Anna Frank naplója (2025.09.11.)
https://kuruc.info/r/39/43306/
https://mek.oszk.hu/00200/00261/00261.pdf
2009. július 9.
...Robert Faurisson revizionista professzor tanulmánya nyomán egy kiváló összeállítást készítve precízen bemutatja az iromány ellentmondásait...
A történet: Anna Frank tizenháromtól tizenöt éves koráig, 1942. június 14-étől 1944. augusztus 1-jéig írja elhíresült naplóját. A naplóból megismerhetjük az Amszterdamban élő Frank család és négy másik zsidó történetét, akik huszonöt hónapon keresztül (1942. július - 1944. augusztus) rejtőzködnek a megszálló németek elől az Otto Frank irodája mögött található melléképületben, az úgynevezett hátsó traktusban. Ezen időszak alatt valósággal élve eltemetkeznek: nem mehetnek ki az utcára, napközben nem nézhetnek ki az ablakon, lábujjhegyen járnak és suttognak, nehogy a szomszédok vagy a főépületben tartózkodók meghallják vagy meglássák őket. A rejtőzködésben Otto Frank alkalmazottai (Elli, Miep, Kraler, Koophuis) és néhány barátjuk (Henk, Miep férje és Vossen úr, Elli apja) segíti az üldözötteket. Végül valaki beárulja őket, így 1944. augusztus 4-én a rendőrség betör a búvóhelyre, a nyolc rejtőzködőt, valamint Kralert és Koophuist elhurcolják. Anna (ahogy anyja és nővére is) tífuszban hal meg a bergen-belseni koncentrációs táborban 1945 márciusában, tizenöt évesen. Apja, Otto Frank túléli az internálást, visszatér Amszterdamba, ahol volt alkalmazottja, Miep átnyújtja neki lánya naplóját, amit a letartóztatást követően a földön heverő papírok között talált meg. Otto Frank elolvassa a naplót, és úgy dönt, hogy közreadja. Néhány apróbb módosítást végez rajta (így például kihagyja a szexuális természetű utalásokat), de lényegében az eredeti szöveg kerül közlésre. A Napló először hollandul jelenik meg 1947-ben. Anna Frank sorsa megrázta az egész világot. A Naplót becslések szerint 22 millió példányban adták ki világszerte, számos országban – például Németországban és Hollandiában – kötelező iskolai olvasmány, színdarab és film is készült belőle. A közvéleményre gyakorolt hatását tekintve a Napló fontosabb, mint a nünbergi per – ahogy a hírhedt “nácivadász”, Simon Wiesenthal nyilatkozta egyszer. Az épület, ahol Anna a családjával rejtőzködött, ma múzeum.
Eddig a történet. Egyetlen kis probléma van vele: A Napló – ahogy azt Robert Faurisson, a lyoni egyetem professzora bebizonyította – kétséget kizáróan hamisítvány. Itt érdemes leszögezni azokat a tényeket, amiket senki nem von kétségbe: - Anna Frank valóban létezett. - A letartóztatás valóban megtörtént. - Anna nővérével és anyjával együtt koncentrációs táborban halt meg tífuszban. - A család egy ideig a Prinsengracht 263. melléképületében, az úgynevezett hátsó traktusban élt. - Anna valószínűsíthetően tényleg naplót vezetett. Ennyiben a fenti történet helytálló. Ami a történetben nem igaz: - A közvélemény által ismert Naplót nem Anna Frank, hanem apja, Otto Frank írta (talán mások segítségével, ezt nem tudjuk). Az Anna által írt napló vélhetően olyan, amilyen egy tizennégy éves gyerektől elvárható. - Feltételezhetjük, hogy a Frank család a német megszállás idején igyekezett feltűnés nélkül élni, talán rejtőzködött is, de a huszonöt hónapos “élve eltemetkezés“ hazugság, hatásvadászat, amit Otto Frank talált ki.
A bizonyítékok
Otto Frank haláláig makacsul megtagadta, hogy az általa őrzött naplót tüzetes vizsgálatnak vessék alá. Egyedül a Német Szövetségi Nyomozóhivatalnak engedélyezett egy rövid vizsgálatot 1980-ban. A Nyomozóhivatal megállapította, hogy az állítólag Anna Frank által írt szöveg egy részét golyóstollal írták, ami csak 1951 óta kapható kereskedelmi forgalomban, így ezek a részletek semmiképpen sem Anna Frank kezétől származnak. Otto Frank hazudott, amikor azt állította, hogy a Nyomozóhivatalnak átadott napló a lánya írása. Ez már önmagában elég lenne, hogy leleplezze a hamisítás tényét, de aki még kételkedne, annak álljanak itt a további bizonyítékok. (Az alábbiakban Faurisson professzor rendkívül alapos vizsgálataira támaszkodom. A rövidség kedvéért jónéhány kérdéssel nem foglalkozom, mint például Anna folyton változó kézírása, a tüzelőanyag rejtélye, egyéb tanúk stb. Aki többet szeretne megtudni a témáról, az megtalálhatja Faurisson írásait angolul a www.ihr.org –on, a Napló magyar fordítása pedig letölthető a www.mek.oszk.hu –ról.)
- SZÖVEGKRITIKA
A Napló szövegét elemezve rengeteg képtelenséget, önellentmondást és valószínűtlenséget találunk.
1. A ZAJOK REJTÉLYE
A szövegből világosan kiderül, hogy a rejtőzködőknek nappal és éjszaka is teljes csendben kell lenniük. Nappal lábujjhegyen járnak és suttognak, reggel fél kilenc után tilos vizet folyatni és a WC-t lehúzni.Ha idegen van az alsó szinten, még suttogni sem lehet. A zaj még este is veszélyes, mert „megeshetik, hogy valaki meghall benünket”. Így például köhögni még éjszaka sem szabad. Akik meghallhatják őket: az ugyanazon az emeleten dolgozó raktári munkások, a takarítónő, a vevők és az alkalmazottak a földszinti üzletből, az első emeleti irodába betévedő idegenek, a szomszéd házakban dolgozó munkások és a szomszéd házak lakói. Nézzünk meg néhány idézetet a Naplóból:
1942. július 11, szombat A személyzet munkaidő után nemigen tartózkodik ezekben az épületekben, de azért mégis megeshetik, hogy valaki meghall bennünket. Ezért megtiltottuk Margot-nak, hogy éjszaka köhögjön, bár alaposan meghűlt, s nagy adag kodeint etettünk vele. Különben is reszketünk, hogy a szomszédok meglátnak vagy meghallanak bennünket. (...) Napközben állandóan lábujjhegyen járunk és suttogva beszélgetünk, nehogy meghallják a raktárban.
1942. szeptember 29, kedd A múlt héten szerelő járt a földszinten és iroda W. C.-jének vízvezeték- és lefolyó csövét áthelyezte az előszobába. (...) Az volt a borzasztó, hogy egész nap csendben kellett ülnünk s még csak nem is beszélgethettünk. (...) Hiszen más napokon is csak suttogni szoktunk, de meg se mukkanni, meg se moccanni még ennél is tízszer rosszabb. Háromnapi lapítás után már fájt és teljesen elzsibbadt a hátsórészem; csak az esti torna segített rajta.
1942. november 19, csütörtök Dussel már érkezése napján mindenfélét kérdezett tőlem. Például, hogy mikor szokott jönni a takarítónő, mikor lehet fürödni, mikor szabad a W. C.-re menni. Hiába nevetsz, mert ezek a problémák egy rejtekhelyen nem is olyan egyszerűek. Napközben nemigen csaphatunk zajt; a kívülállókra, például a takarítónőre, mindnyájunknak tekintettel kell lennünk.
1943. március 25, csütörtök Valahányszor Van Daan hangosabban köhögött, mi ketten őnagyságával majd meghaltunk félelmünkben. (...) Ezenkívül egyikünknek eszébe jutott az a lehetőség, hogy az egyik szomszédos raktárház raktárnoka még bent dolgozhatott, s mi a nagy izgalomban a vékony falakon áthallatszó zajról nem tudtuk megállapítani, honnan származott.
1943. augusztus 23, hétfő Csitt, apa, csendesen, Ottó, pszt... Pim! Fél kilenc; gyere onnan, ne folyasd tovább a vizet; csendesebben járj! - Így szólongatjuk apát, aki a mosdóban van. Amikor a toronyóra elüti a fél kilencet, neki már a szobában kell ülnie. Attól kezdve tilos vizet folyatni és a W. C.-t meghúzni. Csendnek kell lenni. Ha az irodában még senki nincs, annál jobban behallatszik minden zaj a raktárba.
1943. december 22, hétfő Ha köhögési ingerem volt, gyorsan a takaró alá bújtam s igyekeztem - amennyire tudtam - megnyugtatni a gégémet.
1944. április 11, kedd Egymás lélegzetvételét figyeltük s nem mozdultunk. Léptek a házban, az irodában, a konyhában, azután... a mi lépcsőnkön. Olyan csendben ültünk, hogy hallhattuk egymás lélegzését s nem moccantunk. Valaki bement az irodába, aztán a konyhába, végül feljött a lépcsőn s a forgószekrényen matatott. (Az emeleti búvóhelyen hallják, hogy valaki egy szinttel lejjebb járkál. A falak valóban nagyon vékonyak – H.G.) Ezek után a zajok listája igencsak meglepő:
1942. július 10, péntek Egész nap csak rakosgattunk: dobozból ki, szekrénybe be, szöget vertünk a falba...
1942. július 11, szombat ...s ha Van Daanék is megérkeznek, deszkát hozunk le a padlásról, összetákolunk még néhány szekrényt és egyéb, mutatós bútordarabot...
1942. szeptember 2, szerda A Van Daan házaspár csúnyán összeveszett. Sose láttam ilyet, mert apának és anyának eszébe nem jutna így kiabálni. (...) Vidáman beszélgetve fogyasztottuk vacsoránkat, amikor hirtelen átható fütty hallatszott. Letettük a villát és sápadt, rémült arccal néztünk egymásra. Aztán a kályhacsövön keresztül meghallottuk Peter hangját: (Peter az emeletről kiabál le a kályhacsövön keresztül – H.G.) Hát akkor nem megyek le. Jó? – Van Daan felugrott. Asztalkendője lerepült a földre s rákvörös arccal kiáltotta: - Most aztán elég!
1942. november 9, hétfő A hat zacskóból öttel ép bőrrel fel is érkezett, de amikor a hatodikat vitte, az alsó varrat kirepedt s nem is egyszerű zápor, hanem jégeső módjára zúdult a magasból a lépcsőre. A zsákban mintegy ötven font bab volt s olyan nagy csörömpölést csapott, mintha bekövetkezett volna az ítélet napja. A földszinten azt gondolhatták, hogy a roskatag ház a fejükre zuhan. Szerencsére idegenek nem tartózkodtak a házban. (Honnan tudja, hogy a földszinti üzletben nem tartózkodtak idegenek? – H.G.) Peter előbb megrémült, aztán kitört belőle a kacagás.
1943. augusztus 5, csütörtök Ma pedig beszéljünk a déli ebédszünetről. Ilyenkor az egész társaság fellélegzik, mert a raktárból hazamennek a munkások. Fent őnagysága egyetlen megmaradt szőnyegét porszívózza... (Nyilván lábujjhegyen tologatja a porszívót is – H.G.)
1943. augusztus 4, szerda Hogy mégis fogalmad legyen róla, hogyan élünk, időnként leírom, hogyan töltjük napjainkat: (...) A nappaliban szörnyű recsegés, ropogás. Margot kinyitotta harmonika-ágyát. (...) Fejünk felett mennydörgésszerű robaj. Őnagysága ágyát az ablakhoz húzzák (Nem, nem emelik. Húzzák – H.G.) (...) Leengedem az elsötétítő függönyt. Jóéjszakát. Negyedórán keresztül ágyrecsegés, kopott rugók csikorgása. Aztán minden csendes, kivéve, amikor a fenti lakótársak összevesznek az ágyban (Olyan hangosan veszekednek, hogy Anna egy szinttel lejjebb is hallja – H.G.) (...) Háromnegyed hét: Trrrrrr... a vekker, amelynek megvan az a hajlandósága, hogy a nap bármely órájában megszólaljon...
1943. október 29, péntek Megint hangos veszekedés volt Van Daan úr és a felesége között. (...) El sem tudod képzelni, hogyan ordított, toporzékolt és szitkozódott. Félelmetes volt. Családom visszafojtott lélegzettel állt lesben a lépcsőfeljáratnál, hogy végső szükség esetén szétválassza őket. Olyan izgalmas és idegesítő volt a sok sírás, visítás, hogy aznap este zokogva feküdtem le.
1943. december 6, hétfő Harsány kacagás következett, mert mindenki felfedezte a kosárban a saját cipőjét.
1944. február 23, szerda ...mikor Peter elment fát vágni, már tudtam, hogy nagyszerű fiú. Felszaladt a padláslépcsőn. Én követtem. Amíg a fát vágta, teljes negyedóra hosszat, egyikünk se szólalt meg. A helyemről figyeltem. Szemmel láthatóan elkövetett mindent, hogy jól vágja a fát, csakhogy lássam, milyen erős. Közben a nyitott tetőablakon kinéztem Amszterdamra.
1944. február 28, hétfő Peter nem jött hozzám, amikor felmentem a manzárdra, hanem a padláson kalapált valamit. Minden kalapácsütés egy-egy darabot tört le a bátorságomból s még jobban elszomorított.
1944. május 10, szerda Hangos csetepatét hallottam, s végül leszaladtam a lépcsőn.
1944. április 11, kedd Vasárnap este nyolckor Peterrel felmentünk a padlásra. (...) Háromnegyed kilenckor Van Daan úr felfütyült hozzánk (az emeletről a padlásra – H.G.) s érdeklődött, nincs-e nálunk Dussel úr párnája.
2. A FÜGGÖNYÖK REJTÉLYE
A rejtőzködők mindjárt érkezésük napján tilitarka függönyöket aggatnak az ablakokra. Az ember azt hinné, ez a legbiztosabb módja, hogy elárulják az érkezésüket a szemben lakóknak, az épület ugyanis lakatlan volt, és az ablakokon nem volt semmi... De ez hagyján, ennél izgalmasabb kérdés, hogy akkor ott van napközben a függöny vagy sem?
1942. július 11, szombat Mindjárt az első napon függönyöket varrtunk. Tulajdonképpen nem is függönyökről, hanem csak egy-egy kartonmaradékról van szó, mindegyik más méretű, minőségű és mintázatú. Apával ketten ügyetlenül, ferdén varrtuk őket össze. Ezeket a műremekeket rajzszögekkel erősítettük az ablakkeretekre, s többé le se kerülhetnek onnan, míg rejtekhelyünkön tartózkodunk.
1942. november 28, szombat Napközben egy centiméternyire sem húzhatjuk félre a függönyt, a sötétben azonban nem történhetik baj.
1943. augusztus 4, szerda Negyed nyolc: Újabb ajtónyikorgás. Most Dussel megy mosdani. Végre egyedül. Félrehúzom az elsötétítő függönyt... A hátsó traktus új napra virrad.
1943. augusztus 10, kedd Korán reggel felkelni se kellemes. Gyorsan ki szoktam ugrani az ágyból. - Úgyis mindjárt visszafekszel - biztatom magam. Az ablakhoz megyek, leveszem az elsötétítő függönyt...
3. A SZEMÉT REJTÉLYE
A rejtőzködők elégetik a szemetet, hogy el ne árulják a jelenlétüket. Felmerül a kérdés, hogy vajon egy lakatlannak tartott épületből felszálló füst nem ugyanolyan árulkodó jel? A Napló szerint 1942. október 30-án gyújtanak be először. Vajon mit csináltak 116 napon keresztül a szeméttel?!
1942. október 29, csütörtök Holnap fűtünk be először, majd nyelhetjük a sok füstöt. Ugyanis már réges-régen nem tisztították ki a kéményt, de hát reméljük, hogy azért lesz huzatja!
1943. május 18, kedd Bár az idő elég enyhe, minden második nap befűtünk. El kell égetnünk a zöldséghulladékot meg a szemetet, nehogy feltűnjék a munkásoknak, hiszen a legkisebb elővigyázatlanság is könnyen vesztünket okozhatja.
4. A FORGÓSZEKRÉNY REJTÉLYE
Bemutatkozik a forgószekrény, ami eltakarja a hátsó traktusba vezető ajtót.
1942. augusztus 21, péntek „Odúnk” csak most lett ám „igazi” rejtekhely. Kraler úr ugyanis jónak látta, hogy egy szekrénnyel eltakarja a hozzánk vezető ajtót, mert az elrejtett kerékpárok miatt igen gyakori a házkutatás. Persze olyan szekrénnyel, amely forgatható és úgy nyílik, mintha ajtó volna. A szekrényt Vossen úr készítette. Időközben ugyanis elárultuk neki, hol vagyunk, s ő nagyon szívesen támogat bennünket.
1943. február 27, szombat A háztulajdonos anélkül, hogy megkérdezte volna Koophuist vagy Kralert, eladta a házat. Egy reggel egyszerre csak beállított az új tulajdonos s egy építésszel megtekintette az épületet. Szerencsére Koophuis úr is jelen volt s mindent megmutatott a hátsó traktus kivételével. Azt a kifogást használta, hogy otthon felejtette a kulcsot. Az új házigazda nem kérdezősködött tovább. Remélem, nem jön vissza és nem akarja megnézni a hátsó traktust, mert akkor azután bajba kerülnénk. Az új tulajdonos, aki egy építésszel – és nyilván a ház tervrajzával – érkezik, lemond arról, hogy megnézze, mit is vett! Az elkövetkezendő másfél évben nem is bukkan fel többet. Az építésznek nem tűnik fel, hogy az egyik folyosó ajtó helyett szekrényben végződik, ami a folyosó ottlétét teljesen értelmetlenné teszi! 1944 áprilisában betörnek a raktárba, kijön a rendőrség. A rendőrnek gyanús, hogy a két épületet összekötő folyosó egy szekrényhez vezet – minden épelméjű embernek az lenne – matat is egy keveset a szekrényen, majd tudomásul veszi, hogy a hátsó traktus emeleti részének egyáltalán nincs bejárata, és távozik...
1944. április 11, kedd Valaki bement az irodába, aztán a konyhába, végül feljött a lépcsőn s a forgószekrényen matatott. Ezek a másodpercek leírhatatlanok. (...) Még kétszer matattak a szekrényen. Aztán valami leesett. Most távolodtak a lépések. Egyelőre meg voltunk mentve. Hátunkon végigfutott a hideg. Valamelyikünknek hangosan vacogott a foga. Mintha csak megnémultunk volna. (...) Lent a házban is csend volt. Az előszobában, közvetlenül a szekrény előtt égve hagyták a villanyt. Talán bizony gyanús volt nekik a szekrény? Vagy egyszerűen elfelejtették leoltani? Vajon visszajön-e még a rendőrség? Itt említsük meg a WC-k rejtélyét is. Ahogy azt a Naplóban közölt tervrajzon láthatjuk – és amit Faurisson helyszíni vizsgálata is megerősített – az egész épületben nincs máshol WC, csak és kizárólag a hátsó traktusban az első, illetve második emeleten. Joggal feltételezhetjük, hogy a második emeleti raktárban dolgozó munkások a második emeleti WC-t használták, az lévén hozzájuk közelebb. Nos, ha így tettek, igencsak furcsállhatták, hogy a hátsó traktusba vezető ajtót 1942. április 8-a után zárva találták. 1942. augusztus 21-e után meg azzal az érdekes jelenséggel szembesültek, hogy az ajtó szekrénnyé változott. (Ez az átváltozás egyébként a takarítónőt is meglephette némileg.) Emlékszünk? A rejtőzködők azért égetik el a szemetet is, nehogy felkeltsék ezeknek a munkásoknak a gyanúját... 1943. május 18, kedd Bár az idő elég enyhe, minden második nap befűtünk. El kell égetnünk a zöldséghulladékot meg a szemetet, nehogy feltűnjék a munkásoknak, hiszen a legkisebb elővigyázatlanság is könnyen vesztünket okozhatja.
5. A ZÖLDSÉGES REJTÉLYE
A sarki zöldséges nagy mennyiségű zöldséget szállít nekik, mindig a déli munkaszünet alatt, hogy a raktári munkásoknak ne tűnjön fel. Nehéz elhinni, hogy a zöldséges az éhező Amszterdamban, a déli órákban otthagyja az üzletét, és feltűnés nélkül nagy zsák krumplikat szállíthat egy olyan házba, ahol csak irodák és raktárak vannak. Bizonyára találkozna a vevőivel, akik megkérdeznék, hová viszi. Egy kérdés: Ha a zöldséges rendszeresen szállít, miért van az, hogy a krumpli mindig rohadt?
1943. április 27, kedd Tizennégy napja spenótot ebédelek salátával. A húsz centiméter hosszú krumpli édes ízű, minden darab rothadt.
1944. április 11, kedd A krumplikereskedő bizonyára feltételezi, hogy itt vagyunk, s éppen ezért mindig a déli munkaszünet alatt szállítja ide a krumplit. Derék ember!
1944. május 3, szerda Ma rothadt salátából készült főzeléket ebédeltünk. A salátán kívül legfeljebb csak spenótot kapunk s romlott krumplit eszünk hozzá. Ugye, pompás étrend?
1944. május 8, hétfő A gyomrunk folyton korog, ami nem csoda, hiszen napról napra (a vitaminok miatt) félig nyers spenótot és romlott krumplit ebédelünk.
1944. május 9, kedd Kraler úr azzal a hírrel állított be ma délben, hogy B.-né, aki azelőtt az üzlet alkalmazottja volt, jövő héten minden délben két órakor az irodába jön kávézni. Mit szólsz ehhez? Akkor azután senki se járhat fel hozzánk, a zöldséges nem hozhatja a krumplit.
1944. május 25, csütörtök Ma reggel elhurcolták a zöldségesünket, mert két zsidót bújtatott(...) A szegény zöldségest mi is nagyon nélkülözzük. A lányok nem győzik és nem is tanácsos, hogy ők cipeljék a rengeteg krumplit a házba. Most majd még kevesebbet eszünk.
6. A SZÜLETÉSNAPOK REJTÉLYE
Azt gondolnánk, hogy abban az ingerszegény környezetben, amelyben a rejtőzködők élnek (nem mehetnek ki az utcára, nem nézhetnek ki az ablakon stb.), a születésnapok különös jelentőséggel bírnak, mert némi változatosságot hoznak az életükbe. Anna viszont meglepően következetlenül számol be a születésnapokról: ha éppen ír róluk, részletesen leírja az ajándékokat is, máskor teljesen elfelejti őket. Nézzük személyekre lebontva (----- olyan időpontot jelöl, ami a Napló intervallumán kívül esik: 1942. jún.– 1944. aug.) :
Szül. nap 1942 1943 1944
Anna: jún. 12. beszámoló beszámoló beszámoló
Apa: máj. 12. ------- semmi beszámoló
Anya: ? semmi semmi semmi Margot: feb. 16. -------- semmi rövid utalás
Van Daanné: szept. 29. beszámoló beszámoló --------
Van Daan úr: ? semmi semmi semmi
Peter : nov. 8. beszámoló semmi ---------
Dussel: ? semmi semmi semmi
Látható, hogy Anna Van Daannéról (akit meglehetősen utál) mindkét évben hűségesen megemlékezik, míg a saját családtagjairól nem. Ha nem is lehetetlen, legalábbis életszerűtlen. Olvassuk el, micsoda lakomát csapnak csapnak apa születésnapján:
1944. május 13, szombat Tegnap ünnepeltük apa születésnapját,s ugyancsak tegnap volt szüleim tizenkilencedik házassági évfordulója. Apa Koophuistól Linné életrajzát, Kralertől egy természetről szóló könyvet, Dusseltől A vízre épült Amszterdam című művet kapta ajándékba. Van Daan, a kiváló kirakatrendező, feldíszített egy óriási dobozt, s három tojást, egy üveg sört, egy üveg joghurtot meg egy zöld nyakkendőt tett bele. Mellette elég szegényesen hatott a mi ajándékunk - egy üveg cukorszirup. Az én rózsáim pompásan illatoztak, Miep és Elli vörös szegfűcsokrának viszont nem volt szaga. Ezenkívül 50 szelet torta is érkezett. Nagyszerű! Apa mézeskaláccsal kínálta vendégeit. Az urak sört, a hölgyek joghurtot ittak. A vendéglátás tehát kitűnően sikerült. Érdekes, hogy ez a tizennégy éves kislány, aki a családjával együtt már legalább egy hete éhezik, és csak rohadt zöldséget eszik ebédre, csak a bejegyzés végén, mintegy mellékesen ír az 50 szelet tortáról. Még azt sem említi, kitől kapták. Spártai jellem...
1944. május 3, szerda Ma rothadt salátából készült főzeléket ebédeltünk. A salátán kívül legfeljebb csak spenótot kapunk s romlott krumplit eszünk hozzá. Ugye, pompás étrend?
1944. május 8, hétfő Bizony folyt a nyálunk, hiszen reggelenként csak két kanál kását kapunk. A gyomrunk folyton korog, ami nem csoda, hiszen napról napra (a vitaminok miatt) félig nyers spenótot és romlott krumplit ebédelünk. Éhes gyomrunkba egyre csak salátát, spenótot és újra spenótot hajítunk.
7. A GYÜMÖLCSÖK REJTÉLYE
Bár a szövegből megtudhatjuk, hogy az alapvető élelmiszereket, (hús, cukor, tej, sajt, vaj stb.) már 1942 óta csak jegyre adják, a város éhezik, a Frank család rohadt krumplit eszik, Elli még mindig tud egy kis szőlőt szerezni – 1943 júliusában Amszterdamban. 1944-ben még egy kis citrom is kerül az asztalra. A déligyümölcs-import az általános éhínség ellenére is zavartalannak tűnik.
1943. július 23, péntek Elli gyümölcsöt is tud nekünk szerezni. Hogy mibe kerül? A szőlő kilója öt forint, az egres fontja hetven cent, az őszibarack darabja ötven cent, a sárgadinnye kilója egy forint ötven.
1944. április 4, kedd Előbb Peternél ültem és küzdöttem a könnyeimmel, utána a citrompuncs elfogyasztásakor Van Daannal nevetgéltem.
8. AZ ABLAKOK
A ablakokat csak éjszaka szabad kinyitni, nehogy valaki meglássa a rejtőzködőket. (Emlékszünk a függönyökre, amik le se kerülhetnek az ablakokról, míg ők ott tartózkodnak?) Lássuk a szöveget:
1944. február 23, szerda Közben a nyitott tetőablakon kinéztem Amszterdamra, végig a háztetőkön, egészen a látóhatárig, amely olyan halványkék volt, hogy szinte beleolvadt az összképbe.
1944. június 14, szerda Például pünkösdkor, amikor pedig nagy volt a hőség, este leküzdöttem az álmosságot, csak azért, hogy fél tizenkettőkor a nyitott ablaknál nézhessem a holdat. Sajnos, hiába hoztam meg ezt az áldozatot, mert olyan világos volt, hogy nem mertem a nyitott ablakhoz állni. (Esetleg felmehetett volna a padlásra, és kinézhetett volna a tetőablakon, ami úgy tűnik, nappal is nyitva van - H.G.)
1944. április 19, szerda Van-e nagyobb élvezet ezen a világon, mint a nyitott ablakon át kitekinteni a szép természetre, hallani a madárkák énekét, arcomon érezni a nap melegét s közben egy kedves fiút ölelni?
1944. június 14, szerda Sajnos, odajutottam, hogy csak a poros ablakon és a mocskos függönyön keresztül élvezhetem a természetet s még így is csak néhanapján.
1943. május 18, kedd Saját szememmel láttam német és angol repülők heves légiharcát. Néhány szövetséges repülőnek bizony ki kellett ugrania az égő repülőgépből. (Honnan látta Anna a légiharcot? A poros ablakon és a mocskos függönyön keresztül? Végig lehet nézni ilyesmit úgy, hogy az ember ki sem hajol az ablakon? – H.G.)
1943. november 3, szerda A porszívó tönkrement. Ezentúl a szőnyeget minden este egy öreg kefével kell csukott ablakoknál, fülledt melegben, mesterséges világításnál letisztítani (Kellemetlen lehet. Kissé meglepő, hogy Amszterdamban november 3-án fülledt meleg van – H.G.)
9. A BEHÍVÓ REJTÉLYE
1942. július 8, szerda Valamivel később Margot jelent meg feldúltan a konyhaajtóban. - Behívó érkezett apának az SS-től – suttogta. (...) Mikor aztán kettesben ültünk hálószobánkban, Margot megmondta, hogy nem is apának szól a behívó, hanem neki. Most még jobban megrémültem. Margot még csak tizenhat éves; ilyen fiatal lányokat is elszakítanak a családjuktól? Valóban furcsa, hogy az egész családból csak a tizenhat éves Margot-t hívja be az SS. Még furcsább, hogy a behívónak később semmilyen következménye nem lesz, Anna többé nem is tesz említést róla. A legfurcsább viszont az, hogy Otto Frank, bár több mint egy éve készül az elrejtőzésre, a saját irodájának épületét választja búvóhelyül. Ha valaki családostul elszökik a rendőrök elől, vajon melyik az a két hely, amit a rendőrség rutinszerűen meglátogatna? Az egyik nyilván az illető otthona. A másik? Lehet találgatni...
1942. június 5, szombat reggel - Hiszen tudod, Anna - felelte apa kissé izgatottan - hogy már több mint egy éve ruhaneműt, élelmiszert és bútort helyeztünk el az ismerősöknél. Nem akarjuk, hogy a holmink a németek kezére jusson, s még kevésbé szeretnénk, ha elhurcolnának bennünket. Inkább önszántunkból tűnünk el s nem várjuk meg, míg értünk jönnek.
10. A BICIKLIK REJTÉLYE
A szövegből megtudjuk, hogy a zsidóknak be kellett szolgáltatniuk a kerékpárjaikat, anyáét ismerősöknek adták megőrzésre, Annéét még húsvétkor ellopták. Ennek ellenére Anna júniusban vidáman pedálozik imádói kíséretében, akiknek szintén megvan még a biciklijük, bár feltételezhetően ők is zsidók, hiszen a zsidó líceumba járnak. A család később feltűnő sárga csillagot viselve, gyalogosan baktat a rejtekhelyre, ugyanis tilos bármiféle járművet igénybe venniük, kivéve Margot-t, aki – feltehetőleg szintén feltűnő sárga csillagot viselve – biciklivel karikázik a búvóhelyre. Felmerül a kérdés: jó ötlet így provokálni a rendőrséget, pont akkor, mikor a család rejtőzni megy? Hogyhogy Margot-nak – egyedüliként a családban – még mindig megvan a biciklije? Az övét miért nem adták oda megőrzésre, ahogy anyáét?
1942. jún. 20, szombat 1940-ben azután véget értek a Hollandiában töltött nyugalmas idők: előbb kitört a háború, majd jött a kapituláció, a németek bevonultak Hollandiába, és elkezdődött a zsidók üldözése. Viseljenek a zsidók sárga csillagot! Szolgáltassák be kerékpárjaikat!
1942. június 20, szombat Azt hiszem, kissé meglep Téged, Kittym, a tény, hogy kislány létemre imádókról beszélek. Sajnos, nemigen térhetünk ki előlük a mi iskolánkban (a zsidó líceumban – H.G.). Egy fiú megkérdi például, hogy biciklijén hazakísérhet-e, mire igent mondok, s egymás mellett karikázva beszélgetni kezdünk. Tíz esetből kilencben biztosra vehetem - és ez számomra elég kellemetlen -, hogy az illető fiú nyomban belém szeret és nem tágít mellőlem. Idővel persze lelohad ez a szerelem, főleg, mert nem sokat törődöm a perzselő pillantásokkal, hanem vidáman tovább pedálozok.
1942. június 30, kedd Pedig mindenhová gyalog járok ebben a hőségben. Csak most jöttem rá, milyen nagyszerű intézmény a villamos, főként a nyitott kocsi, de hát ezt az élvezetet nem nekünk, zsidóknak tartják fenn. Jó nekünk gyalogosan is. (...) A húsvéti szünidő alatt ellopták a biciklimet, anyámét pedig apa ismerős keresztényeknek adta oda megőrzésre.
1942. július 8, szerda Margot teletömte iskolakönyvekkel a táskáját, kihozta a garázsból a kerékpárját s Miep mögött elkarikázott előttem ismeretlen tájak felé. 1942. július 9, csütörtök Így baktattunk tehát a szakadó esőben apa, anya meg én; kezünkben iskolatáska és szatyor, színültig teletömve a beledobált holmival. A kora reggeli órában a gyárakba siető munkások szánakozva néztek ránk. Arckifejezésük elárulta, mennyire sajnálják, hogy tilos bármiféle járművet igénybe vennünk. A feltűnő sárga csillag helyettünk is beszélt. 1942. július 10, péntek Margot a kerékpárján jóval előbb megérkezett és már várt bennünket.
1942. augusztus 21, péntek Kraler úr ugyanis jónak látta, hogy egy szekrénnyel eltakarja a hozzánk vezető ajtót, mert az elrejtett kerékpárok miatt igen gyakori a házkutatás.
1942. augusztus 14, péntek Van Daan beszámolóján nagyszerűen mulattunk, de még jobban derültünk az emberek képzelőtehetségén, mert megtudtuk, hogy egyik rokonunk menekülésünk reggelén mind a négyünket kerékpáron látott elrobogni. (Rokon, tehát nyilván maga is zsidó, így tudja, hogy a zsidóknak be kellett szolgáltatniuk a kerékpárjaikat. Ezért nem állíthatna ilyen képtelenséget – H.G.)
11. A PONTOS IDŐ REJTÉLYE
A szomszédos templom harangját elviszik, ezután a rejtőzködők sosem tudják a pontos időt. Úgy tűnik, senkinek sincsen órája...
1943. augusztus 10, kedd Egy hét óta sosem tudjuk a pontos időt. Drága Westertoren-harangunkat - valószínűleg háborús célokra - elvitték, s azóta se éjjel, se nappal nem tudjuk, hogy pontosan hány óra.
1943. augusztus 4, szerda Háromnegyed hét: Trrrrrr... a vekker, amelynek megvan az a hajlandósága, hogy a nap bármely órájában megszólaljon (akkor is, ha megkérik rá, sőt néha anélkül is). Kraak... Van Daan úr felkel.
12. ANNA SZEMÉLYISÉGE
Anna személyisége önmagában is elég lenne, hogy kétségeket ébresszen az olvasóban. Már 13 évesen úgy fogalmaz, mint egy hivatásos író:
1942. jún. 20, szombat „A papír türelmesebb az embereknél.” Ez a mondás járt az eszemben, amikor egy szép napon, kissé borongós hangulatban, unottan kezembe temettem az arcom s még ahhoz is lusta voltam, hogy eldöntsem, elmenjek-e vagy otthon maradjak. Csak ültem egy helyben és tépelődtem. A papír valóban türelmes. Nem szándékom, hogy ezt a keményfedelű füzetet, amely a kevély „napló” névre hallgat, valaha is elolvastassam valakivel, hacsak nem találok egyszer majd olyan barátot vagy barátnőt, aki valóban érdemes rá, mást meg ugyan miért is érdekelne. Érdeklődési köre is különbözik egy kissé a hasonló korú gyerekekétől:
1943. március 27, szombat A gyorsírás tanfolyamot bevégeztük. (...) Imádom a mitológiát, főként a görög-római isteneket.
1944. április 6, csütörtök Elsősorban is írni szeretek, de hát ez csak nem számít kedvtelésnek. Nr. kettő: családfa-kutatás. Újságokban, könyvekben és régi papírok között kutatom a francia, német, spanyol, angol, osztrák, orosz, norvég és holland uralkodó család leszármazását. (Hogyan jut hozzá Anna újságokhoz és régi papírokhoz? – H.G.) (...) Huzamosabb idő óta jegyzeteket készítek minden olyan életrajzról vagy történelmi műről, amely a kezembe kerül. Több történelmi eseményt át is fogalmaztam. (...) Harmadik kedvtelésem természetesen a történelem. (...) Már alig várom azt a napot, amikor végre a nyilvános könyvtárban bogarászhatok. (...) Negyedik kedvtelésem a görög és a római mitológia. Ehhez is vannak könyveim. (...) További kedvtelésem a filmcsillagok, valamint családunk arcképeinek gyűjtése. (Hogyan gyűjti Anna az arcképeket a rejtekhelyen? – H.G.)
B. A HELYSZÍN VIZSGÁLATA
Faurisson a szöveg elemzését követően meglátogatja az Anna Frank múzeumot is. Lássuk, mit tapasztal: „Aki olvasta a Naplót, meg fog lepődni, mikor meglátja az Anna Frank házat. Valóságos „üvegházat” fog találni, amely mind a négy oldalról jól látható és megközelíthető. (...) A rengeteg ablaknak és erkélyajtónak köszönhetően a 263-as (az Anna Frank ház- H.G.) és a 265-ös számban lakók nagyon jól láthatták és érezhették (főzéssel járó szagok!) egymást. (...) Összesen kétszáz olyan ablakot számoltam össze – csupa régi építésű ház – amelyekből a lakók ráláthattak az Anna Frank házra. (...) Tíz egymást követő múzeumlátogatóval végeztem el a következő tesztet: Felhívtam a figyelmüket a kertre nyíló kilátásra, és megkérdeztem, szerintük hogyan maradhatott titokban a Frank család ottléte huszonöt hónapon keresztül. Az első meglepetés után (a legtöbb múzeumlátogató egyfajta hipnózisban van a látogatás során) mind a tízen belátták, hogy ez teljességgel lehetetlen. A reakciók különbözők voltak: néhányuk megbotránkozott, míg mások nevetésben törtek ki. Egyikük – szemmel láthatóan sértődötten – megkérdezte tőlem: Miért veszi el az emberektől az illúzióikat?“ Faurisson azt is megállapította a helyszínen, hogy a főépületben valóban nincsen WC, így a munkásoknak Anna és családja rejtekhelyét kellett volna e célból felkeresniük.
