Műemléki végkiárusítás (2023.08.09.)

https://epiteszforum.hu/muemleki-vegkiarusitas-2026-arnyekaban

Műemléki végkiárusítás 2026 árnyékában

2025.08.04. 07:56

Nemrég az Építészfórum is beszámolt róla, hogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő árverésre bocsájt számos műemléki védettség alatt álló állami épületet. Bátonyi Péter műemlékvédő, egykori kormányfőtanácsos szerint ez több okból is problémás: egyrészt, mert olyan műemlékek, melyeknek a nemzeti vagyonkörben való tartásához fokozott közérdek fűződik, másrészt, mert szimbolikus értékkel bíró épületek, harmadrészt pedig magánkézbe kerülve nagy esélyel jelentős fizikai átalakításon is át fognak esni.

Ez év koranyarán érkezett a hír, hogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV Zrt.) még idén számos, eddig kiemelt közfunkciót betöltő, több esetben műemléki védettség alatt álló ingatlan értékesítését tervezi, amelyek árverésen történő dobra verésére az általa működtetett Elektronikus Akciós Rendszeren (EAR) keresztül kerül sor.  A nyilvánosságra hozott információ nem ért meglepetésként, hiszen 2024 végi menesztésem előtt, belső minisztériumi kapcsolataimon keresztül már értesültem róla, hogy a budavári újjáépítések indokául szolgáló eredeti minisztériumköltöztetési koncepcióból nem lesz semmi. Kettős kudarcként a vasbetonból újraöntött volt minisztériumi tömbökbe pont nem azok az intézmények kerülnek majd, amelyek számára hangzatosan újrakreálták őket, vagyis a Szentháromság térre nem a pénzügy, az Úri utcába pedig nem a belügy megy, sőt, az ugyancsak újjáépülő Szent György téri honvédelmi együttes sem a költöző szakminisztérium otthona lesz, hanem az utóbbi kedvéért eredeti otthonából kitúrt Hadtörténeti Múzeum egy része foglalja majd el. És hogy mi a másik kudarc? Az, hogy az építtető nem csupán e tőle minimálisan elvárható funkciókijelölésre bizonyult képtelennek, de a nemzeti vagyon megtartására is, tehát döntéshozóként és a "nyáj őrizőjeként" is csődöt mondott. Pedig ez még csak nem is a kormányzás magasiskolája (sikeres közszolgáltatásokkal, eredményes külpolitikával stb.), hanem csupán a házgondnoki teendők szakszerű ellátása lenne, ha akadna bárki, aki kompetens módon kezeli a rábízott javakat. 13 év kormányzati szolgálati jogviszony alatt megtanultam, hogy a frázis napról napra történő visszaigazolásáért, miszerint az "állam rossz gazda," mindent megtesznek azok, akiknek épp e közhely megcáfolása lenne a feladata. Majd széttárják a karjukat, miként Lázár János tette nemrég, és kijelentik, "ugye, mi megmondtuk." Csakhogy az előbbi mondat bárki szájából elhangozhat, EGYEDÜL a felelős állami vezető szájából nem, vagy ha mégis, akkor azt egy lemondásnak kellene követnie.

De nézzük, hogy a mostani kótyavetye-lista miért is problémás, Belügyminisztériumostól, Pénzügyminisztériumostól, Postatakarékpénztárastól. Először is, a listán szereplő épületek javarészt a nemzeti vagyon fontos részét képezik, akad köztük olyan is, amely a vagyontörvény (2011. évi CXCVI. tv.) mellékletében is szerepel(t), mint állami tulajdonból "elvileg" ki nem adható vagyonelem. Ilyen volt például a BM-tömbhöz tartozó Pollack-ház, amelyet a neves építész, Pollack Mihály tervezett saját maga számára. Az efféle ingatlanoknak a "nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű nemzeti vagyonnak minősülő, műemléki védelem alatt álló építmények" listájáról történő ilyetén leemelése – álláspontom szerint – jogellenes. Az ezt kimondó döntések indoklása (vagyis, hogy az adott ingatlan "állami közfeladat ellátásához a továbbiakban nem szükséges, annak egyéb módon történő hasznosítása, értékesítése indokolt") álságos és szakszerűtlen is, hiszen az e listán szereplő ingatlanok NEM állami közfeladat ellátásával kapcsolatos funkciójuk, hanem kiemelt műemléki értékük miatt szerepeltek a mellékletben, az pedig nem szűnt meg.

