen célú szolgáltatásokat ajánló könyvtárak is.
De vajon kik azok a szülők, akik manapság önszántukból vállalkoznak erre a nem könnyű feladatra? Milyen emberek, lehet-e valamilyen közös tulajdonsággal jellemezni őket? Ez a kérdés – nyilván – az amerikai kutatókat is foglalkoztatta, mert például a már többször is hivatkozott M. Mayberry[23] megpróbálta tipizálni legalább az átlagos otthon tanító amerikai családokat. Eközben arra a megállapításra jutott, hogy a tipikus otthon tanító család leginkább fehér (adatai szerint elenyésző az otthoni tanításra vállalkozó színes bőrű családok száma), keresztény és többnyire templomjáró is. Nyilvánvalóan a többségnél jobban – többnyire felsőfokon – képzett tagokból áll, vidéki környezetben vagy kisvárosokban lakik, az apa munkában áll, a jövedelme elegendő ahhoz, hogy a család nélkülözni tudja a feleség lehetséges keresetét is; akiknek azonban – a közhiedelemmel ellentétben – csupán egynegyede rendelkezik valamilyen pedagógiai képesítéssel. A többi otthon tanító családanya valamilyen más területen szerzett diplomát. Ez viszont arra figyelmeztet, hogy gyermeke tanítása során – szakmai szempontból – feltételezhetően valamilyen segítségre szorul(hat).
Szerencsére a szülők többsége ma már nem érzi, nem is érezheti úgy, hogy az állam magára hagyná ezzel a feladattal. Mind több országban szervezett segítséget kapnak a szülők a munkájukhoz. A brit oktatási rendszer kifejezetten a helyi oktatási hatóságokra (LEA) bízza a gyermekek otthoni tanításának ellenőrzésén kívül az erre vállalkozó családok szakmai támogatását is. (Ez leggyakrabban oktatási segédanyagok és tanácsok közvetlen juttatásában mutatkozik meg.) Az Ír Köztársaságban ugyanezt a feladatot a Home Education Network által összefogott támogatócsoport látja el. De – főleg az Amerikai Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában – működik egy olyan, ma már hálózattá terjeszkedett szolgáltatás is[24], amelyet mégCharlotte Mason[25] hozott létre több mint 100 évvel ezelőtt, s amely ma már kifejezetten az otthoni tanítást vállaló szülők módszertani segítését szolgálja. (Ez a szervezet gondozza egyébként az 1890 óta folyamatosan megjelenő, kifejezetten a tanító anyák számára összeállított Parents Review című kiadvány rendszeresen megjelenő számait. Ugyanilyen szándékkal jelentetik meg – immáron két évtizede, ugyancsak Amerikában – a Home Education Magazint is.) Arról nem beszélve, milyen óriási lehetőségeket nyújt nekik a számítógép, főleg az internet! Weboldalak ezrei, a hozzájuk kapcsolódó legkülönfélébb linkekkel együtt vállalkoznak arra, hogy akár on-line segítséget is nyújtsanak a hozzájuk fordulóknak. Eközben pedig már sok helyen – főleg Amerikában – azt is látjuk, hogy az otthon tanító szülők egyfajta érdekképviseletet is létrehoztak; ezt vállalja magára például az Észak-Dakotában működtetett Home-School Legal Defense Association, egy másik amerikai államban a Georgia Home Education[26] Association vagy éppen a wisconsini Parents’ Association.
De a legtöbb és legkövetkezetesebb szakmai és módszertani segítséget a szülők – bármilyen ok miatt is döntöttek gyermekük otthoni tanítása mellett – attól a John Holttól kapják, aki a nagy vihart kavart Iskolai kudarcok című, hozzánk ugyan csak több évtizedes késéssel eljutott könyvének a megírása után teljesen elfordult az intézményes nevelés pedagógiájától, és további munkásságát – egészen 1985-ben bekövetkezett haláláig – az otthoni tanítás, illetve az informális tanulás módszertani kérdéseinek szentelte.[27] Művei ma is – húsz évvel halála után – változatlanul termékenyítőleg hatnak az otthoni, családi körben végzett oktatás iránt elkötelezettek gondolkodásmódjára, módszertani kultúrájára.