C. INTERJÚ OTTO FRANKKAL
– 1977. március 24. Faurisson: “1977. március 24-én felkerestem Otto Frankot lakhelyén, Birsfeldenben, Basel külvárosában. (...) Az interjú Frank úr második feleségének a jelenlétében zajlott le. Rögtön az interjú első percében közöltem Frank úrral, hogy kétségeim vannak a Napló eredetisége felől, aki nem mutatott meglepetést. Azt válaszolta, kész megadni számomra a szükséges felvilágosításokat. (...) Ami leginkább érdekelt, hogy miképpen magyarázza Frank úr a Napló már említett képtelenségeit, illetve valószínűtlenségeit. (...) Többször is rákérdeztem, de Frank úr nem tudta megmondani, hogy a szomszédai a 261-es számban mit árusítottak vagy gyártottak. (Ez azért érdekes, mert részben ezek miatt a szomszédok miatt kellett két éven át suttogniuk és lábujjhegyen járniuk – H.G.) (…) Arra sem emlékezett, hogy az ő házukban takarítónő lett volna. Végül azt mondta, hogy a takarítónő már nagyon öreg volt, és legfeljebb hetente egyszer jött. Erre megjegyeztem, hogy a takarítónő bizonyára meglepődött, mikor a második emeleti folyosón hirtelen megjelent a forgószekrény, amire Frank úr azt válaszolta, hogy a takarítónő sosem jött oda. Voltam olyan előrelátó, hogy előzőleg megkérdezzem Frank úrtól, vajon közülük valaki takarított-e a hátsó traktuson kívül. A válasza egyértelmű nem volt, így a két válasz logikus eredménye: Huszonöt hónapon keresztül senki sem takarított a második emeleti folyosón. Ezt a képtelenséget hallván, Frankné közbevágott: "Az lehetetlen! Egy raktárépületben?! Bokáig ért volna a kosz!" Amihez még hozzátehetjük, hogy mivel a rejtőzködők rendszeresen ezen a folyosón jártak, a felgyülemlett porban igen árulkodó lábnyomokat hagytak volna maguk után... Egyébként is nehéz elképzelni egy afféle „nagyon öreg”, hetente egyszer megjelenő, fantom takarítónőt egy ilyen óriási – és nyilván nagyon koszos – házban. Itt kell megjegyeznem, hogy Frankné jelenléte rendkívül hasznosnak bizonyult. Frankné nagyon jól ismerte a Naplót és szemmel láthatóan hitt is az eredetiségében. Fájdalmas volt látni a megdöbbenését a férje gyatra magyarázatait hallván. (...) Frank úr szerint a főépületben dolgozók nem láthatták őket az ablakokra helyezett papírok miatt. Erre témát váltottam, és megjegyeztem, hogy az áramfogyasztásuk bizonyára jelentős volt, ha a villanyt egész nap használniuk kellett. Frank úr csodálkozva kérdezte: - Hogyhogy? Minek a villany fényes nappal? Mire emlékeztettem, hogy az ablakok le voltak takarva. Erre azt válaszolta, hogy azért annyira nem volt sötét a szobákban. (Lásd kép – H.G.) (...) Megkérdeztem, hogy ezeket a papír takarta ablakokat kinyitották e valaha, ha máskor nem, legalább forró nyári napokon. Frankné egyetértett velem, hogy azok az ablakok is nyitva kellett legyenek időnként. Frank úr nem válaszolt. (…) Frank úr elismerte, hogy a forgószekrénynek nem volt semmi értelme, mivel a hátsó traktusnak a földszintről, a kert felől is volt bejárata (A földszint nincs a Naplóban látható tervrajzon – talán éppen ezért? – H.G.), így a szekrény nem akadályozhatta volna meg, hogy az épületet átkutassák. (...) A zajok listája megdöbbentette Frank urat, de különösen Franknét. Frank úr kijelentette: “Kizárt, hogy ott porszívó lett volna!” Mikor biztosítottam, hogy igenis volt ott egy, elbizonytalanodott, és azt felelte, hogy akkor bizonyára az esti órákban használták, mikor az alkalmazottak (a “kívülállók”) már hazamentek. Erre azt vetettem fel, hogy a lakatlannak tartott épületből átszűrődő zaj csak még gyanúsabb lett volna az esti órákban a szomszédok számára (a falak “vékonyak”: 1943. március 25.), egyébként meg a Napló világosan déli porszívózásról ír: 1943. augusztus 5, csütörtök: Ma pedig beszéljünk a déli ebédszünetről. Ilyenkor az egész társaság fellélegzik, mert a raktárból hazamennek a munkások. Fent őnagysága egyetlen megmaradt szőnyegét porszívózza. Frank úrtól erre nem érkezett válasz. (...) Nem kaptam választ az ébresztőórával kapcsolatban sem: 1943. augusztus 4, szerda Háromnegyed hét: Trrrrrr... a vekker, amelynek megvan az a hajlandósága, hogy a nap bármely órájában megszólaljon... ahogyan a biciklik rejtélyét firtató kérdésemre sem. (Amit be kellett szolgáltatni, Margot mégis azzal megy a rejtekhelyre – H.G.) (...) A zöldséges neve, ahogy Frank úr mondta nekem, Van der Hoeven. Frank úr egyértelműen kijelentette, hogy senki sem sejtette az ottlétüket, beleértve a raktári munkásokat és a zöldségest is. Ezek szerint utóbbi úgy segít nekik, hogy nem is tud róla! 1944. április 11, kedd Visszafelé jövet Henk véletlenül éppen a krumplikereskedőnk boltja előtt ment el s elmondta neki, hogy mi történt. - Tudom - válaszolta az a legnagyobb lelki nyugalommal - tegnap este arra jártam a feleségemmel és láttam, hogy be van törve az ajtó. Feleségem tovább akart menni, de én a lámpámmal bevilágítottam, mire a tolvajok elszeleltek. A biztonság kedvéért nem telefonáltam a rendőrségnek. Azért nem, mert bár semmi bizonyosat nem tudok, sejtek valamit. A krumplikereskedő bizonyára feltételezi, hogy itt vagyunk, s éppen ezért mindig a déli munkaszünet alatt szállítja ide a krumplit. Derék ember! Jónéhány kérdés megválaszolatlanul maradt, Frank úr némelyik válasza pedig még súlyosabb ellentmondásokra vezetett. Végül Frank úr egy érdekes válasszal állt elő: „Faurisson úr, Önnek elméleti és tudományos szempontból tökéletesen igaza van. Száz százalékig egyetértek Önnel, ezek a dolgok valóban lehetetlenségek. A gyakorlatban mégis megtörténtek.” (...) Otto Frank nem volt hajlandó megadni Elli címét, azzal az indokolással, hogy Elli “nagyon beteg” és “egyébként sem túl intelligens”, ezért nem is lehetne nagy segítség nekem. (...) Két másik tanúról azt mondta, hogy van elég bajuk anélkül is, hogy én a kérdéseimmel zaklatnám őket. Ehelyett azt ajánlotta, hogy lépjek kapcsolatba Mieppel és a Kanadában élő Kralerrel (igazi nevén Kugler).” Talán ennyi elég is Otto Frank süketeléséből. Szerintem a fent idézetek több mint meggyőzőek. Aki továbi részletekre kíváncsi, az megtalálja az interjút www.ihr.org –on.
D. INTERJÚ A TANÚKKAL
A tanúk: Elli, Miep és Henk (házaspár), Kraler, Koophuis. Ők azok, akik az állítólagos rejtőzködőket segítették a huszonöt hónap alatt. A tanúk természetesen rengeteget nyilatkoztak a háború után, de ahogy Faurisson találóan megállapítja, csupa általánosságokat, mint például: “Gyakran velük ebédeltünk... Néha felszaladtunk egy csésze levesre…” Az egyetlen, aki keresztkérdéseket is feltett nekik, Faurisson volt. Lássuk, mire jutott a következő “tanúkkal”: Ellivel, Mieppel, Henkkel és Kralerrel (Koophuis 1959-ben meghalt): 1. Elli, “a leggyengébb láncszem” 5. kép: Elli Faurisson végül Otto Frank segítsége nélkül is megtalálta Ellit, igazi nevén Bep Voskuijlt. 1977. november 30-án interjút készített vele: Interjú Ellivel Faurisson : “A huszonöt hónapos rejtőzködéssel kapcsolatos kérdéseimre Elli ilyesféle válaszokat adott: “Nem tudom. Nem emlékszem. Ezt nem tudom megmagyarázni. Slagter, az éjjeliőr? Sosem hallottam róla. (Slagter fontos szerepet játszik az 1944. április 11-i bejegyzésben, amikor betörnek a raktárba, ő hívja ki a rendőröket is. Ellinek tudnia kellene róla – H.G.) A forgószekrény? Igaza van, valóban nem sok értelme volt” Faurisson : “Megkértem Ellit, hogy írja le nekem az épületet. A főépületről kielégítő leírást tudott adni (látható, hogy valóban ott dolgozott), a hátsó traktussal kapcsolatban viszont meglepő választ adott: Kijelentette, hogy ő mindössze egy éjszakát töltött ott, azt is a rejtőzködők megérkezése előtt. Hozzátette, hogy a részleteket nem figyelte meg, mert meglehetősen ideges volt.” A Napló szerint viszont Elli mindennapos vendég a hátsó traktusban: 1943. augusztus 5, csütörtök Háromnegyed egy: Telt ház. Megérkezik Van Santen úr, azután Koophuis vagy Kraler, Elli és néha Miep is. 1943. augusztus 9, hétfő No. 9: Nem lakója a hátsó traktusnak, de asztaltársunk és hozzánk tartozik. Ellinek kitűnő étvágya van. Semmit sem hagy a tányérján és nem is válogatós. Mindenért hálás, s mi már csak ezért is nagyon kedveljük. Vidám, jókedvű, készséges és jóindulatú. Ezek az ismertető jelei. 1943. augusztus 20, péntek Pontosan fél hatkor a munkások elhagyják a raktárt s mi felszabadulunk. Fél hat: Elli megajándékoz bennünket az estéli szabadsággal. A házban fellendül az élet. Én előbb még Ellivel felszaladok a konyhába s legtöbbször megkínálom a vacsora utáni csemegével. Alig ül le Elli, őnagysága már elhalmozza kívánságaival; már hallom: „Jaj, Elli, volna egy kérésem...” 1944. március 2, csütörtök Elli mosogatás közben elpanaszolta anyának és Van Daannénak, hogy mennyire el van keseredve. 1944. január 12, szerda Két hete újra feljár hozzánk Elli. Faurisson : “Az interjú végén megkértem Ellit, hogy ha van valamilyen emléke a Frank család rejtőzködésével kapcsolatban –bármilyen apróság, érdekesség, anekdota - ami nem szerepel a Naplóban, azt mesélje el nekem. Elli képtelen volt bármi ilyesmit felidézni.” Mit ír a múzeum Elliről? Az alábbi idézetek a www.annefrank.org weboldalról származnak: “Egy ideges ember Elli Otto Frankhoz írott leveleiből megismerhetjük Elli személyiségét és a múlttal kapcsolatos érzéseit: “Tegnapelőtt itt járt Bob Wallagh [újságíró], akinek – ha nem is szívesen – interjút adtam. Azt mondta, Mieptől kapta meg a címemet, aki szerint én sokkal többet tudok Annáról, mint ő. Az interjút követő éjszakát álmatlanul töltöttem, másnap meg idegösszeroppanásom volt, ami után még mindig fáj a fejem. (…) Másnap már fél kilenckor felhívtam az újságírót, és megkértem, hogy ne közölje az igazi nevünket, mert ez még sohasem történt meg és ezután sem szabad megtörténnie. (…) Legszívesebben távol tartanám magam mindettől, mert már természettől fogva ideges ember vagyok, az efféle felesleges izgalmakat nehezen tudom elviselni. Még a kellemes dolgoktól is, mint például a meghívások ide vagy oda, valósággal pánikba esem, olyan ideges vagyok néha. Ön tudja, hogy ebben a beszédkészség hiánya játssza a legnagyobb szerepet. Tudom, hogy Ön mindezt jószándékkal teszi, nagyra is értékelem, és semmi esetre sem szeretnék összetűzésbe kerülni a mi Opektás köreinkkel. (Utalás Otto Frank cégére – H. G.)” A kapcsolat Otto Frankkal nagyon fontos Bepnek. Otto Frank minden évben ajándékot küld a születésnapjára és a házassági évfordulójára, eléri azt is, hogy 1972-ben valamennyi egykori segítőjük kitüntetést kapjon a Yad Vashemtől. (…) Ezenkívül anyagilag is támogatja Bepet.” Elli családja Willy van der Vennen-Voskuijl 2001-ben a nagyanyjáról: “Nem mintha sokat beszélt volna ezekről a dolgokról (az Anna Frankhoz fűződő emlékeiről – H.G.), tulajdonképpen sohasem, de az, hogy a lányát Annenak nevezte el, mutatja, hogy milyen fontos szerepet játszott Anne Frank Bep életében.” Bep lánya az anyjáról: “Családi körben – bár megmaradt nyugodtnak, derűsnek – egyáltalán nem volt csöndes. Tudott jóízűen nevetni. Interjúkon jobb szerette Miepnek átengedni a szót. Bep legidősebb fia, Ton sajnálatosnak tartja, hogy anyja olyan keveset mesélt nekik a történtekről. Még őt is meglepte, mikor a Napló tudományos kiadásából arról értesült, hogy anyja valójában jóval többet a rejtőzködőkért, mint amiről neki beszámolt. “Anyám sohasem árulta el ezeket a dolgokat, magában tartotta őket, mint valami titkot. A lehető legkevesebbet beszélt erről. Otto Frank rendszeresen megfordult nálunk, ilyenkor hallottam ezt-azt, de a dolog lényegéről nem anyámtól értesültem.” Összegezzük: - Elli semmilyen értékelhető információt nem tud adni Faurissonnak, ellentmondásba is kerül a Napló szövegével. - A Napló szerint Elli “Vidám, jókedvű, készséges és jóindulatú. Ezek az ismertető jelei.” A múzeum szerint Elli ideges ember, valóságos idegroncs. Úgy tűnik, Elli idegessége főként akkor jelentkezik, ha Anna Frankról kell beszélnie. - Elli még a családjának sem beszél Anna Frankról. - Elli levélben arra kéri az őt anyagilag támogató Otto Frankot, hogy ne kényszerítse nyilvános szereplésekre. Talán nem véletlen, hogy Otto Frank nem ajánlotta Ellit Faurissonnak: bizonyára attól félt, hogy Elli egy szép napon megtörik, és kiböki az igazságot… 2. Miep, “a hős” Miep szívesen és sokat mesél Anna Frankról, láthatóan élvezi a hős szerepét. 1987-ben még egy könyvet is megjelentet az emlékeiről. Lássuk a vele készült interjú lényegét (1977. december 2.): Faurisson : “Miep és Henk sem tudott semmilyen plusz információval szolgálni a rejtőzködők életéről. A kérdéseimre kapott válaszok: “Azt nem tudjuk, hogy egészen pontosan hogyan éltek. Mi csak egy hétvégét töltöttünk a hátsó traktusban.” Henk: “Én máshol dolgoztam, de mindennap a lányokkal ebédeltem az irodában, és máskor is beugrottam 15-20 percre beszélgetni velük. ” Ez – ahogyan a többi válasz is – teljes ellentmondásban áll a Naplóval, mely szerint Henk, Miep és Elli rendszeresen a hátsó traktusban ebédeltek. 1942. október 20, kedd Közben hétfőn nagyszerűen éreztük magunkat. Nálunk aludt Miep és Henk. (…) Ma reggel igen korán keltem, mert Henknek már fél nyolckor el kellett mennie. Kedélyes reggelizés után Miep is lement. 1943. augusztus 5, csütörtök Háromnegyed egy: Telt ház. Megérkezik Van Santen úr (Henk teljes neve Henk Van Santen- H.G.), azután Koophuis vagy Kraler, Elli és néha Miep is. (…) Negyed kettő: Kezdődik a tálalás. A lentről érkezők egy-egy csésze levest kapnak, ha van csemege, abból is. Van Santen úr kényelembe helyezkedik a díványon, vagy pedig nekitámaszkodik az íróasztalnak. Mellette az újság, a leveses csésze és legtöbbször a cica is. Valószínűleg tiltakozna, ha a három közül valamelyik hiányozna. 1943. február 5, péntek Az asztalnál rendszerint feszült a hangulat. A kitöréseket szerencsére megakadályozzák a levesevők. Levesevőknek hívjuk azokat, akik az irodából felszaladnak hozzánk egy csésze levesre. Miep: “Nem volt ott semmiféle porszívó.” 1943. augusztus 5, csütörtök Ma pedig beszéljünk a déli ebédszünetről. Ilyenkor az egész társaság fellélegzik, mert a raktárból hazamennek a munkások. Fent őnagysága egyetlen megmaradt szőnyegét porszívózza. 1943. november 3, szerda A porszívó tönkrement. Ezentúl a szőnyeget minden este egy öreg kefével kell csukott ablakoknál, fülledt melegben, mesterséges világításnál letisztítani. Miep: “A forgószekrény már jóval a Frank család érkezése előtt ott volt." 1942. augusztus 21, péntek „Odúnk” csak most lett ám „igazi” rejtekhely. Kraler úr ugyanis jónak látta, hogy egy szekrénnyel eltakarja a hozzánk vezető ajtót, mert az elrejtett kerékpárok miatt igen gyakori a házkutatás. Persze olyan szekrénnyel, amely forgatható és úgy nyílik, mintha ajtó volna. A szekrényt Vossen úr készítette.(Elli apja – H.G.) Időközben ugyanis elárultuk neki, hol vagyunk, s ő nagyon szívesen támogat bennünket. Miep: "A zöldséges nem szállított nekik semmit. Én vittem nekik a zöldségeket, Elli meg a tejet." 1944. április 11, kedd A krumplikereskedő bizonyára feltételezi, hogy itt vagyunk, s éppen ezért mindig a déli munkaszünet alatt szállítja ide a krumplit. Derék ember! 1944. május 9, kedd Kraler úr azzal a hírrel állított be ma délben, hogy B.-né, aki azelőtt az üzlet alkalmazottja volt, jövő héten minden délben két órakor az irodába jön kávézni. Mit szólsz ehhez? Akkor azután senki se járhat fel hozzánk, a zöldséges nem hozhatja a krumplit. 1944. május 25, csütörtök Ma reggel elhurcolták a zöldségesünket, mert két zsidót bújtatott. (...) A szegény zöldségest mi is nagyon nélkülözzük. A lányok nem győzik és nem is tanácsos, hogy ők cipeljék a rengeteg krumplit a házba. Most majd még kevesebbet eszünk. Faurisson: “Az interjú alatt végig az volt az érzésem, hogy Miep rendkívül kényelmetlenül érzi magát. A tekintete kerülte az enyémet. A magatartása hirtelen megváltozott, mikor rátértünk a letartóztatás napjára (1944. augusztus 4.) Látható megkönnyebbüléssel, bőségesen ontotta magából a részleteket a rendőrség érkezéséről és a letartóztatásról.” Faurisson benyomásai: „Ellivel, majd Mieppel és Henkkel beszélgetve rögtön az az érzésem támadt, hogy ez a három ember nem élt 25 hónapig napi kapcsolatban a rejtőzködőkkel úgy, ahogy az a Naplóban le van írva. Arról viszont meggyőződtem, hogy Elli és Miep valóban jelen volt 1944. augusztus 4-én, mikor a rendőrség letartóztatta a Frank családot, Kralert és Koophuist. Elli és Miep makacsul kitértek a 25 hónapos rejtőzködéssel kapcsolatos kérdéseim elől, és igyekeztek újra meg újra a letartóztatás napjára (1944. augusztus 4.) terelni a szót.” 3. Victor Kraler (Kugler), a hűséges üzlettárs Emlékezzünk meg röviden a Kanadában élő Victor Kuglerről, Otto Frank egykori üzlettársáról is, akit Faurisson levélben próbál meginterjúvolni. Kugler sértő hangú válaszlevelet ír Faurissonnak, de a Naplóval kapcsolatos részletekbe nem megy bele. Kugler Faurisson levelét és az ő válaszát továbbküldi Otto Franknak. Valószínűleg a Faurissonnal szemben tanúsított magatartásának köszönheti azt a tízezer dolláros jutalmat, amit egy alapítványtól kap a következő évben (1978) „Anne Franknak és családjának oltalmazásáért a háború alatt”. Ha valóban a Frank család oltalmazásáért jutalmazták, miért vártak vele több mint harminc évet?
Összegzés: A fenti kis ízelítőből is – Faurisson elemzései ennél jóval terjedelmesebbek – világosan látható, hogy Anna Frank naplója hamisítvány, mégpedig nem is különösebben ügyes hamisítvány. Otto Frank, aki ilyen gusztustalan és kegyeletsértő módon pénzt csinált a lánya halálából, dúsgazdagon, a világ közvéleményének rokonszenvétől övezve, az emberi jogok és a tolerancia védelmezőjének pózában tetszelegve fejezte be életét, az általa kiagyalt történet pedig – jellemző módon – a holokamu-ipar egyik legfontosabb támpillére lett. Horváth Gábor
Utószó: Van a témának egy új, igen érdekes mozzanata. Egy holland történésznő, Carol Ann Lee nemrég egy könyvet írt Anne Frank címmel azon kutatásairól, hogy ki árulhatta el a Frank család rejtekhelyét, mivel ez mind a mai napig homályban maradt és csak feltételezések léteztek. Rengeteg egykori iratot áttanulmányozva arra a meggyőződésre jutott, hogy megtalálta a feljelentőt, aki nem más volt, mint egy holland nemzetiszocialista, aki mellesleg a Gestapónak is dolgozott. Ezt az illetőt Anton (Toni) Alersnak hívták. A történetben az a legszebb, hogy Otto Frank személyesen is ismerte Alerst, és már egy évvel a család elbújása előtt, tehát még 1941-ben üzleti kapcsolatba lépett vele. Ennek értelmében Otto Frank cége - Alers közvetítésével - a német hadsereggel kötött üzleteket. A cég a család elbújása után is tovább működött és tovább üzletelt a németekkel.
A háború után Anton Alers - mint háborús bűnös bíróság elé került, DE OTTO FRANK VALLOMÁSÁNAK KÖSZÖNHETŐEN FELMENTETTÉK. O. F. ugyanis azt vallotta, hogy Alens figyelmeztette arra, hogy el akarják vinni a németek a családot, és jobb lesz, ha elrejtőznek. A történésznő bizonyítja könyvében, hogy Otto Frank erről a történetről is többször hazudott a későbbiekben. A kutatások azt bizonyítják, hogy miközben a Frank család bújkált, a cégük továbbra is működött, méghozzá a németekkel üzletelve. A történésznő arra a következtetésre jut, hogy Alers a háború után megzsarolta Otto Frankot, aki akkor már dúsgazdag ember lett a lánya naplója kapcsán befolyt pénzből, hogy nyilvánosságra hozza a németekkel való üzleteléseit. Ezért lépett aztán fel Otto Frank, mint mentőtanú az Alers elleni perben, utána pedig komoly összegeket is fizetett neki a hallgatásáért. Mindebből az derül ki, hogy Otto Frank - mint a zsidók úgy általában - egész életében egy dolgot tartott szem előtt: miképpen lehetne mindenből és minden körülmények között pénzt csinálni.
A leírtak ismeretében nem nehéz felismerni Otto Frank valódi jellemét, amiből egyenesen következik, hogy még a saját lánya szerencsétlen sorsát is mindenképpen pénzre akarta átváltani, ami - az ismert hamisításokkal - sikerült is neki. Ezzel aztán több legyet is ütött egy csapásra: lerakta a holokamu-mítosz egyik legfőbb - érzelmek megnyerésére alkalmas - alapkövét és ezzel a tetejébe hatalmas pénzt is keresett. Egy régi bölcsesség szerint a legnagyobb hazugságoknak csak az első generációt kell túlélnie, utána már mindenki nyilvánvaló tényként fogadja el. Nagyon remélem, hogy a holokamu esetében ez nem így fog működni.
Végül még egy megjegyzés. A holland történésznő sem tudja egyértelműen bizonyítani, hogy a Frank családot aztán Anton Alers jelentette fel a Gestapónál, mert erről semmiféle irat nem maradt fenn. Könyvével inkább - valószínűleg akaratán kívül - azt érte el, hogy mégtöbb kételkedés merüljön fel a Frank család történetével kapcsolatban. Dobszay Károly”
Forrás: https://kuruc.info/r/39/43306/
https://neokohn.hu/2019/06/09/ki-volt-robert-faurisson-a-francia-holokauszttagadas-bajnoka/
A szakértők és hivatásos történészek által természetesen ezerszer támadott és szétcincált véleménye szerint a holokauszt, a zsidók szisztematikus irtása nem történt meg a második világháború alatt, a Soá nem volt más, mint hazugság.
Faurisson megkérdőjelezte Anna Frank naplójának a hitelességét, és támogatta a Vichyben székelő ún. Francia Államot vezető Pétain marsall tevékenységét (ehhez fontos tudni, hogy a mai francia emlékezetpolitika és politika a korábbi „ellenállási mítosszal” szemben már felelősséget kíván vállalni a Francia Állam időszaka alatt történtekért, egyértelműen negatívan ítéli meg Vichy és Pétain tevélenységét, olyannyira, hogy immáron Philippe Pétain első világháborús érdemeit sem igazán illik felhozni a közbeszédben).
Érdekes adalék, hogy Faurisson egyik első, nagy figyelmet kapó és a gázkamrák létét tagadó cikke 1978-ban az egyébként baloldali-liberálisnak tekintett Le Monde hasábjain is megjelenhetett.
1989-ben egyébként maga is erőszakos bűncselekmény áldozata lett, amikor egy, magát a Zsidó emlékezet fiainak nevező csoport kutyasétáltatás közben megverte egy parkban (a csoport mevét onnan ismerjük, hogy vállalta a támadást, és Faurisson nézeteit jelölte meg okként).
https://mek.oszk.hu/00200/00261/00261.pdf
Anne Frank naplója
(A hátsó traktus)
Fordította
F. Solti Erzsébet
A versbetéteket fordította
Frank László
2.o.
1942. június 14, vasárnap
Pénteken, június 12-én már reggel hatkor felébredtem. Érthető, hiszen akkor volt a születésnapom.
Ilyen korán azonban nem szabad felkelnem. Háromnegyed hétig legyőztem hát a
kíváncsiságomat, de tovább nem bírtam. Kiugrottam az ágyból s besiettem az ebédlőbe.
Moortje, a macska, fejét lábamhoz dörzsölve üdvözölt.
Alig múlt hét óra, amikor bementem apához és anyához, azután meg a nappaliba s felbontottam
a születésnapi csomagokat. Első pillantásom Rád esett, igen, Rád, aki ott vártál rám. Úgy
éreztem, Te vagy a legkedvesebb ajándék, amit ezen a napon csak kaphattam. Egy csokor
rózsán, egy cserép virágon meg két szál pünkösdi rózsán kívül apától és anyától is sok minden
várt rám, de számos ismerősünk sem feledkezett meg rólam.
A virágok mellett rengeteg ajándékot találtam az asztalon: laterna magicát, társasjátékot, sok
cukorkát, csokoládét, rejtvényalbumot, brosstűt, Joseph Cohen Holland mondák és legendák
című könyvét, a Daisy vakációja a hegyekben című kedves ifjúsági regényt és annyi zsebpénzt,
hogy abból megvehetem a Görög-római regéket. Nagyszerű!...
Lies értem jött. Elmentünk az iskolába. A szünetben süteménnyel kínáltam tanáraimat és
osztálytársaimat, aztán tovább tanultunk.
De most abba kell hagynom a naplóírást. A viszontlátásra. Jaj, de örülök Neked!
1942. június 15, hétfő
Vasárnap délután születésnapi uzsonna volt nálunk. Levetítettük A világítótorony őre című
filmet, Rin-tin-tinnel a főszerepben. Osztálytársaim el voltak ragadtatva. Kellemesen telt az
idő, és nagyszerűen mulattunk. Sok lány és fiú vendégem volt. Anya folyton meg akarja tudni,
melyik fiút választom majd férjül. Sejtelme sincs, hogy Peter Wesselt, mert annak idején
szemrebbenés és pirulás nélkül letagadtam. Lies Goosenst és Sanne Houtmant évek óta
ismerem. Eddig ők voltak a legjobb barátnőim. Közben a Zsidó Líceumban megismerkedtem
Jopie de Waallal is. Sokat vagyunk együtt, s így most ő a legjobb barátnőm. Lies gyakrabban
találkozik egy másik kislánnyal, Sanne pedig nem a mi iskolánkba jár s más lányokkal
barátkozik.
1942. jún. 20, szombat
Néhány napig nem írtam, mert előbb jól meg akartam gondolni ezt az egész naplóhistóriát. A
magamfajta lánynak igen szokatlan érzés naplót írni. Nemcsak azért, mert még sose írtam, de
azt hiszem, később sem engem, sem mást nem érdekelnek majd egy tizenhárom éves kislány
vallomásai. De hát ez tulajdonképpen nem fontos. Nagy kedvvel látok neki. Lelki szükségletem,
hogy végre alaposan kiöntsem a szívem.
„A papír türelmesebb az embereknél.” Ez a mondás járt az eszemben, amikor egy szép napon,
kissé borongós hangulatban, unottan kezembe temettem az arcom s még ahhoz is lusta
voltam, hogy eldöntsem, elmenjek-e vagy otthon maradjak. Csak ültem egy helyben és tépelődtem.
A papír valóban türelmes. Nem szándékom, hogy ezt a keményfedelű füzetet, amely a
kevély „napló” névre hallgat, valaha is elolvastassam valakivel, hacsak nem találok egyszer
majd olyan barátot vagy barátnőt, aki valóban érdemes rá, mást meg ugyan miért is érdekelne.
Most érkeztem el oda, ahonnan a naplóírás ötlete kiindul: nincs barátnőm!
3.o.
Most azonban hadd magyarázzam meg, különben senki meg nem érti, miért is áll egy
tizenhárom éves leány teljesen egyedül ezen a világon. Voltaképpen nem is igaz. Szerető
családi körben élek, szüleimmel és tizenhat éves nővéremmel; ha jól átgondolom, van vagy
harminc ismerősöm és barátnőfélém, s van egy csomó imádóm, akinek felcsillan a szeme, ha
lát, és aki az iskolában, ha másként nem megy, törött zsebtükrön keresztül próbál nézegetni.
Vannak rokonaim, kedves nénik, bácsik, van rendes otthonom. Nem, látszólag mindenem
megvan, kivéve, hogy nincs barátnőm. Pajtásaimmal szórakozni szoktam, de csak hétköznapi
dolgokról esik szó közöttünk. Baj, hogy senki iránt se melegszem fel. Lehet, hogy bennem van
a hiba, amiért nincs bizalmas barátom. Ez biztosan így van, sajnos, nem tudok rajta
változtatni.
Ezért kezdek naplót írni. A barátnőt akarom vele pótolni, aki után olyan régen vágytam. S
hogy gondolatban jobban magam előtt lássam, nemcsak az élményeimet írom majd bele,
hanem ez a napló lesz a vágyva vágyott, igaz és hűséges barátnő, akit Kittynek fogok
szólítani.
Azt hiszem, senki sem értené meg Kittyhez írott beszámolóimat, ha csak úgy ajtóstul rontanék
a házba, ezért, bár nem szívesen, ideírom életem rövid történetét.
Apám már harminchat éves, anyám pedig huszonöt éves volt, amikor házasságot kötöttek.
Margot nővérem 1926-ban született Frankfurt am Mainban. Én 1929. június 12-én jöttem a
világra, s mert zsidók vagyunk, 1933-ban - Hitler uralomra jutásának évében - Hollandiába
emigráltunk, ahol apám a Travies R. T.-nél kapott igazgatói állást. Ez a vállalat szoros
kapcsolatban áll az ugyanazon épületben működő Kolen & Co. céggel, amelynél apának is
van érdekeltsége.
Itt Hollandiában sokat izgultunk a hazai események miatt, mert Németországban rekedt
rokonainkra is alkalmazták a hitleri zsidótörvényeket. 1938-ban két nagybátyám az üldözések
elől elmenekült és szerencsésen kikerült Amerikába. Ebben az időben jött a házunkba öreg,
hetvenhárom éves nagyanyám. 1940-ben azután véget értek a Hollandiában töltött nyugalmas
idők: előbb kitört a háború, majd jött a kapituláció, a németek bevonultak Hollandiába, és
elkezdődött a zsidók üldözése. Viseljenek a zsidók sárga csillagot! Szolgáltassák be kerékpárjaikat!
Nem utazhatnak villamoson! Nem járhatnak autón! Csak délután három és öt óra
között vásárolhatnak és akkor is csak olyan boltokban, amelyekre ki van írva: „Csak zsidók
számára!” Este nyolc után nem járhatnak az utcán! Még a kertjükben, sőt ismerőseik körében
sem tartózkodhatnak! Nem mehetnek színházba, moziba és egyéb szórakozóhelyekre! Nyilvánosan
nem sportolhatnak, nem mehetnek uszodába, tenisz-, hoki- és más sportpályákra! Tilos
átlépniök a keresztények házának küszöbét! Zsidó gyermekek csak zsidó iskolába járhatnak!
És még mennyi szégyenletes, megalázó rendelkezés!
Ilyen körülmények között kellett most élnünk. Hol ezt tiltották meg, hol azt. Jopie barátnőm
egyre hajtogatta: „Már alig merek lélegzeni, mert attól félek, ez is tilos...” Szabadságunkat
alaposan megnyirbálták, de hát azért kibírtuk valahogy...
1942 januárjában meghalt a nagymama. Senki sem sejti, mennyit gondolok rá és hogy
mennyire szerettem.
1934-ben beírattak a Montessori-intézetbe. Az óvoda után iskolába is odajártam. A VI/B
osztályban az igazgatónő tanított; az év végén majd megszakadt a szívem, amikor búcsút
kellett vennem tőle. Mind a ketten zokogtunk. 1941-ben csakúgy, mint Margot nővérem, a
zsidó líceumba kerültem. Ő a negyedik, én meg az első osztályba.
Négy tagú családunknak mindmáig viszonylag jól ment a sora. És ezzel eljutottam a mai
napig.
4.o.
1942. június 20, szombat
Drága Kittym!
Nos, kezdjük el. Itt kellemes csend van; apa és anya elment hazulról, Margot pedig néhány
fiatalemberrel egy barátnőjénél pingpongozik.
Az utóbbi időben magam is igen sokat pingpongoztam. Játék után, különösen nyáron, amikor
nagyon felhevülünk a sok ugrálástól, be szoktunk térni valamelyik fagylaltozóba, melyet
zsidók is látogathatnak. Ilyen fagylaltozók a Delphi és az Oase. Pénz sem kell hozzá. Az
Oaseban mindig akad olyan barátunk vagy imádónk, aki fagylalttal kínál meg, annyival, hogy
egy hét alatt sem tudnánk elfogyasztani.
Azt hiszem, kissé meglep Téged, Kittym, a tény, hogy kislány létemre imádókról beszélek.
Sajnos, nemigen térhetünk ki előlük a mi iskolánkban. Egy fiú megkérdi például, hogy
biciklijén hazakísérhet-e, mire igent mondok, s egymás mellett karikázva beszélgetni kezdünk.
Tíz esetből kilencben biztosra vehetem - és ez számomra elég kellemetlen -, hogy az
illető fiú nyomban belém szeret és nem tágít mellőlem. Idővel persze lelohad ez a szerelem,
főleg, mert nem sokat törődöm a perzselő pillantásokkal, hanem vidáman tovább pedálozok.
A fiúk sokszor már szinte túlságba mennek és arról fecsegnek, hogy „beszélnek a papámmal”;
erre nagyot kanyarodom a géppel, s leesik a táskám. A fiatalúr ilyenkor udvariasan leszáll a
bicikliről, felveszi, én pedig máris másra terelem a szót. Persze, ártatlan próbálkozásokról van
szó, de akad olyan udvarlóm is, aki kezet szeretne csókolni, vagy belém karolni. Ezek aztán
alaposan megjárják, mert olyankor leszállok a gépről és lemondok a további kíséretről. Adom
a sértettet, alaposan odamondogatok neki s kijelentem, hogy fel is út, le is út.
Nahát! Ezzel leraktam barátságunk alapjait, drága Kittym. A viszontlátásra holnap.
A Te Anned
1942. június 21, vasárnap
Drága Kittym!
Az egész I/B reszket az izgalomtól. Ennek az az oka, hogy tanári konferencia előtt állunk. A
fél osztály fogadásokat köt, hogy ki bukik meg és ki megy át. Miep de Jong meg én kinevetjük
a mögöttünk ülő fiúkat, Wimet és Jacques-ot, mert egész zsebpénzüket fogadásokba fektették.
„Te átmégy”, „Szó sincs róla”, „Hát persze” - ilyeneket hallunk kora reggeltől késő estig. Még
Miep csendért esdeklő pillantásai meg az én dühkitöréseim sem tudják elnémítani a két fiút.
Véleményem szerint az osztály negyedrészét meg kellene buktatni, akkora a tudatlanság, de
hát a tanárok kiszámíthatatlanok, most pedig - remélem - kivételesen jóindulatúak lesznek.
Magamat és a barátnőimet nem féltem. Mi majd csak átcsúszunk. Csupán a számtan osztályzatomban
nem bízom. Na, de majd meglátjuk. Addig pedig bátorítjuk egymást.
Tanáraimmal és tanárnőimmel igen jó viszonyban vagyok. Szám szerint kilencen vannak, hét
férfi és két nő. Kepler, az öreg számtantanár egy ideig igen dühös volt rám, mert sokat
fecsegtem. Egyik figyelmeztetés a másikat követte. Végül büntető feladatot kaptam: fogalmazványt
kellett készítenem „a folyton csörgő szarkáról”. Vajon mit lehet írni egy szarkáról?
Mindegy - gondoltam. - Majd csak lesz valahogy. Feljegyeztem hát naptáramba a csörgő
szarka megírásának határidejét és azontúl igyekeztem csendben lenni.
Aznap este, amikor elkészültem a leckémmel, eszembe jutott a büntető feladat. Rágtam a
töltőtollam végét és arra gondoltam, nem nagy művészet valamit összehalandzsázni, aztán jó
hosszúra nyújtani. Pedig én szeretném meggyőzően bebizonyítani, hogy mennyire fontos a
5
beszéd. Ez pedig nem is olyan könnyű. Addig-addig tépelődtem, míg sikerült teleírnom a
kötelező három oldalt. Nagyon meg voltam elégedve magammal. Azzal érveltem, hogy bár
fecsegni asszonyi tulajdonság, igyekszem majd kevesebbet beszélni, de végleg abbahagyni
nem tudom, mert a mamám talán még nálamnál is bőbeszédűbb, örökölt tulajdonságokról
pedig nehéz leszokni.
Érveim Kepler tanár urat alaposan megnevettették, de mert a következő órán is fecsegtem,
ismét büntető feladatot kaptam. Ezúttal „a javíthatatlan csörgő szarkáról” kellett írnom. Ezt is
elkészítettem, s a tanáromnak két teljes órán keresztül nem lehetett oka panaszra. A harmadik
óráján azonban újból megsokallta fecsegésemet, s szólt: „Anne, írj büntető feladatot »a
hápogó kacsáról«”. Ezen aztán az egész osztály kacagott. Mit tehettem, én is velük nevettem.
Úgy éreztem, hogy harmadszorra cserbenhagy a találékonyságom, s nem lesz új tréfás ötletem.
Pedig szerettem volna valami egészen eredetit kieszelni. A véletlen segítségemre sietett.
Barátnőm, Sanne, aki jó verselő, felajánlotta, hogy rímbe szedi feladatomat. Ujjongtam a
boldogságtól. Kepler tanár úr büntetni akart ezzel az ostoba dolgozattal, de most megtréfálom,
mégpedig alaposan.
A vers elkészült és pompásan sikerült. A kacsamamáról, a hattyúpapáról meg három kicsinyükről
szólt; az apjuk agyonverte őket a csőrével, úgy unta a sok hápogást. Kepler tanár úr
szerencsére érti a tréfát. A verset megjegyzéseivel fűszerezve más osztályokban is felolvasta.
Azóta beszélhetek akármennyit, nem kapok többé büntető feladatot, sőt Kepler egyre
tréfálkozik velem.
Anned
1942. június 30, kedd
Drága Kittym!
Borzasztó ez a meleg. Csak úgy folyik rólam a verejték. Pedig mindenhová gyalog járok
ebben a hőségben. Csak most jöttem rá, milyen nagyszerű intézmény a villamos, főként a
nyitott kocsi, de hát ezt az élvezetet nem nekünk, zsidóknak tartják fenn. Jó nekünk
gyalogosan is. Tegnap a déli szünetben elmentem a fogorvoshoz a Jan de Luykenstraatra, ami
jó messzire esik az iskolánktól. Úgy elfáradtam, hogy délután majd elaludtam a padban.
Szerencsére a fogorvos nővére olyan kedves volt hozzám, s innivalóval kínált meg.
A komp az egyetlen közlekedési eszköz, amelyet még igénybe vehetünk. A Joseph Israels
rakparton állandóan közlekedik egy kis bárka, s a révész készségesen átvisz, ha megkérjük rá.
Bizonyos, hogy nem a hollandokon múlik, hogy annyi sok rosszban van részünk.
Bárcsak vége volna már az iskolaévnek! A húsvéti szünidő alatt ellopták a biciklimet,
anyámét pedig apa ismerős keresztényeknek adta oda megőrzésre. Szerencsére rohamléptekkel
közeledik a szünidő; még egy hét és szabad vagyok, mint a madár.
Tegnap reggel kedves meglepetés ért. Éppen a bicikligarázs előtt jártam, amikor valaki
utánam kiáltott. Visszafordultam. Jóképű fiút pillantottam meg, akit tegnap este láttam először
Éva nevű barátnőmnél. Láthatóan zavarban volt, majd hozzám lépett és bemutatkozott. Harry
Goldbergnek hívják. Kissé meglepődtem, nem tudtam elképzelni, mit akar, de hát ez azonnal
kiderült. Harry csak arra kért, hogy elkísérhessen az iskolába. - Ha úgyis erre van dolgod,
velem jöhetsz - válaszoltam s együtt mentünk tovább. Harry már tizenhat éves és mindenről
nagyszerűen el lehet vele beszélgetni. Ma reggel újra megvárt és ez úgy látszik ezentúl
mindennap így lesz.