Ami miatt a listára kerültek, máig fennál, tehát továbbra is olyan műemlékekről beszélünk, amelyeknek a nemzeti vagyonkörben való tartásához fokozott közérdek fűződik, akkor is, ha addigi használatuk megváltozik, megszűnik, vagy akár eleve nem is használták őket a szó ingatlangazdálkodási értelmében. Ezek ugyanis nem praktikus holmiként élvezték e kitüntetett pozíciót, hanem a nemzet kulturális értelemben vett aranytartalékaként.

Ha ez nem lenne elsőre egyértelmű, akkor a jogalkotó valódi szándékáról árulkodik a tény, hogy a mellékletben még most is olyan ingatlanok szerepelnek, mint pl. az aquincumi polgárváros romegyüttese, vagy a kurityáni pálos templom- és kolostorrom, amelyek nyilván nem közfunkciójuk, hanem nemzeti történelmi és műemléki jelentőségük miatt érdemelték ki ezt a státuszt. Senki nem gondolhatja, hogy ezek az emlékek – szemben a most eltávolított Pollack-házzal – "állami közfeladat ellátásához a továbbiakban is szükségesek," vagy akár bármilyen egyéb használati szempontnak való megfelelőségük okán tartandóak a kiemelt vagyonkörben ezután is. Nem gyakorlati, s annak részeként pénzügyi értelemben vett hasznosságuk, hanem műemléki, illetve szellemi értékük jelölte és jelöli ki helyüket a listán. A Nemzetgazdasági Minisztérium napokban megjelent, felháborodást színlelő érvelése, miszerint a "hangulatkeltő állításokkal ellentétben" a kótyavetyére "a minisztériumok olcsóbb fenntartású irodakomplexumokba költözése miatt kerül sor," fentiek nyomán ugyancsak sántít, hisz a listában eleve nem azért szerepeltek, mert rentábilisak voltak Ezen túl fontos rögzíteni, hogy bár az állam maga is gazdálkodik, mégsem tekinthető for profit cégnek, így a közügyek vitele, vagy a közvagyon kezelése részeként sok olyat is meg kell tennie, ami ugyan nem gazdaságos, de mégis elengedhetetlen. A nehezen kifűthető és költséges fenntartású Országház helyett ad absurdum kiválóan megtenné egy biatorbágyi logisztikai központ hasáb formájú könnyűszerkezetes épülete is, de aligha kell mondani, hogy a nemzet önreprezentációs igénye és a nevezett műemlék történelmi aurája miatt – egyelőre – még senkit nem vitt rá a lélek egy ilyen költöztetésre.  Arra pedig a szent praktikum jegyében különösen kíváncsi vagyok, hogy pl. a vári új épület bekerülési költségei és a pesti tömb eladásából származó haszon hogyan viszonyul majd egymáshoz, úgy, hogy a fenntartásra az új helyen is költeni kell majd.

Az indoklás tehát így is, úgy is ürügy, az innen ("haveri" dobra verés céljára) történő levétel pedig alkotmánybírósági kontrollért kiált, főleg, hogy a mellékletből való önkényes eltávolítás az utóbbi években nagyon elharapódzott. A kétharmados többség nem jogosít fel a nemzeti javak mondvacsinált indokokra alapozott megtizedelésére.