Ha viszont szóba hoztuk a szülők számára elérhető segítség intézményesen és szakmailag biztosított lehetőségeit, ne feledkezzünk meg arról sem, amit – legalábbis az amerikai szülők panaszai szerint – kívánságaik ellenére nem kapnak meg! Az otthon tanító szülők nem kapnak ingyenes számítógépet (holott az iskolák ott nagyon jól el vannak látva a legkorszerűbb információs-kommunikációs eszközökkel), nem kapnak könyvvásárlási kedvezményeket (holott az iskolák többségében kitűnően felszerelt könyvtárak segítik az oktatómunkát), sem ingyenességet a tömegközlekedési eszközök használatára (miközben a diákok nagy többsége számára az iskolába eljutás ingyenes). Mindezeket azért nehezményezik, mert ők – mint mondják – gyermekük otthoni tanításával az állami intézményrendszert tehermentesítik.
Beváltja-e a home-schooling a hozzá fűzött reményeket?
Akármelyik idevágó szakmai közleményt vesszük is kézbe, szerzőik természetesen feltették ezt a kérdést is, és a rá adott válasz kivétel nélkül: igen. Állításukat igyekeztek szakmai érvekkel is igazolni.
Felhívták[28] például a figyelmet arra, hogy míg az osztálytermi munka során túlnyomórészt egyoldalú a kommunikáció, az egy, esetleg két gyereket tanító szülők esetében ilyen egyoldalúságra csak nagyon ritkán kerül sor; ott szinte folyamatosan mindkét irányból érkezik az információ. Aztán arra is, hogy míg az iskolai osztályok, tanulócsoportok jobbára életkorok alapján szerveződnek, és ezek az egy-egy életkoron belüli tanulóközösségek meglehetősen uniformizálnak, addig a saját gyermekét tanító szülő ezt a csapdát is elkerüli. Mint ahogy elkerüli a nagyobb létszámú közösségeken belüli szegregáció veszélyeit is. Nem beszélve arról – érvelt tovább a szakíró –, hogy az otthoni tanítás eredményességéhez (is) mennyire szükség van a tanuló önfegyelmére, önirányítására és összpontosítására (különösen azért, mert itt a szülő figyelme nem oszlik meg egyszerre több tanuló között); ha pedig ehhez már kisgyermekként, a folyamatos és direkt szülői irányítás hatására hozzászokik, a későbbiek során nagyon jó eredményekre hivatott.
A vizsgálatok során tapasztalt pedagógiai hatékonyság magyarázatában természetesen egyéb előnyökről is szó esett. Például arról, hogy ez a fajta tanulás valóban személyre szabott, rugalmasan igazodik a tanulóhoz, a gyerekek elkerülik a rossz tapasztalatokat, a jellegzetesnek mondható iskolai ártalmakat, az iskolai közösségekben tapasztalható esetleges szexizmus (!) különféle csapdáit, valamint a kortársi közösség gyakran elkerülhetetlen zsarnokoskodásait is. (Olyan vélemény is hangot kapott[29], mely szerint az otthon tanuló gyerek eleve nem kerülhet társaival „függő helyzetbe”. Ezzel az állítással egyébként a szerző az ismert pszichológus, Bronfenbrenner véleményét kívánta megcáfolni.) Azt is többen hangsúlyozták, hogy a lényegénél fogva autoritárius iskolánál sokkal alkalmasabb a demokratikus családi légkör a gyermeki fejlődés szempontjából oly meghatározó jelentőségű bizalomépítésre és a valódi együttműködés megtapasztalására. Otthoni tanításkor több idő jut egy-egy gyerekre; mindezek az előnyök érvényesülnek az érintett gyerekek iskolába járó társaikénál jóval nagyobb tárgyi tudásában[30] és – bármily meglepő – gyermek- és felnőttkori jobb szociális képességeiben.[31] (Ami az első állítást illeti, helyességét azok az amerikai felmérések is igazolni látszanak, amelyek szerint újabban a különféle tanulmányi versenyek helyezettjei között is egyre több a „home-schooler” gyerek. Ami pedig a második állításra vonatkozik, arra a home-schoolerek ugyancsak megfigyelt szociális érzékenysége és a hasonló társadalmi helyzetű társaikénál jóval nagyobb szociális participációs hajlandósága a bizonyíték.)[32]
Mit és hogyan tanít(s)anak a szülők a gyermekeiknek?