Anned
6
1942. június 30, kedd
Drága Kittym!
Hidd el, a mai napig nem tudtam időt szakítani az írásra. Csütörtökön egész délután ismerősöknél
voltam, pénteken vendégeink érkeztek, s ez így ment máig. Harryval ezen a héten
nagyon összebarátkoztunk. Sokat mesélt nekem az életéről. Egyedül érkezett annak idején
Hollandiában élő nagyszüleihez. Apja és anyja Belgiumban lakik. Eddig egy Fanny nevű
kislánynak csapta a szelet, akit jól ismerek; maga a lagymatagság és az unalom. Amióta Harry
megismert, rájött, hogy Fanny társaságában elálmosodik. Eszerint én valamiféle ébresztőszer
vagyok számára. Ja, senki sem tudhatja, mi mindenre nem alkalmas.
Szombaton nálunk aludt Jopie, vasárnap azonban Liesnél volt, s én rettentően unatkoztam.
Harryt estére vártam, de hat órakor felhívott:
- Itt Harry Goldberg. Kérem szépen, beszélhetnék Annéval?
- Itt Anne beszél.
- Szervusz, Anne, hogy vagy?
- Köszönöm, jól.
- Sajnálom, hogy ma este nem jöhetek hozzátok, de azért szeretnék veled kicsit beszélgetni.
Tíz perc múlva az ajtótok előtt leszek. Jó?
- Jó, Harry, a viszontlátásra!
- A viszontlátásra, rögtön ott leszek.
Letettem a kagylót.
Pillanatok alatt átöltöztem, rendbehoztam a hajam, aztán türelmetlenül vártam az ablaknál.
Végre megérkezett „Ő”. Csodák csodája, nem száguldottam le azonnyomban a lépcsőn,
hanem nyugodtan megvártam, míg felcsenget, s csak aztán mentem le. Harry rögtön ajtóstul
rontott a házba.
- Képzeld, Anne, a nagymamám szerint te még igen fiatal vagy ahhoz, hogy barátkozzam
veled; azt mondja, járjak inkább de Leureékhez. Remélem, tudod, hogy semmi közöm sincs
már Fannyhoz?
- Hogyhogy? Tán összevesztetek?
- Szó sincs róla. Csak éppen megmagyaráztam neki, hogy úgysem értjük meg egymást, kár
tehát együtt járnunk, noha mindig szívesen látom, ha eljön hozzánk, és remélem, ő sem
haragszik rám. Azt hittem tudniillik, hogy Fanny már egy másik fiúval jár s eszerint beszéltem
is vele. Sajnos, tévedtem. A nagybátyám most azt követeli, hogy kérjek bocsánatot Fannytól.
Erre pedig nem vagyok hajlandó. Tehát véget vetettem a barátságnak. Igaz, hogy a nagyanyám
jobban szeretné, ha Fannyval barátkoznék és nem veled, de ez nekem eszem ágában sincs.
Öregembereknek néha igen maradi nézeteik vannak, de én nem igazodom hozzájuk. Bizonyos
fokig rá vagyok ugyan utalva a nagyszüleimre, de nekik is szükségük van rám.
- Ezentúl - folytatta Harry - minden szerda estém szabad, mert a nagyszüleim úgy tudják, hogy
faesztergályos tanfolyamra járok. Titokban azonban a cionista klubot látogatom. Pedig megtiltották,
mert ők ellenzik a cionizmust. Magam sem rajongok érte, de kissé együtt érzek a
cionistákkal, s ezért érdekelnek. Az utóbbi időben azonban ott is nagy a zűrzavar. Az a
tervem, hogy kilépek. Szerdán este megyek oda utoljára. A jövő héttől kezdve tehát minden
7
szerdán este, szombaton délután, szombaton este és vasárnap délután, sőt talán máskor is
együtt lehetünk.
- De ha egyszer ellenzik a nagyszüleid. Mégsem jöhetsz ide a tudtuk nélkül!
- Mindegy. A szerelembe nem lehet beleszólni.
Közben elsétáltunk a sarki könyvkereskedésig s találkoztunk Peter Wessellel, aki két másik
fiú társaságában volt. Peter hosszú ideje először köszönt, aminek igazán nagyon örültem.
Harryval összesimulva sétáltunk tovább s végül megbeszéltük, hogy másnap este öt perccel
hét előtt a kapujukban várok rá.
Anned
1942. július 3, péntek
Drága Kittym!
Harry tegnap feljött hozzánk és bemutatkozott a szüleimnek. Mindenféle jóval, tortával,
bonbonnal, teával, keksszel kínáltam, de egyikünk sem nyúlt hozzá semmihez. Se Harrynak,
se nekem nem volt kedvem tovább üldögélni. Sétálni mentünk, és bizony tíz perccel elmúlt
már nyolc óra, amikor hazaértünk. Apa nagyon haragudott, szerinte illetlenség ilyenkor hazajönni,
ezenkívül zsidóknak nyolc óra után veszedelmes az utcán járni. Megígértem, hogy
ezentúl tíz perccel nyolc előtt otthon leszek.
Harry holnapra meghívott otthonukba. Jopie barátnőm állandóan ugrat vele. Pedig igazán nem
vagyok szerelmes. Szó sincs róla, barátaim csak lehetnek. Senki se kifogásolhatja, hogy van
udvarlóm, vagy ahogyan anya mondja, „gavallérom”. Éva elárulta nekem, hogy Harry egy este
nála járt, s ő megkérdezte tőle, ki tetszik neki jobban: Fanny-e vagy Anne? - Semmi közöd
hozzá - felelte Harry, s egész este nem is beszéltek többé egymáshoz. De amikor Éva
kikísérte, Harry megszólalt: - Hát, ha tudni akarod, Anne a kedvesebb, de ne mondd el
senkinek. - Ezzel se szó, se beszéd, elrohant.
Sok minden azt mutatja, hogy Harry szerelmes belém, s a változatosság kedvéért örülök is
neki. Margot szerint Harry nagyon kedves fiú. Nekem az a véleményem, hogy más jótulajdonságai
is vannak. Anya nagyon dicséri. Azt mondja, csinos arcú, kedves, udvarias fiú.
Boldog vagyok, hogy egész családom kedveli Harryt. Ő is szereti az enyéimet, szerinte
azonban a barátnőim szörnyen gyerekesek és ebben igaza is lehet.
Anned
1942. június 5, szombat reggel
Drága Kittym!
Az évzáró ünnepély szerencsésen lezajlott. A Zsidó Színházban rendeztük meg. A bizonyítványom
nem is lett olyan rossz. Egyetlen elégtelenem van, aztán egy ötösöm algebrából, két
másik tárgyból hatosom, a többiből hetesem, kettőből pedig nyolcasom. Az itthoniak ezzel is
nagyon meg voltak elégedve. Mert az én szüleim másként vélekednek a bizonyítványról, mint
a többi szülők. Ők sohasem törődnek a jó vagy rossz jegyekkel, szerintük csak az a fontos,
hogy egészséges legyek, ne viselkedjem túlságosan neveletlenül és örüljek az életnek. Ha
mindez rendben van, majd megjön magától a többi. Én azonban nem így gondolkodom. Nem
akarok rossz tanuló lenni. A Líceumba csak feltételesen vettek fel. Szabály szerint el kellett
8
volna még végeznem a Montessori iskola hetedik osztályát is. Minthogy azonban valamennyi
zsidó gyereket át kellett helyezni a hitközségi iskolába, az igazgató hosszas huzavona után
kettőnket, Liest és engem, feltételesen felvett. Nem szeretném tehát, ha csalódna bennem.
Margot nővérem is megkapta a bizonyítványát. Kitűnő volt, mint rendesen. Ha itt is volna
„Cum laude” fokozat, biztosan megkapta volna, amilyen jó feje van.
Apa az utóbbi időben sokat ül otthon.
Az irodában már nincs sok keresnivalója. Kellemetlen lehet, ha valaki érzi, hogy felesleges.
Koophuis úr átvette a Travies, Kraler úr pedig a Kolen & Co. céget. Néhány nappal ezelőtt,
amikor együtt sétáltam vele a kertünkben, megemlítette, hogy talán el kell bújnunk. Arról is
beszélt, hogy meglehetősen nehéz lesz elrejtőznünk. Megkérdeztem tőle, miért beszél erről
már most.
- Hiszen tudod, Anne - felelte kissé izgatottan - hogy már több mint egy éve ruhaneműt,
élelmiszert és bútort helyeztünk el az ismerősöknél. Nem akarjuk, hogy a holmink a németek
kezére jusson, s még kevésbé szeretnénk, ha elhurcolnának bennünket. Inkább önszántunkból
tűnünk el s nem várjuk meg, míg értünk jönnek.
- És mikor megyünk, édesapám? - kérdeztem; megijesztett apám komoly hangja.
- Ne nyugtalankodj, kislányom, én majd elintézem. Élvezd gondtalanul az életet, ameddig
csak lehet.
Többet nem mondott. Bárcsak minél később kellene megvalósítanunk szomorú elhatározását.
Anned
1942. július 8, szerda
Drága Kittym!
Vasárnap reggel óta annyi minden történt, mintha évek teltek volna el. Csak nem áll tótágast
az egész világ? De ahogy látod, élek még, és apa szerint ez a lényeg.
Élek bizony, de ne kérdezd, hol és hogyan. Persze, mindebből semmit sem értesz, hát inkább
elmondom, hogy mi is történt vasárnap délután.
Körülbelül három óra lehetett; éppen akkor ment el Harry, de ígérte, hogy később visszajön.
Egyszerre csak megszólalt a csengő. Én nem hallottam, mert a verandán a fekvőszékben
lustálkodtam, olvastam és napoztam. Valamivel később Margot jelent meg feldúltan a
konyhaajtóban. - Behívó érkezett apának az SS-től - suttogta - anya már el is ment Van Daan
úrhoz. - (Van Daan apának jó ismerőse és munkatársa.) Szörnyen megrémültem. Behívó!...
Mindenki tudja, hogy ez mit jelent; máris magam előtt láttam a koncentrációs tábort és a
magánzárkát. - Hagyjuk, hogy elvigyék apát? - Egyszerűen nem jelentkezik - vigasztalt
Margot, mialatt együtt vártunk a szobában anyánkra.
Anya Van Daanékhoz ment s ott megbeszéli a holnap reggeli hurcolkodást. Van Daanék
velünk tartanak, s így heten leszünk a hátsó traktusbeli búvóhelyen. Csendben tovább
üldögéltünk. Egyetlen szót sem váltottunk többé. Apára gondoltunk, aki mit sem sejtve,
látogatóban volt a Zsidó Szeretetotthonban, az ottani öregeknél. Vártuk anyát. A nagy meleg
és az izgalom szavunkat vette.
Csengettek. - Ez csak Harry lehet - mondottam. - Nehogy ajtót nyiss - figyelmeztetett Margot,
ezúttal fölös óvatosságból, mert máris hallottuk, hogy anyánk és Van Daan úr beszélget
Harryval. Majd bejöttek és kulcsra zárták maguk mögött az ajtót. Azontúl Margot vagy én
9
minden csengetésre halkan az ajtóhoz osontunk s megnéztük, hogy apa áll-e kint, mert mást
nem engedtünk volna be.
Margot-t és engem kiküldtek a szobából. Van Daan négyszemközt akart tárgyalni anyánkkal.
Mikor aztán kettesben ültünk hálószobánkban, Margot megmondta, hogy nem is apának szól a
behívó, hanem neki. Most még jobban megrémültem. Margot még csak tizenhat éves; ilyen
fiatal lányokat is elszakítanak a családjuktól? De hát Margot-t nem engedjük, mondta anya, és
apa valószínűleg erre célzott a múltkor, amikor elbújásról volt szó. Elbújni... Ugyan hová? A
városba vagy vidékre, házba vagy kunyhóba? Mikor, hogyan és hová? Ezeket nem kérdezhettem
meg a felnőttektől, de nem tudtam másra gondolni. Közben Margot-val becsomagoltuk
iskolatáskánkba a legszükségesebb holmit. Legelőször ezt a keményfedelű füzetet, aztán a
hajcsavarokat, zsebkendőket, iskolakönyveket, fésűt, régi leveleket szedtem össze. Minthogy
egyre az elbújás foglalkoztatott, sok felesleges holmit raktam be, de nem bánom. Az
emlékeimhez jobban ragaszkodom, mint a ruháimhoz.
Öt órakor végre megérkezett apa is. Felhívtuk Koophuis urat s kértük, hogy még este fáradjon
át hozzánk. Van Daan elment Miepért. Miep 1933 óta dolgozik apa irodájában, s mi igen jó
barátságban vagyunk vele, meg Henkkel is, újdonsült férjével. Miep el is jött; néhány pár
cipőt, ruhákat, kabátokat, fehérneműt és harisnyát gyömöszölt egy bőröndbe, aztán elment, de
megígérte, hogy nemsokára visszatér. Aztán senki sem szólt többé. Négyen voltunk, de
egyikünk se vacsorázott. Még mindig tartott a hőség, és mindent olyan hihetetlennek éreztem
magam körül. Az emeleti nagyszobát nemrégiben bérbe adtuk egy Goudsmit nevű, harminc év
körüli embernek, aki ezen az estén - nem lévén jobb dolga - körülbelül tíz óráig nálunk
ténfergett, s noha igyekeztünk udvariasan tudtára adni, hogy felesleges, képtelenek voltunk
szabadulni tőle. Tizenegy óra tájban megérkezett Miep és férje, Henk van Santen. Miep
táskájában és Henk óriási zsebeiben megint elsüllyedt néhány cipő, harisnya, könyv és
fehérnemű. Fél tizenkettőkor azután ők is eltávoztak. Már tudtam, hogy ez lesz az utolsó
éjszaka, amelyet a saját ágyamban töltök. Olyan fáradt voltam, hogy nyomban elaludtam és fel
sem ébredtem reggel fél hatig; akkor is anyám keltett fel. Szerencsére a hőség kissé enyhült a
vasárnapihoz képest. Egész nap szakadt a meleg eső. Mind a négyen úgy öltöztünk fel, mintha
hűtőkamrában szándékoznánk tölteni az éjszakáinkat. Persze ez azért történt, hogy még jó
néhány ruhadarabot vihessünk magunkkal, hiszen egyetlen üldözött se merte volna
megkockáztatni, hogy tele bőrönddel hagyja el a házat. Rajtam is két ing, három nadrág, egy
ruha, egy szoknya, kiskabát, felette nagykabát, két harisnya, fűzős cipő, sapka, sál és más
egyéb volt. Már otthon beleizzadtam, de hát kit érdekelt ez akkor?
Margot teletömte iskolakönyvekkel a táskáját, kihozta a garázsból a kerékpárját s Miep
mögött elkarikázott előttem ismeretlen tájak felé. Én ugyanis még mindig nem tudtam, hová
visz az utunk. Fél nyolckor végül mi is becsuktuk magunk mögött az ajtót. Az egyetlen lény,
„akitől” elbúcsúztam, Moortje volt, a cicám. Őt egy Goudsmit úrhoz címlett levélben a
szomszédok gondjaira bíztuk...
A konyhában a cica számára elkészített font hús, a mosatlan reggeli edény s a vetetlen ágyak
azt a benyomást kelthették, hogy sebtiben hagytuk el a házat. De hát nekünk kisebb gondunk
is nagyobb volt annál, hogy miként vélekednek rólunk az emberek. Csak menekülni kívántunk
és biztos helyre kerülni.
Holnap folytatom.
Anned
10
1942. július 9, csütörtök
Drága Kittym!
Így baktattunk tehát a szakadó esőben apa, anya meg én; kezünkben iskolatáska és szatyor,
színültig teletömve a beledobált holmival.
A kora reggeli órában a gyárakba siető munkások szánakozva néztek ránk. Arckifejezésük
elárulta, mennyire sajnálják, hogy tilos bármiféle járművet igénybe vennünk. A feltűnő sárga
csillag helyettünk is beszélt.
Csak amikor már az utcán voltunk, közölte velem kíméletesen apám és anyám, hová rejtőzünk
el. Már hónapok óta elhordták a házból felszerelésünk és ruhaneműink egy részét, s tervük az
volt, hogy július 16-án elbújunk, függetlenül attól, hogy mi történik. A behívó miatt tervünket
tíz nappal hamarább hajtottuk végre, s így hiányos lesz a berendezésünk. Búvóhelyünk apa
irodájának épületében lesz. A be nem avatottak ezt meglehetősen nehezen értenék meg, ezért
közelebbről is megmagyarázom. Apának nem sok alkalmazottja volt: Kraler, Koophuis, Miep
és Elli Vossen, a huszonhárom éves gyorsírónő, akik mindnyájan tudták, hogy odamegyünk.
Vossen raktárnokkal, Elli apjával, valamint a két segédmunkással viszont semmit sem közöltünk.
11
Az épület beosztása a következő: a földszintet nagy üzlethelyiség foglalja el, melyet raktárnak
is használnak. A raktár ajtaja mellett van a ház bejárata. Ez egy ajtóhoz vezet. Innen nyílik a
lépcső (A). Ezen a lépcsőn üvegezett ajtóhoz jutunk, amelyen még nyomai látszanak annak a
fekete betűs felírásnak: „Iroda.” Nagy, világos szobába lépünk. Ez az első irodahelyiség.
Napközben itt dolgozik Elli, Miep és Koophuis úr. A szomszédos kis szobában áll a pénzszekrény,
a ruhafogas meg egy nagy szekrény, melyben árut tartják. Az utána következő szoba
kicsiny és meglehetősen sötét. Azelőtt itt együtt dolgozott Kraler és Van Daan úr, azonban
csupán Kraler úr ül itt. Kraler úr irodája az előszobából is megközelíthető egy üvegajtón át, de
ez csak belülről nyílik, kívülről nem.
Kraler szobájából a hosszú, keskeny folyosón keresztül, a szénraktár mellett négy lépcsőfok
vezet fel az épület legszebb részébe, a főnöki szobába. Itt minden igen szép: a finom, sötét
bútor, a linóleummal bevont padló, a szőnyegek, a rádió és az asztali lámpa. Azon túl nagy,
tágas konyha, melegvíztárolóval és két lángú gázrezsóval. Mellette W. C. Ez van az első
emeleten.
Az első emeleti előszobából egyszerű falépcső vezet felfelé (B). Fent egy kis benyílóhoz
érünk, melyet átjárónak neveznek. A benyílóból jobbra-balra ajtó nyílik. A baloldali ajtó a ház
utcai traktusába vezet. Itt vannak a raktárhelyiségek, a manzárd és az utcai padlástér. Ebből az
első traktusból hosszú, igen meredek, valódi nyaktörő hollandi lépcső vezet a másik utcai
ajtóhoz.
A benyíló jobboldali ajtaja a hátsó traktusba visz. Nem gondolná senki, hogy az egyszerű,
szürke ajtó mögött oly sok szoba rejtőzik. Az ajtótól csak egyetlen lépcsőfokra kell felhágni s
már benn is vagyunk.
A bejárattal szemben baloldalt meredek lépcső (E) vezet egy keskeny folyosón keresztül abba
a helyiségbe, mely ezentúl a Frank-család nappali és hálószobája lesz. A mellette levő kis
szoba tölti majd be a Frank-kisasszonyok háló- és dolgozószobájának szerepét. A lépcsőtől
jobbra ablak nélküli helyiség található, benne mosdó és elkerített W. C.-sarok. De idenyílik
egy ajtó a leányszobából is.
Ha a lépcsőn feljebb megyünk és a felsőajtót kinyitjuk, méltán csodálkozhatunk, hogy ebben a
régi, csatornaparti házban egy ennyire tágas és világos helyiséget találunk, s benne gáztűzhelyet,
vízvezetéket és mosogatót. (Ezt annak köszönhetjük, hogy ez volt mostanáig a laboratórium.)
Ezentúl azonban a konyhánk lesz s egyúttal a Van Daan-házaspár hálószobája, valamint
közös nappali, ebédlő és dolgozószobánk.
A parányi előszoba Peter Van Daan hálószobájává lép majd elő. Ezenkívül ugyanúgy, mint az
utcai részen, itt is van manzárd és padlástér. Nos, ezzel egészében bemutattam Neked a nagyszerű
hátsó traktust.
Anned
1942. július 10, péntek
Drága Kittym!
Valószínűleg untattalak lakásunk hosszadalmas leírásával, de fontosnak tartom, hogy
megtudd, hová jutottam.
És most folytatom elbeszélésemet, amely befejezetlen maradt. Amikor a Prinsengrachtra
érkeztünk, Miep gyorsan felvezetett bennünket a hátsó traktusba. Aztán becsukta utánunk az
ajtót, s egyedül maradtunk. Margot a kerékpárján jóval előbb megérkezett és már várt bennün12
ket. Nappali szobánk és a többi helyiség annyira telis-tele volt mindenféle limlommal, hogy az
leírhatatlan. Valamennyi kartondoboz, amelyet az utóbbi hónapokban az irodába küldtünk, ott
tornyosult a földön és az ágyakon. A kisszoba a mennyezetig meg volt rakva ágyneművel. Ha
estére rendesen megvetett ágyakban akartunk aludni, azonnal hozzá kellett látnunk a munkához,
rendet kellett teremtenünk. Anya és Margot mozdulni sem tudtak; fáradtan, elcsigázva
feküdtek az ágy matracain. De apa és én, a család két rendcsinálója, azonnal munkához
láttunk.
Egész nap csak rakosgattunk: dobozból ki, szekrénybe be, szöget vertünk a falba, rendezgettünk
s estére holtfáradtan dőltünk a frissen áthúzott ágyba. Napközben nem jutottunk főtt
ételhez, de nem törődtünk vele. Anyának és Margot-nak a fáradtságtól és az izgalomtól elment
az étvágyuk, mi meg apával nem értünk rá enni.
Kedden reggel ott folytattuk, ahol hétfőn abbahagytuk. Elli és Miep beváltották élelmiszerjegyeinket,
apa kijavította a hiányos elsötétítő papírokat, mi, nők felsúroltuk a konyhát s
megint csak dolgoztunk reggeltől estig. Így szerdáig nem is igen volt időm az életemben
bekövetkezett változáson gondolkodni. Ideérkezésünk óta csak most van először alkalmam
arra, hogy közöljem Veled az eseményeket, édes Kittym, s egyben magamnak is számot adjak
arról, tulajdonképpen mi is történt és még mi történhet velem.
Anned
1942. július 11, szombat
Drága Kittym!
Apa, anya és Margot még mindig nem tudják megszokni a Westertoren harangját, amely
minden negyedórát elkongat. Én viszont azonnal megszerettem. Főleg éjszakánként olyan
megnyugtatónak érzem. Bizonyára érdekel, hogyan tetszik az „odúm”. Őszintén szólva,
magam sem tudom. Azt hiszem, ebben a házban sohasem érzem majd otthonosan magam.
Ezzel igazán nem azt akarom mondani, hogy rossz itt, csak mintha valami igen furcsa
panzióban tölteném a szünidőmet. Persze ez eléggé buta meghatározása egy rejtekhelynek, de
igaz. Pedig a hátsó traktus ideális rejtekhely. Bár a ház nyirkos és düledezik, Amszterdamban,
sőt egész Hollandiában sem lehetne ennél kényelmesebben berendezett búvóhelyet találni.
Szobácskánk csupasz falai eddig meglehetősen siváran meredeztek. Hála apának, aki annak
idején egész filmcsillag- és képeslap-gyűjteményemet idehozta, enyv és ecset segítségével
teleragasztottam az egész falat. Most már sokkal barátságosabb, s ha Van Daanék is megérkeznek,
deszkát hozunk le a padlásról, összetákolunk még néhány szekrényt és egyéb,
mutatós bútordarabot.
Margot és anya már kissé összeszedte magát. Anya tegnap előbb borsólevest akart főzni, de
amíg lent beszélgetett, megfeledkezett róla. A borsó szénné égett, s le sem tudtuk vakarni a
fazék aljáról.
Koophuis úr megvette nekem Az ifjúság könyvét. Tegnap este mind a négyen bementünk a
főnöki szobába és bekapcsoltuk a rádiót. Nagyon féltem, hogy meghallja valaki, és kétségbeesve
könyörögtem apának, hogy menjünk egy emelettel feljebb. Anya megértette aggodalmamat
és velem jött. Különben is reszketünk, hogy a szomszédok meglátnak vagy meghallanak
bennünket. Mindjárt az első napon függönyöket varrtunk. Tulajdonképpen nem is függönyökről,
hanem csak egy-egy kartonmaradékról van szó, mindegyik más méretű, minőségű és
mintázatú. Apával ketten ügyetlenül, ferdén varrtuk őket össze. Ezeket a műremekeket rajzszögekkel
erősítettük az ablakkeretekre, s többé le se kerülhetnek onnan, míg rejtekhelyünkön
tartózkodunk.
13
Balra tőlünk nagy üzletház, jobbra pedig bútorgyár van. A személyzet munkaidő után nemigen
tartózkodik ezekben az épületekben, de azért mégis megeshetik, hogy valaki meghall bennünket.
Ezért megtiltottuk Margot-nak, hogy éjszaka köhögjön, bár alaposan meghűlt, s nagy adag
kodeint etettünk vele.
Nagyon örülök, hogy Van Daanék kedden megérkeznek. Így sokkal kellemesebb és változatosabb
lesz az életünk. Engem tudniillik a csend esténként és éjszakánként úgy idegesít,
hogy nem is tudom, mit adnék érte, ha egyik-másik gyámolítónk itt maradna nálunk éjszakára.
El se mondhatom, milyen nehezen viselem el, hogy sohasem léphetek ki a házból, s rettentően
félek, hogy felfedeznek és agyonlőnek bennünket. A kilátások nem valami biztatóak.
Napközben állandóan lábujjhegyen járunk és suttogva beszélgetünk, nehogy meghallják a
raktárban.
De most hívnak.
Anned
1942. augusztus 14, péntek
Drága Kittym!
Egy teljes hónapig nem írtam, de hidd el, nem mindennap akad olyan érdekes hír vagy
esemény, amit elmondhatnék. Július 13-án megérkeztek Van Daanék. Csak 14-ére vártuk
őket, július 13-a és 16-a között azonban a németek egyre jobban nyugtalanították az embereket;
rengeteg behívót küldtek szét. Van Daanék így biztonságosabbnak tartották, ha egy
nappal hamarabb érkeznek. Reggel fél tízkor éppen a reggelinél ültünk, amikor megérkezett a
Van Daan-fiú; az alig tizenhat éves Peter, egy elég unalmas, félszeg kamasz, akinek a társaságától
nem sokat várok, s magával hozta a cicáját, Mouschit is. Van Daan úr és a felesége fél
órával később állított be. Nagyon mulattunk, mert Van Daanné egy kalapdobozban hatalmas
éjjelit hozott magával. - Enélkül sehol sem érzem magam otthon - magyarázta s ezt a tárgyat
helyezte el elsőnek állandó helyére, az ágy alá. Van Daan úr viszont nem éjjelit, hanem egy
összecsukható asztalkát cipelt a hóna alatt.
Már az első napon igen barátságos hangulatban étkeztünk együtt Van Daanékkal, s három nap
múlva eszünkbe sem jutott, hogy nem vagyunk egy nagy család. Van Daanék természetesen
sok mindent elmeséltek nekünk a legutóbbi hét eseményeiből. Ennyi idő telt el, amióta
eltűntünk a világból. Például az is borzasztóan érdekelt bennünket, hogy mi történt a
lakásunkkal és Goudsmit úrral.
Van Daan a következőket mesélte:
- Hétfő reggel kilenc órakor Goudsmit úr felhívott telefonon és kért, hogy keressem fel.
Azonnal elmentem hozzá. Nagyon izgatottan fogadott. Megmutatta a Frank-család hátrahagyott
levelét és annak értelmében a macskát át akarta vinni a szomszédokhoz, amit én csak
helyeseltem. Goudsmit úr attól tartott, hogy házkutatás lesz, s ezért bejártuk a szobákat, rendet
teremtettünk és leszedtük az asztalt.
Közben Frankné íróasztalán felfedeztem egy jegyzettömböt, amelyre egy maastrichti cím volt
felírva. Bár jól tudtam, hogy ezt a feljegyzést Frankné szándékosan hagyta hátra, úgy tettem,
mintha nagyon megdöbbennék s kértem Goudsmit urat, hogy azonnal égesse el ezt a „szerencsétlen
papírszeletet”.
Egyre azt erősítgettem, hogy sejtelmem sem volt Frankék eltűnési szándékáról, de a cím láttán
nagyszerű ötletem támadt. - Goudsmit úr - mondottam - most jutott csak az eszembe, mit
14
jelenthet ez a néhány sor. Határozottan emlékszem, hogy körülbelül fél évvel ezelőtt egy
magas rangú katonatiszt járt Frankéknál az irodában, valószínűleg a családfő gyermekkori
barátja, és megígérte, hogy szükség esetén segít rajtuk. Ez az ember Maastrichtban is
megfordult. Azt hiszem, most betartotta ígéretét és Frankékat valamilyen úton-módon előbb
Belgiumba, onnan pedig Svájcba segíti. Kértem Goudsmit urat, mondja ezt el mindazoknak,
akik Frankék sorsa felől érdeklődnének. Maastrichtről persze ne tegyen említést.
Ezzel aztán el is mentem. Az ismerősök már ebben a változatban értesültek a szökésről, mert
azóta én is többektől értesültem róla.
Van Daan beszámolóján nagyszerűen mulattunk, de még jobban derültünk az emberek
képzelőtehetségén, mert megtudtuk, hogy egyik rokonunk menekülésünk reggelén mind a
négyünket kerékpáron látott elrobogni, egy asszonyismerősünk pedig határozottan állította,
hogy katonai autóra raktak fel bennünket.
Anned
1942. augusztus 21, péntek
Drága Kittym!
„Odúnk” csak most lett ám „igazi” rejtekhely. Kraler úr ugyanis jónak látta, hogy egy
szekrénnyel eltakarja a hozzánk vezető ajtót, mert az elrejtett kerékpárok miatt igen gyakori a
házkutatás. Persze olyan szekrénnyel, amely forgatható és úgy nyílik, mintha ajtó volna.
A szekrényt Vossen úr készítette. Időközben ugyanis elárultuk neki, hol vagyunk, s ő nagyon
szívesen támogat bennünket. Ha ezután a földszintre akarunk menni, előbb le kell hajolnunk,
aztán ugranunk egyet, mert eltüntettek egy lépcsőfokot. Három nap alatt valamennyiünk homlokán
egész csomó dudor sorakozott, mert mindig beleütöttük a fejünket az alacsony ajtófélfába.
Most azonban a szemöldökfát kikárpitozták egy szövetdarabbal, amelybe faforgácsot
tömtek. Majd meglátjuk, jobb lesz-e így!
Egyelőre nemigen tanulok. Szeptemberig szünidőt engedélyeztem magamnak. Azután majd
apa foglalkozik velem, mert rengeteget felejtettem abból, amit az iskolában tanultam.
Nem valami változatos az életünk. Van Daan úr meg én örökösen kötözködünk egymással.
Margot-t azonban nagyon kedveli. Mama néha úgy bánik velem, mint egy kisbabával, s ezt ki
nem állhatom. Máskülönben javul a helyzet. Peterrel még mindig nem barátkoztam össze.
Unalmas fiú. Naphosszat lustálkodik az ágyban, olykor fúr-farag valamit, aztán újból csak
szundikál. Micsoda mafla!
Kint megint szép, meleg az idő, és ezt mindennek ellenére ki is használjuk, amennyire csak
lehet. Fent a padláson kinyitunk egy összecsukható ágyat és sütkérezünk a padláslyukon
beáramló napsugarakban.
Anned
1942. szeptember 2, szerda
Drága Kittym!
A Van Daan házaspár csúnyán összeveszett. Sose láttam ilyet, mert apának és anyának eszébe
nem jutna így kiabálni. Pedig olyan csekélységen kaptak össze, amire kár volt egyetlen rossz
szót is vesztegetni. De hát - ki-ki a saját gusztusa szerint.
15
Peternek ez persze igen kellemetlen, hiszen hozzájuk tartozik. Bár senki sem veszi őt komolyan,
mert szörnyen kényeskedő és lusta. Tegnap is kétségbeesett, mert a nyelve megkékült.
Ez a különös tünet azonban éppoly gyorsan eltűnt, ahogyan keletkezett. Ma viszont sálat vett
magára. Azt mondja, megmerevedett a nyaka és a derekát is fájdítja. De a szívére, a veséjére
és a tüdejére is panaszkodik. Igazi hipochonder. (Ezt így hívják, ugye?)
Anya és Van Daanné se nagyon imádják egymást. Van is elég ok a kelletlenségre. Hogy csak
egyetlen példát említsek, őnagysága három darab kivételével valamennyi lepedőjét kivette a
közös fehérneműszekrényből. Úgy gondolja, hadd használja az egész társaság anya holmiját.
Valószínűleg meglepődne, ha anya is ugyanezt tenné.
Őnagyságát továbbá a gutaütés kerülgeti, mert mindnyájan az ő porcelán étkészletét
használjuk. Állandóan ki szeretne bennünket hogy hová tettük a tányérjainkat. Közelebb
vannak hozzá, mint gondolná. A padlásra, a reklámanyag mögött helyeztük el egy kartondobozban.
Rejtőzésünk ideje alatt a tányérjaink nem kerülnek elő, ami nagyon helyes. Velem
azonban mindig történik valami baleset. Tegnap is darabokra törtem őnagysága egyik leveses
tálját. Óó - kiáltotta őnagysága dühösen - miért nem vigyázol jobban; jól tudod, hogy ez az
utolsó megmaradt darabom.
Van Daan úr viszont az utóbbi időben mézédesen beszél velem. Bánom is én! Ma reggel
anyától újra szörnyű fejmosást kaptam, pedig ki nem állhatom az ilyesmit. Felfogásunk
pontosan és homlokegyenest ellenkezik egymással. Apa angyali, bár néha, öt percre, ő is
megharagszik rám.
A múlt héten kis változatosság köszöntött be egyhangú életünkbe, egy nőkről szóló könyvvel
és Peterrel kapcsolatban. Tudnod kell ugyanis, hogy Peter és Margot majdnem minden könyvet
elolvashat, amit Koophuis úr kölcsönöz nekünk, ez egy kivételével, amelyet a felnőttek a
maguk számára tartottak fenn. Ez azonban még jobban felcsigázta Peter érdeklődését. Ugyan
miféle titkok lehettek abban a könyvben? Míg anyja az első emeleten beszélgetett, észrevétlenül
elcsente s zsákmányával a padlásra ment. Néhány napig nem történt semmi. Van Daanné
már régen tudott a fia csínyjéről, de nem árulta el. Végül azonban Van Daan úr is rájött a
turpisságra, a könyvet elkobozta s azt hitte, hogy az ügy ezzel el is van intézve. Nem számolt
fia kíváncsi természetével. Mert Petert apjának erélyes fellépése egyáltalán nem térítette el
szándékától.
Törte a fejét, hogyan juthatna ehhez a ritka, érdekes könyvhöz. Közben őnagysága is tapogatózott
anyánál, mi a véleménye a kérdésről. Anya a könyvet nem tartotta különösen
alkalmasnak Margot számára, de az volt a véleménye, hogy a legtöbb könyvet elolvashatja.
- Persze Margot és Peter között nagy a különbség - jegyezte meg anya - először is Margot
leány és a lányok mindig érettebbek a fiúknál, másodszor Margot már több komoly könyvet
ismer és nem töri magát olyasmi után, ami tilos, harmadszor pedig Margot sokkal műveltebb
és értelmesebb, ami magasabb iskolai képzettségével magyarázható.
Őnagysága igazat adott anyának, de elvileg helytelennek tartotta, hogy serdülő korban levő
gyerekek felnőtteknek való könyveket olvassanak.
Peter közben kileste, hogy mikor juthat észrevétlenül a könyvhöz. Este fél nyolckor, amikor
az egész család rádiót hallgatott a főnöki szobában, felsurrant kincsével a padlásra. Fél
kilencre vissza akarta tenni a helyére, de az olvasmány annyira lekötötte, hogy megfeledkezett
az idő múlásáról s éppen akkor robogott le a lépcsőn, amikor anyja és apja beléptek a szobába.
Ami ezután történt, az előrelátható volt. Egy nyakleves, egy csattanás, egy ugrás, s a könyv az
asztalra került, Peter pedig a padlásra menekült. Ez volt a helyzet, amikor elkövetkezett a
vacsora ideje. Peter fent maradt, senki sem törődött vele, s éhesen kellett lefeküdnie. Vidáman
16
beszélgetve fogyasztottuk vacsoránkat, amikor hirtelen átható fütty hallatszott. Letettük a
villát és sápadt, rémült arccal néztünk egymásra. Aztán a kályhacsövön keresztül meghallottuk
Peter hangját: - Hát akkor nem megyek le. Jó? - Van Daan felugrott. Asztalkendője lerepült a
földre s rákvörös arccal kiáltotta: - Most aztán elég. - Apa megfogta a karját, mert a legrosszabbtól
tartott, s a két férfi együtt ment fel a padlásra. Hosszabb ellenkezés és rugdalózás
után Petert a szobájába ráncigálták s rácsukták az ajtót. Tovább ettünk. Őnagysága egy szelet
vajaskenyeret akart készíteni szerelmetes fiának, de Van Daan úr kérlelhetetlen maradt.
Kijelentette: - Ha Peter nem kér azonnal bocsánatot, fent alszik a padláson.
Ez ellen tiltakoztunk, mondván, hogy a koplalás már elég büntetés. Peter meghűlhet, s nem
lenne éppen kellemes orvost hívni a házba.
Peter volt hajlandó bocsánatot kérni. Inkább felment a padlásra. Van Daan úr nem törődött
vele tovább, reggel pedig megállapította, hogy fia az ágyában aludt.
Reggel hét órakor azonban már újra a padláson volt s csak apa barátságos szavaira jött le
közénk. Van Daanék három napig komor képet vágtak, nem beszéltek egymással, de aztán
újra ment minden a maga útján.
Anned
1942. szeptember 21, hétfő
Drága Kittym!
Ma elmondok egyet-mást a hátsó traktus életéből.
Van Daanné kiállhatatlan teremtés. Folytonosan megpirongat, mert sokat fecsegek. Mindig
talál valamit, amivel bosszanthat bennünket. Mostanában nem hajlandó elmosni a fazekakat,
hanem ahelyett, hogy egy üvegtálkába tenné az ételmaradékot, ahogy szoktuk, meg hagyja
romlani a fazékban. A következő mosogatásnál azután Margot-nak hét piszkos fazekat kell
elmosnia, őnagysága pedig sopánkodik: - Margot-kám, Margot-kám, bizony sok a dolgod!
Apával együtt családfánk felállításával foglalkozom. Így elődeinkről is megtudok egyet-mást,
s ez rettentően érdekel.
Koophuis úr minden héten hoz nekem néhány ifjú leányoknak való könyvet. El vagyok
ragadtatva a Joop ter Heul-sorozattól. Cissy van Marxveldt könyvei általában szintén tetszenek
nekem, az Egy nyári ostobaság címűt négyszer is elolvastam s még most is derülök a
mulatságos részleteken.
Hozzáfogtunk a tanuláshoz. Sokat foglalkozom a francia nyelvvel. Öt rendhagyó igét magolok
be naponta. Peter nagy sóhajtozások közepette kezdett el angolul tanulni. Egyes iskolakönyveket
csak mostanában kaptunk meg, de füzettel, ceruzával, vonalzóval és címkével bőven
elláttuk magunkat, még az otthoni készletből. Néha meghallgatom az Oranje adót. Nemrégiben
Bernát herceg beszélt. Elmondta, hogy körülbelül januárban gyermekük születik. Ennek
nagyon örültem, de a többiek csodálkoznak királyhűségemen.
Néhány nappal ezelőtt megállapították, hogy még igen tudatlan vagyok. Ezért másnap
alaposan nekiláttam a tanulásnak. Semmi kedvem hozzá, hogy majd tizennégy-tizenöt éves
fejjel beültessenek az első osztályba.