Másodszor a listán szereplő együttesek esetében – legalábbis a fent felsoroltak vonatkozásában mindenképp – szimbolikus épületekről van szó, amelyek minisztériumi vagy más kiemelt funkcióban az ország és a mindenkori kormány rangját, presztízsét jelképezték eddig. Magánkézbe kerülve a nemzeti vagyon legértékesebb ingatlanelemeinek java kerül ki köztulajdonból, vélhetően "baráti" befektetőkhöz vándorolva, a közkincsek afféle végkiárusításaként. A volt Belügyminisztérium (1051 Budapest, József Attila utca 2-4.) műemléki tömbje például eredetileg a főváros talán legexkluzívabb bankkomplexuma volt, amely egy öt egységből álló háztömböt foglal el, tele belső értékkel (márvány- és faburkolatokkal, Róth Miksa-mozaikokkal, stukkókkal, míves kovácsoltvas elemekkel stb.). Alpár Ignác, Quittner Zsigmond, a Feszty-körképet alkotó művész fivére, Feszty Adolf és nem utolsósorban Pollack Mihály becses művei kerülnek ki a nemzet tulajdonából.

Annak idején – bő tíz éve – a miniszter személyes felkérésére még egy kisebb könyvet is írtam a BM kivételes kincseiről, amely már a második kiadását is megérte.

A teljesen "házi kiadványként" megjelent műnek még a nyomatását is a Váci Fegyházban oldották meg, egyébként kifogástalan színvonalon. A miniszter szemlátomást büszke volt erre az épületegyüttesre, ahol – szintén felkérésre – hosszú időn át tartottam vezetéseket, úgy az évente egyetlen napra beengedett nagyközönségnek, mint a ház hivatalos vendégei számára. Immár ennek is örökre vége. Nem csoda, hogy az egyébként már régebben tervbe vett (s akkor még az Úri utca-Országház utca-Kapisztrán tér által határolt volt MTA-tömbbe tervezett) budavári költözés nemigen akart haladni, a kiírt közbeszerzések pedig valahogy rendre eredménytelennek bizonyultak... De mindhiába, a miniszter és az apparátus ragaszkodását háromnegyed évszázados otthonához felülírta a közvagyonprédálási pánik, s megjött a megfellebbezhetetlen parancs. Ám még az sem számított, hogy az eredetileg teljesen más létszámú tárca számára visszaépített Szentháromság téri épület (vagyis a BM új kényszerotthona) nem elég nagy minden tisztviselő számára, s így 153 főnek átmentileg maradnia kellett a jelenlegi épületben. Ez is az ingatlangazdálkodás és a megfontolt döntéshozatal magasiskolája; mintha egy front elől menekülő kormány kapkodását látnánk. Ráadásul mindez leleplező erejű bizonyíték arra is, hogy a BM korábbi működési helyének vagyontörvény mellékletéből történt kiemelése valótlan indoklásra alapult, hiszen a "közfeladat ellátásához a továbbiakban nem szükséges" ingatlant egy ugyanezen közfeladatra méreténél fogva eleve alkalmatlan másikra cseréltek. A minisztérium ugyanis eddig elfért a Pollack-házat is magában foglaló pesti együttesben, míg sebtében talált utódjáról mindez már nem mondható el. Végezetül pedig egy igazán értékes műemléki komplexumot egy háromnegyed részben vasbetonból újra fabrikált, jelenlegi milyenségében vele össze sem vethető kvalitású ingatlanra váltottak fel. Az ügylet tehát szellemi-kulturális értelemben is károkozó jellegű.

Még kevésbé értékarányos az a "csere," amely a volt Pénzügyminisztériummal (1051 Budapest, József nádor tér 2-4.) megy majd végbe. Ezt a tömböt ugyancsak Alpár Ignác tervezte a Magyar Általános Hitelbank számára, a tőle megszokott igényességgel, hazánkban ritkaságszámba menően drága anyaghasználattal. Kívül a sok vakolt homlokzat közül kitűnő kőfelületek és gránitlábazatok, míg belül az enteriőröket gazdagító költséges importmárványok hívják fel magukra a figyelmet, épp, mint a BM főszárnya esetében.