Franciaországban például szigorúan ragaszkodniuk kell az érvényben lévő tantervi előírásokhoz. Az otthon tanuló gyerekeknek is ugyanúgy tanulniuk kell a francia nyelvet és irodalmat, a francia kultúrát, a matematikát, az idegen nyelvet, a történelmet, a földrajzot, a különféle természettudományos és művészeti tárgyakat, mint a nyilvános iskolák tanulóinak, és rendszeresen részt kell venniük az életkoruknak megfelelő sportfoglalkozásokon is. (Az otthon tanuló gyerekeknek, amint a módszertani szakemberek javasolják, éppen a testnevelés és a sportfoglalkozások jelent(het)ik a folyamatos lehetőséget a kapcsolattartásra kortársakkal, illetve más gyerekekkel.)
Nagy-Britanniában – mint már jeleztem – a területi oktatási hatóságok feladata a szülők szervezett szakmai segítése és az otthoni tanulmányi munka ellenőrzése. (Erre az időközönként kötelezően beiktatott vizsgák újabb alkalmakat is adnak.) Az itteni szabályok előírják, hogy a szülőknek biztosítaniuk kell gyermekük számára a rendszeres gyerektársaságot, és általában a közvetlen családi kapcsolatokon kívüli társas élményeket is. A brit pedagógiai közvélemény és a tanárok is elégedettek az otthoni tanítás eddigi tapasztalataival.
Az Amerikai Egyesült Államok előírásai szerint a szülőnek tanévenként legalább 180 tanítási napot és napi 4 (kontakt)órányi közös foglalkozást kell biztosítania gyermeke számára. A tananyag itt is megegyezik a nyilvános iskolákban tanítottakkal; tudásáról a gyereknek vizsgán kell számot adnia a 3., az 5., a 7., a 9., valamint a 11. tanévben. A szülőnek évente legalább két alkalommal fel kell keresnie a tananyagra vonatkozó információkért a körzete szerint kijelölt intézményt, ahol az otthoni oktatáshoz szükséges szakmai segítséget többnyire kézikönyvek, különféle kiadványok formájában kapja meg, de gyakran részt vesz egy-egy fontosabb témával foglalkozó szakmai konferencián, módszertani szemináriumon is.Norvégiában[33] az otthonok falai közötti iskoláztatás segítése és ellenőrzése ugyancsak a helyi oktatási hatóságok feladata. A szakemberek, különösen a nyilvános iskolákban tanító pedagógusok azonban az ezt lehetővé tevő jogszabály hatálybalépése utáni első években bevallottan nem szívesen tettek eleget a rájuk bízott feladatoknak; azóta természetesen ezen az ellenérzésen már túljutottak.
*
Mivel a gyerekek otthoni tanítása sokkal gyakoribb kisiskoláskorukban, mint később, megfigyelhető, hogy a szülők felkészítésének programjai inkább a közismereti tananyaggal, azon belül főleg az első néhány osztály tananyagával foglalkoznak. Jóval kevesebb az otthon tanuló középiskolás, még ennél is kisebb a családon belül tanított felső középiskolai korosztályhoz tartozók száma. Olyan példával, esetleírással azonban sehol nem találkoztam, ahol egy-egy gyermek szakmai képzését biztosította volna valamelyik szülő. Pedig a mesterségek, a szakmai ismeretek családon belüli átadásának még gazdagabb történelmi hagyományai vannak, mint a közismeretek otthoni megtanításának. Valószínűleg ezt a hiányosságot szeretné kiküszöbölni az Európai Unió is azzal, hogy a szakképzés megújítását célzó Leonardo da Vinci-pályázatok 2005/2006-ra kiírt prioritásai közé bevette a szakmai ismeretek családon belüli továbbadására vonatkozó kezdeményezéseket is.