Azt is hozzátették, hogy jóformán egyetlen komolyabb könyvet se szabad olvasnom. Anya
jelenleg az Urak, nők és szolgák című regényt olvassa. Ez nekem tilos, Margot-nak azonban
nem. Nekem előbb még sokat kell művelődnöm, hogy olyan legyek, mint tehetséges nővérem.
17
Azután arról volt szó, hogy sejtelmem sincs a filozófiáról, pszichológiáról és fiziológiáról. De
jövőre talán már okosabb leszek! (A fenti nehéz szavakat gyorsan kikerestem a Koenenből.)
Arra az ijesztő megállapításra jutottam, hogy csak egy hosszú ujjú ruhát és három kötött
kabátkát hoztam magammal a télre, mire apa megengedte, hogy egy pulóvert kössek fehér
gyapjúfonálból. A fonal nem valami szép, viszont jó meleg. Van még néhány ruhánk az
ismerősöknél, de ezeket, sajnos, csak a háború után kaphatjuk vissza, ha ugyan addig
meglesznek még.
Éppen őnagyságáról írtam, amikor odajött hozzám. Puff, gyorsan összecsaptam a naplót.
- Nos, Anne, megnézhetem, hogy mit írtál?
- Nem, asszonyom.
- Legalább az utolsó oldalt.
- Nem, azt sem, asszonyom.
Egy pillanatra megrémültem, mert éppen ezen az oldalon jellemeztem őt, mégpedig nem a
leghízelgőbben.
Anned
1942. szeptember 25, péntek
Drága Kittym!
Tegnap este ismét felmentem Van Daanékhoz, egy kis tereferére. Olykor egészen kellemesen
telik náluk az idő. Közben molyirtó ízű kekszet rágcsálunk (a kekszesdobozt ugyanis a
molyirtóval beszórt ruhaszekrényben tartják), és limonádét iszunk hozzá.
Peterről volt szó. Elmondtam, hogy igen gyakran megsimogatja az arcomat, s ezt nem
szeretem, mert nem állhatom a simogatós fiúkat.
Erre amúgy szülők módjára megkérdezték, hogy nem tudnám-e szeretni Petert, hiszen ő
valószínűleg nagyon szeret engem. Jaj nekem - gondoltam és így feleltem: - Szó sincs róla! -
Mit szólsz ehhez, Kitty?
Aztán elmondtam, hogy Peter kissé félszeg, s úgy látszik, sokszor zavarban van, de hát így
van ez az olyan fiúknál, akik még keveset fordultak meg lányok társaságában.
El kell ismernem, hogy a hátsó traktus rejtekhely-bizottságának férfikülönítménye igen találékony.
Képzeld, újabban mit sütöttek ki. Üzenni akarnak Van Dijknak, a Travies-cég vezérképviselőjének,
jó ismerősünknek, aki az üldözöttek holmiját megőrzi. Gépen írott levelet
küldenek az egyik üzletfélnek, egy Zeeuws-Vlaanderenben lakó drogistának azzal, hogy a
mellékelt levelet a mellékelt borítékban juttassa el Van Dijknak. Így Van Dijk is elolvashatja
anélkül, hogy gyanút fogna. Azért választották éppen Zeelandot, mert ez a tartomány
Belgiummal szomszédos és így könnyű átcsempészni a levelet.
Anned
18
1942. szeptember 27, szerda
Drága Kittym!
Az utóbbi időben rengeteget kikapok anyától. Sajnos, nem vagyunk valami jó viszonyban
egymással és Margot-val se nagyon egyezünk. Családunkban persze sohasem kerül sor olyan
kitörésekre, mint Van Daanéknál, de így is elég nehéz a helyzetem. Margot és anya természete
egészen más, mint az enyém, s még a barátnőim is jobban megértenek, mint az édesanyám.
Elég baj ez!
Gyakran beszélgetünk olyan háború utáni kérdésekről, mint például, hogy nem szabad
lenézően beszélni a cselédlányokról. Ezt én ugyanolyan csúfnak tartom, mint mondjuk a
Mevrouw meg a Juvrouw1 megkülönböztetést a férjes asszonyoknál.
Őnagysága, mint már annyiszor, ma is ballábbal kelt fel; igen kedves, s ugyanakkor egyre több
holmit zár el a sajátjából. Sajnos, anya nem válaszol minden egyes eltűnt Van Daan-tárgyra
egy Frank-tárgy elzárásával.
Vannak emberek, akik nem érik be azzal, hogy saját gyermeküket neveljék, hanem ismerőseik
gyermekének nevelésébe is beleavatkoznak. Van Daanék is ilyenek. Margot-n nincs mit
nevelni; ő természettől fogva jó, kedves és okos. Nálam viszont bőven akad olyan rossz
tulajdonság, ami belőle hiányzik. Az asztalnál nemegyszer ide-oda röpködnek a figyelmeztető
szavak és az én szemtelen válaszaim. Apa és anya mindig lelkesen a védelmükbe vesznek,
nélkülük nem tudnám minden arcrándulás nélkül újból és újból folytatni a harcot. Bár egyre
arra kérnek, hogy beszéljek kevesebbet, ne avatkozzam bele mindenbe és legyek szerényebb,
legtöbbször nem viselkedem helyesen. És ha apa nem volna mindig olyan türelmes velem
szemben, már régen lemondtam volna a reményről, hogy teljesítsem a szülői követelményeket,
noha azok igazán nem nagyok.
Ha egyik-másik főzelékből, amit egyáltalán nem szeretek, keveset veszek, s helyette több
krumplit eszem, a Van Daan-házaspár, de főleg őnagysága nem képes napirendre térni afelett,
hogy ennyire elkényeztetnek.
- Miért nem veszel több főzeléket, Anne? - csap le rám.
- Köszönöm, asszonyom, nem kérek - mondom - jó nekem a krumpli is.
- Pedig a főzelék igen egészséges. Anyád is ezt mondja, végy csak belőle még - erőszakoskodik,
míg végre apa közbeszól és védelmébe vesz.
Őnagysága erre kikel magából: - Azt nézte volna meg, hogyan nevelték nálunk a gyerekeket.
Ez nem nevelés. Annét szörnyen elkényeztették. Ha Anne az én lányom volna, nem engedném
meg neki...
Aztán jön a szóáradat: - Ha Anne az én lányom volna stb. Szerencsére nem vagyok a lánya.
Ami a nevelés kérdését illeti, tegnap őnagysága utolsó szavait előbb csend követte, aztán apa
válaszolt: - Azt hiszem, igen jól neveltük. Annyit mindenesetre megtanult, hogy a maga
végnélküli prédikációira már nem is válaszol. Ami a főzeléket illeti, arra csak azt mondhatom,
hogy ki-ki nézzen a saját tányérjába.
1 Juvrouw eredetileg hajadon, Mevrouw jómódú polgárasszony, de a szegény sorsú férjes asszonyt
korra való tekintet nélkül Juvrouwnak szólítják
19
Őnagysága így alaposan leégett. A fenti idézet ugyanis arra célzott, hogy ő is elég kevés
főzeléket szedett a tányérjára. Azt válaszolta, hogy a sok főzelék lefekvés előtt nem tesz jót az
emésztésének. No legalább majd nem köt belém többé. Van Daanné ilyenkor igen mulatságos
látvány. Hirtelen elpirul, míg nekem szerencsére egy arcizmom se rándul. Titokban persze
majd megpukkad emiatt.
Anned
1942. szeptember 28, hétfő
Drága Kittym!
Még nagyon messze voltam előbbi levelem befejezésétől, de abba kellett hagynom. Nem
tudom magamban legyőzni a kívánságot, hogy beszámoljak neked egy másik szóváltásról, de
mielőtt hozzáfogok, elmondom a következőket:
Helytelenítem, hogy felnőtt emberek oly hamar, oly sokszor és minden apróságon összezördülnek.
Eddig azt hittem, hogy a marakodás csak gyerekszokás, s idővel ki lehet nőni belőle.
Persze néha-néha van ok „igazi” veszekedésre is, de az itteni szóáradat nem egyéb gyerekes
marakodásnál. Minthogy ez itt hozzátartozik a napirendhez, voltaképpen már hozzászokhattam
volna; de hát sajnos, nem tudom megszokni és nem is fogom addig, amíg majd minden
vitánál (ezt a szót a „marakodás” helyett használom) én is szóba kerülök. Semmit, de a szó
szoros értelmében semmit sem hagynak annyiban, amit én csinálok: egyenként és részletezve
bírálják és szóvá teszik a magatartásomat, jellememet, modoromat, s nekem illetékes helyről
jövő kívánságra csendben le kell nyelnem a sok sértést, korholást, pedig ehhez egyáltalán nem
szoktam hozzá. De nem! Eszemben sincs, hogy tovább is hagyjam magam sértegetni. Majd
megmutatom nekik, hogy Anne Frank nem esett a feje lágyára. Majd csodálkoznak és
befogják azt a nagy szájukat, ha rájuk sütöm, hogy jobb lesz, ha nem engem, hanem magukat
nevelik. Micsoda magatartás ez? Olyanok, mint a barbárok! Minduntalan elképedek ennyi
modortalanság és főleg... butaság láttán (itt Van Daannéra gondolok), de mihelyt magamra
találok - és ez hamarosan bekövetkezik - alaposan odamondogatok nekik, s akkor majd
másképp beszélnek!
Hát tényleg olyan modortalan, önfejű, öntelt, szerénytelen, buta, lusta stb. vagyok, mint azt a
felső emeleten lakók állítják? Szó sincs róla. Jól tudom, hogy sok hibám és rossz tulajdonságom
van, de ők ezt eltúlozzák.
Fogalmad sincs róla, Kittym, hogy néha mennyire elfut a pulykaméreg, amikor szidnak és
korholnak! Tudom, hogy nem bírom már soká, s egy szép napon kitör belőlem a keserűség.
De ebből most elég ennyi. Már úgyis sokat untattalak a veszekedésekkel. Mégsem hallgathatok
el előtted egy rendkívül érdekes asztali beszélgetést.
Szóba került, hogy Pim milyen rendkívül szerény ember. (Pimnek becézzük édesapámat.) Az
ő szerénysége tudniillik olyan kétségbevonhatatlan tény, hogy még a legbutábbak sem
kételkedhetnek benne. Őnagysága ekkor hirtelen közbeszólt, mert hiszen mindenbe beleüti az
orrát: - Én is nagyon szerény vagyok, sokkal szerényebb, mint a férjem.
Hát ilyet még életemben nem hallottam! Ezzel a megjegyzésével aztán végleg bebizonyította,
hogy szerény! Van Daan úr, aki úgy vélte, hogy meg kell magyaráznia a „sokkal szerényebb,
mint a férjem” kitételt, nyugodt hangon jegyezte meg: - Nem is akarok szerényebb lenni.
Világéletemben azt tapasztaltam, hogy a szerénytelen emberek sokkal többre viszik, mint a
20
szerények. - Van Daan azután hozzám fordult: - Anne, csak ne légy szerény, mert ezzel nem
sokra mégy!
Anya teljesen egyetértett vele. De Van Daannénak, mint mindig, most is hozzá kellett szólni
ehhez a nevelési kérdéshez. Ez alkalommal azonban nem hozzám intézte szavait, hanem a
szüleimhez: - Különös életfelfogásra vall, hogy ilyesmire tanítják Annét. Bizony engem fiatalkoromban
másként neveltek. De arról is meg vagyok győződve, hogy ez most sincs így
mindenhol, csak a maguk modern családjában! - Ez utóbbi megjegyzésével anyám sokszor
hangoztatott haladó szellemű nevelési módszerére célzott.
Közben őnagysága rákvörös lett az izgalomtól, anya ellenben nyugodt maradt. Aki hamar
kivörösödik, felhevül, önmagát izgatja s végül alulmarad ellenfelével szemben. Anyám nem
hevül fel könnyen, s most is minél gyorsabban napirendre akart térni az ügy felett. Ezért rövid
gondolkodás után így válaszolt:
- Tudja, Van Daanné, őszintén szólva én is azt hiszem, sokkal helyesebb, ha valaki az életben
kevésbé szerény. Például a férjem, Margot meg Peter rendkívül szerény. A maga férje, Anne,
maga és én viszont nem vagyunk szerénytelenek, de azért nem hagyjuk magunkat háttérbe
szorítani.
Őnagysága: - De asszonyom, nem érti, hogy én igazán szerény vagyok? Mi jut eszébe, engem
szerénytelennek nevezni?
Anya: - Ön bizonyára nem szerénytelen, de senki sem tartaná kifejezetten szerénynek.
Őnagysága: - Valóban tudni szeretném, miért vagyok szerénytelen! Ha nem gondoskodnék
magamról, más aztán igazán nem törődne velem, sőt éhen is halhatnék. Mégis éppoly szerény
vagyok, mint a maga férje.
Ez a mulatságos önvédelem anyát csak nevetésre késztette. Őnagysága viszont úgy felbőszült,
hogy kitűnő szónoklatát még egy sorozat pompás holland-német és német-holland mondással
toldotta meg, míg végre ez a született szónok úgy belezavarodott a saját szavaiba, hogy
felemelkedett és ki akart menni a szobából. Ekkor akadt meg a szeme rajtam. Te, ha láttad
volna! Szerencsétlenségemre abban a pillanatban, amikor hátat fordított nekünk, részvevően
és gúnyosan csóváltam a fejem, nem szándékosan, inkább akaratlanul, a szóáradat hatása alatt.
Van Daanné erre visszafordult s német nyelven durva, közönséges és csúf szitkokat szórt rám,
pontosan úgy, ahogyan a kövér, vörösképű halaskofák szokták. Öröm volt nézni. Ha rajzolni
tudnék, a legszívesebben ebben a pózban örökítettem volna meg, olyan nevetséges volt ez a
kis buta, hóbortos nő!
Egyet azonban megtanultam: csak akkor ismered meg az embereket igazán, ha egyszer, amúgy
istenigazában kiveszekszed magad velük. Csak így tudod meg, milyen a jellemük!
Anned
1942. szeptember 29, kedd
Drága Kittym!
A bujkálók mindenféle fura helyzetbe kerülnek. Képzeld: nincsen fürdőkádunk, s egy kisebb
bádogteknőben fürdünk, mert csak az irodában van meleg víz (irodán mindig az egész alsó
emeletet értem). Heten, egymás után élvezzük ezt a gyönyörűséget.
De mert mi heten merőben különböző lények vagyunk, és a szemérmesség némelyikünknél
jobban ki van fejlődve, a család minden egyes tagja más-más helyet keres magának, ha fürdik.
Peter ilyenkor a konyhába megy, pedig ott egy üvegajtó van; s előbb mindenkit külön-külön
21
felkeres és közli, hogy fél óráig tilos a konyha felé menni. Ezt a rendszabályt kielégítőnek
tartja. Van Daan úr a felső emeletre megy fürdeni. Ő a maga szobáját tartja a legbiztonságosabbnak,
s ez megéri neki azt a kényelmetlenséget, hogy a forró vizet fel kell cipelnie a lépcsőn.
Őnagysága egyelőre egyáltalán nem fürdik; meg akarja előbb figyelni, melyik a legjobb
hely. Apa a főnöki szobában, anya a konyhában, a kályhaellenző mögött tisztálkodik; Margot
meg én az első irodahelyiséget választottuk pancsolószobának. Szombat délutánonként
lefüggönyözünk és a sötétben tisztálkodunk. Közben, míg az egyik soros, a másik a függöny
résén át kikémlel az utcára, s azon csodálkozik, hogy milyen mulatságosak innen a járókelők.
A múlt hét óta unom ezt a fürdőző helyet s kényelmesebb hely után szimatolok. Peter azt
ajánlja, hogy tegyem a teknőt a tágas alsó emeleti W. C.-be. Itt, ha beülök a teknőbe, villanyt
gyújthatok, magamra zárhatom az ajtót, segítség nélkül kiönthetem a vizet s nem kell félnem
kíváncsi tekintetektől. Először vasárnap vettem igénybe szép fürdőszobámat, s bármilyen
furcsán hangzik, ez különb a többinél.
A múlt héten szerelő járt a földszinten és iroda W. C.-jének vízvezeték- és lefolyó csövét
áthelyezte az előszobába. Erre a változtatásra azért volt szükség, mert ha véletlenül zord
telünk lesz, könnyen befagyhat a vízvezeték. A szerelő ottléte egyáltalán nem volt számunkra
kellemes. Nemcsak egész nap nélkülöztük a vizet, de még W. C.-re sem mehettünk. Persze,
nem valami finom modorra vall, ha elmondom, mit tettünk, hogy áthidaljuk a nehézségeket,
de hát én nem vagyok álszemérmes, ilyenekről is beszélek.
Apa meg én elrejtőzésünk kezdetén kerítettünk magunknak egy-egy rögtönzött éjjeli edényt,
értsd, hogy befőttes üvegeket áldoztunk fel erre a célra. Ezeket a befőttes üvegeket a szerelő
ottlétének idejére beállítottuk a szobába. Szükségletünket napközben ebbe végeztük s persze
nem önthettük ki. Nem ez volt azonban a legkellemetlenebb; inkább az volt a borzasztó, hogy
egész nap csendben kellett ülnünk s még csak nem is beszélgethettünk. El se tudod képzelni,
hogy ez milyen nehezére esett kvak-kvak-kvak kisasszonynak. Hiszen más napokon is csak
suttogni szoktunk, de meg se mukkanni, meg se moccanni még ennél is tízszer rosszabb.
Háromnapi lapítás után már fájt és teljesen elzsibbadt a hátsórészem; csak az esti torna segített
rajta.
Anned
1942. október 1, csütörtök
Drága Kittym!
Tegnap szörnyen megijedtem. Este nyolckor hirtelen erélyesen csengettek. Sejtheted, mitől
tartottam. Csak akkor nyugodtam meg, amikor mindnyájan bizonygatták, hogy vagy néhány
vásott kölyök, vagy pedig a postás csengetett.
Napjaink szinte teljesen eseménytelenek. A konyhában egy Lewin nevű kis zsidó gyógyszerész
dolgozik, Kraler úr megbízásából. Minthogy kitűnően ismeri az egész házat, egyre attól
félünk, hogy egyszer eszébe jut valami, s meg akarja nézni a fenti laboratóriumot. Csendben
vagyunk, mint a kisegerek. Három hónappal ezelőtt ugyan ki gondolta volna, hogy a higany-
Anne órákig csendben tudjon maradni?!
Huszonkilencedikén volt Van Daanné születésnapja. Nagy ünnepséget nem csináltunk belőle,
de azért megajándékoztuk virággal, kisebb tárgyakkal és néhány falattal. Férjeura piros
szegfűcsokorral kedveskedett neki. Ez, úgy látszik, családi hagyomány. Ha már őnagyságánál
tartunk, elmondom, hogy állandó bosszúságom forrása, mert folyton kacérkodik apával. Simogatja
az arcát és a haját, jó magasra felhúzza a szoknyáját, s úgynevezett szellemességekkel
22
szórakoztatja; így szeretné magára terelni Pim figyelmét. Szerencsére Pim nem tartja se szépnek,
se csinosnak, és nem vesz tudomást flörtölési kísérleteiről. Mint tudod, igen féltékeny
természetű vagyok s nem tudom elviselni az ilyesmit. Anya sem viselkedik így Van Daan
úrral, amit szemébe is mondtam őnagyságának.
Peter néhanapján meglepően szellemes. Van egy közös szenvedélyünk: szeretünk maskarába
öltözni s ezen nagyokat nevetni. Peter egy ízben megjelent anyjának egy rendkívül szűk
szoknyájában, én pedig az ő öltönyét vettem fel. Peter női kalapot tett a fejére, én pedig
férfisapkát. A felnőttek kétrét görnyedtek a nevetéstől, és mi is nagyszerűen mulattunk.
Elli a Bijenkorfnál új szoknyát vásárolt Margot-nak meg nekem. Vacak szövetből készült.
Olyan, mint a zsák. Az egyik huszonnégy, a másik hét forint ötvenbe került. Micsoda árak,
ahhoz képest, hogy azelőtt mennyiért vettünk ilyesmit!
Közölni szeretnék Veled valamit. Elli Margot-nak, Peternek meg nekem gyorsírási
leckefüzeteket rendelt valamilyen egylettől. Meglátod, milyen tökéletes gyorsírók leszünk
jövőre. Én legalább igen fontosnak tartom, hogy ezt a titokzatos írást alaposan megtanuljam.
Anned
1942. október 3, szombat
Drága Kittym!
Tegnap ismét kellemetlenségem volt. Anya szörnyen kikelt magából és minden bűnömet
elmondta apusnak. Nagyon sírt, természetesen én is, pedig különben is rettentően fájt a fejem.
Apusnak végül is bevallottam, hogy sokkal jobban szeretem anyánál, mire azt felelte, hogy ez
majd másképp lesz, de én nem hiszem. Erőszakkal kényszerítem rá magam, hogy rendesen
viselkedjem anyával szemben. Apus azt kívánja, hogy ha anya rosszul érzi magát, vagy fáj a
feje, önként ajánljam fel neki a segítségemet, de én erre nem vagyok hajlandó.
Szorgalmasan tanulok franciául és már a La belle Nivernaise-t olvasom.
Anned
1942. október 9, péntek
Drága Kittym!
Ma csupa kellemetlen és lesújtó hírről számolhatok be. Zsidó ismerőseinket csoportosan
elhurcolják. A Gestapo nem bánik velük kesztyűs kézzel: egyszerűen tehervagonokba rakják
őket s elszállítják Westerborkba, a drentei nagy zsidó gyűjtőtáborba. Több száz embernek van
ott egyetlenegy mosdója és W. C. is kevés. A fekhelyek egymás felett vannak. Férfiak, asszonyok,
gyermekek mind együtt alusznak. Így terjed az erkölcstelenség: teherbe esett sok
asszony és lány, aki régebben van ott.
Megszökni lehetetlen. A tábor legtöbb lakója meg van bélyegezve, mert az emberek fejét
kopaszra nyírják, és sokakat elárul zsidós külsejük is.
Ha már Hollandiában ilyen rossz a soruk, hogyan élnek majd a távoli, barbár vidékeken,
ahová elszállítják őket? Meggyőződésünk, hogy legtöbbjüket legyilkolják. Az angol rádió
szerint gázzal ölik meg őket. Ez nyilván a legradikálisabb tömegpusztítási módszer. Egészen
fel vagyok dúlva. Miep szánakozva mondja el ezeket a szörnyűségeket és nagyon fel van
háborodva. Nemrégiben például egy öreg, béna zsidóasszony ült Miepék ajtaja előtt. Várt, míg
23
a Gestapo autóval elszállítja. Szegény öregasszony, úgy félt az átrepülő angol gépektől és a
vakítóan világító fényszóróktól. És Miep mégsem merte beengedni, és ezt nem is kockáztatta
volna senki, mert a németek nem fukarkodnak a megtorlással.
Elli is szomorú; a vőlegényének el kell mennie Németországba. Attól fél, hogy a repülőgépek,
amelyek a házaink felett elrepülnek, sokszor egymillió kilónál is nagyobb bombaterhüket Dirk
fejére ejtik. Nem szeretem az olyan tréfálkozásokat, mint például: - Ennyit úgysem kap - vagy:
- elég neki egy bomba is. - Naponta egész vonatszerelvényeket indítanak, tele fiatalokkal. Ha
útközben egy-egy kisebb állomáson megállnak, néhányan titokban elszelelnek és megpróbálnak
elbújni, de ez csak igen kevésnek sikerül.
Még nem fejeztem be a sirámaimat. Hallottál-e már valaha túszokról? Ez a legújabb büntetési
forma. A legszörnyűbb, amit el tudsz képzelni. Kiváló polgárokat ártatlanul fogságba vetnek,
s ott maradnak, míg el nem ítélik őket. A legközelebbi szabotázsakciónál ugyanis, ha a bűnöst
nem sikerül kézre keríteni, a Gestapo egyszerűen a falhoz állít öt túszt. Gyakran olvassuk az
újságban ezekről az áldozatokról szóló gyászjelentéseket, amelyekben ez a bűntett mint
„végzetes szerencsétlenség” szerepel. Szép kis náció a német. Valaha magam is hozzájuk
tartoztam, bár Hitler már régen hontalanná tett. Vajon van-e a világon nagyobb gyűlölködés,
mint amely németek és zsidók közt forr?
Anned
1942. október 16, péntek
Drága Kittym!
Rettentően sok a dolgom. Éppen az előbb fordítottam le egy fejezetet a La belle Nivernaiseből
és kiírtam az ismeretlen szavakat. Utána megcsináltam egy undok számtanpéldát és megtanultam
három oldal francia nyelvtant. Egyszerűen utálok mindennap számtani példát
kidolgozni. Apus se szeret vele foglalkozni. Én talán még jobban értek hozzá, mint ő. Végeredményben
egyikünk se valami nagy szakértő, úgyhogy sokszor hívjuk Margot-t segítségül.
Tegnap kiolvastam a De Stormers című könyvet. Elég szép, de meg sem közelíti a Joop ter
Heult.
Egyébként úgy látom, Cissy van Marxveldt írásai igen hatásosak. Biztos, hogy majd egyszer a
gyermekeimmel is elolvastatom a könyveit.
Anya, Margot meg én újra a legjobb barátságban vagyunk. Mégiscsak ez a legkellemesebb.
Tegnap este Margot-val együtt feküdtünk az ágyban. Szörnyen szűken voltunk, de éppen ezért
igen jól mulattunk. Margot arra kért, hogy mutassam meg neki a naplómat. - Egyes részleteket
szívesen - válaszoltam és megmondtam, hogy én is szeretném látni az övét, amibe bele is
egyezett. Aztán beszélgettünk a jövőről. Kérdeztem Margot-t, hogy mi szeretne lenni, de ez
titok, amit nem akart elárulni. Ha jól sejtem, pedagógusnak készül. Nem tudom, jól választott-
e. Lehet, hogy igen. Tulajdonképpen nem volna szabad ennyire kíváncsiskodnom.
Ma reggel Peter ágyára feküdtem, de előbb lekergettem őt róla. Dühös is volt rám, de hát ezzel
édeskeveset törődöm. Igazán, barátságosabb lehetne hozzám, hiszen éppen tegnap adtam neki
egy almát.
Megkérdeztem Margot-t, nagyon csúnyának tart-e? Azt mondta, igen élénk vagyok és a
szemem is szép. Ez elég határozatlan válasz, ugye?
Legközelebb folytatom.
Anned
24
1942. október 20, kedd
Drága Kittym!
Még remeg a kezem, bár már két órája, hogy elmúlt az ijedségünk. Tudnod kell, hogy tűzvész
esetére öt darab Minimax-készüléket tartunk a házban. Tudtuk, hogy majd jön valaki és
megtölti a készülékeket, de senki sem figyelmeztetett bennünket, hogy ez az ács, vagy hogyan
is hívják, ma megérkezett.
Egyszerre csak, amikor sajnos éppen nem voltunk csendben, kalapácsütéseket hallottam a
külső folyosóról (a forgatható szekrénnyel szemben). Rögtön az ácsra gondoltam és szóltam
Ellinek, aki fent ebédelt nálunk, eszébe ne jusson lemenni. Apával lesben állottunk az ajtónál
s figyeltük, hogy mikor távozik ez az ember. Negyedórai munka után letette a kalapácsát és
egyéb szerszámját a szekrényre (mi legalábbis úgy hallottuk) s kopogtatott az ajtón. Elsápadtunk.
Talán bizony gyanít valamit s most vizsgálgatja ezt a titokzatos bútordarabot? Minden
jel erre mutatott; a kopogás, huzigálás, tologatás, taszigálás tovább tartott. Majdnem elájultam
félelmemben arra a gondolatra, hogy ez a vadidegen ember felfedezi a mi szép rejtekhelyünket.
Már arra gondoltam, hogy ez a legszörnyűbb perce életemnek, amikor megismertem
Koophuis úr hangját:
- Nyissák csak ki, én vagyok. - Azonnal kinyitottuk az ajtót. Kisült, hogy beszorult a
kallantyú, amely a szekrény ajtaját tartja, s amelyet kívülről is rá lehet kapcsolni. Ezért nem
tudtak bennünket arra figyelmeztetni, hogy az ács lent dolgozik. Az ács távozása után
Koophuis le akarta hívni Ellit, de megint nem tudta kinyitni a szekrényt.
Nagy kő esett le a szívemről. A férfi, akiről feltételeztem, hogy be akar hozzánk hatolni, az
előbb még egyre nőtt képzeletemben, végül gonosz fasiszta óriássá tornyosodott, akinél
gonoszabb már nem is lehet senki.
Haha, ez egyszer megint szerencsésen megúsztuk.
Közben hétfőn nagyszerűen éreztük magunkat. Nálunk aludt Miep és Henk. Margot meg én
éjszakára átköltöztünk apához, anyához s helyünket a Van Santen-házaspár foglalta el. Nagyszerű
vacsoránk volt. A változatosság kedvéért apa lámpája rövidzárlatot okozott, s egyszerre
csak sötétben maradtunk. Nem tudtuk, mitévők legyünk. Bár volt biztosítékunk, de hátul, a
sötét raktárban kellett behelyezni, ami este nem valami kellemes foglalatosság. A férfiak
azonban mégis hozzáláttak, s tíz perc múlva már megszűnt a gyertyavilágítás.
Ma reggel igen korán keltem, mert Henknek már fél nyolckor el kellett mennie. Kedélyes
reggelizés után Miep is lement. Kint ömlött az eső, és Miep boldog volt, hogy nem kellett
hazulról az irodába kerékpároznia.
Jövő héten Elli marad nálunk éjszakára.
Anned
1942. október 29, csütörtök
Drága Kittym!
Apa megbetegedett. Nagyon aggódom érte. Magas láza van és olyan vörös kiütései, mintha
kanyarója volna. Képzeld, még csak orvost sem hívhatunk! Anya izzasztót adott neki; ez talán
lenyomja a lázat.
Miep ma reggel elmesélte, hogy Van Daanék lakásából elhordták a bútorokat. Meg sem
mondtuk őnagyságának; amúgy is sokat idegeskedik az utóbbi időben. Nincs kedvünk hall25
gatni az óbégatásait szép porcelán készlete meg gyönyörű székei miatt, amelyeket a lakásban
hagyott. Nekünk ott veszett majd minden szép holmink, de ezen nem segít a siránkozás.
Mostanában több felnőtteknek való könyvet olvastam. E pillanatban belekezdtem Nico van
Suchtelen Éva ifjúsága című regényébe. Nincs is olyan nagy különbség a kislányoknak való
könyvek és e között. Igaz, olyan lányokról és asszonyokról szól, akik az utcán árulják a
testüket olcsó pénzért, ismeretlen férfiaknak. Én halálra szégyellném magam egy ilyen férfi
előtt. Szó van benne arról is, hogy Éva havibajt kapott. Ezt bizony én is nagyon várom és
fontosnak tartom.
Apa elővette a nagy szekrényből Goethe és Schiller drámáit. Esténként felolvas majd nekem
belőlük. Már el is kezdtük a Don Carlosszal.
Anya is követte a jó példát és kezembe nyomta az imakönyvét. Az illendőség kedvéért el is
olvastam belőle néhány imádságot németül. Nagyon szépek, de nekem nem sokat jelentenek.
Vajon mért akarja mindenáron, hogy vallásos legyek?
Holnap fűtünk be először, majd nyelhetjük a sok füstöt. Ugyanis már réges-régen nem
tisztították ki a kéményt, de hát reméljük, hogy azért lesz huzatja!
Anned
1942. november 7, vasárnap
Drága Kittym!
Anya rettentően ideges, s ez nekem mindig a vesztemet okozza. Vajon véletlen-e, hogy
Margot sohasem kap ki apától és anyától, s mindig én vagyok a bűnbak? Például tegnap is:
Margot regényt olvasott, gyönyörű rajzok voltak benne; közben felment valamiért s letette a
könyvét. Éppen ráértem, hát megnéztem kicsit a képeket. Margot később visszajött s meglátta,
hogy az ő könyve van a kezemben, összeráncolta a homlokát s visszakérte tőlem. Szerettem
volna még egy ideig lapozgatni benne, de nővéremet elfutotta a méreg, s anya is rám szólt: - A
könyvet Margot olvassa, miért nem adod vissza neki? Apa éppen akkor lépett a szobába, nem
tudta, miről van szó, csak azt látta, hogy Margot-t bántották, s máris rendreutasított: -
Szeretném látni, mit tennél, ha Margot lapozgatna a te könyvedben!
Azonnal szót fogadtam, letettem a könyvet és, a többiek szerint sértődötten, kimentem a
szobából. Pedig nem sértődtem meg, nem is voltam dühös, csak igen szomorú.
Apa nem tette helyesen, hogy ítélkezett, bár nem is tudta, miről van szó. A könyvet hamarabb
visszaadtam volna Margot-nak, ha apa és anya nem avatkoznak bele és nem kelnek úgy a
védelmére, mintha valami nagy sérelem érte volna.
Az még hagyján, hogy anya pártolja Margot-t. Ők ketten mindig összetartanak. Ezt annyira
megszoktam, hogy nem is izgatnak már anya szidalmai és Margot szeszélyei.
Mindkettőjüket nagyon szeretem, hiszen anyámról és testvéremről van szó. De apánál más a
helyzet. Ha Margot-nak kedvez, ha helyesli a viselkedését, ha dicséri vagy kényezteti, majd
meghasad a szívem, mert bolondulok apáért. Apa a példaképem, s nálánál jobban a világon
senkit nem szeretek.
Apa nem is tudja, hogy Margot-val másképp bánik, mint velem. Tudom, hogy a nővérem
okosabb, kedvesebb, szebb és jobb nálamnál, de azért nekem is van jogom a megbecsülésre.
Igaz, hogy mindig én voltam a család rakoncátlan ördöge, akit minden csínyjéért kétszeresen
megbüntettek először úgy, hogy összeszidtak érte, másodszor meg, mert szörnyen keseregtem
26
a saját rosszaságom miatt. Ma már nem elégít ki, ha apa felületesen kedveskedik, még
kevésbé, ha úgynevezett komoly beszélgetést folytat velem. Többet várok apától, mint
amennyit nyújtani tud.
Nem vagyok Margot-ra féltékeny, nem áhítozom a szépségére és az okosságára; arra vágyom
csupán, hogy apa ne csak a gyermekét, hanem az embert szeresse bennem.
Görcsösen ragaszkodom apához, mert ő az egyetlen, akihez a családi érzés utolsó töredéke
fűz. Apa nem érti, hogy előbb-utóbb ki kell öntenem a szívem előtte anya miatt! Erről hallani
sem akar s mindent kerül, ami rávezethetné anya hibáira. Pedig anya fogyatékosságai nyomják
legjobban a szívemet. Nem tudom, mit tegyek, hiszen hanyagságát, gunyorosságát és
keménységét nem vethetem a szemére, de mindig magamban sem kereshetem a hibát.
Mindenben ellentétes véleményen vagyunk, s ez a tény már maga is szóváltásra vezet. Nem
akarom bírálni a jellemét, hiszen anyámról van szó. Ő azonban számra nem az anya; s így
kénytelen vagyok a magam anyja lenni. Elidegenedtem a családomtól, egyedül hajózom az
élet vizein. Majd meglátjuk, hol kötök ki. Azért jutottam ide, mert van elképzelésem arról,
milyen egy igazi anya és feleség, s nem látom benne azt, amit egy anyában látni szeretnék.
Mindig elhatározom, hogy többé nem hibáztatom, mindenért magamat okolom s csak
jótulajdonságait nézem. Sajnos, ez nem sikerül, s az a legszomorúbb, hogy sem apa, sem anya
nem sejti, hogy nem tudnak bánni velem, s ezért elítélem őket. Vajon van-e olyan szülő,
akivel a gyermeke tökéletesen elégedett?
Néha arra gondolok, hogy Isten most és a jövőben próbára kíván tenni, hogy nekem jónak kell
lennem mások példaadása és rábeszélése nélkül, s akkor idővel én leszek az erősebb.
Vajon rajtam kívül olvassa-e majd más is ezeket a leveleket?
Ugyan ki vigasztalna engem magamon kívül? Bizony, gyakran van szükségem vigasztalásra s
többször vagyok gyenge, mint erős. Mindezt igen jól tudom és mindennap újra elhatározom,
hogy megjavulok.
Nem bánnak velem egyformán. Egyik nap Anne olyan értelmes, hogy mindenről tudhat,
máskor viszont azt hallom, hogy Anne kicsi, buta bárányka, akinek fogalma sincs semmiről.
Pedig nem vagyok már kisbaba vagy elkényeztetett kölyök, akinek minden csínyjén jót mulathatnak
a felnőttek. Nekem is megvannak a magam eszményképei, gondolatai, tervei, csak
éppen nem tudom őket szavakba foglalni. Esténként, amikor magamra maradok, sok minden
felmerül bennem, s ugyanígy van napközben is, amikor olyan emberekkel kell együtt lennem,
akiket már nem bírok, vagy olyanokkal, akik soha nem fognak megérteni. Végül is mindig
visszatérek a naplómhoz, innen indulok el és ide menekülök vissza, mert az én Kittym mindig
türelmesen meghallgat. Ígérem Néked, Kittym, hogy bármi történjék is, kitartok elhatározásom
mellett, mindig a saját utamon járok és elfojtom könnyeimet. Csak legalább annyit
szeretnék elérni, hogy bátorítson valaki azok közül, akiket szeretek.
Ne ítélj el, édes Kittym, tekints rám, mint olyan valakire, akinek néhanapján ki kell öntenie a
szívét.
Anned
27
1942. november 9, hétfő
Drága Kittym!
Tegnap ünnepeltük Peter tizenhatodik születésnapját. Egészen szép ajándékokat kapott. A
többi között börzejátékot, borotvakészletet és öngyújtót. Nem mintha nagy szüksége volna rá,
mert még csak nem is dohányzik, de hát ez így előkelő.
A legnagyobb meglepetést Van Daan úr szerezte, aki egy órakor elújságolta, hogy az angolok
partra szálltak Tuniszban, Algírban, Casablancában és Oranban. - Ez a vég kezdete - hajtogatták
mindannyian. Viszont Churchill, az angol miniszterelnök, aki valószínűleg Angliában
is ugyanezt hallotta, így nyilatkozott: - Ez a partraszállás igen nagy teljesítmény, de senki ne
higgye, hogy ez jelenti a vég kezdetét. Inkább azt mondanám, hogy ez a kezdet vége. -
Figyeled a különbséget? Persze azért van okunk a bizakodásra. Sztálingrád, tudod, az az orosz
város, amelyet már három hónapja védenek, még mindig nem került német kézre.
Hogy a rejtekhelyünkön uralkodó szellemről is mondjak valamit, beszámolok élelmiszerellátásunkról
is. Tudnod kell, hogy a felső emeleti lakók valóságos haspókok. Kenyerünket
egy derék pék szállítja, Koophuisnak jó ismerőse. Persze nem kaphatunk annyit, mint otthon,
de azért beérjük vele. Az élelmiszerjegyeket feketén vásároljuk, egyre drágábban. Huszonhét
forint helyett már harminchármat fizetünk darabjáért. S mindezt egy nyomtatott papírlapért!
A százötven doboz főzelék-konzerven kívül kétszázhetven font hüvelyest is beszereztünk,
hogy valami tartós élelem is legyen a házban. Ez azonban nemcsak a miénk, hanem az irodaszemélyzeté
is. A rengeteg babot-borsót zacskókba tettük, s felakasztottuk a kis előszoba
falára. (A titkos ajtón belül.) A nagy tehertől azonban a zacskók varratai néhány helyen kirepedtek,
mire elhatároztuk, hogy téli készletünket inkább a padlásra visszük fel. A felhordással
Petert bíztuk meg. A hat zacskóból öttel ép bőrrel fel is érkezett, de amikor a hatodikat vitte,
az alsó varrat kirepedt s nem is egyszerű zápor, hanem jégeső módjára zúdult a magasból a
lépcsőre. A zsákban mintegy ötven font bab volt s olyan nagy csörömpölést csapott, mintha
bekövetkezett volna az ítélet napja. A földszinten azt gondolhatták, hogy a roskatag ház a
fejükre zuhan. Szerencsére idegenek nem tartózkodtak a házban. Peter előbb megrémült, aztán
kitört belőle a kacagás, mert megpillantott engem; úgy álltam a lépcső alján, mint valami
sziget a babhullámok között, s a barna tömeg a bokámig ért. Hamar felszedtük, amennyire
tudtuk, de hát a babszemek igen aprók és gömbölyűek, s begurulnak a leglehetetlenebb
sarkokba és lyukakba is. Azóta valahányszor lemegyünk a lépcsőn, mindig összeszedünk egy
maroknyi babot és átnyújtjuk őnagyságának.