A minisztérium ezt váltja fel a Tiborcz-Garancsi-Scheer Sándor trió érdekeltségébe tartozó Dürer Park irodaház-komplexumával, amelyet az állam minden mérvadó becslés szerint vélhetően túlárazottan vett meg. A József nádor téri épület ráadásul sokkal jobb állapotú, mint a BM, mégis lecserélik egy megközelítőleg 120 milliárdba kerülő, a jelenlegi helyszínhez képest külvárosi közegben álló, s az állami reprezentáció céljára teljesen alkalmatlan tucatirodaházzal. És itt érdemes kitérni az állami presztízs mellett egy új szempontra, az épületek identitásképző és -formáló szerepére.

A minisztérium nem irodaház, a köztisztviselő pedig nem irodista. Mindkettő az államot képviseli, az állam képviselete pedig a munkahelyen és az ott dolgozón is meg kell, hogy látszódjon.

Nem véletlen, hogy a minisztériumokat és fontosabb állami szerveket vagy eleve belvárosi épületekbe helyezték, vagy ilyeneket szereztek a számukra. Gondoljunk itt akár a MÁV-ra és annak Andrássy út 74-76. alatti valamikori székházára, a sugárút legnagyobb épületére, amely eleve a vasúttársaság számára épült, s amelynek sarkán máig ott áll a MÁV I. világháborús halottainak megrendítő emlékműve. A Magyar Államvasutaknak dolgozni valamikor rang és életre szóló választás volt, hisz a társaság állam volt az államban, saját nyugdíjbiztosító hálózattal, amely egyebek mellett a közeli Kodály körönd javát is építtette, és amely a munkába állástól a koporsóig kísérte alkalmazottait, önálló identitást adva nekik. És most? Ki tudja, hogy a vállalat vezetése hányadik közpénzpazarló bérirodaházból költözik majd a MOL-campus egy arctalan és jellegtelen irodatornyába, míg saját egykori otthonuk jó ideje üresen tengődik. Az Andrássy úttól a Kopaszi és Nyúlfutási zátonyig – így is össze lehetne foglalni a MÁV elmúlt két évtizedes történetét, egyebekről említést sem téve… Futószalagon legyártott kültelki irodaházak nem hoznak létre önálló szervezeti identitást és nem képeznek hivatali arculatot, az itt dolgozók pedig legfeljebb életük egy átmeneti epizódjaként tekinthetnek majd minisztériumi, vagy állami vállalati kitérőjükre, ez pedig a feladatellátásra is szükségképp rányomja a bélyegét.

Végül röviden emlékezzünk meg a dobra verendő épületek közt leginkább látványos darabról, a volt Postatakarékpénztárról (1054 Budapest, Hold utca 4.). Ez ráadásul a magyar építészettörténet egyik fő műve is egyúttal, hisz Lechner Ödön leginkább kiforrott alkotásaként a magyar szecesszió három legfontosabb épülete közé szokás sorolni. (Egyébként tudtommal a triász egy másik eleme, a Földtani Intézet is szerepelt az eredetileg eladásra szántak listáján.) A Postatakarékpénztár minden fontosabb építészettörténeti munka és tankönyv kötelező szereplője, némelyiknek még a borítóján is ez szerepel, így hát csak gratulálni tudunk, hogy ettől is sikerül megfosztani a nemzetet.

Ráadásul a közelmúltban közpénzből rekonstruálták a műemlék háborúban megsérült reprezentatív pénztárcsarnokát, nyilván a leendő vevőt akarván így "tehermentesíteni" az adófizetők kontójára, épp, mint az uniós és hazai milliárdokból kistafírozott kastélyprogramos helyszínek esetében, amelyek ajándékként felújított állapotban kerülnek új magántulajdonosaikhoz.