Vajon érkeztek-e ilyen pályamunkák is a bírálóbizottság elé? És egyáltalán: sikerül-e ezt a szép hagyományt valamiképpen újraéleszteni?
1. ^ Ezt tette például Polgár László, a három sakkfenomén édesapja is, aki az otthoni tanítás terén szerzett tapasztalatairól beszámolt a Farkas Endrével közösen készített Nevelj zsenit című könyvében (Interart, 1989).
2. ^ Lásd Beszéljünk a házi feladatról! Új Pedagógiai Szemle, 2003. 9. sz.
3. ^ Lásd Tanulás „árnyékban”, avagy az oktatási második gazdaság működése. Új Pedagógiai Szemle, 2004. 4. sz.
4. ^ Lásd Erőszak az iskolában. Új Pedagógiai Szemle, 2000. 4. sz.
5. ^ Lásd Az iskolai terror természetrajza. Új Pedagógiai Szemle, 2003. 9. sz.
6. ^ Lásd Diagnózis az iskoláról. Új Pedagógiai Szemle, 2002. 2. sz.
7. ^ Lásd Az oktatás alkonya? Vagy a nevelés vége? Új Pedagógiai Szemle, 2005. 11. sz.
8. ^ Lásd „Lessons in Danger.” International Conference on School Safety. 2003, Párizs.
9. ^ Lásd Program a korszerű, kényelmes és hatékony iskolaépületekért. Új Pedagógiai Szemle, 2002. 12. sz.
10. ^ Mindkét példával kapcsolatban lásd Rachel Cohen munkáit, aki a korai olvasástanítás elkötelezettje. Új Pedagógiai Szemle, 2001. 11. sz.
11. ^ Amanda Petrie: Home Education in Europe and the Implementation of Changes to the Law. International Review of Education, 2001. September.
12. ^ Lásd például Eurydice: Private education in the European Union 2000.
13. ^ National Home Education Research Institute 2001.
14. ^ Roland Meighan: Home-based Education Effectiveness Research and Some of its Implications. Educational Review, 1995. 3. sz.
15. ^ Encyclopedia of Education. Second Edition 2003. Editor in Chief: James W. Guthrie.
16. ^ Lásd Julia Webb: The Outcomes of Home-based Education: employment and other issues. Educational Review, 1989. 2. sz. Special Issue: „Parents and Education”.
17. ^ Lásd S. Lowden: Education Otherwise. Educational Review, 1989. 2. sz.
18. ^ Christian W. Beck: Home-Schooling and Future Education in Norway. European Education.Issues and studies, 2002. 2 sz.
19. ^ David N. Plank: Understanding Demand for Schooling. Lásd Az oktatás jövője – a jövő oktatása. Új Pedagógiai Szemle, 2006. 4. sz.
20. ^ M. Mayberry: Home-based Education in the USA: demographics, motivations and educational implications. Educational Review, 1995. 3. sz.
21. ^ Patricia Knox: Home-based Education: an alternative approach to „school phobia”. Edcational Review, 1989. 2. sz. Special Issues.
22. ^ Lásd International Review of Education, 2001. Sept.
23. ^ Lásd Educational Review, 1989. 2. sz.
24. ^ World-wide Education Service of the Parents’ National Education Union.
25. ^ 1842–1927.
26. ^ Iskolai kudarcok. Stratégiák gyermekeknek és tanároknak azon kudarcok elkerülésére, amelyek fő oka a kudarctól való félelem. Fordította: Kállai Tibor. Gondolat Kiadó, 1991.
27. ^ Teach your Own (Taníts magad!) 1982; The Underachievable School (A teljesítésre képtelen iskola) 2005.
28. ^ Roland Meighan: Home-based Education. Effectiveness Research and Some of its Implications. Educational Review, 1995. 3. sz
29. ^ Raymond Moore, cím nélkül.
30. ^ IDEC-konferencia Tokióban 2000.
31. ^ Julia Webb, Educational Review, 1989. 2. sz.
32. ^ Catharine Luke: Home Schooling: Learning from Dissent. Canadian Journal of Educational Administration and Policy, 2003. 4. sz.
33. ^ Christian W. Beck: Home Schooling and Future Education in Norway. European Education, 2002. 2. sz.
.