U.i. Éppen most adja hírül az angol rádió, hogy Algír elesett s Marokkó, Casablanca és Oran
rövidesen angol kézre kerül. Aztán Tunisz következik...
Majd elfelejtettem: apa megint egészséges!
Anned
1942. november 10, kedd
Drága Kittym!
Óriási újság! Egy nyolcadik üldözöttet is befogadunk! Az ám! Rájöttünk, hogy volna még
hely egy nyolcadik személy számára is. Eleinte nem akartuk még jobban megterhelni
Koophuist és Kralert. Minthogy azonban a külvilágból mind szörnyűbb hírek érkeznek a
zsidók sanyargatásáról, apa puhatolózott két legfőbb gyámolítónknál, s ők helyeselték szándé28
kunkat. - Hét személlyel ugyanannyi veszélyt vállalunk, mint nyolccal - mondották s igazuk
volt.
Amikor ebben már megállapodtunk, gondolatban felsorakoztattuk ismerőseinket. Olyan
egyedül álló embert kerestünk, aki beleillik a mi kis bujkáló családunkba. Nem volt nehéz
rátalálnunk. Minthogy apa Van Daanék rokonairól tudni sem akart, választásunk egy Albert
Dussel nevű fogorvosra esett, akinek a felesége szerencséjére külföldön tartózkodik. Nyugodt
embernek ismertük és amennyire felületesen meg tudtuk ítélni, valamennyiünknek szimpatikus.
Miep szintén ismeri, így hát rábíztuk Dussel ügyének intézését. Ha itt lesz, majd az én
szobámban alszik, Margot helyén, Margot-t pedig az összecsukható ágyon helyezzük el.
Anned
1942. november 12, csütörtök
Drága Kittym!
Dussel rettentően boldog volt, amikor Miep közölte vele, hogy elbújtatja. Barátnőnk a lelkére
kötötte, hogy jöjjön, amilyen hamar csak tud. Legszívesebben már szombaton idehozta volna.
De hát Dussel erre mégsem szánta rá magát, mert előbb rendbe akarta hozni a nyilvántartását,
befejezni két páciense kezelését és lezárni a könyvelését. Miep mindezt ma reggel mondta el
nekünk. Nem helyeseltük, hogy elodázta a dolgot. Az ilyenfajta előkészületek felkeltik mások
figyelmét is, akikre nem szívesen bíznánk titkunkat. Meg is üzentük Mieppel, intézze úgy az
ügyeit, hogy már szombaton ide jöhessen. Dussel nem állt kötélnek s így csak hétfőn érkezik.
Furcsa, hogy nem fogadta el azonnal ajánlatunkat. Pedig, ha az utcán elkapják és elhurcolják,
sem a kartotékjait nem rendezheti, sem a könyvelését nem zárhatja le, de még a pácienseit se
kezelheti. Mire való ez a halogatás? Szerintem helytelen, hogy apa ebbe belement.
Máskülönben semmi újság.
Anned
1942. november 17, kedd
Drága Kittym!
Dussel megérkezett. Minden jól sikerült. Miep meghagyta neki, hogy tizenegy órakor legyen a
megbeszélt helyen a postahivatal előtt, s onnan majd egy férfi tovább kíséri. Dussel pontosan
meg is jelent. Koophuis úr, aki szintén ismeri Dusselt, odament hozzá s közölte vele, hogy a
szóban forgó úr egyelőre nem jöhet, de addig is keresse fel Miepet a hivatalban. Koophuis
ezután villamosra szállt, Dussel pedig gyalogosan követte. Tíz perccel fél tizenkettő előtt a
fogorvos kopogtatott az irodaajtón. Miep levétette vele a kabátját - így nem látszott a csillag -
s bevitte a főnöki szobába. Itt Koophuis addig tartotta szóval, míg a takarítónő el nem ment.
Miep ezután azzal a kifogással, hogy a főnöki szobában üzleti tárgyalásokat akarnak folytatni,
felkísérte Dusselt az emeletre, kinyitotta előtte a forgatható szekrényt és az elképedt embert
betessékelte a rejtekajtón.
Mi ezalatt Van Daanékkal az asztal körül ültünk s konyakkal meg kávéval vártunk bujdosó
társunkra. Miep előbb a nappali szobába vezette Dusselt, aki ugyan nyomban felismerte
bútorainkat, de arra nem is gondolt, hogy egy emelettel feljebb velünk találkozik. Amikor
Miep ezt tudtára adta, majd hogy el nem ájult. De erre nem volt ideje, mert Miep felhozta
közénk.
29
Dussel előbb leroskadt a legközelebbi székre, aztán szótlanul ránk meredt, mintha arcunkról
igyekezett volna leolvasni az igazságot. Végül is dadogni kezdett: - De... aber, hát sind sie
nicht in Belgien?2 Nem jött magukért a Militär?3 Nem sikerült a Flucht?4 Elmondtunk neki
mindent. Azt, hogy a menekülés hírét szántszándékkal terjesztettük, mert ezzel akartuk a
szomszédokat és a németeket tévútra vezetni, ha esetleg keresnének bennünket. Dussel újból
csodálkozott óvatosságunkon és mert egyebet nem tehetett, elámult és gyönyörködött nagyszerűen
és praktikusan berendezett rejtekhelyünkön. Együtt ebédeltünk. Ebéd után Dussel
lepihent, később velünk teázott, kirakta a holmiját, amit Miep már előzőleg ideszállított és
most már egészen otthonosan érezte magát. Különösen amikor rejtekhelyünk gépen írott
házirendjét (Van Daan remekművét) is megmutattuk neki:
A hátsó traktus prospektusa és vezérfonala
Különleges intézet zsidók és hasonlók ideiglenes tartózkodása céljából.
Egész éven át nyitva
Szép, nyugodt, erdőmentes környék, Amszterdam szívében, szomszédok nélkül. Megközelíthető
a 13-as és 17-es villamossal, továbbá autóval és kerékpárral; bizonyos esetekben, amikor
a németek nem engedélyezik ezen közlekedési eszközök használatát, gyalogosan is.
Lakbér: nincs
Zsírtalan, diétás konyha
Folyóvíz a fürdőszobában (fürödni, sajnos, nem lehet), valamint kívül és belül a falakon.
Tágas raktárhelyiségek a legkülönbözőbb áruk számára.
Saját rádióközpont. Közvetlen összeköttetés a londoni, New York-i, Tel-Aviv-i és egyéb állomásokkal.
A készülék este hat órától minden lakó rendelkezésére áll. Tiltott adások nincsenek,
de német állomás csak kivételesen hallgatható, például klasszikus zene és hasonlók
sugárzása esetén.
Csendes órák: Este tíztől reggel fél nyolc óráig. Vasárnaponként negyed tizenegyig. Csendes
órákat a körülményekre való tekintettel az igazgatóság napközben is elrendelhet. A közbiztonság
érdekében a csendes órák szigorúan betartandók!!!
Kijárás. A házon kívül tartózkodás engedélyezése további intézkedésig szünetel.
Nyelvhasználat: Egyszer s mindenkorra megköveteltetik a halk beszéd. Engedélyezve minden
kultúrnyelv, a német nyelv használata tehát tilos.
Tornagyakorlatok: naponta.
Tanfolyamok: Gyorsírás heti egy órában, angol-, francia-, matematika- és történelemtanulás
szakadatlanul.
Külön részleg kisebb háziállatok számára, jó ellátással (kivételt képeznek a férgek, amelyek
tartására külön engedély szükséges).
Étkezés rendje: reggeli vasár- és ünnepnapok kivételével naponta kilenc órakor. Vasár- és
ünnepnapokon körülbelül fél tizenkettőkor.
2 Nincsenek Belgiumban?
3 Militär - katona
4 Flucht - menekülés
30
Ebéd: esetenként déli egynegyed kettőtől háromnegyed kettőig.
Vacsora: hideg, meleg. A rádióleadásokra való tekintettel nincsen időhöz kötve.
Az élelmezési különítménnyel kapcsolatos kötelezettségek: állandó közreműködés az irodai
munkában.
Fürdés: vasárnaponként reggel kilenc órától a teknő minden lakó rendelkezésére áll. Fürdés
tetszés szerint a W. C.-ben, a főnöki szobában vagy bárhol.
Vége.
Anned
1942. november 19, csütörtök
Drága Kittym!
Ahogy mindnyájan feltételeztük, Dussel nagyon kedves ember. Természetesnek vette, hogy
meg kell osztania velem a szobáját. Én viszont, őszintén szólva, nem vagyok túlságosan
elragadtatva tőle, hogy egy idegen a holmimat használja, de hát valami áldozatot is kell hozni
a nemes cél érdekében, s én szívesen teszem - fő, hogy még valakit megmentsünk, minden
egyéb mellékes - mondta apa és igaza van.
Dussel már érkezése napján mindenfélét kérdezett tőlem. Például, hogy mikor szokott jönni a
takarítónő, mikor lehet fürödni, mikor szabad a W. C.-re menni. Hiába nevetsz, mert ezek a
problémák egy rejtekhelyen nem is olyan egyszerűek. Napközben nemigen csaphatunk zajt; a
kívülállókra, például a takarítónőre, mindnyájunknak tekintettel kell lennünk. Mindezt szépen
elmagyaráztam Dusselnek. Meglepő, hogy milyen nehéz a felfogása. Mindent kétszer kérdez
és még akkor sem képes megjegyezni. Lehet, hogy ez majd megváltozik; talán csak az izgalmak
zavarták meg így.
Különben minden rendben van. Dussel sokat mesélt nekünk a külvilágról, amelyet már olyan
régen nélkülözünk. Sok szomorú hírt hozott. Rengeteg barátunkat és ismerősünket elhurcolták,
s szörnyű sors vár rájuk. Minden este zöld meg szürke katonai autók pöfögnek végig a
városon. A németek minden ajtón becsengetnek és megkérdik, laknak-e ott zsidók. Ha igen,
akkor az egész családot azonnal elhurcolják, ha nem, tovább mennek. Senki sem vonhatja ki
magát ez alól, hacsak el nem bújik. Gyakran listákkal járnak és ott csengetnek be, ahol gazdag
zsákmányra van kilátásuk. Néha fejenként megállapított váltságdíjat is elfogadnak. Mindez a
régi idők rabszolgavadászataira emlékeztet. És mindez nem tréfa, hanem szomorú valóság.
Esténként sokszor látom, amint ártatlan emberek és síró gyermekek vonulnak, egyre csak
vonulnak végig az utcán, néhány gazember parancsszavára, akik úgy ütlegelik és kínozzák
őket, hogy majd összeroskadnak. És senkit sem kímélet, csecsemőket, terhes asszonyokat
sem. Mindenkinek mennie kell a halál torkába.
Milyen jó itt nekünk! Milyen jó és nyugalmas.
Nem kellene úgy a szívünkre venni ezt a szerencsétlenséget, ha nem féltenénk azokat, akik
nekünk olyan drágák és akiken már nem tudunk segíteni.
Szörnyű érzés a meleg ágyban feküdni, amikor tudom, hogy legkedvesebb barátnőim valahol
a szabad ég alatt sínylődnek, ha elgondolom, hogy akikkel szoros barátságban éltem, most ki
vannak szolgáltatva a világ legkönyörtelenebb hóhérainak.
És pusztán azért, mert zsidónak születtek!
Anned
31
1942. november 20, péntek
Drága Kittym!
Egyikünk sem tudja, hogyan viselkedjék. Eddig még nemigen értesültünk a zsidók sorsa felől
és úgy gondoltuk, legjobb, ha lehetőleg jókedvűek maradunk. Ha Miep néhanapján kikottyantott
valamit egy-egy ismerősünk szörnyű sorsáról, anya és Van Daanné rögtön sírva fakadt.
Miep végül belátta, hogy jobb, ha hallgat. Dusselt azonban nyomban megrohantuk kérdéseinkkel,
s olyan rengeteg hajmeresztő barbárságról hallottunk, hogy nem mehetett be az egyik
fülünkön és ki a másikon.
Azért, ha majd megemésztettük a hallottakat, újra csak tréfálkozunk és ugratjuk egymást,
hiszen sem rajtunk, sem a kintieken nem segít, ha állandóan úgy búsulunk, mint most. Mi
értelme volna a hátsó traktust búskomor hátsó traktussá változtatni?
Mindennek ellenére egyre azok járnak az eszemben, akiket már elhurcoltak. És ha elnevetem
magam, ijedten hagyom abba. Szégyenkezem, mert vidám vagyok. De hát egész nap csak
sírjak? Nem, erre képtelen vagyok és remélem, majd csak elmúlik ez a szomorúság.
Mindehhez a kellemetlenséghez még egy másik is járult. Ez azonban egészen személyes
természetű és semmi ahhoz képest, amiről az imént beszéltem. És mégsem mulaszthatom el,
hogy elmeséljem Neked. Az utóbbi időben nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Mintha
valami üresség venne körül. Ilyesmi azelőtt eszembe sem jutott, mert boldog életem és barátnőim
betöltötték minden gondolatomat. Mostanában vagy a borzalmakkal, vagy önmagammal
foglalkozom. Végül is arra a felfedezésre jutottam, hogy bármilyen szeretetre méltó is, apa
nem pótolhatja az én régi kis világomat. De minek is terhellek ilyen ostoba dolgokkal!
Tudom, drága Kittym, hogy rettentően hálátlan vagyok, de szinte beleszédülök, ha a többiekre
gondolok és ráadásul még sok szidásban is van részem!
Anned
1942. november 28, szombat
Drága Kittym!
Túlságosan sokat világítottunk és több áramot fogyasztottunk, mint amennyit engedélyeztek.
Eredmény: nagyon kell takarékoskodnunk és valószínűleg lezárják az árammérőt. Ez tizennégy
napi sötétséget jelent. Ugye, milyen nagyszerű? Vagy talán mégis szerencsésen megússzuk!
Négy, fél öt tájban már sötét van az olvasáshoz. Ilyenkor mindenféle bolondsággal
töltjük az időt. Találós kérdéseket adunk fel egymásnak, tornászunk a sötétben, angolul és
franciául beszélünk, könyvekről mondunk bírálatot - mindez azonban idővel unalmassá válik.
Tegnap estére valami újat találtam ki; a látcsővel a hátsó szomszédok kivilágított szobájába
leskelődöm. Napközben egy centiméternyire sem húzhatjuk félre a függönyt, a sötétben
azonban nem történhetik baj.
Sosem hittem volna, hogy ilyen mulatságos szomszédok is vannak a világon. Az egyik
házaspárt éppen étkezésnél kaptam el, a másik család filmet vetített, a szemközti fogorvos
pedig egy öreg, félős nénit kezelt.
Dussel úrról mindenki azt tartja, hogy kitűnően tud a gyerekekkel bánni és szereti is őket.
Kiderült, hogy igen ósdi felfogású nevelő, végtelenül hosszú prédikációkat tart a jó modorról.
Sajnos, nekem jutott az a rendkívüli szerencse(!), hogy ezzel az igen tiszteletre méltó és jól
nevelt úriemberrel megoszthatom meglehetősen szűk szobámat. És mert köztudomású, hogy a
három fiatalkorú közül én vagyok a legneveletlenebb, mindent el is követek, hogy a folyton
32
ismételt, ódivatú pirongatások és intelmek elől elmeneküljek, sokszor meg úgy teszek, mintha
süket volnék.
Mindezt még elviselném valahogy, ha Dussel úrnak nem járna el a szája, s főleg, ha nem
mondana el mindent anyának.
Ha Dussel megdorgál valamiért, utána anyától is van mit hallgatnom. Így hát jobbról is, balról
is megkapom a magamét, s ha szerencsém van, öt percen belül őnagysága is felelősségre von,
így még a felső emeletről is ellátják a bajom.
Gondolhatod, édes Kittym, milyen kellemes lehet ilyen zsémbes közösség neveletlen középpontjának
lenni. Esténként, amikor az ágyban eszembe jut rengeteg bűnöm és minden állítólagos
hibám, úgy belezavarodom a sok szemrehányásba, hogy sírok vagy nevetek, aszerint,
hogy milyen hangulatban vagyok.
Aztán azzal a kívánsággal alszom el, hogy szeretnék más lenni, mint amilyen vagyok, vagy
legalábbis másként viselkedni, mint ahogyan természetem szerint szoktam. ó, Istenem, a
végén még Téged is kétségbe ejtlek, édes Kittym, de hát semmit sem szeretek törölni abból,
amit írok, s a mostani papírínségben tilos a papírt eldobni. Ezért csupán azt tanácsolhatom,
nehogy elolvasd még egyszer az előbbi mondatot s főleg ne mélyedj el benne, mert akkor
aligha kecmeregsz ki belőle.
Anned
1942. december 7, hétfő
Drága Kittym! Ebben az évben a Chanuka és a Mikulás ünnepe egy nap eltéréssel egybe esik.
A Chanukából nem csinálunk nagy ügyet. Kiraktunk néhány szép tárgyat és gyertyát gyújtottunk.
Minthogy azonban gyertyát nemigen lehet kapni, csak tíz percig égettük. Így is szép
volt, mert nem mulasztottuk el az ünnepi éneket. Van Daan úr fából karos gyertyatartót
faragott, így hát semmi sem hiányzott.
A szombati Mikulás-este azonban sokkal jobban sikerült. Elli és Miep próbára tette kíváncsiságunkat,
mert egyre suttogtak apával, s így már előre tudtuk, hogy készülődnek valamire.
És tényleg, nyolc órakor mindnyájan levonultunk a falépcsőn és a koromsötét folyosón át a
kisszobába. (Közben rettegtem és azt kívántam, bárcsak már újra biztonságban fent lehetnék.)
A kisszobában meggyújthattuk a lámpát, mert ott nincs ablak. Amikor ez is megtörtént, apa
kinyitotta a nagy szekrényt. - Jaj, de szép! - kiáltottuk. A szekrény egyik sarkában színes
papírral bevont kosár állt, s egy krampusz ült a tetején.
A kosarat hamar felvittük. Mindenki részére volt benne valami kedves ajándék a hozzáillő
versikével.
Én paprikajancsit kaptam, apa két könyvtámaszt stb. stb. Mindenképpen kedves gondolat volt,
mert mi nyolcan ekkor ünnepeltük először Mikulás napját s a premier egészen jól sikerült.
Anned
1942. december 10, csütörtök
Drága Kittym!
Van Daan úr szakmája a fűszer-csemege. Az irodában is szakképzettsége miatt alkalmazták.
Most is tündököl kolbászgyártó művészetével, ami számunkra korántsem kellemetlen.
33
Az elkövetkezendő nehéz időkre gondolva rengeteg húst vásároltunk (természetesen a feketepiacon).
Érdekes látvány volt, hogyan darálták meg előbb kétszer-háromszor a húst, s aztán
hogyan gyúrták bele a hozzávalót a húspépbe, végül pedig egy csövön keresztül töltötték a
bélbe. A sütnivaló kolbászt még aznap délután elfogyasztottuk savanyú káposztával, a gelderlandi
kolbászt azonban előbb jól ki kell szárítani, ezért felaggattuk a padláson egy kétoldalt
kötéllel felerősített rúdra. Bárki lépett is be és meglátta a nagy halom kolbászt, elnevette
magát. Tényleg elég szívderítő látvány volt.
Olyan volt a szoba, mint valami zsibvásár. Van Daan gyúrta a húst, de előbb maga elé kötötte
őnagysága kötényét (így még kövérebbnek látszott, mint különben), s egész hájas mivoltában
nekiesett a húsnak. Véres kezei, vörös képe és vérfoltos köténye valódi mészárossá változtatták.
Őnagysága egyidejűleg végezte különböző teendőit: egy könyvből hollandul tanult,
keverte a levest, ügyelt a húsra s közben nagyokat sóhajtott; fájlalta a törött bordáját. Így
járnak az olyan idősebb hölgyek(!), aki ostoba tornagyakorlatokat végeznek, hogy megszabaduljanak
kövér hátsórészüktől.
Dussel szemgyulladást kapott s kamillateával gyógyítgatta. Pim egy széken ült és sütkérezett
abban a kis napsugárban, amely belopózott az ablakon. Ide-oda lökdösték szegényt, pedig
biztosan megint kiújult a reumája, mert elég görnyedten ült és szórakozott arckifejezéssel
figyelte Van Daan tevékenységét. A megszólalásig hasonlított a diakonissza-ház vén, rokkant
emberkéire. Peter a macskájával kergetőzött, anya, Margot meg én krumplit hámoztunk.
Kiderült, hogy egyikünk sem végezte jól a dolgát, mert mindnyájan Van Daant figyeltük.
Dussel megkezdte fogorvosi rendelését. A móka kedvéért elmondom, hogyan folyt le az első
kezelés. Anya éppen vasalt. Van Daanné volt az első jelentkező. A szoba közepén leült egy
székre, Dussel pedig nagy fontoskodással kicsomagolta a műszerdobozát, aztán kölnivizet
kért a fertőtlenítéshez és vazelint a viaszkozáshoz.
Előbb belenézett őnagysága szájába, aztán megragadott egy fogat a hozzávaló gyökérrel.
Őnagysága minden alkalommal úgy összecsuklott, mint aki fájdalmában haldoklik, s összefüggéstelen
hangokat hallatott. Hosszas vizsgálat után (őnagyságának legalábbis hosszasnak
rémlett, valójában nem tartott tovább két percnél) Dussel belefúrt az egyik lyukba. De hát ezt
abba kellett hagyni, mert őnagysága vadul csapkodott maga körül, úgyhogy Dussel egy
pillanatra elengedte a műszert és... az bennmaradt őnagysága szájában.
Csak most kezdődött meg igazán a haddelhadd! Őnagysága kézzel-lábbal hadonászott és
zokogott (már amennyire tehette, hiszen a műszer benn volt a szájában), meg akart szabadulni
tőle, de csak egyre mélyebben tolta be a fogába. Dussel úr halálos nyugalommal, csípőre tett
kézzel nézte a jelenetet. A többi szemtanú szívből nevetett. Ez persze pimaszság volt tőlünk,
mert jól tudom, hogy én még sokkal jobban üvöltöttem volna.
Sok csavarás, lökés, sírás és kiabálás után őnagysága végül mégis megszabadult a kaparótól s
Dussel folytatta a munkát, mintha mi sem történt volna.
A fogorvos olyan gyorsan dolgozott, hogy őnagyságának nem volt ideje újból handabandázni,
de kapott is annyi segítséget, mint még életében soha. Két asszisztens nem csekélység. Van
Daan úr meg én kitettünk magunkért. Az egész jelenet középkori képre emlékeztetett,
amelynek címe: „Kuruzsló munka közben.”
A páciens azonban továbbra sem volt különösen türelmes. Közben folyton vigyázott a
„levesére” meg az „ebédjére”.
Az azonban kétségtelen, hogy őnagysága egyhamar nem lesz hajlandó kezeltetni magát.
34
1942. december 12, vasárnap
Drága Kittym!
Kényelmesen üldögélek az első irodahelyiségben s a sűrű szövésű függöny mögül kinézek az
utcára. Esteledik, de még van annyi világosság, hogy írni tudjak neked.
Érdekes innen nézni az emberek jövés-menését. Mintha mindenkinek sürgős dolga volna.
Majd hogy bele nem botlanak a saját lábukba.
Hát még a kerékpárosok. Alig lehet követni őket. Azt se látom, ki ül a gépen.
Nem valami kellemes külsejű emberek élnek ezen a környéken. Főként a gyerekek maszatosak,
s csak csipesszel volna tanácsos hozzájuk nyúlni. Valódi külvárosi, taknyos orrú
gyerekek. A beszédjüket is alig értem.
Tegnap, amikor Margot-val ebben a szobában fürödtünk, megkérdeztem tőle: - Mi lenne, ha
ezeket a gyerekeket egyenként horoggal elkapnánk, megfürdetnénk, kimosnánk és megfoltoznánk
a ruhájukat és újra útjukra engednénk őket?... - Másnapra ugyanolyan maszatosak és
rendetlenek volnának - vélte Margot.
De hát miért töröm annyit a fejem? Van itt még más érdekesség is; autók, hajók és az eső is
esik. Még a villamos csikorgása is mulattat.
Gondolatainkban ugyanolyan kevés a változatosság, mint az életünkben. Állandóan egy
körben forognak, a zsidókérdéstől az evésig s onnan tovább a politikáig. A zsidókérdésről jut
eszembe: tegnap, mint valami csodával határos látványosságot, két zsidót pillantottam meg a
függönyön keresztül.
Furcsa érzés volt. Mintha elárultam volna ezeket az embereket és most gyönyörködnék a
szerencsétlenségükben. Közvetlenül velünk szemben horgonyoz egy hajó. Rajta lakik a hajós
a feleségével és a gyermekeivel. Ennek az embernek van egy kis kuvasza. A kutyusnak
mindnyájan ismerjük már a hangját, no meg a farkát, amelyet mindig látunk, amikor a hajó
mélyén futkos.
Juj, most rákezdett az eső. A járókelők bebújtak az esernyők alá. Csak esőköpenyeket látok,
meg itt-ott egy-egy sapkával fedett koponyát. De hisz ez is elég. Mert végül is felismerem az
asszonyokat, akiket felfújt a sok krumpli, piros vagy zöld kabátot hordanak, ferde a
cipősarkuk és szatyor csüng a karjukon. Arcuk morcos vagy derűs, aszerint, hogy milyen
hangulatban van a férjük.
Anned
1942. december 22, kedd
Drága Kittym!
A hátsó traktus boldogan vette tudomásul, hogy karácsonyra mindenkinek negyed font vajjal
többet utalnak ki. Az újság ugyan fél fontról ír, de ennyi csak azoknak a boldog halandóknak
jut osztályrészül, akiknek élelmiszerjegyét az állam adja és nem a szegény zsidóknak, akik a
feketepiacon vesznek belőle nyolc személyre négy darabot.
Ebből az extra-vajból mindenki külön süt magának valamit. Én ma reggel teasüteményt és két
tortát készítettem. Idefent a konyhában most nagy a sürgés-forgás, s anya kijelentette, hogy
addig nem tanulhatok és nem olvashatok, míg el nem végeztem a háztartási munkát.
35
Van Daanné repedt bordájával ágynak esett. Egész nap siránkozik, egyre új kötést kér és
mindennel elégedetlen. Bárcsak minél előbb meggyógyulna és újra ellátná a háztartást, mert
meg kell hagyni: rendkívül szorgalmas és tiszta háziasszony, s ha nincs semmi baja vagy lelki
bánata, jókedvű is.
Eddig csak napközben korholtak folyton, mert hangos vagyok, most azonban a szobatárs
úrnak az jutott az eszébe, hogy éjszakánként csitt-csitt-tel boldogítson. Szerinte még megfordulnom
se volna szabad az ágyban. De hát ez engem nem nagyon érdekel s legközelebb majd
én fogom elcsitítani.
Különösen vasárnap reggelenként dühösít Dussel, mert már korán lámpát gyújt és tornázik. Én
meg, szegény szerencsétlen, ilyenkor úgy érzem, mintha órák hosszat edzené magát, mert a
székek, amelyekkel az ágyamat meghosszabbítom - ide-oda csúszkálnak álmos fejem alatt.
Dussel néhány szilaj karlendítés és derékhajlítás után hozzáfog az öltözködéshez. Az alsónadrágja
a fogason lóg, hát odamegy érte. Közben elfelejti, hogy a nyakkendőjét az asztalra
tette, érte megy, húzogatja, tologatja a székeket.
De minek is számolok be Néked bolond vénemberek rigolyáiról. Még az afféle bosszantásokkal
sem érek célt, mint például a lámpa kicsavarása, az ajtó lezárása vagy Dussel öltönyének
elrejtése. Most mar ezekről lemondok a békesség kedvéért.
Egyre okoskodom! Mert itt mindenhez ész kell; megtanultam hallgatni, a számat befogni,
kedvesnek, engedékenynek lenni és még mindenféle istencsudáját. Attól félek, hogy túlságosan
gyorsan elhasználom az eszemet, pedig úgy sincs belőle sok és semmi se marad a
háború utánra.
Anned
1943. január 13, szerda
Drága Kittym!
Ma reggel megint folyton zavartak, s így semmit sem tudok rendesen bevégezni.
Szörnyű események történnek a külvilágban. Éjjel-nappal tart a szerencsétlen emberek elhurcolása.
Egy hátizsákon és kevés pénzen kívül semmit sem vihetnek magukkal s útközben azt
is elveszik tőlük.
Elszakítják egymástól a családtagokat, különválasztják a férfiakat, nőket és gyermekeket.
Iskolából hazatérő gyermekek nem találják meg többé szüleiket. Bevásárlásból hazatérő
asszonyok lepecsételve találják lakásuk ajtaját s eltűnt családjukat siratják.
A holland keresztények is rettegnek már, mert fiaikat Németországba küldik. Mindenkinek
van oka a félelemre.
És éjszakánként száz meg száz repülőgép húz el Hollandia felett. A német városok fölé
repülnek, s bombáik felszántják a földet. Óránként sok-sok ezer ember pusztul el Oroszországban,
Afrikában. Senki sem érzi magát biztonságban; háborúzik az egész földteke, s bár
most a szövetségesek győznek, senki sem tudhatja, mi lesz.
Nekünk itt aránylag jól megy a sorunk. Jobban, mint sok millió embertársunknak. Nyugodt és
biztos helyen gubbasztunk és hogy úgy mondjam, feléljük a pénzünket. Önzők vagyunk. Arról
beszélünk, hogy mi lesz a „háború után”, örülünk egy új ruhának, cipőnek. Pedig jobban
tennénk, ha minden felesleges centet megtakarítanánk, hogy a pénzzel a háború után másokat
segíthessünk és mentsük, ami még menthető.
36
A környékbeli gyerekek vékony blúzocskákban, facipőben, sapka, harisnya és kabát nélkül
szaladgálnak és senki sem törődik velük. A gyomruk üres, egy-egy szál sárgarépát rágcsálnak,
a lakásból kimennek a hideg utcára s beülnek a még hidegebb tanterembe. Bizony, bizony,
odajutottunk Hollandiában, hogy a gyerekek az utcán megállítják a gyalogjárókat és kenyeret
koldulnak.
Órák hosszat beszélhetnék a nyomorúságról, ami együtt jár a háborúval, de ezzel csak
magamat szomorítanám. Nem marad más hátra, mint magunkra erőszakolt nyugalommal
bevárni ennek a szerencsétlenségnek a végét. Csak várunk mindnyájan, zsidók is, keresztények
is; vár az egész földgolyó és sokakra már csak a halál vár.
Anned
1943. január 30, szombat
Drága Kittym!
Majd megpukkadok mérgemben és még csak nem is mutathatom. Toporzékolni szeretnék és
ordítani, anyámat jól megrázni és tudj’isten, mit tenni a szidások, a gúnyos pillantások, a
szemrehányások miatt, amelyekkel nap mint nap célba vesznek, mint a megfeszített íjból
kilőtt nyíl a célpontját. Ezt a nyilat nehezen tudom testemből eltávolítani.
De szeretném anyának, Margot-nak, Van Daannak, Dusselnek, sőt még apának is odakiáltani:
„Hagyjatok békén, hadd töltsek el legalább egyetlen éjszakát zokogás nélkül, hogy ne égjen a
szemem és ne zúgjon a fejem. Szeretnék innen elmenni, mindent itthagyni, a világból
kiszaladni!”
De hát ez lehetetlen: aztán nem is akarom elárulni, hogy kétségbe vagyok esve; nem akarom
mutogatni a sebeket, amelyeket rajtam ejtettek; nem tudnám elviselni a részvétüket és
jóindulatú iróniájukat, mert csak sírni tudnék miatta. Azt állítják, hogy mesterkélten beszélek,
de akkor is nevetséges vagyok, ha hallgatok, viszont szemtelen vagyok, ha válaszolok, ravasz
vagyok, ha valami jó ötletem támad; a fáradtságom lustaság, a jó étvágyam önzés, buta
vagyok, de számító is stb. stb. Egész nap egyebet se hallok, mint hogy kiállhatatlan leány
vagyok, s bár úgy nevetek rajta, mintha fel sem venném, egyre kérem az Istent, ajándékozzon
meg más természettel, olyannal, amely nem bosszantja fel környezetemet.
Persze ez is lehetetlen. Ilyen a természetem, de érzem, hogy nem vagyok rossz. A felnőtteknek
sejtelmük sincs róla, mennyire igyekszem, hogy meg legyenek velem elégedve. S mindenen
csak nevetek: nem mutatom a fájdalmamat.
Anyának többször megmondtam, amikor szemrehányásokkal illetett: - Bánom is én, hogy mit
beszélsz, vedd le rólam a kezed, úgyis reménytelen eset vagyok - ilyenkor persze azt vágják a
fejemhez, hogy szemtelen vagyok; két napig érzem, hogy neheztelnek rám, de aztán mindent
elfelejtenek s úgy bánnak velem, mint a többiekkel.
Nem tudok egyik nap mézesen-mázosan viselkedni, másnap pedig gyűlölködve visszavágni.
Inkább választom az arany középutat, amely voltaképp nem is arany, eltitkolom a gondolataimat
s szeretnék velük ugyanolyan lekicsinylően viselkedni, mint ők énvelem.
Ez azonban, sajnos nem sikerül.
Anned
37
1943. február 5, péntek
Drága Kittym!
Régen nem írtam Neked a veszekedésekről, pedig javában folynak. Dussel úr eleinte
tragikusan fogta fel a múló nézeteltéréseket, de azóta megszokta s már nem igyekszik
békítgetni a feleket.
Margot és Peter szinte nem is olyanok, mintha fiatalok volnának. Mind a kettő unalmas és
csendes. Az én természetem éppen ellentéte az övéknek, s ezt a felnőttek állandóan a szememre
is vetik: - Margot és Peter nem tesz ilyet. Végy példát róluk. - Szörnyű!
Bevallom, édes Kittym, hogy semmiképpen nem kívánok Margot-hoz hasonlítani, mert ő
véleményem szerint túlságosan lagymatag és közömbös; mindenkinek helyesel és mindenbe
belenyugszik. Azt akarom, hogy az én jellemem erősebb legyen! De az efféle elméleteimet
nem közlöm senkivel, mert biztosan kinevetnének, ha ilyesmit mondanék.
Az asztalnál rendszerint feszült a hangulat. A kitöréseket szerencsére megakadályozzák a
levesevők. Levesevőknek hívjuk azokat, akik az irodából felszaladnak hozzánk egy csésze
levesre.
Ma délután Van Daan úr ismét szóvá tette, hogy Margot milyen keveset eszik. - Bizonyára
azért, hogy karcsú maradjon - tette hozzá gunyorosan.
Anya, aki mindig védelmébe veszi Margot-t, felemelte a hangját: - Már hallgatni sem tudom a
maga ostoba fecsegését.
Van Daanné elvörösödött, Van Daan pedig szótlanul meredt maga elé. Néha mulatunk
bizonyos dolgokon. A napokban őnagysága nagy szamárságot tálalt fel. Elmondta, hogy annak
idején milyen jól megfért az apjával és hogy mennyit flörtölt. - És tudja, ha egyik-másik úr
ölelgetni akart, apám azt tanácsolta, mondjam neki: „Uram, én úrilány vagyok”, akkor az az úr
tudja majd, hogy mire célzok. - Ezen aztán úgy nevettünk, mint valami jó viccen.
Még a különben igen csendes Peter is okot ad néha a vidámságra. Bolondul az idegen
szavakért, de úgy látszik, nem mindig tudja a jelentésüket.
Egy délután, amikor idegenek voltak lent az irodában, és így nem mehettünk W. C.-re, igen
sürgős dolga akadt. Bement hát, de nem húzta meg a vízöblítőt. Figyelmeztetni akart rá
bennünket s egy táblát akasztott a W. C. ajtajára a következő felirattal: „Gáz!! S’il vous plait!”
(Gáz!! Kérem szépen!) ahelyett, hogy azt írta volna: Vigyázat!! Gáz!! Finom akart lenni, de
nem tudta, hogy mit jelent ez a kifejezés.
Anned
1943. február 27, szombat
Drága Kittym!
Pim naponta várja az inváziót. Churchillnek tüdőgyulladása volt, de már lábadozik. Gandhi,
az indiai szabadsághős megkezdte nem tudom hányadik éhségsztrájkját.
Őnagysága azt állítja magáról, hogy fatalista. Pedig hát ki a leggyávább, amikor lőnek? Senki
más, mint Petronella.
Henk elhozta nekünk a püspöki pásztorlevelet, amelyet felolvastak a templomokban. Nagyon
szép és biztató írás: „Ne nyugodjatok, holland hazafiak, küzdjetek a saját fegyvereitekkel a
haza, a nép és a vallás szabadságáért! Segítsetek, adjatok, ne habozzatok!” Mindezt csak úgy a
38
szószékről olvasták fel. Vajon lesz-e hatása? Annyi biztos, hogy hitsorsosainkon ez már nem
segít.
Képzeld csak, mi történt. A háztulajdonos anélkül, hogy megkérdezte volna Koophuist vagy
Kralert, eladta a házat. Egy reggel egyszerre csak beállított az új tulajdonos s egy építésszel
megtekintette az épületet. Szerencsére Koophuis úr is jelen volt s mindent megmutatott a
hátsó traktus kivételével. Azt a kifogást használta, hogy otthon felejtette a kulcsot. Az új
házigazda nem kérdezősködött tovább. Remélem, nem jön vissza és nem akarja megnézni a
hátsó traktust, mert akkor azután bajba kerülnénk.
Apa Margot-nak meg nekem kiürített egy kartotékdobozt és telerakta kartonlapokkal. Ez lesz
a mi könyvkartotékunk. Mind a ketten beírjuk majd, hogy milyen könyveket olvastunk, ki a
szerzője stb. Az idegen szavak számára külön könyvecskét szereztem magamnak.
Az utóbbi időben jobb a viszony köztem és anyám között, de bizalmas barátságba soha nem
kerülök vele. Margot ingerlékenyebb, mint valaha, apát meg bántja valami, amiről nem
hajlandó beszélni. De változatlanul nagyon aranyos.
Új vaj- és margarin-elosztási rendszert vezettünk be az étkezésnél! Mindenki a tányérjára a
kapja a saját adagját. Véleményem szerint Van Daanék elég tisztességtelenül végzik az
elosztást. A szüleim azonban sokkal jobban rettegnek a veszekedéstől, semhogy ezt szóvá
tegyék. Kár. Meggyőződésem, hogy az ilyen embereket a saját módszerük szerint kell kezelni.
Anned
1943. március 10, szerda
Drága Kittym!
Az este rövidzárlat volt nálunk s méghozzá szüntelenül pufogtattak. Még nem szoktam le
arról, hogy féljek a lövöldözéstől és a repülőgépektől. Minden éjjel apa ágyába bújok, ha
megijedek. Persze ez elég gyerekes viselkedés, de az én helyemben Te is ezt tennéd, kedves
Kittym. Hiszen a saját szavaimat se hallom, amikor dübörögnek az ágyúk. Őnagysága, a
fatalista, sírva fakadt és reszkető hangon hajtogatta: - Óó, de kellemetlen, óó, de nagyon lőnek
- ami azt jelenti: - „Jaj, de félek.”
Gyertyafény mellett nem félek úgy, mint a sötétben. Úgy reszkettem, mintha lázam volna s
könyörögtem apának, hogy gyújtson gyertyát. Apa azonban kérlelhetetlen volt, s továbbra is
sötétben maradtunk. Egyszerre csak kattogni kezdtek a gépfegyverek is, ami tízszer olyan
szörnyű, mint az ágyúdörgés. Anya kiugrott az ágyból és apa bosszúságára meggyújtotta a
gyertyát. Apa zúgolódott, anya azonban határozott hangon jelentette ki: - Anne nem kiszolgált
katona. - Ezzel a vita befejeződött.