Harmadszor és legvégül térjünk rá a problémahalmaz utolsó és minden másnál húsba vágóbb kérdéséhez, vagyis, hogy miért is aggályos, sőt, egyenesen tragikus a mostani kiárusítás. Ne kerteljünk, az iménti hármat a többi, Dunához közeli, frekventált épülettel együtt (Széchenyi rakpart 5., Széchenyi rakpart 6., Akadémia utca 10., Akadémia utca 12., Alkotmány utca 27., Arany János utca 25.) azért kell még a választások előtt értékesíteni (vagy mint az alábbiakból kiderül majd, inkább értékteleníteni), mert azokat szálloda céljára már régen kinézhették bizonyos ebben érdekelt befektetői körök. Minden, fentiekkel ellentétes, vagyongazdálkodási ürügyre hivatkozó érvelés porhintés csupán. Ez olyannyira evidens, hogy több mint 10 éve, kezdő kormánytisztviselőként már magam is rájöttem erre, pedig nincsenek gazdasági érdekeltségeim. Ezt megérezve kezdeményeztem a Vigadó téri MAHART-székház műemléki védelmét, s írtam meg magam a szükséges dokumentációt még a BM-ben dolgozva, mert már Tiborcz István és társai feltűnésének hajnalán sejtettem, hogy ezeket az épületeket egyszer erre a célra akarják majd felhasználni, védelem nélkül pedig meg lesz pecsételve a sorsuk. Amit viszont 2013-ban még nem sejthettem, az nem egyéb, minthogy a védelem ellenére is ugyanez a végzet vár rájuk. A MAHART-székház ugyanis a már korábban műemlékké nyilvánított Weber-házzal és egy harmadik szomszédjával együtt szinte teljes egészében áldozatul esett a szállodává alakításnak, védelem ide, vagy oda. A külső homlokzati falon kívül teljesen kibelezték őket, holott ottjártomkor még rengeteg értéket találtam és rögzítettem.

Ugyancsak akkori naivitásom vezérelt, amikor pár évvel később szintén én kezdeményeztem a Belügyminisztérium Pollack-házon kívüli részének műemléki védelmét is, immár a Miniszterelnökségnél dolgozva. A fenti eset azonban jól mutatja, hogy ezek az erőlködések lényegében hiábavalóak. A védettség éppúgy nem riasztja vissza az alapvetően szállodaiparban érdekelt befektetőket a gátlástalan ingatlanszerzéstől, mint ahogy nem köti meg kezüket az átalakítások során sem. A végeredmény mindenképp 90%-os, vagy annál is nagyobb hányadú bontás lesz. A szállodaláncok ugyanis Sanghajtól Budapestig minden hoteljükben ugyanazokat a szabványokat és dizájnt akarják látni, előre kikötött szobaszámmal, kortárs anyagokból, s mivel Magyarországon intézményes műemlékvédelem már közel másfél évtizede nincs, az állam pedig maga játssza át legértékesebb kincseit a magánszektornak, ezért azt csinálnak a zsákmányukkal, amit csak akarnak: bontást homlokzattól homlokzatig.

Ez a legnagyobb katasztrófa a mostani fejleményekben, ami még a közvagyon elfecsérlésénél is súlyosabb, vagyis, hogy ami tulajdoni értelemben elmegy, az pár év múlva nagy eséllyel fizikailag is odalesz.

Addig minden tiltakozó eljut, hogy a háborúban megsérült vagy elpusztult vári épületek vasbetonból történő újjáépítése nem teremt igazi értéket, oda viszont már szinte senki sem, hogy a pesti oldal eladott műemlékei is ugyanide lyukadnak ki, csak épp a másik irányból, az ép állapot felől indulva. A végeredmény pedig egy Patyomkin-homlokzatok kulisszái mögé rejtett vasbeton Budapest lesz, hacsak nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt e folyamat megállítása érdekében.

Bátonyi Péter
műemlékvédő, volt kormányfőtanácsos

Szerk.: Hulesch Máté

kiegészítés olvasói hozzászólásra

Úgy tűnik, nem jött le a fő mondanivaló a cikkemből, talán mert nem elég lényegre törően fogalmaztam. Az állam ezen kiemelt értékei NEM a hasznosságuk miatt élvezték és élvezik ezt a státuszt, minthogy az állam nem gazdálkodó szervezet. Nem hasznosságuk miatt voltak a vagyontörvény mellékletében sem (így pl. a Pollack-ház és a kivett/elajándékozott kastélyok), hanem mert kiemelt műemléki értékkel bírnak, ergo a listáról is csak ezen adottságuk megszűntével vehetőek le. Akkor most jöjjön egy erős és abszurd példa: a Szent Korona semmilyen gazdasági hasznot nem hajt, vagyis törtaranyként jobban hasznosítható lenne, DE mégsem adjuk el, mert a legfőbb nemzeti szimbólumunk. Értem, hogy a nevezett épületek nem ennyire szimbolikusak, de azért mindenképp nagyobb szimbólum értékkel bírnak, mint egy zuglói irodaház. Másrészt szakszerűen felújítva ugyanolyan jó munkahelyként működtethetőek, mint bármi más, dolgoztam néhányban, megoldható lenne. És főleg kevesebbért, mint amennyiért új irodaházakat vesznek haveri alapon… Amit pedig a Mezőgazdasági Minisztériumon végeznek, az közönséges műemlékrombolás és bűncselekmény, amelynek tárgyában feljelentést is tettem. Harmadrészt a műemléki követelményeket NEM fogják betartani, mert nincs, aki betartassa, és ezt is személyesen tapasztaltam (erre volt a MAHART-házas példa.) A Balettintézet a legfeljebb a szállodák térhódítására „jó” példa, példaértékű műemléki felújításként nem értékelhető, ahogy a balerinák is járhatnak több kilométerről a munkahelyükre ahelyett, hogy mindezt a legmegfelelőbb helyről, az Operával szemből tennék. A nemzet alapintézményeinek a belváros kitüntetett épületeiben a helye minden normális ország esetében, nem pedig külvárosi irodadzsungelekben meg volt szerelőcsarnokban. Mi lesz a következő, a Tudományos Akadémia megy a Camponába?

'Felelet' hozzászólás:

Nagyon köszönöm az értékes cikket annak írójának és megjelentetőjének, valamint az építészfórum fenntartóinak. Van lám mégiscsak, még manapság is néhány valamelyest közismert ember, akikre rá lehetne bízni az ország vezetését. Például a cikk írójára, Bátonyi Péterre a műemlékvédelmet, Ángyán Józsefre a földet, mezőgazdaságot. Össze lehetne állítani egy tisztességes, jó kormányzatot. És persze rengeteg jó ember van a háttérben. Még akik a rossz dolgokban részt vesznek, azok is szívesebben tennének jót.

Szakmai apró hozzászólás: A hagyományos, nagy belmagasságú, jól bevilágított, természetes szellőzésű, a hűvöst is megtartó, vastag téglafalú, több száz évre tartós szerkezetű, nem túl magas, természetes anyagokból, burkolatokkal, ablakokkal készült épületek valójában – a mai műanyagokkal megbetegítő; egyik céljaként építési termékeket és klímát, áramot eladni segítő; másrészt kis belmagassággal, ablaktalansággal a beépíthető alapterületet a spekulánsok extraprofijáért növelő; embertelen, légkondis-ledfényes gépészettől zúgó-vibráló, építészek és reklámok segítségével fenntartott divat-házakkal ellentétben – valóban környezetbarátok, egészségesek és barátságosak az ott élőnek és a hosszú távú használat szerint is.