Meséltem-e már Neked, édes Kittym, őnagysága egyéb félelmeiről? Úgy tudom, hogy nem.
De ha már minden más hátsó traktusbeli kalandról beszámoltam, erről is meg kell emlékeznem.
Őnagysága egy éjszaka úgy hallotta, hogy tolvajok járnak a padláson s úgy megijedt,
hogy a férjét is felkeltette. De a tolvajok pontosan abban a pillanatban hagyták abba a
járkálást, amikor Van Daan úr felébredt; ő már nem hallott más zajt, csak a rettegő fatalista
szíve dobogását. - Ó, Putti - ez Van Daan beceneve - ezek biztosan elvitték a kolbászt, a babot
és a borsót. És Peter... mi van Peterrel?
- Petert bizonyára nem lopták el. Nyugodj meg és hagyj aludni!
39
De hát erről szó sem lehetett. Őnagysága félelmében le se hunyta többé a szemét. Néhány nap
múlva a Van Daan-családot kísértetek riasztották fel. Peter zseblámpával a kezében bevilágított
a padlásra és meglátott... brrr... egy nagy csapat patkányt. Most legalább megtudtuk, kik
a tolvajok. Mouschi ezután a padláson aludt, s a hívatlan vendégek elmaradtak - legalábbis
éjszakára.
Peter néhány nappal ezelőtt felment a padlásra, hogy régi újságpapírt hozzon. A lépcsőn
lejövet jól meg kell kapaszkodni a korlátban. Peter meg is tette, de mert nem nézett körül,
meglepetésében és fájdalmában majd hogy le nem gurult. Történetesen egy nagy patkányt
érintett meg s az állat alaposan megharapta a karját. Szegény fiú rogyadozó térddel érkezett le
közénk. A pizsamája véres volt. Nem csoda, nem valami nagy élvezet lehet egy megtermett
patkányt megcirógatni, ami méghozzá harap is.
Anned
1942. március 12, péntek
Drága Kittym!
Bemutatom Néked a gyermekek jogaiért küzdő Frank-mamát. Külön vajadagot szerzett az
ifjúságnak, foglalkozik az ifjúság problémáival, mindenkor síkraszáll az ifjakért a némi
veszekedés árán meg is valósítja elgondolásait.
Megromlott egy üveg sózott nyelv. Nos, Mouschi és Moffi díszebédre voltak hivatalosak.
Moffit még nem ismered, pedig már akkor is az irodához tartozott, amikor még itt se voltunk.
Ő a raktár és az iroda macskája s távoltartja a háztól a patkányokat. Politikai hangzású nevére
is könnyű megtalálni a magyarázatot. A cégnek egy ideig két macskája volt, egy az iroda, egy
pedig a raktár számára. Ha a két macska találkozott, mindig összeverekedett. A támadást
állandóan a raktár macskája provokálta, de a végén a padlás cicája győzött. Akárcsak a
politikában. A raktár macskáját ezért nevezték el Németnek, azaz Moffinak, a padlásbelit
pedig Angolnak, azaz Tomminak. Tommit később elvitték innen és így, ha lemegyünk,
Moffival szórakozunk.
Már annyi babot ettünk, hogy ránézni sem tudok, rosszul leszek, ha rágondolok. Vacsorához
már nem eszünk kenyeret.
Apa éppen most vallotta be, hogy rosszkedvű. Szegénykémnek már megint olyan bánatos a
tekintete.
Teljesen rabja vagyok Ina Boudier-Bakker De klop op de deur című könyvének. Ez a családi
regény kitűnő írás, de amit a háborúról, az írókról, a nők egyenjogúságáról ír, nem a legjobb s
őszintén szólva nem túlságosan érdekel.
Németországot szörnyű bombatámadások érik. Van Daan úr rosszkedvű. Nincs cigarettája. A
vita, melynek azt kellett eldöntenie, hogy megegyük-e a konzerv-főzelékeket, a mi pártunk
javára dőlt el.
Minden cipőmet kinőttem, kivéve a síbakancsot, de ez a lakásban nem valami kellemes
viselet. Egy pár gyékényszandált kaptam hat forint ötvenért, de már egy hét múlva felmondta a
szolgálatot. Remélem, hogy Miep kerít valamit feketén. Újra lenyírtam apa haját. Pim
erősködik, hogy a háború után sem megy más borbélyhoz, olyan jól értek a hajvágáshoz. Csak
legalább ne vágnék oly sokszor a fülébe!
Anned
40
1942. március 18, csütörtök
Drága Kittym!
Törökország belépett a háborúba. Nagy az izgalom, kíváncsian lessük a rádióhíreket.
Anned
1943. március 19, péntek
Drága Kittym!
Örömünket már egy fél óra múlva felváltotta, sőt túl is szárnyalta a kiábrándulás. Törökország
még nem avatkozott be a háborúba, a török miniszter csupán a semlegesség gyors feladásáról
beszélt. A Damnon egy újságárus azt kiabálta, hogy „Törökország Anglia oldalán!” - mire
kirángatták kezéből a lapokat. Így került el hozzánk is ez az örömhír.
Érvénytelennek nyilvánították az ötszáz és az ezer forintos bankókat. Nagy csapás ez a
feketézőkre és hasonlókra, de még nagyobb azokra, akik dugott pénzt őriznek, vagy bujkálnak.
Ha valaki be akar váltani egy ezrest, pontosan be kell róla számolnia, hogy hol szerezte.
Csupán az adóhivatalnál fogadják el, de ott is csak a jövő hétig.
Dussel kapott egy lábbal hajtható fúrógépet. Jövő héten az én fogaimat veszi alapos vizsgálat
alá.
Minden németek vezére beszélgetett a sebesült katonákkal. Szomorú volt végighallgatni.
Körülbelül ezek voltak a kérdések és feleletek:
- Nevem Heinrich Scheppel.
- Hol sebesült meg?
- Sztálingrádnál.
- Milyen sérülése van?
- Lefagyott a két lábam és eltörött a bal csuklóm.
A rádió pontosan így közvetítette ezt a szörnyű bábszínházat. Úgy látszik, ezek a sebesültek
büszkék a sebeikre. Minél súlyosabb a seb, annál nagyobb a dicsőség. Egyikük alig tudott
szóhoz jutni a boldogságtól, amikor a vezérrel kezet szoríthatott (ha ugyan volt még keze).
Anned
1943. március 25, csütörtök
Drága Kittym!
Anya, apa, Margot meg én tegnap kedélyesen üldögéltünk együtt, amikor bejött Peter és súgott
valamit apának. Olyasmit hallottam, hogy: „Egy hordó felborult a raktárban”, meg, hogy
„valaki matatott az ajtóval”. Margot is így értette, de igyekezett engem kissé megnyugtatni,
mert én természetesen krétafehér lettem az idegességtől, amikor láttam, hogy apa Peterrel
kimegy a szobából.
41
Mi hárman várakoztunk. Alig két perc múlva feljött hozzánk őnagysága, aki lent hallgatta a
rádiót. Pim ugyanis szólt neki, hogy zárja el a készüléket és csendesen menjen fel. De hát az
mindig úgy van, hogy épp akkor recsegnek a legjobban a lépcső rozoga deszkái, amikor
valamelyikünk a legnagyobb csendben fel akar jönni. Öt perc múlva az orrahegyéig sápadtan
megérkezett Pim és Peter s elmesélték élményeiket.
Először letelepedtek a lépcső mögé és várakoztak, de semmit se hallottak. Aztán két nagy
csattanás hallatszott, mintha itt a házban csaptak volna be két ajtót. Pim egy ugrással fent
termett, Peter még előbb figyelmeztette Dusselt, aki nagy körülményességgel és rengeteg
csörömpöléssel végül is felérkezett, Van Daan úr ágyban feküdt, mert nagyon náthás volt, és
így mindnyájan a betegágyhoz vonultunk, suttogtunk és találgattunk.
Valahányszor Van Daan hangosabban köhögött, mi ketten őnagyságával majd meghaltunk
félelmünkben. Ez így ment mindaddig, amíg egyikünknek az a fényes ötlete támadt, hogy
kodeint adjunk a betegnek, ettől a köhögés azonnal elmúlott.
Csak vártunk, vártunk, de semmit se hallottunk... Arra gondoltunk, hogy a tolvajok nyakukba
szedték a lábukat és elmenekültek, amikor hirtelen lépteket hallottunk az egyébként oly
csendes házban. Szerencsétlenségünkre a rádió még mindig Londonra volt beállítva s a székek
is ott sorakoztak szép rendben körülötte. Ha felfeszítették az ajtót, s ezt a légvédelmi őrség
észreveszi, értesíti a rendőrséget, az ügynek igen kellemetlen következményei lehetnek. Ezért
Van Daan úr felkelt, kabátot vett magára, feltette a kalapját s apával együtt óvatosan lement a
lépcsőn. Peter a biztonság kedvéért kalapáccsal felfegyverkezve követte őket. A hölgyek
(Margot-t és engem is beleszámítva) feszülten várakoztak fent. Öt perc múlva az urak
megérkeztek s elmondták, hogy a házban teljes a nyugalom.
Elhatároztuk, hogy nem folyatunk vizet és a W. C.-t sem húzzuk le. De mert az izgalom
minden lakótársnak a gyomrára húzódott, elképzelheted, milyen levegő volt ott, amikor
egymás után könnyítettünk magunkon.
Ha valami nagyobb kellemetlenség történik, rendesen néhány apróbb bosszúság is követi.
Először is elnémult a Westertoren harangja, pedig mindig meg szokott nyugtatni. Másodszor:
Vossen úr előző este korábban ment el, s így nem tudtuk, vajon Elli megkapta-e a kulcsot
vagy talán elfelejtette bezárni az ajtót.
Még mindig este volt és bizonytalanság, de azért kissé már megnyugodtunk, mert nyolc órától,
amikor a tolvaj a házban járt, egészen fél kilencig semmiféle zajt nem hallottunk többé. Arra
is rájöttünk, milyen valószínűtlen, hogy egy tolvaj a kora esti órákban, amikor még járnak az
utcán, felfeszítsen egy ajtót. Ezenkívül egyikünknek eszébe jutott az a lehetőség, hogy az
egyik szomszédos raktárház raktárnoka még bent dolgozhatott, s mi a nagy izgalomban a
vékony falakon áthallatszó zajról nem tudtuk megállapítani, honnan származott. Az ilyen
veszélyes pillanatokban többnyire nagy szerepet játszik a képzelet is.
Lefeküdtünk, bár aludni egyikünk sem tudott. Apa, anya és Dussel úr sokat volt ébren s kis
túlzással én is azt mondhatnám, hogy le se hunytam a szemem. Ma reggel a férfiak lementek
és kipróbálták a külső ajtót, de mindent rendben találtak.
A történteket, amelyek miatt annyira megijedtünk, kellően kiszínezve elmeséltük az egész
személyzetnek. Ugrattak is érte bennünket, de hát utólag könnyű nevetni. Egyedül Elli érzett
velünk.
Anned
42
1943. március 27, szombat
Drága Kittym!
A gyorsírás tanfolyamot bevégeztük, s most a sebességet igyekszünk fokozni. Jaj, de ügyesek
leszünk! Ezenkívül, hogy agyonüssem a napot (ezt azért mondom így, mert egyebet sem
teszünk, mint hogy fogyasztjuk a napokat, amilyen gyorsan tudjuk, csakhogy minél közelebb
jussunk a felszabaduláshoz). Imádom a mitológiát, főként a görög-római isteneket. Itt azt
hiszik, hogy olyan átmeneti vonzalom, mert még sohasem hallottak istenekért rajongó bakfisról.
Hát akkor én vagyok az első!
Van Daan úr meghűlt, jobban mondva: kapar a torka. Nagy hűhót csap miatta. Kamillával
gargarizál, mirrhatinktúrával ecseteli a szájpadlását, tüdő-, fog-, orr- és nyelvinhalálást végez s
ezenfelül még rosszkedvű is.
Rauter, a sok magasrangú mof5 egyike beszédet tartott: - Július 1-ig minden zsidónak el kell
hagynia a germán országokat. Április 1-től május 1-ig Utrecht tartományt kell megtisztítani
(mintha csak svábbogarakról volna szó), május 1-től június 1-ig pedig Észak- és Dél-
Hollandiát. - Beteg, leromlott nyájként hurcolják ezeket a szegény embereket a mocskos
vágóhídra. De jobb, ha nem beszélünk róla; lidércnyomást kapok, ha csak rágondolok.
Jó hírt is hallottunk. A munkás-nyilvántartó német osztályát szabotázsakcióval felgyújtották.
Néhány nappal később ugyanez történt a bejelentő hivatallal is. Német rendőrségi egyenruhába
öltözött férfiak leütötték az őrséget s fontos aktákat semmisítettek meg.
Anned
1943. április 1, csütörtök
Drága Kittym!
Egyáltalán nem vagyok viccelő kedvemben. Nézz csak a dátumra. Ellenkezőleg, ma
nyugodtan idézhetem azt a közmondást, hogy: „A baj sosem jár egyedül.”
Először is vigasztalónknak, Koophuis úrnak tegnap gyomorvérzése volt s legalább három
hétig kell az ágyat nyomnia. Másodszor Elli influenzát kapott. Harmadszor: Vossen úr a jövő
héten kórházba megy. Valószínűleg gyomorfekélye van és operálni kell. Negyedszer fontos
üzleti tárgyalásokra van kilátás, amelyeknek minden lényeges pontját apa részletesen megtárgyalta
Koophuis úrral, Kraler urat pedig ilyen gyorsan nem lehet mindenbe beavatni.
Az üzletfelek meg is érkeztek. Apa már előre izgult a tárgyalások eredménye miatt.
- Bárcsak lent lehetnék - hajtogatta.
- Eredj hát le, hasalj a földre, hiszen azok az urak amúgy is a főnöki szobában lesznek, s
hallgasd végig a tárgyalást.
Apa arca felderült, s tegnap reggel fél tizenegykor Margot és Pim elfoglalta őrhelyét a padlón.
(Két pár fül csak többet hall egy párnál.) A tárgyalásokat délután még folytatták, de apa
képtelen volt folytatni a hallgatózást. Majdnem kerékbetörte testének szokatlan és természetellenes
helyzete. Helyette én mentem le fél háromkor Margot társaságában. A tárgyalás
azonban hosszadalmas és unalmas volt, elaludtam a kemény linóleumpadlón. Margot nem
mert felébreszteni. Félt, hogy meghallanak bennünket az idegenek, s beszélni se mert. Jó fél
5 Mof a németek holland csúfneve, a francia boche megfelelője
43
órát alhattam s mire ijedten felriadtam, mindent elfelejtettem, amit a fontos megbeszélésből
hallottam. Szerencsére Margot jobban figyelt.
Anned
1943. április 2, péntek
Drága Kittym!
Jaj, már megint bővült valamivel a bűnlajstromom.
Tegnap este az ágyban feküdtem. Vártam, hogy apa imádkozzék velem s jóéjszakát kívánjon.
Helyette anya lépett a szobába, ágyamra ült s nagy szerényen megkérdezte: - Anne, apus nem
jön, nem imádkoznál velem?
- Nem, mami - válaszoltam.
Anya erre felkelt, előbb megállt az ágy mellett, aztán lassan elindult az ajtó felé. Hirtelen
megfordult s eltorzult arccal ennyit mondott: - Nem haragszom. A szeretetet nem lehet
erőszakolni. - Néhány könnycsepp gördült végig az arcán, amikor kiment a szobából.
Nyugodtan fekve maradtam, de rögtön éreztem, milyen csúf dolgot követtem el, amikor így
eltaszítottam őt magamtól, de tudtam, hogy nem cselekedhettem másként. Képtelen vagyok
tettetni és kedvem ellenére vele imádkozni. Egyszerűen nem megy. Sajnálom anyát. Igen.
Nagyon sajnálom, mert életemben először vettem észre, hogy fagyos viselkedésem milyen
hatással van rá. Láttam szomorú arcát, amikor a szeretetről beszélt, amit erőltetni nem lehet.
Kegyetlenség megmondani az igazat, s az igazság mégis az, hogy ő taszított el magától, ő
fojtotta el bennem a szeretetet tapintatlan megjegyzéseivel és nyers tréfálkozásával olyan
dolgok felett, amelyekben nem ismerek tréfát. Ahogyan én is mindig összecsuklom, ha
ridegen beszél velem, úgy szorult össze anya szíve, mikor látta, hogy tényleg megszűnt
közöttünk a szeretet.
Fél éjszakán át zokogott s alig aludt valamit. Apa rám se néz, s ha néha találkozik a tekintetünk,
ezt olvasom ki a szeméből: „Miért vagy olyan hóbortos, hogy merted így elszomorítani
az anyádat?”
Azt várják, hogy bocsánatot kérjek, de ez egyszer képtelen vagyok rá, hiszen csak az igazat
mondtam s azt anyának előbb vagy utóbb úgyis meg kellett tudnia. Érzéketlennek látszom és
az is vagyok anya könnyeivel és apa tekintetével szemben, de ők mind a ketten először érzik
azt, amit én állandóan érzek. Csak sajnálni tudom anyát, neki kell megváltoznia. Én pedig
hallgatok, fagyosan viselkedem s továbbra se riadok vissza az igazságtól, mert minél később
derül ki, annál rosszabb arra nézve, akit illet.
Anned
1943. április 27, kedd
Drága Kittym!
A házunk csak úgy reng a veszekedéstől. Anya meg én, apa meg Van Daanék, anya és
őnagysága, mindenki haragszik a másikra, mondhatom, szép kis atmoszféra. Anne szokásos
bűnlajstroma is újból szőnyegre került egész terjedelmében.
Vossen már bent fekszik a városi kórházban, Koophuis viszont felgyógyult. Úgy látszik, a
gyomorvérzés hamarabb megszűnt, semmint gondolták volna. Mesélte, hogy a bejelentő
44
hivatalt a tűzoltók is alaposan elintézték. Ahelyett, hogy oltották volna a tüzet, az egész
épületet eláztatták. Hát ennek örülök!
A Carlton-hotelnek is vége. Két angol repülőgép rengeteg gyújtóbombával egyenesen
rázuhant a tiszti otthonra. Leégett az egész Vijzel utca és a körút sarka. Napról napra hevesebb
repülőtámadások érik a német városokat. Egyetlen nyugalmas éjszakánk sincsen. Olyan
keveset alszom, hogy fekete karikák vannak a szemem alatt. Az életünk nyomorúságos.
Reggelire száraz kenyeret eszünk és pótkávét iszunk hozzá. Tizennégy napja spenótot
ebédelek salátával. A húsz centiméter hosszú krumpli édes ízű, minden darab rothadt. Aki
soványodni kíván, eljöhet hozzánk vendégségbe! Van Daanék eleget siránkoznak is, de mi ezt
nem fogjuk fel tragikusan. Minden férfit, aki 1940-ben harcolt vagy katona volt, behívtak és
hadifogolyként dolgoztatják a Führer részére. Ez valószínűleg elővigyázatossági rendszabály
az invázió esetére!
Anned
1943. május 1, szombat
Drága Kittym!
Ha egyszer-másszor rágondolok mostani életkörülményeinkre, meg kell állapítanom, hogy
azokhoz a zsidókhoz képest, akik nem tudtak elbújni, paradicsomban élünk. És mégis, ha
bekövetkezik a béke, el sem tudom majd képzelni, hogy is süllyedhettünk ilyen mélyre mi,
akik otthon olyan tiszták voltunk. Igen, mert ami az életmódot illeti, igen mélyre süllyedtünk.
Például, amióta csak itt lakunk, egyetlen viaszosvászon abroszon eszünk, amely - tekintve,
hogy rengeteget használjuk - nem valami gyönyörű. Pedig gyakran lemosom a mocskos
mosogatóruhával, amelyen több a lyuk, mint a ruha, de bármennyire dörzsölöm is, mégsem
tudom helyrehozni. Van Daanék egész télen egyetlen flanell lepedőn alusznak s nem
moshatják ki, mert a jegyre osztott mosópor igen kevés s méghozzá rossz minőségű is. Apa
rojtos nadrágban jár és a nyakkendője is foszladozik. Anya fűzője ma felmondta a szolgálatot
és már nem lehet megfoltozni, Margot melltartója két számmal kisebb a kelleténél.
Anyának meg Margot-nak egész télen összesen három ingük volt, s az enyémek olyan
rövidek, hogy a hasamig sem érnek.
Mi azonban mindezzel nem sokat törődünk s csak akkor rémülök meg, ha arra gondolok:
„Leszünk-e még egyszer olyan jó módban, mint a háború előtt voltunk? Hiszen a bugyimtól
kezdve az apám borotvaecsetéig, mindenünk tönkrement.”
Az éjszaka annyit lövöldöztek, hogy négyszer egymás után összekapkodtam a holmimat. Ma
mindent becsomagoltam egy kis bőröndbe, amire menekülés közben szükségem lehet. Anya
joggal kérdezte:
- Ugyan hová akarnál menekülni?
Megbüntették az egész holland népet, a sok sztrájk miatt. Kihirdették az ostromállapotot, s
mindenki eggyel kevesebb vajjegyet kap. Ejnye, ejnye, milyen haszontalanok ezek a gyerekek!
Anned
45
1942. május 18, kedd
Drága Kittym!
Saját szememmel láttam német és angol repülők heves légiharcát. Néhány szövetséges
repülőnek bizony ki kellett ugrania az égő repülőgépből. Tejesünk, aki Halfwegben lakik, az
országút szélén négy kanadai katonát látott üldögélni. Egyikük folyékonyan beszélt hollandul,
s tüzet kért a tejesembertől. Elmondta neki, hogy gépük legénysége hat emberből állott. A
pilóta bennégett, ötödik bajtársuk pedig elbújt valahová. Aztán a zöldrendőrség magával vitte
ezeket a makkegészséges fiúkat. Micsoda lélekjelenlétük volt a szörnyű ejtőernyős utazás után!
Bár az idő elég enyhe, minden második nap befűtünk. El kell égetnünk a zöldséghulladékot
meg a szemetet, nehogy feltűnjék a munkásoknak, hiszen a legkisebb elővigyázatlanság is
könnyen vesztünket okozhatja.
Minden egyetemi hallgatónak, akár befejezte már a tanulmányait, akár folytatni kívánja,
nyilatkozatot kell aláírnia, hogy szimpatizál a németekkel s támogatja az új rendet. Nyolcvan
százalékuk nem volt hajlandó erőszakot elkövetni a lelkiismeretén és a meggyőződésén. Nem
is maradtak el a következmények. Azokat a diákokat, akik az ívet nem írták alá, német
munkatáborokba hurcolják. Mi lesz a holland fiatalságból, ha agyondolgoztatják Németországban?
A nagy robbanások miatt anya éjszakára becsukta az ablakot. Pim ágyába bújtam. Egyszerre
csak őnagysága a felső emeleten kiugrott az ágyából. Talán bizony Mouschi harapta meg.
Utána akkora dördülést hallottam, mintha gyújtóbomba esett volna le az ágyam mellett. -
Lámpát, lámpát - sikoltottam. Pim felkattintotta a lámpát. Azt hittem, néhány percen belül
kigyullad a ház, de nem történt semmi. Felrohantunk Van Daanékhoz. Tán náluk van valami
baj. A Van Daan-házaspár elmondta, hogy az ágyból, a nyitott ablakon át nézték a tüzet. Van
Daan úr szerint a közelben gyulladt ki valami, őnagysága viszont azt erősítgette, hogy a mi
házunk ég. A nagy csattanásra aztán őnagysága kiugrott az ágyból. Egyéb azonban nem
történt, mire visszafeküdtünk.
Alig negyedóra múlva újra kezdődött a lövöldözés. Őnagysága rögtön felkelt s leszaladt
Dussel úrhoz. Úgy látszik, ott kereste azt az oltalmat, amelyet házastársa oldalán nem talált
meg. - Gyere mellém az ágyba, gyermekem - fogadta Dussel, mire harsogó nevetésben törtünk
ki, hogy már az ágyútűzzel sem törődtünk s elmúlt minden félelmünk.
Anned
1943. június 13, vasárnap
Drága Kittym!
Apa olyan szép verset írt a születésnapomra, hogy nem foszthatlak meg tőle. Minthogy Pim
többnyire németül versel, a költeményt Margot fordította le hollandra. Bíráld meg az itt idézett
részlet alapján, hogy Margot milyen nagyszerűen felelt meg önként vállalt feladatának. A múlt
év rövid összefoglalása után az alábbi sorok következnek:
Fiatal vagy ugyan, de korántse gyerek,
Így helyzeted ferde. Fogadni merek,
Oktat, ki talán nevelésre szorul:
„Azt tedd, amit én”, fecsegik botorul.
Mert bölcs, ki megérte haján a deret,
Ő tudja csupán, amit tenni lehet.
Gerenda szemébe’, de egyre kutat,
46
Szálkát hogy a más szeme hátha mutat.
Ó, jól tudom, ismerem mind e hibát,
De a gondolatokba, a szívbe ki lát
S ha mégis az ember a mélyire néz,
Felnőtteket, haj, korholni nehéz.
Eltérnek, ahogy patikában a fű,
Mézédes az egyik, a más keserű.
Ám nyugtom tőle, hogy végre legyen,
Bár rossz is a gyógyszer, ha kell, lenyelem.
Elcammog e rejteken hosszú idő,
De kárba talán nem vész s ez a fő.
Unalmat elűzni, ha nincsen is más,
Alkalmas a könyv s a komoly tanulás.
Probléma emellett, óh, számos akad,
Hisz nő a gyerek s szűk lesz a kacat.
Bosszant, hogy az inged a combodig ér
S a láb a cipőbe csak épp ha befér.
Sok a baj s már csőstül a házba beront:
Szegény kicsi lányom, óh mennyi a gond.
Az étkezésről is volt benne egy rész, de azt Margot képtelen volt rímbe szedni, ezért el is
hagyom. Ugye, milyen szép vers ez? Ezenkívül is igen sok szép ajándékkal leptek meg. A
többi között kaptam egy vastag könyvet Hellasz és Róma mitológiájáról, amit annyira
szeretek. Édességben sincs hiányom. Mindenki nekem adta egész cukorkakészletét. Nekem, a
bujkálók Benjáminjának, valóban jobb dolgom van, mint amit megérdemlek.
Anned
1943. június 15, kedd
Drága Kittym!
Sok minden történt, de többnyire arra gondolok, hogy csak untatnálak a fecsegésemmel s
örülsz, ha minél kevesebb levelet kapsz tőlem. Ezért csak röviden közlöm Veled a legújabb
híreket.
Vossen úr fekélyét nem operálták meg. Amikor a műtőasztalra fektették és felnyitották a
gyomrát, az orvosok megállapították, hogy rákja van s nem lehet rajta segíteni. Bevarrták hát a
gyomrát, három hétig bent tartották s végül hazaküldték. Rettenetesen sajnálom szegényt, s
igen fájlalom, hogy nem mehetek ki a házból, mert gyakran meglátogatnám és felvidítanám.
Nekünk kész szerencsétlenség, hogy a derék Vossen nem számolhat be mindenről, ami a
raktárban történik. Ő volt legfőbb és legéberebb segítőnk és gyámolítónk. Nagyon nélkülözzük.
A jövő hónapban nekünk is be kell szolgáltatnunk a rádiónkat. Koophuisnak van otthon
eldugva egy törperádiója, amit idehoz majd a Philips-készülékünk pótlására. Kár ezért a szép
rádióért, de hát az olyan házra, ahol üldözöttek rejtőznek, semmiképpen sem szabad ráterelni
a hatóság figyelmét. A kis rádiót majd fenn tartjuk. Feketén élő zsidóknak, akiknek csak
feketén van pénzük és csupán feketén vásárolhatnak, miért ne legyen rádiójuk is feketén.
Mindenki igyekszik feketén rádióhoz jutni, a maga beszolgáltatott „reményforrása” pótlására.
Érthető, hogy amikor a városból egyre rosszabb híreket kapunk, csak a rádió csodahangjától
47
várunk biztatást. Neki köszönhetjük, hogy nem veszítjük el a bátorságunkat, s egyre
hajtogatjuk:
- Fel a fejjel, bátorság, majd csak eljön a szebb idő!
Anned
1943. július 11, vasárnap
Drága Kittym!
Még egyszer visszatérek a nevelés kérdésére. Bevallom, nagyon törekszem arra, hogy készséges,
barátságos és kedves legyek, s mindent elkövetek, hogy ne zúduljon egyre a fejemre az
a rengeteg szidás. Átkozottul nehéz udvariasan viselkednem olyan emberekkel, akiket ki nem
állhatok, de belátom, hogy némi alakoskodással többre viszem, mintha régi szokásomhoz
híven mindenkinek kereken megmondom a véleményemet, hiszen az úgysem érdekel senkit,
ügyet sem vetnek rá.
Gyakran előfordul, hogy kiesem ebből a szerepből és nem tudom elfojtani felháborodásomat,
ha igazságtalanságot veszek észre. Ilyenkor újabb négy hétig pletykálnak a világ legszemtelenebb
lányáról. Ugye, olykor igazán okom van a panaszra? Még jó, hogy nem vagyok zsémbes
természetű, mert akkor már rég el kellett volna savanyodnom s elvesztettem volna jó
humoromat is.
Elhatároztam továbbá, hogy kissé elhanyagolom a gyorsírást. Már elég volt belőle. Először
azért, mert így több időt fordíthatok más tantárgyakra, másodszor meg a szemem miatt, mert
sok bajom van vele. Rövidlátó lettem és már réges-régen szemüvegre lenne szükségem (brr,
úgy néznék ki benne, mint egy bagoly), de jól tudod, hogy bujkálóknak nem lehet... Tegnap az
egész ház egyébről sem beszélt, mint Anne szeméről, mert anya megkérte Koophuisnét, hogy
kísérjen el a szemorvoshoz. Amikor meghallottam, majd beleszédültem, hiszen ez nem
csekélység.
Az utcára menni. Hallod, az utcára! Még elképzelni is sok. Előbb halálra rémültem, aztán
megörültem neki. De hát mindez nem olyan egyszerű s azok, akik ebben dönteni hivatottak,
nem tudtak egyhamar határozni. Előbb mérlegelni kellett az összes nehézségeket és
kockázatokat, bár Miep máris el akart velem indulni.
Mindenesetre elővettem a szekrényből a szürke kabátomat, de sajnos, kinőttem s úgy néztem
ki benne, mintha a saját kistestvérem volnék. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a tervből. Nem
nagyon hiszem, hogy megvalósítjuk, mert közben az angolok partra szálltak Szicíliában, s apa
megint meg van róla győződve, hogy „hamarosan vége lesz az egésznek”.
Elli sok irodai munkával bízza meg Margot-t és engem is. Mind a ketten szívesen csináljuk, s
ez neki is nagy segítséget jelent. Igaz, hogy más is tud leveleket lerakni és az eladásokról
könyvet vezetni, de mi ezt rendkívül pontosan végezzük.
Miep úgy jön-megy, mint egy teherhordó szamár. Van is mit cipelnie. Majdnem mindennap
szerez nekünk valami főzelékfélét, s nagy szatyrokban szállítja ide a kerékpárján. Ugyancsak
ő hozza el nekünk szombatonként az öt cserekönyvet a kölcsönkönyvtárból. A könyvek miatt
úgy várjuk a szombatot, mint a kisgyermekek a Mikulást.
Emberek, akik rendes körülmények között élnek, nem is tudják, mit jelentenek nekünk,
bujkálóknak a könyvek. Az olvasás, a tanulás és a rádió tartja bennünk a lelket.
Anned
48
1943. július 13, kedd
Drága Kittym!
Tegnap délután apa engedelmével kértem Dusselt, legyen szíves beleegyezni (lám, milyen
udvarias vagyok), hogy heti két délután négytől fél hatig a közös szobánkban levő kisasztalnál
ülhessek. Fél háromtól négy óráig, míg Dussel aludt, eddig is ott tartózkodtam, de azután ki
kellett mennem a szobából. Pedig a közös nappali szobában délután olyan sokan vagyunk,
hogy ott nem tudok tanulni, s az íróasztalt különben is apa foglalja le délutánonként.
Kívánságom tehát jogos volt s csupán udvariasságból kértem rá külön engedélyt. S mit
gondolsz, mit felelt erre a mi nagyműveltségű Dusselünk? Azt, hogy: - Nem. - Röviden és
velősen: - Nem!
Fel voltam háborodva s nem hagytam magamat egyszerűen elutasítani, hanem megkérdeztem,
hogy miért nem. De meg is jártam, mert ezt felelte:
- Én is dolgozni akarok. Ha délután nem tudok, máskor nincs rá időm. Ha már rászántam
magam a tanulásra, meg kell csinálnom a leckémet. Te viszont úgysem tanulsz komolyan. A
mitológia tanulmányozása csak nem komoly munka, sőt a kötés meg az olvasás sem. Az
asztalkát továbbra is magam veszem igénybe. - Mire én a következőt válaszoltam:
- Kedves Dussel úr, én igenis komoly munkát végzek s délután nem tudok a nappaliban
dolgozni. Még egyszer nagyon kérem, gondolja meg a dolgot!
Ezzel sértődötten hátat fordítottam s úgy tettem, mintha a nagyműveltségű doktor levegő
volna. Forrt bennem a düh; igen kíméletlennek tartottam Dusselt (s az is volt), pedig én nem
voltam hozzá barátságtalan. Este, mihelyt alkalmam volt rá, elmondtam Pimnek beszélgetésünk
eredményét s megbeszéltem vele a továbbiakat, mert nem akartam feladni a harcot, de
egyedül kívántam elintézni az ügyet. Pim megmondta, hogy mit kell tennem, de azt tanácsolta,
várjak inkább holnapig, mert ma nagyon ideges vagyok.
Tanácsát nem fogadtam meg s mosogatás után megszólítottam Dusselt. Pim ott ült mellettünk
a szobában, s ez igen megnyugtatott. Így hát elkezdtem: - Dussel úr, úgy hiszem, nem tartotta
érdemesnek, hogy ezt a kérdést jobban fontolóra vegye, ezért kérem, foglalkozzék vele még
egyszer.
Dussel erre legkedvesebb mosolyával megjegyezte: - Én mindig és mindenkor hajlandó
vagyok erről a kérdésről beszélni, bár már letárgyaltuk!
Dussel egyre félbeszakított, de én tovább kérleltem: - Kezdetben, amikor Ön idekerült, abban
állapodtunk meg, hogy közösen használjuk a szobát. Ha tehát igazságos volna a beosztás,
akkor a szoba délelőtt a magáé volna, délután pedig az enyém. Ennyit nem is kérek, de úgy
érzem, hogy heti két délutánhoz jogom van.
Erre Dussel úgy ugrott fel, mintha tűt szúrtak volna belé: - Miféle jogról beszélsz itt nekem?
Hát akkor én hol legyek? Talán bizony forduljak Van Daan úrhoz és építtessek vele valamilyen
kis odút a padlás sarkában, hogy leülhessek valahová, mert már másutt nem tanulhatok
nyugodtan. Te mindenkibe belekötsz. Ha Margot nővéred fordult volna ilyen kéréssel hozzám,
akinek mégiscsak több oka volna rá, eszembe sem jutna megtagadni tőle. De te...
Aztán megismételte a mondókáját a mitológiáról meg a kötésről s megint megsértett. Én
azonban ezt nem vettem tudomásul, hanem hagytam, hogy Dussel folytassa; - De hát veled
egyáltalán nem lehet boldogulni. Hallatlanul önző vagy, s csak arra gondolsz, ami neked jó.
Életemben sem láttam még ilyen gyereket. Persze, most kénytelen leszek engedni, nehogy
49
később, valamikor azt halljam, hogy Anne Frank azért bukott meg a vizsgán, mert Dussel úr
nem engedte neki át a kisasztalt.
És csak darált, darált tovább. Annyit, hogy végül már alig tudtam követni. Egy másodpercig
arra gondoltam: „Rögtön lekenek neki egy olyan pofont, hogy hazugságaival együtt a falnak
penderül”, de a következő pillanatban az jutott eszembe: „Nyugalom, hiszen ez a fickó nem
érdemli meg, hogy bosszankodj miatta!”
Dussel végül is kidühöngte magát s részben haragos, részben diadalmas arccal kivonult
ételfoltos kabátjában a szobából. Apához szaladtam s elmondtam beszélgetésünk végét,
amelynél már nem volt jelen. Pim megnyugtatott, hogy még aznap beszél Dussellel. Így is
történt. Több mint fél óra hosszat tárgyaltak. A beszélgetés lényege körülbelül a következő
volt. Először is megvitatták, igazán szükségem van-e az asztalra. Aztán apa megemlítette,
hogy már egy ízben beszélgettek erről Dussellel. Apa akkor Dussel javára döntött, mert nem
akarta kellemetlen helyzetbe hozni az idősebbet a fiatalabbal szemben. Jogosnak azonban
akkor sem tartotta Dussel álláspontját. Dussel most kifogásolta, hogy úgy beszéltem vele,
mint valami betolakodóval, aki aztán mindent a maga számára foglal le. Apa ezt határozottan
visszautasította, mert saját fülével hallotta, hogy erre egy szóval sem céloztam. Így vitatkoztak
egymással. Apa azt mondta, hogy nem vagyok önző és nem igaz, hogy csupán „pepecselek”,
de Dussel továbbra is megmaradt álláspontjánál.
Végül azonban mégis engedett, s én heti két délután zavartalanul dolgozhatom. Dussel sértett
arcot vágott, két napig nem állt velem szóba, s öttől fél hatig ő is ott ült a kisasztalnál...
Micsoda gyerektempó!
Aki még ötvennégy éves korában is ilyen makacs és kicsinyes, annak ez a természete és
nehezen változik már meg.
Anned
1943. július 16, péntek
Drága Kittym!
Újabb betörés, de ezúttal igazi!
Ma reggel hét órakor Peter szokás szerint lement a raktárba s mindjárt észrevette, hogy nyitva
van mind a belső, mind pedig a külső utcai ajtó. Azonnal jelentette Pimnek, aki a főnöki
szobában levő rádiót gyorsan német állomásra igazította, lezárta a lakrészünkhöz vezető ajtót
s Peterrel együtt feljött.
Ilyen esetekre azt tanácsolták nekünk, hogy ne nyissuk ki a vízcsapot, vagyis ne mosakodjunk,
legyünk csendben, nyolc órára teljesen öltözzünk fel és a W. C.-t se használjuk... Ezt rendszerint
szigorúan be is tartottuk. Örültünk, hogy éjszaka zavartalanul aludtunk és semmit sem
hallottunk. Csak fél tizenkettőkor tudtuk meg Koophuis úrtól, hogy a betörők feszítővassal
benyomták a külső ajtót és feltörték a raktárt. Ott azonban nem sok zsákmány akadt, s ezért
egy emelettel feljebb próbáltak szerencsét.
Viszont ellopták a két pénzesládát a benne levő negyven forinttal, néhány bianko csekkkönyvet
s ami a legszörnyűbb, százötven kilogrammnak megfelelő cukorjegyet.
Koophuis úrnak meggyőződése, hogy a betörők ugyanannak a bandának a tagjai, amely hat
héttel ezelőtt itt járt. Akkor mind a három ajtót feszegették, de nem sikerült betörniök.
50
Meglehetősen letört bennünket ez az eset. Látom, hogy a hátsó traktus nem élhet izgalmak
nélkül. Még örülhettünk, hogy az írógépekhez meg a pénztárhoz nem férhettek hozzá, mert
azok biztonságban voltak az emeleti ruhaszekrényben, ahová esténként fel szoktuk őket hordani.
Anned
1943. július 19, hétfő
Drága Kittym!
Vasárnap rettenetesen bombázták Észak-Amszterdamot. Azt hallom, szörnyű pusztítást vittek
ott véghez. Egész utcasorok hevernek romokban és még soká tart, amíg az összes áldozatokat
kiássák. Eddig kétszáz halottat és számtalan sebesültet tartanak nyilván. A kórházak zsúfolásig
megteltek. Azt mondják, sok gyermek szaladgál a romok között; szüleiket keresik.
Végigfut a hátamon a hideg, hacsak rágondolok arra a különös, tompán morajló zajra, amely
számunkra is a közeli megsemmisülést jelenthette volna.
Anned
1943. július 23, péntek
Drága Kittym!
A rend kedvéért elmondom Néked, mi lesz nyolcunknak első kívánsága, ha majd egyszer
elhagyhatjuk ezt a házat. Margot és Van Daan úr fél óra hosszat nyakig érő forró fürdőben
szeretne ülni. Van Daanné a legszívesebben azonnal betelepedne a cukrászdába, Dussel
elsősorban a feleségét, Lotjét szeretné viszontlátni, anya egy csésze jó kávéra vágyik, apa
legelőször Vossen urat látogatná meg, Peter a városba és moziba menne, én pedig azt se
tudnám, mihez fogjak örömömben.
Leginkább arra vágyom, hogy saját lakásunk legyen s szabadon mozoghassak, ne kelljen
otthon tanulnom, hanem eljárhassak az iskolába.
Elli gyümölcsöt is tud nekünk szerezni. Hogy mibe kerül? A szőlő kilója öt forint, az egres
fontja hetven cent, az őszibarack darabja ötven cent, a sárgadinnye kilója egy forint ötven.
Ugyanakkor az újságban mindennap kövér betűk hirdetik: „Az árdrágítás uzsora!”
Anned
1943. július 26, hétfő
Drága Kittym!
Tegnap olyan izgalmas napunk volt, hogy még most is a hatása alatt állunk. Tulajdonképpen
megkérdezhetnéd, van-e egyáltalán izgalommentes napunk.
Már reggelizés közben berepülést jeleztek, de ezzel nem nagyon törődtünk, mert ez csupán
annyit jelent, hogy repülőgépek közelednek a tengerpart fölé. Ebéd után egy órára lefeküdtem,
mert fájt a fejem, s csak aztán mentem le. Körülbelül két óra lehetett. Fél háromkor Margot
elkészült az irodai munkával, de még el se rakta az iratokat, máris megszólaltak a szirénák,
hát újra felszaladtam. Alig voltunk fent öt percig, már olyan vadul lőttek, hogy kimentünk a
lépcsőházba. Rengett az egész ház és potyogtak a bombák. Magamhoz szorítottam a légótáskámat,
nem mintha menekülni akarnék, inkább azért, hogy legyen mibe kapaszkodni,
51
hiszen hova is menekülhetnék? Ha menekülésre kerülne a sor, az utca ugyanolyan életveszélyt
jelentene számunkra, mint a bomba. Fél óra múlva csendesedett a légiveszély, de nálunk annál
nagyobb volt a sürgés-forgás. Peter otthagyta a padláson levő őrhelyét, Dussel lement az
irodába, őnagysága a főnöki szobában érezte csak magát biztonságban, Van Daan úr a
padlásról kémlelte az eget, s a mi családunk is elhagyta a lépcsőházat. Én is felkapaszkodtam
a padlásra. Látni akartam az Ij felett szállongó füstoszlopokat, amelyekről Van Daan úr
beszámolt. Nemsokára mindenütt füst és égett szag terjengett. Mintha mindent elborított volna
a sűrű füstfelhő.
Bár az ilyen nagy tűz nem valami szép látvány, mi boldogok voltunk, hogy szerencsésen
megúsztuk, s ki-ki tovább folytatta munkáját. Este a vacsoránál újra megszólalt a légiriadó.
Bár ízletes vacsoránk volt, a sziréna hangjának hallatára rögtön elment az étvágyam. Nem
történt azonban semmi, s háromnegyed órával később elmúlt a légiveszély. Amikor viszont
befejeztük a mosogatást, újabb légiveszély-jelzést, lövéseket és rengeteg repülőgép zúgását
hallottuk. Óó, Istenem, kétszer naponta, ez több a soknál - sóhajtoztunk, de mindhiába, újra
csak hullott a bombaeső a város másik végén, az angol rádió szerint Schipholra. A repülőgépek
hol lebuktak, hol felszálltak, s borzasztó volt a zaj. Rettenetes. Minden pillanatban azt
hittem: most esik rám egy bomba és meghalok.
Kilenc órakor, lefekvés előtt, már alig álltam a lábamon. Felébredtem az éjféli harangszóra:
repülőgépzúgás. Dussel éppen vetkőzött. Nem zavartattam magam, hanem az első lövésre
riadtan kiugrottam az ágyból. Két órakor ismét apa ágyában lapultam, mert újabb repülőrajok
zúgtak el felettünk. Aztán nem lőttek többé. Visszamentem a helyemre és fél háromkor
elaludtam.
Hét óra. Ijedten felültem az ágyban. Hallottam, hogy Van Daan apával beszél. Előbb azt
hittem, betörtek. - Mindent - mondta Van Daan s én úgy értettem, hogy mindent elloptak. De
nem, ez egyszer örvendetes hírről volt szó, olyanról, amilyet már hónapok óta, de talán a
háború kezdete óta nem hallottunk. Mussolini lemondott; az olasz császár és király vette át a
hatalmat. Ujjongtunk. A tegnapi szörnyűségek után végre valami jó újság és... reménység. Az
a remény, hogy vége lesz, hogy elkövetkezik a béke.
Kraler is bejött és elmondta, hogy a Fokker repülőgépgyárat súlyosan megrongálták. Ma éjjel
is volt légiriadó, berepülés és légiveszély. Már alig bírom a sok riadót, nem alszom ki magam
rendesen, s nincs kedvem a tanuláshoz. Csak az Olaszországról hallott jó hír s az a remény
éltet bennünket, hogy talán még ebben az évben vége lesz a háborúnak...
Anned
1943. július 29, csütörtök
Drága Kittym!
Van Daannéval és Dussel úrral együtt mosogattuk az edényt. Olyan szótlan voltam, mint még
soha, s azt hiszem, ez fel is tűnt nekik.
Minthogy el akartam kerülni a kérdezősködést, hamar kerestem egy semleges beszédtémát.
Úgy gondoltam, a Henri van de overkant című könyv lesz erre a legalkalmasabb. Sajnos
tévedtem. Mert ha őnagysága nem talál rajtam kifogásolni valót, Dussel úr korhol. Úgy
kezdődött, Dussel úr rendkívül melegen a figyelmébe ajánlotta ezt a könyvet, viszont Margot
meg én semmi különöset nem találtunk benne. Az író jól megrajzolja benne a kisfiú alakját,
no de a többi... jobb, ha hallgatok róla. Ilyesféle kijelentéseket tettem mosogatás közben, de
meg is kaptam érte a magamét.
52
- Hogyan érthetnéd meg te egy férfi lelkét? A gyermek lelkének megértése már kevésbé
nehéz(!). Túlságosan fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen könyvet végy a kezedbe. Ez még egy
húszéves fiúnak sem való. (Akkor miért ajánlotta annyira Margot-nak meg nekem?)
Dussel és Van Daanné ezután együttesen folytatták: - Túlságosan sok olyat tudsz, ami nem
neked való. Rossz a nevelésed. Ha majd felnősz, semminek sem tudsz örülni s mindenre azt
mondod: - Óó, hiszen én ezt már húsz évvel ezelőtt olvastam. - Igyekezz minél hamarább
férjhez menni, vagy valakibe beleszeretni, mert ha idősebb leszel, nem találsz már örömet
semmiben. Elméletben persze, teljesen érettnek érzed magad, csupán a gyakorlatod hiányzik.
Szerintük valószínűleg az is a jó neveléshez tartozik, hogy folyton lázítanak a szüleim ellen.
Hogy egy korombéli lánynak semmi köze a „felnőttek” dolgaihoz, már magában is kitűnő
módszer. Az ilyen nevelés eredményei rendszerint hamarosan megmutatkoznak.
A legszívesebben pofon vágtam volna mindkettőjüket, amikor így gúnyolódtak velem. Alig
bírtam a dühömmel s mondhatom, számolom a napokat, meddig kell még együtt élnem
„ezekkel az emberekkel”! Ez a Van Daanné igazi díszpéldány. És róla vegyek példát? Igen,
róla... De nem abban az irányban, hogy mi a jó, hanem abban, hogy mi a rossz.
Mindenki tudja, milyen szerénytelen, önző, ravasz, számító ez a nő és örökké elégedetlen.
Ezenkívül kacér és hiú! Furcsa egy nőszemély, az biztos. Fejezeteket tudnék írni róla s lehetséges,
hogy egyszer még bele is kezdek. Valamiféle külső mázt bárki fel tud magára kenni.
Idegenekkel, főleg férfiakkal szívélyes s mindenkit megtéveszt, aki csak futólag ismeri.
Anya szerint oly buta, hogy kár a szót vesztegetni, Margot jelentéktelennek tartja, Pim azt
mondja: csúnya kívül is, belül is, s én hosszú tépelődés után - mert előre soha nem ítélek meg
senkit - arra az eredményre jutottam, hogy mindhármuknak igaza van. Annyi a rossz tulajdonsága,
hogy nem érdemes közülök egyeseket kiemelni.
Anned
Ui. Ne felejtse el az olvasó, hogy fenti sorokat Anne első felháborodásában írta.
1943. augusztus 4, szerda
Egy éve, amióta a hátsó traktusban élünk, sokat megtudtál rólunk, de mindenbe mégsem
avathattalak bele. Olyan körülményes az egész életünk; egészen más, mint a normális idők
normális embereié. Hogy mégis fogalmad legyen róla, hogyan élünk, időnként leírom, hogyan
töltjük napjainkat. Ma az estével és az éjszakával kezdem:
Este kilenckor a hátsó traktusban megkezdődik a lefekvés előtti sürgés-forgás.
Ide-oda tologatjuk a székeket, elrendezzük a fekhelyeket, összehajtjuk a terítőket. Minden
máshova kerül, mint napközben volt. Én egy alig másfél méter hosszú díványon alszom,
melyet székekkel toldok meg. Aztán Dussel ágyából kiszedem a plümómat, a lepedőmet, a
takaróimat és a párnáimat. Mindezt napközben ott tartom.
A nappaliban szörnyű recsegés, ropogás. Margot kinyitotta harmonika-ágyát. Hogy puhább
legyen, takarókat és díványpárnákat tesz a lécekre.
Fejünk felett mennydörgésszerű robaj. Őnagysága ágyát az ablakhoz húzzák, mert a rózsaszín
ágykabátos delnő apró orrlyukai friss levegőre áhítoznak.
Kilenc óra: Peter után most én megyek a mosdóba. Alaposan megtisztálkodom s néha (főleg a
nyári hónapokban) az is megesik, hogy bolha úszik a mosdóvizemben. Aztán fogat mosok,
53
becsavarom a hajam, kitisztítom a körmöm, hidrogénes vattával pepecselek (ezzel szőkítem a
fekete szálakat az ajkam felett). S mindezzel rövid fél óra alatt végeznem kell.
Fél tíz: gyorsan magamra kapom a fürdőköpenyt. Egyik kezemben szappan, éjjeli edény és
hajcsat, a másikban nadrág, hajcsavar és vatta. Kisietek a mosdóból, azonban rendszerint még
visszahívnak a különböző hajszálak miatt, amelyek tetszetős, de az utánam következő
tisztálkodó számára nem éppen kívánatos összevisszaságban dísztelenítik a mosdót.
Tíz óra: Leengedem az elsötétítő függönyt. Jóéjszakát. Negyedórán keresztül ágyrecsegés,
kopott rugók csikorgása. Aztán minden csendes, kivéve, amikor a fenti lakótársak összevesznek
az ágyban.
Fél tizenkettő: Nyikorog a mosdófülke ajtaja. A szobára vékony fénysugár vetődik. Cipőcsikorgás.
Megjelenik egy nagy kabát; jóval nagyobb, mint aki hordja... Dussel megjött Kraler
szobájából, ahol dolgozott. Tíz percnyi ide-oda csoszogás, papírzörgés (elrakja az ennivalóját),
és megveti az ágyát. Aztán újra eltűnik, s csak időnként hallok valami gyanús zajt a
W. C. felől.
Három óra: Fel kell kelnem. Valami kis elintéznivalóm akadt a konzervdobozon, amelyet az
ágyam alatt tartok. A doboz alá elővigyázatosságból, esetleges beázások elkerülése céljából
gumiszőnyeget tettem. A művelet alatt még a lélegzetemet is visszafojtom, mert a kisdolog
úgy csobog, mint valami hegyiforrás. Aztán a doboz újra visszakerül az ágy alá, s a fehérhálóinges
tünemény, aki Margot-ból minden este kiváltja az „Ó, de erkölcstelen hálóing!”
szövegű felkiáltást, visszabújik az ágyba.
Ugyanez a tünemény röpke negyedóra hosszat hallgatózik az éjszakában. Mindenekelőtt
megfigyeli, nincsenek-e tolvajok a földszinten, aztán a különböző ágyakból származó neszt
hallgatja, a felső emeletről, a szomszédból, na meg a saját szobájából. Mindebből meg tudja
állapítani, hogy melyik lakótársa alszik és ki tölti félig ébren az éjszakát.
Ez utóbbi nem valami kellemes ránézve, főleg, ha egy Dussel nevű lakótársról van szó, aki
előbb olyan hangot hallat, mint mikor egy hal levegő után kapkod. Ezt megismétli vagy
tízszer, aztán nagy körülményesen hol cuppog, hol meg nyel egyet, utána soká forgolódik ideoda
s a párnáit igazgatja. Öt percig tökéletes a csend, de aztán mindezt legalább háromszor
megismétli, míg végül rövid időre álomba szenderül a doktor.
Megtörténik, hogy éjjel egy és négy óra között lövöldöznek. Erről csak akkor tudok magamnak
számot adni, amikor - szokás szerint - már kiugrottam az ágyból. Néha olyan mélyen
alszom, hogy azt álmodom, francia rendhagyó igéket kell ragoznom, vagy pedig azt, hogy a
felső lakótársak veszekszenek. Csak amikor véget ért már a lövöldözés, akkor veszem észre,
hogy bennmaradtam a szobámban. Többnyire azonban az történik, amit már leírtam: gyorsan
felkapom a párnám, a zsebkendőm, magamra dobom a fürdőköpenyt, belebújok a papucsomba
s rohanok apához. Ezt Margot az egyik születésnapomra írt köszöntőjében versbe is foglalta.
Ha éjjel dördül az első lövés,
Csikordul az ajtó s a jelenés:
Egy párna, egy kendő s a lány...
De mihelyt bebújok a nagy ágyba, csillapodik a félelmem, kivéve, ha túlságosan sokat
ágyúznak.
Háromnegyed hét: Trrrrrr... a vekker, amelynek megvan az a hajlandósága, hogy a nap
bármely órájában megszólaljon (akkor is, ha megkérik rá, sőt néha anélkül is). Kraak... Van
Daan úr felkel. Vizet melegít, aztán lesiet a mosdóba.
54
Negyed nyolc: Újabb ajtónyikorgás. Most Dussel megy mosdani. Végre egyedül. Félrehúzom
az elsötétítő függönyt... A hátsó traktus új napra virrad.
Anned
1943. augusztus 5, csütörtök
Ma pedig beszéljünk a déli ebédszünetről. Ilyenkor az egész társaság fellélegzik, mert a
raktárból hazamennek a munkások. Fent őnagysága egyetlen megmaradt szőnyegét porszívózza,
Margot néhány könyvet csap a hóna alá. Dussel holland nyelvórát vesz. Margot annyit
vesződik vele, mint egy fogyatékos értelmű gyerekkel. Pim egy sarokba vonul elmaradhatatlan
Dickens-kötetével, s boldog, hogy végre békessége van. Anya a felső emeletre siet; segít a
szorgalmas háziasszonynak, én pedig a mosdóba megyek s magammal együtt azt is rendbehozom.
Háromnegyed egy: Telt ház. Megérkezik Van Santen úr, azután Koophuis vagy Kraler, Elli és
néha Miep is.
Egy óra: Mindnyájan feszült figyelemmel hallgatjuk a BBC-t. Körülüljük a törperádiót. Ezek
azok a ritka percek, amikor a hátsó traktus lakói nem vágnak bele egymás szavába, mert most
olyasvalaki beszél, akivel még Van Daan úr sem tud vitázni.
Negyed kettő: Kezdődik a tálalás. A lentről érkezők egy-egy csésze levest kapnak, ha van
csemege, abból is. Van Santen úr kényelembe helyezkedik a díványon, vagy pedig nekitámaszkodik
az íróasztalnak. Mellette az újság, a leveses csésze és legtöbbször a cica is.
Valószínűleg tiltakozna, ha a három közül valamelyik hiányozna. Koophuis beszámol a
városban szállongó hírekről. Kitűnő hírhozónk ő nekünk. Kraler felrohan a lépcsőn, röviden
és erélyesen megkopogtatja az ajtót. Kezét dörzsölgetve nyit be, vidám és élénk, vagy
rosszkedvű és hallgatag, aszerint, hogy milyen a hangulata.
Háromnegyed kettő: A kosztosok elmennek. Mindenki folytatja munkáját: Margot és anya a
mosogatóvályúnál, Van Daan és a felesége a díványon, Peter a padláson, apa meg Dussel ki-ki
a saját díványán, Anne pedig tanul. Következik a csendes óra. Ha mindenki alszik, senki nem
zavar senkit. Dussel finom ételekről álmodik. Az arcáról legalábbis ezt olvasom le. De nem
nézem sokáig. Az idő sürget, mert négy órakor a pedáns doktor órával a kezében ott áll
mellettem, nehogy a kitűzött időnél egyetlen perccel is később adjam át helyemet az asztalnál.
Anned
1943. augusztus 7, csütörtök
Drága Kittym!
Most kissé megszakítom itteni életünk leírását. Néhány héttel ezelőtt egy mesét írtam, amit
magam találtam ki. Olyan örömem tellett benne, hogy tollam azóta jó néhány mesegyereknek
adott életet.
Annak idején megígértem, hogy hűségesen és őszintén beszámolok Neked minden élményemről.
Szeretném tudni, vajon a meséim tetszenek-e majd a gyerekeknek.
55
Kaatje
Kaatje a szomszédék gyereke. Szép időben, ha az ablakon kikukucskálok, látom, amint a
kertben játszik. Kaatje ünnepnap bordó bársonyruhát, hétköznap kék szövetruhát visel.
Lenszőke haját két kemény copfba fonja s a szeme ragyogóan kék. Csak édesanyja van, apja
már nem él. Kaatje anya mosással keresi a kenyerét. Napközben sokszor nincs itthon. Ilyenkor
segíteni hívják valahová a nagytakarításhoz. Esténként idegenek fehérneműjét mossa, késő
éjszaka teríti fel száradni s csak aztán kerül sor a saját holmijuk gondozására.
Hat testvére van Kaatjénak. Egyikük még pici, folyton bömböl, s amikor az anyja aludni hívja
a gyerekeket, Kaatje szoknyácskája mögé bújik. Van Kaatjénak egy cicája is, fekete, mint egy
szerecsen. Kaatje ezt a cicát nagyon szereti s esténként így hívogatja: - Cica, cica,
cicuskáá...ám! Bizonyára ezért hívják őt Kaatjénak.6 Két kis nyula is van. Egy fehér meg egy
barna. Ezek vidáman ugrabugrálnak a kertben s kis híján bemerészkednek a lakásba. Kaatje
olykor éppoly neveletlen, mint a többi gyerek, főképp, ha fiútestvéreivel összevész. Ha dühbe
gurul, verekszik, lökdösődik, sőt néha harap is! De hamarosan megbékül. Tisztelik is a fiúk az
erejéért és nem egyhamar mernek vele kikezdeni.
- Kaatje, eredj el a boltba - szólítja az édesanyja. Kaatje befogja a fülét, hogy nem hallotta,
amit mondtak neki. A bevásárlás Kaatje szerint szörnyű dolog, de azért kár hazudni, hogy
megtakarítson egy utat. Kaatje nem hazudik, hiszen becsületes kék szeme van.
Kaatje legidősebb bátyja már tizenhat éves és inaskodik valahol. Szeret nagyzolni és a
kisebbeknek parancsolgatni. Kaatje nem felesel Peterrel. Tapasztalatból tudja, hogy Peterrel
nem tanácsos kikezdeni. De azt is tudja, hogy ha szót fogad, cukrot kap. És a cukrot mind
nagyon szeretik, ő is és a kistestvérei is.
Vasárnaponként a harangok csengő-bongó hangja istentiszteletre hívja a hivőket. Kaatje
édesanyja is templomba megy a gyerekeivel. Ott Kaatje imádkozik az apjáért, aki már fent van
az égben, s az anyjáért, hogy Isten tartsa meg jó egészségben. Utána sétálni indul az egész
család. Elmennek a parkba, nagynéha az állatkertbe is. Persze csak szeptemberben, amikor
olcsóbb a belépőjegy, vagy Kaatje születésnapján, különösen ha nagyon könyörög érte. Ez
egyúttal születésnapi ajándék is, mert egyébre igazán nem telik.
Kaatje mamája néha sírva fakad, ha nagyon kifáradt a nehéz munkában. Ilyenkor Kaatje
vigasztalja. Mindenfélét ígér neki, olyasmiket, amik majd neki is kellenének, ha felnő. Mert
úgy, de úgy szeretne már nagylány lenni, sok pénzt keresni, szép ruhában járni, cukrot venni a
kicsinyeknek - mint bátyja, a Peter. De Kaatjénak addig még rengeteget kell tanulni, iskolába
járni. Az anyja el szeretné küldeni háztartási iskolába is, de Kaatjénak ehhez nincs nagy
kedve. Nem akar „helybe menni”. Inkább járna a gyárba, mint azok a helyes lányok, akik
mindennap elmennek a ház előtt. A gyárban legalább nem lenne egyedül és jobban telnék az
idő. Mert Kaatje bizony nagyon szeret fecsegni! Néha sarokba állítják az iskolában, mert nem
képes befogni a csőrét, de azért jól tanul. És a tanító nénit is szereti. A tanító néni nagyon szép
és nagyon okos! Ő is ilyen szeretne lenni, ha megnő, pedig hát ez biztosan nagyon nehéz. Már
azzal is beérné, ha csak részben sikerülne. De hát az édesanyja arra figyelmeztette, hogy
nemigen kap férjet, ha túl sokat tanul. Kaatje viszont mindenképpen férjhez akar menni. Azt
szeretné, ha neki is lennének gyerekei, persze nem olyanok, mint a kistestvérei. Szebbek
legyenek és tisztábbak. Szép, barnafürtös gyerekek legyenek, nem szőkék, mert az nem
előkelő. És ne legyenek szeplősek se! Bizony, bizony, Kaatje sok mindent szeretne. És olyan
6 Kaatje hollandul cicát jelent
56
sok gyerek se kell neki, mint amennyi az anyjának van. Kettő-három teljesen elég volna
belőlük. De hát ez még messze van. Ráér, ha kétszer olyan idős lesz majd.
- Kaatje - szólítja az anyja - nem fekszel le rögtön?! Hol jár az eszed? Már megint ábrándozol?
Kaatje halkan felsóhajt... legszebb álmából riasztották fel!
Katrientje
Katrientje a házuk előtt ült egy kövön, sütkérezett a napon és mélyen elgondolkozott. Csendes
kislány volt. Senkinek nem volt róla sejtelme, hogy ez a kis parasztlány mi mindenre gondolt.
Ő meg el nem árulta volna, sokkal csendesebb és szűkszavúbb volt ennél. Barátnői nem
voltak, valószínűleg nem is lesznek soha. Anyja különcnek tartotta és ezt éreztette is
Katrientjével. Apjának pedig földműves létére sokkal több volt a dolga, semhogy időt
szakíthatott volna egyetlen gyermeke részére. Így hát Katrientje magára maradt. Nem bántotta
az egyedüllét, mert nem tudta, hogy lehetne másképp is, és így elégedetten éldegélt.
Ezen a nyári délutánon mégis nagyot sóhajtott, amikor felriadt és végigjártatta a szemét a
rozsföldeken. De jó volna ott együtt hancúrozni a többi kislánnyal! Nini, hogy ugrándoznak,
kacarásznak, milyen boldogok! Most errefelé tartanak, egyre közelebb jönnek... Talán bizony
kérdezni akarnak valamit tőle? De hát rettenetes, szörnyű! Hiszen azért jöttek, hogy
kinevessék. Már fel is hangzott a csúfneve, amit annyira gyűlölt: - Mulyakati, Mulyakati! -
Juj, de borzasztó! Csak legalább beszaladhatna a házba, de akkor még jobban kicsúfolják a
gyerekek. Szegény kislány! Bizonyára nem először életedben érzed magad egyedül, nem
először irigyled a többi gyereket!
- Katrientje, Katrientje, gyere vacsorázni! - A kislány még sóhajtott egy nagyot, aztán lassan
felállt, hogy bemenjen a házba. - De barátságos arcot vág megint a kislányunk, de elégedett is
a mi gyerekünk! - szólt az asszony, amikor Katrien csendesen belépett a szobába. Még
szomorúbb volt, mint máskor. - No mi van veled, megnémultál? - támadt rá Katrientjére az
anyja. A hangja érdes volt, anélkül hogy tudott volna róla. Igaz, hogy a lány is másmilyen volt,
nem az a vidám, jókedvű gyerek, amilyenre az anya vágyott.
- Igen, anyám - rebegte Katrientje. - Majd adok én neked egész nap császkálni és a napot
lopni! Már megint hol lófráltál?
- Künn - felelte Katrientje, s az volt az érzése, hogy valami fojtogatja a torkát.
Az anya félreértette gyermeke szótlanságát s csak faggatta tovább: - Felelj hát! Tudni akarom,
hol voltál, hallod-e? Ki nem állhatom ezt az örökös mulyaságot! - Erre a szóra, amely gyűlölt
csúfnevére emlékeztette, Katrientje nem tudott tovább uralkodni magán és hangos sírásban
tört ki. - Hát most meg mi lelt? Mért vagy ilyen ügyefogyott? Annyit csak meg tudsz mondani,
hogy hol csellengtél? Vagy ez is titok? A gyerek a zokogástól nem tudott válaszolni, hirtelen
felugrott, kirúgta maga alól a széket, és sírva rohant a padlásra. Ott a sarokban volt egy pár
zsák, arra rogyott és szívszaggatóan zokogott, egyre zokogott. Az anyja meg lent a vállát
vonogatta, aztán leszedte az asztalt s nem törte többé a fejét, mi is lelhette a gyerekét. Már
máskor is rájött a bolondóra. Legjobb ilyenkor békén hagyni. Kiszedni amúgy se lehet belőle
semmit, mert rögtön ríva fakad. Hát bizony ilyen volt ez a tizenkét éves parasztlányka.
Ezalatt Katrien a padláson kissé megnyugodott és gondolkozni kezdett. Elhatározta, hogy
lemegy az anyjához. Megmondja, hogy kint ült a kövön s elvégzi az elmulasztott munkát.
Akkor aztán az anyja is belátja, hogy nem akart kibújni a munka alól, s ha majd megkérdi,
miért ült egy helyben, azt is megmondja, hogy fontos dolgokon gondolkozott. Este pedig,
57
amikor már eladta a tojást, egy szép gyűszűt vesz az anyjának, gyönyörű ezüst gyűszűt,
pompásat, ragyogót, mert hiszen pénze lesz rá elegendő. Akkor majd az anyja belátja, hogy
nem is olyan mulya. Azon is törte a fejét, miképp szabadulhatna meg a csúfnevétől. Eszébe
jutott valami. Majd vesz a maradék pénzén egy nagy zacskó cukrot s másnap szétosztja az
iskolában a lányok között. Így biztosan megszeretik és a játékba is beveszik. Akkor aztán
mindenki látná, hogy ő is tud játszani, s nem csúfolná senki. Mindezek után Katrientje kissé
habozva lement a lépcsőn. Amikor a tornácra ért, anyja megkérdezte tőle: - Na, kislányom,
kisírtad már magad? - Katrientjének erre ismét inába szállt a bátorsága s nem merte
elmondani, hogy miért rohant el az előbb, hanem eloldalgott, hogy még besötétedés előtt
megtisztítsa az ablakokat.
A nap már nyugovóban volt, amikor Katrientje elindult karján a tojásos kosárral. Jó félórai
gyaloglás után elérkezett az első vevőjéhez, aki már porcelán tállal a kezében várt rá az
ajtóban. - Tíz tojás kéne - szólt az asszony barátságosan. Katrientje leszámolta a tojást,
elköszönt és ment tovább. Háromnegyed órával később kiürült a kosárkája, s ekkor Katrientje
bement a boltba. Ott sok mindent árultak. Egy idő múlva szép ezüst gyűszűvel és egy egész
zacskó édességgel kosarában indult hazafelé.
Már feleúton járhatott, amikor észrevette, hogy messziről két kislány jön vele szemben, azok
közül való, akik ma délután kicsúfolták. Legszívesebben elbújt volna, de azért csak ment
tovább, s a szíve hangosan dobogott. - Nicsak, itt a Mulyakati, a bolondos Mulyakati! -
Katrientje halálsápadt lett. Kétségbeesésében félénken odanyújtotta a cukroszacskót a gyerekeknek.
Erre az egyik kislány gyorsan kikapta a kezéből az egészet és elszaladt vele. A másik
utána és futás közben kiöltötte Katrientjére a nyelvét, amíg csak el nem tűnt az út
kanyarodójában.
Katrientje bánatában tanácstalanul és elhagyatottan rogyott az útszéli gyepre és zokogott,
ameddig csak bírta. Már egészen besötétedett, amikor karjára vette a felborult kosarat és
hazaindult...
Valahol a fűben ott fényeskedett az ezüstgyűszű.
Anned
1943. augusztus 9, hétfő
Ezúttal a hátsó traktus délutáni időbeosztását írom le.
A délutáni pihenés után következik a vacsora.
Van Daan úr az első. Őt kínálják legelőbb. Amit szeret, abból bőségesen szed. Közben
mindenbe beleszól. Mindig az ő véleménye a döntő, s ha kimondta, szentírásnak kell
tekinteni. Aki mégis megkockáztatná, hogy kétségbe vonja, alaposan megjárná. Olyankor fúj,
akár a macska... A világért sem kezdenék ki vele, de nem ám... Őrizkedik is tőle, aki egyszer
megpróbálta.
Csak az ő véleménye helyes, ő tud mindent a legjobban. Jó, belátjuk, okos ember, de olyan
öntelt, hogy ebben aztán senki sem versenyezhet vele.
Őnagysága: Tulajdonképpen jobb, ha hallgatok. Egyes napokon, főleg, ha rossz hangulatban
van, rá sem szabad nézni. Ha jól meggondoljuk, ő okozza az összes nézeteltéréseket, de a
vitában semmiképp nem vesz részt. Óó, dehogyis, ettől őrizkedik, annál inkább elmondható
róla, hogy ő a felbujtó. Nagy élvezet lehet a többieket Franknéra meg Annéra uszítani. Persze
Margot-nál meg apánál már nem megy olyan könnyen.
58
No de térjünk vissza az ebédhez. Őnagysága sohasem jár rosszul, noha mindig meg van erről
győződve. Specialitása, hogy turkál az ételben. A legapróbb, tehát legfinomabb krumplit, a
legjobb falatokat válogatja ki, mindennek az övé a legjava. A többiek nem érdeklik; fő, hogy
kiszedje magának a legfinomabbat.
És fecseg. Hogy hallgatják-e, az neki, úgy látszik, nem is fontos. Nyilván azt gondolja: - Amit
Van Daanné mond, annak mindenkit érdekelnie kell...
Azt hiszi, hogy mindenkinek tetszik akkor is, ha kacéran mosolyog, vagy ha úgy tesz, mintha
mindenhez értene, ha tanácsot ad és gyámolít. De minél jobban megismeri valaki, annál
alaposabban kiábrándul belőle.
Egyéb tulajdonságai: Először is szorgalmas, másodszor vidám, harmadszor kacér s néha egész
csinos is. - Ez Petronella Van Daan.
Asztaltárs no. 3: Keveset beszél. Az ifjú Van Daan úr többnyire hallgat, magába mélyed. Ami
az étvágyát illeti, olyan telhetetlen, mint a Danaidák hordója, s a legkiadósabb étkezés után is
halálos nyugalommal jelenti ki, hogy még kétannyit is meg tudna enni.
No. 4. Margot: Annyit eszik, mint egy egér, s egyáltalán nem beszél. Főleg főzeléken és
gyümölcsön él. „El van kényeztetve” - állapítja meg Van Daan, „sportra és levegőre volna
szüksége” - mondjuk mi.
Következik mama: Kitűnő étvágya van, sokat beszél. Van Daannéval ellentétben, senki sem
feltételezné, hogy ő itt a háziasszony. Hogy miért? Mert őnagysága főz, anya csak mosogat és
takarít.
No. 6 és 7: Apáról és magamról nem sokat mondhatok. Apa az asztalnál mindenkinél
szerényebb. Mindig azt nézi, hogy a többinek jusson, neki nem kell semmi. A legjobb
falatokat a gyerekeinek adja. Ő a hátsó traktus mintaképe, én meg az idegközpontja.
Dr. Dussel: Kiveszi a részét. Nem néz semerre, csak eszik, nem beszél. Ha el nem kerülheti,
hát Isten nevében megszólal, de csak akkor, ha evésről van szó, mert abból nem származhatik
veszekedés, legfeljebb hencegés. Óriási adagokat tüntet el, soha nem mond „nem”-et, akár jó
az étel, akár rossz. - A nadrágját a melléig húzza s piros kiskabátot, fekete papucsot meg
szarukeretes pápaszemet hord hozzá. Ugyanez az öltözéke, mikor a kisasztalnál ül. Örökösen
tanul, s csak a változatosság kedvéért pihen le délután vagy jelenik meg az étkezésnél és...
kedvenc helyén... a W. C.-n. Naponta háromszor, négyszer, sőt ötször is megtörténik, hogy
egyikünk ott vár a W. C. ajtó előtt, egyik lábáról a másikra áll, már alig bírja. De Dussel nem
zavartatja magát. Miért is zavartatná? Negyed nyolctól fél nyolcig, fél egytől egyig, kettőtől
negyed háromig, négytől negyed ötig, hattól negyed hétig és fél tizenkettőtől tizenkettőig ő
tette le a garast. Pontosan meg lehet állapítani, hogy mikor „ülésezik”. Ettől az órarendtől nem
hajlandó eltérni s az ajtó előtt jelentkezők sürgetései sem zavarják, még akkor sem, ha azok
egy rohamléptekkel közeledő katasztrófa eljövetelét helyezik kilátásba.
No. 9: Nem lakója a hátsó traktusnak, de asztaltársunk és hozzánk tartozik. Ellinek kitűnő
étvágya van. Semmit sem hagy a tányérján és nem is válogatós. Mindenért hálás, s mi már
csak ezért is nagyon kedveljük. Vidám, jókedvű, készséges és jóindulatú. Ezek az ismertető
jelei.
Anned
59
1943. augusztus 10, kedd
Drága Kittym!
Új ötletem támadt: az asztalnál inkább magammal folytatok beszélgetést, mint a többiekkel, s
ez két szempontból is előnyös. Először is mindnyájan örülnek, hogy nem fecsegek szakadatlanul,
másodszor nem bosszant a többiek véleménye. A nézeteimet - bár az egész társaságnak
más a véleménye - nem tartom ostobának, így hát jobb, ha megtartom magamnak. Még akkor
sem szólok egy szót sem, amikor olyan ételt tálalnak, amit ki nem állhatok. Ilyenkor elképzelem,
hogy valami finom van a tányéromon, lehetőleg nem nézek rá s gyorsan, gondolkodás
nélkül megeszem. Korán reggel felkelni se kellemes. Gyorsan ki szoktam ugrani az ágyból. -
Úgyis mindjárt visszafekszel - biztatom magam. Az ablakhoz megyek, leveszem az elsötétítő
függönyt, s addig szimatolok az ablaknál, míg egy parányi friss levegőt fel nem szippantok, s
már ébren is vagyok. Gyorsan szétrakom az ágyat, mert ezzel elejét veszem a kísértésnek.
Tudod, Kittym, anya ilyenkor azt mondja, hogy életművész vagyok. Ugye, milyen vicces
kifejezés?
Egy hét óta sosem tudjuk a pontos időt. Drága Westertoren-harangunkat - valószínűleg
háborús célokra - elvitték, s azóta se éjjel, se nappal nem tudjuk, hogy pontosan hány óra.
Remélem, kitalálnak valamit, ami pótolja a környéken ezt a harangot, mondjuk egy ónból,
rézből vagy isten tudja miből készült alkotmányt.
Akár fent vagyok, akár lent, mindenki megcsodálja a lábamat, amelyen ezekhez az időkhöz
képest különlegesen szép cipő feszül. Miep szerezte kéz alatt, huszonhét forint ötvenért. Borvörös
antilop, bőrdíszítéssel és meglehetősen magas sarokkal. Úgy érzem, mintha gólyalábakon
járnék, mert sokkal magasabbnak látszom, mint amilyen vagyok.
Dussel akaratlanul majdnem életveszélybe sodort bennünket. Mieppel hozatott magának egy
Mussolini- és Hitler-ellenes könyvet. Igen ám. De az úton Miepet véletlenül elütötte egy SSmotoros.
Miep elvesztette önuralmát s odakiáltotta a vezetőnek: „Nyomorult.” Ezzel
továbbkarikázott. Rá sem merek gondolni, mi történt volna, ha beviszik az őrszobára.
Anned
1943. augusztus 18, szerda
Drága Kittym!
Levelem mottója: „Közösségünk napi feladata: a krumplihámozás!”
Egyikünk újságpapírt kerít, a másik előszedi a késeket (a legjobbat persze magának tartja
meg), a harmadik behozza a krumplit, a negyedik vizet készít a fazékba.
Dussel úr kezd hozzá legelőször. Nem mindig hámoz jól, de azért csak hámoz szakadatlanul s
közben egy-egy oldalpillantást vet jobbra-balra: látni akarja, vajon a többiek is úgy csináljáke,
mint ő. Szó sincs róla - Anne, nézd csak, hogyan hámozok én. Fentről lefelé húzom a kést.
Nem, nem úgy... hanem így!
- De ha nekem így megy jobban, Dussel úr - jegyzem meg bátortalanul.
- Lári-fári, úgy a legjobb, ahogy mondom. Fogadni ezt el tőlem. Aber, én nem bánni, Du
csinálni, ami akarsz.
Buzgón hámozunk tovább. Néha lopva rápillantok a szomszédomra, aki - bizonyára miattam -
súlyos gondokba merülve csóválgatja a fejét, de nem szól hozzám többé.
60
Hámozgatok, hámozgatok. Olykor-olykor apára nézek. Az ő számára a krumplihámozás
fontos munka és korántsem kényszerű feladat. Olvasás közben apa össze szokta ráncolni a
homlokát; s amikor krumplit, babot vagy egyéb főzeléket tisztít, akkor is teljesen munkájába
mélyed, felveszi a krumplitisztító ábrázatát, és még nem fordult elő, hogy egyetlen krumplit is
rosszul hámozott volna.
Megint csak hámozok, hámozok, azután hirtelen felkapom a fejem; most már tudok mindent.
Őnagysága igyekszik Dussel figyelmét magára vonni, Előbb csak rápislog. Dussel úgy tesz,
mintha nem venné észre. Aztán rákacsint. Dussel rendületlenül dolgozik tovább. Őnagysága
most elneveti magát; Dussel még ekkor sem néz fel. Már anya is mosolyog. Dussel még ezt se
látja. Minthogy őnagysága nem érte el célját, mást talál ki. Rövid csend után megszólal: -
Puttikám, miért nem kötöttél magad elé kötényt? Holnap majd megint tisztíthatom a ruhádat.
- Majd vigyázok rá!
Ismét csend.
- Putti! Miért nem ülsz le?
- Mert jólesik állnom!
Újabb szünet.
- Nézd csak, Putti, de nagyon fröcskölsz!
- Jól van, anyukám, majd vigyázok.
Őnagysága most más témát keres.
- Mondd, Putti, miért nem bombáznak most az angolok?
- Mert rossz az idő, Buksikám.
- De tegnap szép idő volt és akkor se repültek.
- Ugyan kérlek, hagyd már abba!
- Aztán miért? Hát nem mondhatom meg a véleményemet?
- Nem.
- De hát miért nem?
- Ugyan, anyus, elhallgass már!
- Frank úr is mindig válaszol a feleségének.
Van Daan úr zavarban van. Most megfogták, erre nem tud megfelelni, őnagysága pedig
folytatja:
- Semmi sem lesz az invázióból! - Van Daan úr mérgében elsápad, mire őnagysága vérvörös
lesz, de azért csak nem hagyja abba:
- Az angolok semmit se csinálnak! - Erre aztán felrobban a bomba.
- Fogd be már a szád, donnerwetter-noch-einmal!
Anyám alig tudja visszafojtani a nevetését; én komoran nézek magam elé.
Az ilyesmi napirenden van, kivéve, ha a házastársak már előzőleg összevesztek. Akkor persze
mind a ketten hallgatnak.
61
Felszaladok a padlásra krumpliért. Peter éppen a macskáját balházza. Amikor felnéz a macska
észreveszi és huss... már el is tűnt a nyitott padlásablakon át, az ereszcsatornába. Peter szitkozódik,
én elnevetem magam és már ott se vagyok.
Anned
1943. augusztus 20, péntek
Drága Kittym!
Pontosan fél hatkor a munkások elhagyják a raktárt s mi felszabadulunk.
Fél hat: Elli megajándékoz bennünket az estéli szabadsággal. A házban fellendül az élet. Én
előbb még Ellivel felszaladok a konyhába s legtöbbször megkínálom a vacsora utáni csemegével.
Alig ül le Elli, őnagysága már elhalmozza kívánságaival; már hallom: „Jaj, Elli, volna
egy kérésem...”
Elli rám kacsint. Őnagysága egyszer se mulasztja el, hogy kérjen valamit azoktól, akik
feljönnek hozzá. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy senki sem jön fel hozzá szívesen.
Háromnegyed hat: Elli hazamegy. Leszaladok a földszintre. Előbb a konyhába, aztán a főnöki
szobába, végül a szénraktárba, s kinyitom az egérfogó ajtaját Mouschi számára. Hosszú
ellenőrző körutam végeztével Kraler szobájában kötök ki. Van Daan minden fiókba és
mappába belenéz. Keresi a napi postát. Peter előkeríti a raktárkulcsot és Moffit; Pim felcipeli
az írógépeket; Margot csendes helyet keres és irodai munkáját végzi; őnagysága vizet melegít
a gázrezsón; anya egy fazék krumplit hoz a padlásról; mindenki tudja, hogy mi a dolga.
Peter hamarosan visszajön a raktárból. Első dolgunk, hogy felvisszük a kenyeret, amelyet
aztán a hölgyek a konyhaszekrénybe zárnak. Ma nem találjuk. Talán megfeledkeztek róla?
Peter az első irodahelyiségben akarja keresni. Az ajtó előtt lekuporodik, ahogy csak tud s
négykézláb jár, nehogy az utcáról meglássa valaki. Ahá, a vasszekrénybe tették. Gyorsan
felkapja és már el is tűnne, de még mielőtt tudatára ébred annak, hogy mi történik, Mouschi
keresztülugrik rajta és bebújik az íróasztal alá.
Peter mindenütt keresi. Hohó, megvan már. Újra bemászik az irodába s meghúzza a macska
farkát. Mouschi dühösen ráfúj. Peter felsóhajt. Minden hiába! Mouschi nyugodtan mosakszik
az ablaknál. Igen elégedett, hogy megszabadult Petertől. Peter végül is kis darab kenyérrel
csalogatja a macskát. Mouschi nem tud ellenállni a csábításnak, s Peter becsukja az iroda
ajtaját.
Mindezt az ajtórésen keresztül figyeltem meg. Aztán dolgozom tovább. Most három
koppantás: tik, tik, tik, elérkezett a vacsoraidő!
Anned
1943. augusztus 23, hétfő
Drága Kittym!
Folytatom a hátsó traktus napi időbeosztásának ismertetését: Reggel fél kilenckor megkondul
a harang!
Margot és anya ideges: - Csitt, apa, csendesen, Ottó, pszt... Pim! Fél kilenc; gyere onnan, ne
folyasd tovább a vizet; csendesebben járj! - Így szólongatjuk apát, aki a mosdóban van.
Amikor a toronyóra elüti a fél kilencet, neki már a szobában kell ülnie. Attól kezdve tilos
62
vizet folyatni és a W. C.-t meghúzni. Csendnek kell lenni. Ha az irodában még senki nincs,
annál jobban behallatszik minden zaj a raktárba.
Tíz perccel fél kilenc előtt kinyílik az ajtó, s nyomban utána hármat koppantanak a padlóra:
Anne számára elkészült a kása. Felszaladok a lépcsőn s lehozom a tálat, mely kutyatálnak is
beillik. Aztán megyek a szobámba. Sebtiben rendet csinálok: fésülködöm, kiviszem a csobogódobozt,
helyretolom az ágyat. Csend. Megint üt az óra. Őnagysága fent leveti a cipőjét,
férjével együtt fürdőcipőt húz, s abban csoszognak ide-oda; mindez a legzajtalanabbul megy
végbe. Most újra a tetőfokára lép az eszményi családi élet. Olvasni szeretnék. Margot is, anya
is, apa is. Apa (kezében Dickensszel és a szótárral) leül az ócska, recsegő ágy szélére,
amelyen még csak rendes matrac sincsen. Két párnát teszünk oda neki. - Ugyan minek, jó
nekem anélkül is - szerénykedik.
Úgy beletemetkezik a könyvébe, hogy se nem lát, se nem hall. Itt-ott felkacag s mindenképpen
rá akarja venni anyát, hogy egy-egy részletet végighallgasson.
A válasz: - Most nincs időm. - Erre csalódott arccal tovább olvas; később megint igen kedves
részlethez ér s ismét próbálkozik:
- Ezt el kell olvasnod, anya!
Anya a felcsapható ágyon ül, olvas, varr, köt vagy tanul, mikor - hogyan. Hirtelen eszébe jut
valami, s odaszól nekünk: Tudod, Anne... Margot, írd csak fel!...
Senki sem felel. Margot hirtelen összecsapja könyvét. Apa tréfásan összevonja szemöldökét,
de aztán megint csak a homlokát ráncolja és belemerül az olvasásba. Anya most tereferél
Margot-val. Kíváncsi vagyok s odafigyelek! Pimet is bevonják a beszélgetésbe... Kilenc óra!
Jöhet a reggeli!
Anned
1943. szeptember 10, péntek
Drága Kittym!
Mindig olyankor írok, amikor valami rendkívüli esemény történik, ami sajnos rendszerint
inkább kellemetlen, mint kellemes. Most azonban jó hírt mondhatok. Szeptember 8-án,
szerdán este hét órakor, amikor a rádiót bekapcsoltuk, legelőször ezt hallottuk: - „Here
follows the best news of the whole war. Italy has capitulated” - Olaszország feltétel nélkül
megadta magát! Negyed kilenckor megszólalt az Oranje-adó is: „Kedves hallgatóim, egy
órával ezelőtt, éppen amikor befejeztem a napi hírek leadását, befutott a szenzációs hír:
Olaszország kapitulált.” Mondhatom, sosem dobtam még olyan élvezettel a papírkosárba a
kezemben levő papírlapot, mint ma! - Aztán eljátszották az angol és az amerikai himnuszt,
majd az Internacionálét. Az Oranje rádió, mint rendesen, most is buzdított, de nem volt
valami nagyon derűlátó.
Hanem azért Koophuis úr miatt gondjaink vannak. Tudod, mindannyian nagyra becsüljük. Bár
állandóan betegeskedik, szenved és sem sokat ennie, sem járnia nem szabad, mindig jókedvű
és igen bátran viselkedik. - Ha Koophuis úr bejön hozzánk, kisüt a nap - mondta anya a
múltkor, s ez így is van.
Ez a derék ember jelenleg kórházban fekszik, s igen súlyos béloperációt hajtanak végre rajta.
Legkevesebb négy hetet kell ott töltenie. Láttad volna, hogyan búcsúzott el tőlünk. Olyan
egyszerűen, mintha valami jelentéktelen elintéznivalója volna.
63
A hátsó traktus lakói egyre rosszabbul férnek meg egymással. Az asztalnál senki sem meri a
száját kinyitni, kivéve persze, ha ételt kell beletenni. Ha tudniillik egyikünk mond valamit, a
többi megsértődik vagy félreérti. Állandóan Valérián-tablettákat szedek. Félek és rosszkedvű
vagyok. De nem sokat használ. Másnapra még levertebb leszek. Ha egyetlenegyszer alaposan
kikacaghatnám magam, többet érne tíz Valérián-tablettánál. De hát mi már talán el is
felejtettünk nevetni. Néha attól félek, hogy a folytonos komolyságtól megnyúlik az arcom és
lefittyed az ajkam. A többiek sincsenek különbül. Mindenki rossz érzéssel gondol arra a nagy
sziklatömbre, amelynek a neve tél.
Még egy tény, amely nem éppen megnyugtató. Van M. nevű raktári munkásunknak gyanús a
hátsó traktus. Nem érdekelne bennünket különösebben a véleménye, ha nem volna olyan
kíváncsi természetű. De így nem lehet valami olcsó kifogással hazaküldeni. S méghozzá ez az
ember nem is megbízható.
Egy napon Kraler igen éber akart lenni. Tíz perccel egy óra előtt felvette a kabátját s átment a
sarki drogériába. Alig öt perc múlva azonban visszajött, tolvaj módára fellopózott a padláslépcsőn
s onnan jött át hozzánk. Negyed kettőkor már vissza akart indulni, amikor Elli elébe
jött és figyelmeztette, hogy Van M. bent ül az irodában. Kraler sarkon fordult, s fél kettőig
fent ült nálunk, aztán levetette a cipőjét s harisnyában felment a padlásra. Óvatosan lemászott
a meredek lépcsőn. Negyedóráig egyensúlyozott így, nehogy meghallják lent a recsegést,
szerencsésen leért az utcára s onnan az irodába.
Mihelyt Elli megszabadult Van M.-től, feljött Kraler úrért. De már nem találta nálunk; valahol
a padláslépcsőn mászkált harisnyában. Ugyan mit szóltak a szomszédok, amikor meglátták az
igazgatót, amint az utcán húzza fel a cipőjét. Haha, egy igazgató harisnyában!
Anned
1943. szeptember 29, szerda
Drága Kittym!
Van Daannénak ma van a születésnapja. Mi a sajt-, hús- és kenyérjegyen kívül csupán egy
üveg lekvárral ajándékoztuk meg. Férjétől, Dusseltől és gyámolítóinktól is csak virágot vagy
élelmiszert kapott. Ja, ilyen időket élünk manapság!
Ellit e héten annyiszor küldözgették, hogy kisebbfajta idegrohamot kapott. Minduntalan elszalasztották
valamiért, vagy nem voltak megelégedve azzal, amit hozott és visszaküldték kicserélni.
Ha meggondoljuk, hogy lent az irodában is el kell végeznie munkáját, hogy Koophuis
beteg, Miep meghűlt és otthon maradt, ő kificamította a csuklóját, továbbá szerelmi bánata és
zsémbeskedő apja van, nem csoda, ha elveszti a türelmét. Vigasztaltuk és azt a tanácsot adtuk,
jelentse ki néhányszor erélyesen, hogy nem ér rá, akkor majd kevesebb megbízással terhelik.
Van Daannal is baj lesz, már előre látom! Apa nagyon dühös rá. Vajon milyen vihar van már
megint kitörőben a fejünk felett? Csak ne volna közöm ezekhez a civakodásokhoz. De jó
volna innen elmenni. Már szinte az őrület határán vagyunk.
Anned
64
1943. október 17, vasárnap
Drága Kittym!
Koophuis szerencsésen felgyógyult. Még meglehetősen sápadt, de azért jókedvűen vállalkozott
rá, hogy eladja Van Daan úr öltönyét. Kellemetlen, hogy Van Daanéknak teljesen elfogyott
a pénzük. Őnagysága nem hajlandó lemondani rengeteg kabátjáról, ruhájáról, cipőjéről,
Van Daan öltönyét viszont nehéz pénzzé tenni, mert túl sokat kér érte. Még nem lehet tudni,
mit határoznak. Valószínű, hogy őnagyságának meg kell válnia a bundájától. Parázs veszekedés
is volt emiatt, most azonban az édes kibékülés időszakában vagyunk: - Óó, édes Puttim
és - drága Kerlim - hallom szakadatlanul.
Szinte szédelgek azoktól a szitkoktól, amelyek az utóbbi időben ebben a tiszteletre méltó
házban elhangzottak. Apa összeszorított szájjal jár-kel. Összerezzen, ha valaki szól hozzá.
Mintha félne, hogy újból valamilyen kényes ügyet kell rendeznie. Anyának az izgalomtól
piros foltok jelennek meg az arcán. Margot fejfájásról panaszkodik, Dusselnek álmatlan
éjszakái vannak, őnagysága egész nap siránkozik, én pedig teljesen megzavarodtam. Őszintén
szólva, időnként elfelejtem, kivel vagyunk haragban és kivel békültünk már ki.
Egyetlen szórakozásom a tanulás. Tanulok is szorgalmasan.
Anned
1943. október 29, péntek
Drága Kittym!
Megint hangos veszekedés volt Van Daan úr és a felesége között. Mint már megírtam: Van
Daanéknak elfogyott a pénzük. Nemrégiben Koophuis beszélt egy szűcs ismerősével. Erről
jutott eszébe Van Daan úrnak, hogy mégis el kellene adni őnagysága szőrmebundáját, mely
nyúlbőrből készült és tizenhét telet ért meg. Háromszázhuszonöt forintot kaptak érte, ami
rengeteg pénz. Őnagysága azonban félre akarta tenni ezt az összeget, hogy a háború után
legyen miből kiruházkodnia, és temérdek fáradságba került, amíg Van Daan úr megértette
vele, hogy ez a pénz a megélhetéshez szükséges.
El sem tudod képzelni, hogyan ordított, toporzékolt és szitkozódott. Félelmetes volt.
Családom visszafojtott lélegzettel állt lesben a lépcsőfeljáratnál, hogy végső szükség esetén
szétválassza őket. Olyan izgalmas és idegesítő volt a sok sírás, visítás, hogy aznap este
zokogva feküdtem le és hálát adtam Istennek, hogy végre fél órára magamra maradhatok.
Koophuis úr megint beteg; a gyomrával van baj. Maga sem tudja, vajon elállt-e már a
gyomorvérzése. Először akkor láttuk, hogy lehangolt, amikor bejelentette, hogy nem jól érzi
magát, hazamegy.
Én általában jól érzem magam, attól eltekintve, hogy nincs étvágyam. Egyre csak ezt hallom:
„De rossz színben vagy.” Meg kell hagyni, hogy mindenki fel akar hizlalni. A szőlőcukor, a
csukamájolaj meg a méz használ is.
Már régóta nem tudok uralkodni az idegeimen. Főként vasárnap érzem magam igen
nyomorúságosan. Ilyenkor álmos, nyomott, ólmos hangulat nehezedik az egész házra. Erre
még a madár se jár; a halálos, fülledt csend mindenre rátelepszik, olyan súlyosan, hogy szinte
magával húz a sötét alvilágba.
Ebben a hangulatban még apával, anyával és Margot-val sem törődöm, csak támolygok egyik
helyiségből a másikba, le- és feljárok a lépcsőn. Úgy érzem magam, mint az énekesmadár,
65
amelynek kegyetlen emberek kitépték a szárnyát, s a vaksötétben nekirepül szűk kalitkája
rácsának. „Repülj ki a szabadba, kacagj” - kiáltja bennem egy belső hang, de nem hallgatok
már rá. Lefekszem a díványra s alszom. Ezzel ütöm agyon az időt, így szabadulok meg a
csendtől és a szörnyű félelemtől, amely, sajnos, nem hagy el egy pillanatra sem.
Anned
1943. november 3, szerda
Drága Kittym!
Apa, aki mindig gondol rá, hogy számunkra valami foglalatosságot találjon, amely egyúttal
továbbképzésünket is elősegíti, elhozatta egy intézetnek a prospektusát, amely távtanítással
foglalkozik. Margot háromszor áttanulmányozta már a vastag könyvet, de nem találta meg
benne a neki megfelelőt. Azt hitte ugyanis, hogy a zsebpénzéből kell megfizetnie a tanfolyamot
s a legtöbbjének sokallotta az árát. Apa végül is egy próbaleckét rendelt meg: Latin
nyelvtanítás kezdők számára címmel. Margot lelkesen kezdett hozzá és rögtön meghozatta az
egész tanfolyam anyagát. Nekem sajnos túlságosan nehéz, pedig nagyon szeretnék latinul
tanulni.
Hogy én is tanuljak valami újat, apa megkérte Koophuist, vásároljon be egy bibliát gyermekek
részére. Azt akarta, hogy az Új Testamentumot is megismerjem.
- Chanukára bibliát akarsz ajándékozni Annénak? - kérdezte Margot meglepetve.
- Hát... eh... azt hiszem, Mikulásra inkább való. Jézus nem fér össze Chanukával - felelte apa.
A porszívó tönkrement. Ezentúl a szőnyeget minden este egy öreg kefével kell csukott
ablakoknál, fülledt melegben, mesterséges világításnál letisztítani.
Ennek nem lesz jó vége - gondoltam, s anyám csakugyan fejfájást kapott a portól, amit felkavartam
a szobában. Amellett a piszkot se sikerült eltávolítanom, és apa haragudott rám,
hogy minden rendetlen. Az emberek hálátlanok.
Pillanatnyilag megnyugodtak a kedélyek, csak Dussel haragszik Van Daanékra. Ha Van
Daannéról beszél, csak ezekkel a jelzőkkel illeti: „Buta tehén - vagy - vén borjú.” Van Daanné
viszont a csalhatatlan és mindentudó urat aggszűznek vagy megcsontosodott agglegénynek
csúfolja, aki folyton sértve érzi magát.
Bagoly mondja a verébnek, nagyfejű!
Anned
1943. november 8, hétfő
Drága Kittym!
Ha végigolvasod a leveleimet, biztosan feltűnik Neked, milyen hullámzó hangulatban írtam
őket. Elég kínos nekem, hogy itt a hátsó traktusban annyira rabja vagyok a hangulataimnak, de
hát így vagyunk valamennyien. Ha egy könyv hatása alatt állok, előbb alaposan rendet kell
teremtenem a fejemben, mielőtt emberek közé megyek, másként azt hinnék, nem vagyok
egészen épeszű. Jelenleg, mint már észrevehetted, letört hangulatban vagyok. Igazán nem
tudom megmondani, miért, de azt hiszem, a gyávaságommal küzdök ilyenkor.
Ma este, amikor Elli még lent volt, hosszan és erősen csengettek. Egy pillanat alatt elfehéredtem
és hascsikarást meg szívdobogást kaptam az ijedségtől.
66
Esténként az ágyban elképzelem, hogy börtönben ülök, távol anyától, apától. Vagy valahol az
országúton csatangolok. Máskor meg úgy rémlik, hogy ég a hátsó traktus, vagy hogy éjnek
idején elhurcolnak bennünket. Mindezt úgy végigélem, mintha igazán bekövetkezett volna, és
az az előérzetem, hogy ez egyszer csakugyan bekövetkezik!
Igaz, Miep gyakran erősködik, hogy irigyel bennünket, mert itt legalább nyugtunk van. Lehet,
hogy igaza van, de arra biztosan nem gondol, mennyire félünk. El se tudom képzelni, hogy
még egyszer úgy élhessünk, mint a többi ember. Bár a „háború után”-t emlegetem, de hát ez
csak olyan, mintha kacsalábon forgó várról képzelődnék, azaz olyasmiről, amiből soha nem
lehet valóság. Úgy gondolok régi otthonunkra, barátnőimre, iskolai csínyjeimre, mintha
mindezt nem is én, hanem valaki más élte volna át.
Látom nyolcunkat itt a hátsó traktusban, ahogy az ég egy kis kék sávján lebegünk súlyos, sötét
viharfelhők közepette. Az a kerek folt, amely a mienk, egyelőre még biztonságos, a felhők
azonban egyre összébb tömörülnek, egyre szűkebb a kör, amelyen kívül ott leselkedik a
veszély. Már-már úgy szorongat bennünket, hogy kétségbeesésünkben egymásba ütközünk.
Valamennyien vagy lefelé tekintünk, oda, ahol folyik a harc ember ember ellen, vagy felfelé,
ahol csend van és szépség. Közben bekerít bennünket a sötét tömeg, áthatolhatatlan falként
állja el a felfelé vezető utat s készül mindnyájunkat eltaposni, bár egyelőre még nem tud ránk
lecsapni. És én mindezt nézem, tehetetlenül, csak kiáltani vagy könyörögni tudok: - Ó, kör,
drága kör, tágulj, nyílj meg előttünk!
Anned
1943. november 11, csütörtök
Drága Kittym!
Van egy jó címem ehhez a fejezethez: Óda néhai töltőtollam emlékére.
Mindig féltettem a töltőtollamat és nagyra tartottam, különösen azért, mert gömbhegyű.
Tudniillik csak gömbhegyű tollal tudok igazán szépen írni. Hadd írjam le röviden e töltőtoll
hosszú és érdekes élettörténetét. Kilencéves voltam, amikor a töltőtoll egy csomagban, amelyre
az volt felírva, hogy „minta érték nélkül”, megérkezett a messzi Aachenból. Nagyanyám
volt a jótékony adakozó. Éppen influenzában feküdtem, s kint süvített a februári szél. A
dicsőséges, piros bőrtokban díszelgő töltőtollat siettem megmutatni a barátnőimnek. Én, Anne
Frank, én voltam ennek a tollnak a büszke tulajdonosa.
Tízéves voltam, amikor megengedték, hogy a töltőtollat elvihessem az iskolába, a tanítónőm
abba is beleegyezett, hogy írjak vele. Úgy ám!
Tizenegy éves koromban azonban újból el kellett zárnom kincsemet, mert a hatodik osztály
tanítónője ragaszkodott a tintatartó meg a tollszár használatához.
Amikor tizenkét éves lettem, a zsidó líceumba kerültem, s ekkor töltőtollamat új tasakkal
tiszteltem meg, melyben egy ceruza is elfért. Ez már olyan komoly darab volt, hogy zippzárral
csukódott.
Tizenhárom éves koromban magammal hoztam a töltőtollat a hátsó traktusba s rengeteget
írtam vele.
Aztán tizennégy éves lettem. Ez volt az utolsó évem, amelyet együtt töltöttem kedvenc
tollammal. És most...
67
Egy péntek délután, öt óra elmúlt már, amikor kijöttem a szobámból s írni akartam. Odaléptem
hát az asztalhoz, de erélyesen félretoltak; át kellett engednem a helyem Margot-nak és
apának, akik itt tanulták a „latinjukat”.
Töltőtollam érintetlenül feküdt az asztalon, tulajdonosa pedig sóhajtozva beérte az asztal
sarkával és hozzáfogott a babfényesítéshez. Nálunk ez azt jelenti, hogy ledörzsöljük a
babszemekről a rárakódott penészt.
Háromnegyed hatkor összesepertem a szemetet s a rothadt babszemekkel együtt újságpapírba
göngyölve bedobtam a kályhába. Hatalmas láng csapott ki, s én örültem, hogy a tűz, mely már
kialvóban volt, újra feléledt. Közben az asztal is felszabadult, a latinosok kimentek. Most már
én ültem oda s addig írhattam volna, ameddig jólesik, de hiába kerestem a töltőtollam, sehol
nem találtam. Még egyszer végigkutattam mindent, kereste Margot, kereste anya, kereste apa,
kereste Dussel, de a töltőtollnak hűlt helye volt.
- Biztosan bedobtad a babbal együtt a kályhába - jegyezte meg Margot.
- Ugyan, dehogy! - feleltem.
Amikor azonban a töltőtoll estig sem került meg, mindannyian megállapítottuk, hogy elégett,
annál is inkább, mert a celluloid kitűnően ég.
Így is volt. Feltevésünket megerősítette az a tény, hogy amikor apa másnap reggel kiszedte a
kályhából a hamut, megtalálta benne azt a kis csíptetőt, amellyel a töltőtollat a zsebhez
szokták erősíteni. Az arany tollhegy viszont eltűnt. - Valószínűleg beleolvadt a salakba - vélte
apa.
Egyetlen sovány vigaszom, hogy töltőtollam a krematóriumba került, oda, ahol egyszer én is
végezni szeretném.
Anned
1943. november 17, szerda
Drága Kittym!
Csupa megrendítő esemény történik mostanában. Elli családjában diftériát kapott valaki, s
ezért hat hétig nem érintkezhetik velünk. Ez nagy nehézséget okoz az élelmezésnél és a
bevásárlásnál, nem szólva arról, hogy mennyire hiányzik nekünk. Koophuis még mindig beteg
s három hete csak tejen és kásán él. Így Kralernek őrületesen sok a dolga.
Margot latin írásbelijét beküldi egy tanintézetbe, s onnan egy tanár kijavítva küldi vissza.
Margot Elli neve alatt írja a dolgozatait. A tanárja igen kedvesen és szellemesen ír. Valószínűleg
boldog, hogy ilyen kitűnő tanítványa akadt.
Dussel - nem tudni, miért - teljesen megzavarodott. Azzal kezdte, hogy valahányszor felment
a felső emeletre, elnémult és nem szólt a Van Daan-házaspárhoz. Ez mindannyiunknak feltűnt
s amikor már néhány napja tartott, anya figyelmeztette, jól vigyázzon, mert őnagyságával még
sok kellemetlensége lesz.
Dussel azzal érvelt, hogy Van Daan úr kezdte, s neki esze ágában sincs megtörni a hallgatást.
Tegnap, november tizenhatodikán múlt egy éve, hogy Dussel megérkezett a hátsó traktusba.
Ez alkalommal meglepte anyát egy cserép virággal, de Van Daannénak semmit sem adott,
pedig már hetek óta sokszor tett célzást erre az évfordulóra és nem rejtette véka alá azt a
nézetét, hogy Dusselnek mindenkit meg kell vendégelnie.
68
Ahelyett, hogy először is megköszönte volna, amiért olyan önzetlenül befogadták, egy szót
sem szólt. November 16-án reggel megkérdeztem tőle, gratuláljak-e vagy kondoleáljak. Azt
válaszolta, hogy mind a kettőt szívesen veszi. Anya készségesen vállalkozott a békebíró
szerepére, de nem boldogult vele, s így minden maradt a régiben.
„Der Mann hat einen grossen Geist
Und ist so klein von Taten.”7
Anned
1943. november 27, szombat
Tegnap este elalvás előtt hirtelen megjelent lelki szemeim előtt Lies.
Testét rongyok fedték, arca beesett és lesoványodott. A szeme szokatlanul nagy volt. Szomorú
és szemrehányó pillantást vetett rám; körülbelül ezt olvastam ki a szeméből: „Ó, Anne, miért
hagytál el? Miért nem segítsz rajtam? Ments ki ebből a pokolból!”
Én, én nem tudok rajta segíteni. Végig kell néznem a többiek szenvedését és halálát.
Legfeljebb csak az Istent kérhetem, hogy vezérelje őket vissza hozzánk.
Csak Liest láttam, senki mást, s jól tudtam, miért. Helytelenül ítéltem meg őt; túlságosan
gyerekes voltam ahhoz, hogy megértsem nehéz helyzetét. Szegény, nagyon ragaszkodott új
barátnőjéhez s azt hitte, hogy el akarom tőle csábítani. Meg tudom érteni, mennyire bánthatta
ez szegényt; jól ismerem ezt az érzést!
Olykor megjelenik előttem a szenvedő Lies alakja, de nyomban utána önzőn elmerülök a
magam szórakozásaiba vagy nehézségeibe. Bizony, csúful viselkedtem vele szemben. Ezért
látom magam előtt sápadt arcát és könyörgő tekintetét. Bárcsak segíthetnék rajta!
Ó, Istenem, nekem itt megvan mindenem, neki meg milyen szomorú sors jutott osztályrészül.
Pedig legalább olyan vallásos volt, mint én, s ő is mindenkinek csak jót akart. Miért vagyok
éppen én a kiválasztott, aki megmenekül, s miért kell neki esetleg elpusztulnia? Ugyan mi a
különbség kettőnk kőzött? Miért vetődtünk oly messze egymástól?
Őszintén szólva, hónapok óta, sőt majdnem egy éve, hogy alig gondolok rá. Csak néha jutott
az eszembe, de még sohasem jelent meg előttem ily szörnyű állapotban.
Édes Lies, remélem, hogy megéred a háború végét, visszajössz közénk, s én befogadhatlak és
jóvátehetem, amit ellened vétettem.
Igaz, ha nekem módom lesz rajta segíteni, akkor neki sem lesz rá olyan nagy szüksége. Vajon
gondol-e még reám; vajon mit érez irántam?
Gyámolítsd őt, édes Istenem. Akkor legalább nem érzi majd olyan egyedül magát. Mondd,
hogy szeretettel és részvéttel gondolok rá. Talán így jobban bírja a megpróbáltatásokat.
Nem merek tovább gondolkodni, mert belezavarodom. Állandóan magam előtt látom rám
szegzett tekintetét s nem tudok tőle szabadulni. Vajon hisz-e Istenben vagy pedig csupán
külső máz volt nála a vallásosság?
Még ezt se tudom róla; sosem szántam rá magam, hogy megkérdezzem tőle.
7 Az ember szellemre nagy, de ha tetteit nézzük, oly kicsiny
69
Lies, édes Lies, bárcsak elhozhatnálak onnan, ahol most vagy, s megoszthatnám Veled, amim
van. De késő, már nem segíthetek Rajtad, nem tehetem jóvá, amit ellened vétettem. De soha
nem felejtelek el s mindig imádkozom majd Érted.
Anned
1943. december 6, hétfő
Drága Kittym!
Mikulás közeledtével akaratlanul is a múlt évi szépen díszített kosárra gondoltunk, s főként én
sajnáltam, hogy idén nem ünnepelhetünk. Addig-addig gondolkoztam, amíg ki nem találtam
valami mulatságosat.
Tanácskoztam Pimmel, s egy héttel ezelőtt verset gyártottunk mind a nyolcunkról.
Vasárnap este negyed kilenckor mindnyájan felmentünk a felső emeletre s magunkkal vittük a
nagy ruháskosarat is, melyet rózsaszín és világoskék selyempapír mintákkal és rózsákkal
díszítettünk fel. A kosarat lefedtük egy nagy ív csomagolópapírral, s egy cédulát tűztünk rá.
Mindenkit meglepett kissé az ajándéktárgy terjedelmes volta.
Levettem róla a cédulát és olvasni kezdtem:
Idén is itt a Mikulás,
Rejtekhelyünkön hej, de más,
Tekintve az időt s helyet,
Oly szívderítő nem lehet.
A szép, habár hiú remény,
Hogy rabságunk sötét egén
Szabadság fényes napja kel,
Eloszlott, bánat mosta el.
S bár senki semmit nem kapott,
Megünnepeljük e napot:
Ha csúf is még e zord idő,
Nézzük meg, mit rejt a cipő.
(Közben apával együtt felemeltük a csomagolópapírt.)
Harsány kacagás következett, mert mindenki felfedezte a kosárban a saját cipőjét. Minden pár
cipőben kis csomag volt, benne tulajdonosának neve.
Anned
1943. december 22, hétfő
Drága Kittym!
Súlyos influenzám hátráltatott abban, hogy hamarább írjak Néked. Nyomorúságos érzés itt
betegnek lenni. Ha köhögési ingerem volt, gyorsan a takaró alá bújtam s igyekeztem -
amennyire tudtam - megnyugtatni a gégémet, többnyire azzal az eredménnyel, hogy a köhögés
egyáltalán nem múlt el s kénytelen voltam mézes tejet inni s cukrot vagy pasztillát szopogatni.
Égnek áll minden hajamszála, hacsak rágondolok ezekre a gyötrelmes kúrákra. Izzadni, borogatni,
száraz, majd nedves kendőt tenni a mellemre, meleg folyadékot inni, torkot öblögetni,
70
ecsetelni, mozdulatlanul feküdni, termofórt és melegvizes palackot tenni az ágyba, limonádét
inni és mindehhez két óránként hőmérőzni.
Ilyen körülmények között lehet-e egyáltalán meggyógyulni? Az volt a legszörnyűbb, hogy
Dussel úr adta a doktor bácsit és pomádés fejét a mellemre hajtva, figyelte tüdőm zörejeit.
Nemcsak az zavart, hogy a haja szörnyen csiklandozott, hanem szégyelltem is magam, annak
ellenére, hogy már harminc évvel ezelőtt végezte az egyetemet és doktori címet is szerzett.
Ugyan miért is fekszik ez az ember csupasz mellemre? Hiszen nem a szerelmesem? Emellett
amúgy sem hallja, hogy ott belül mi egészséges és mi beteg. Ki kellene fecskendezni a fülét,
mert egyre gyengül a hallása.
Most azonban elég a betegségből. Újból makkegészséges vagyok, nőttem egy centimétert,
híztam két fontot, sápadt vagyok és tanulni akarok.
Sok újat nem mondhatok. Kivételesen nagy közöttünk az egyetértés, senki sem veszekszik;
ilyen békesség nem volt már vagy fél éve a házban. Elli még mindig el van különítve tőlünk.
Karácsonyra extra adag olajat, édességet és szirupot kapunk. „Karácsonyi ajándékul” kapok
egy két és fél centes pénzdarabból készült, ragyogóra csiszolt brosstűt. Ki sem mondhatom,
milyen gyönyörű. Dussel úr anyának és Van Daannénak szép tortát ajándékozott. Miep sütötte
az ő kérésére. Miepnek rengeteg munkája mellett még erre is időt kellett szakítania. Magam is
készítettem valamit Miepnek és Ellinek. Két egész hónapig megtakarítottam a kásámról a
cukrot s abból Koophuis úr közvetítésével szaloncukrot csináltatok.
Esik az eső, füstöl a kályha, gyomrunkat nyomja az étel; nem csoda, hiszen folyton dörögnek
az ágyúk. Undok háborús hangulat.
Anned
1943. december 24, péntek
Drága Kittym!
Már többször írtam arról, hogy mi itt mindnyájan pillanatnyi hangulataink hatása alatt
vagyunk s úgy látom, rajtam ez a betegség - különösen az utóbbi időben - egyre jobban úrrá
lesz.
A „Himmelhoch jauchzend, zum Tode betrübt”8 idézet nagyon rám illik. „Himmelhoch
jauchzend” vagyok, ha arra gondolok, hogy milyen jól megy dolgunk, ha összehasonlítom a
magam helyzetét más üldözött gyermekével és „zum Tode betrübt” vagyok például ma, mert
nálunk járt Koophuis asszony és elmondta, hogy Corry nevű leánya pajtásaival hokizik, evez
és műkedvelő színielőadásokon vesz részt. Nem irigykedem Corryra, de én is kimondhatatlanul
vágyom rá, hogy legalább egyetlenegyszer, amúgy istenigazában jól érezzem magam, s
úgy nevethessek, hogy majd megpukkadok. Főleg most télidőben, karácsony és újév táján
érezzük magunkat kitaszítottaknak. Pedig nem volna szabad ezt leírnom, hiszen ez rút hálátlanság
és bizonyos fokig túlzás is. De gondolj felőlem, amit akarsz, nem fojthatok mindent
magamba, inkább elismétlem naplóm első szavait: „A papír türelmes.”
Ha valaki betoppan hozzánk a külvilágból s ruhája még hűvös a széltől, arcát kicsípte a hideg,
akkor legszívesebben a párnámba fúrnám a fejem, hogy ne gondoljak rá: „Vajon mikor szívhatunk
már mi is friss levegőt?” De, mert azt nem tehetem, hanem illedelmesen kell ülnöm,
8 „Feltör az égbe, a sírba hull” - részlet Klára énekéből Goethe Egmont című szomorújátékából
(Keresztury Dezső fordítása)
71
ezek a gondolatok igen sokszor, számtalanszor felmerülnek bennem. Hidd el, Kittym, ha az
ember már másfél év óta el van zárva a külvilágtól, néhanapján igazság ide, hála oda, nagyon
elege van. És hát jó volna biciklizni, táncolni, fütyülni, a fiatalságomat kiélvezni. Erre vágyódom,
de senkinek sem beszélhetek róla. Képzeld el, mi lenne belőlünk, ha mind a nyolcan
siránkoznánk és fancsali képet vágnánk? Még így is elég sokszor megkérdezem magamban:
„Vajon akad-e olyasvalaki, aki megértene, akár az üldözöttek fajtájából való, akár más? Aki
belátná például, hogy az ilyen kislánynak életszükséglete a hancúrozás?” Nem tudom, meghallgatásra
találnék-e, de már azért sem beszélnék róla senkinek, mert azonnyomban elsírnám
magam. Persze a sírástól megkönnyebbülnék.
Napról napra jobban nélkülözöm a megértő anyai szívet. Ezért gondolatban és írásban is
megfogadom, hogy egyszer majd olyan édesanyja leszek a gyermekeimnek, amilyent magamnak
szeretnék. Olyan anya, aki nem vesz mindent készpénznek, amit másoktól hall, de
komolyan veszi, amit én mondok. Csak érzem, de leírni nem tudom, hogy mi mindent fejez ki
a „mamus” szó! Tudod-e, mit találtam ki, hogy valamiképpen anyukának szólíthassam az
anyám? Gyakran „manusnak”, sőt „mani”-nak hívom. Ilyenformán nem mondom teljesen ki,
hogy „mama”, elcsenem az „m”-betű egyik lábát. Jaj, pedig de szívesen hozzátennék százannyit!
Anya mindezt szerencsére nem sejti; igen boldogtalan volna miatta.
De hát elég ebből ennyi, „Zum Tode betrübt” hangulatom ezzel kissé megenyhült.
Anned
1943. december 25, szombat
Drága Kittym!
Most, hogy túl vagyunk karácsony első napján, egyre az jár az eszemben, amit apa mondott
nekem egy évvel ezelőtt ifjúkori szerelméről. Akkor nem értettem meg úgy, mint most. Ha
még egyszer szóba hozná, tudtára adnám, hogy vele érzek.
Azt hiszem, Pim azért beszélt ifjúkori szerelméről, mert neki, aki „annyi szív titkát ismeri”,
egyszer szintén ki kellett végre önteni a szívét. Egyébként Pim soha nem beszél magáról, s azt
hiszem, Margot-nak fogalma sincs róla, hogy apának milyen nehéz élete volt. Nekem ugyan
hiába erősítgeti szegény, hogy mindezt már elfelejtette. Az ilyet soha nem lehet feledni,
legfeljebb beletörődik az ember. Remélem, kissé hasonlítok apára, de nem szeretnék annyit
szenvedni, mint ő szenvedett.
Anned
1943. december 27, hétfő
Drága Kittym!
Pénteken este kaptam életem első karácsonyi ajándékát. A lányok és Koophuis meg Kraler
megint pompás meglepetést tartogattak számunkra. Miep karácsonyi kalácsot sütött „Béke
1944” felirattal. Elli szerzett egy font békebeli leveles-vajas süteményt, Peternek, Margot-nak
meg nekem egy-egy üveg joghurtot, a felnőtteknek pedig személyenként egy-egy üveg sört.
Minden darabot külön díszes papírba csomagoltak és még képeket is ragasztottak rá. A
karácsonyi ünnepek egyébként elég gyorsan elmúltak.
Anned
72
1943. december 29, szerda
Drága Kittym!
Tegnap megint igen bánatos voltam. Nagymama és Lies járt az eszemben. Nagymamám, édes
nagymamám! De aranyos voltál! Sejtelmünk sem volt, hogy mennyit szenvedett, mert mindvégig
gondosan titkolta gyógyíthatatlan betegségét.
Hű és jóságos teremtés volt. Sosem hagyott volna cserben bennünket. Bármiről volt is szó,
akármilyen haszontalan voltam, nagymama mindig megbocsátott.
Drága nagymamám! Vajon szerettél-e, vagy talán Te sem értettél meg? Nem tudom. A nagymamát
sem fogadta senki a bizalmába. Nagyon egyedül érezhette magát, pedig itt élt
közöttünk. Egy ember olyankor is egyedül lehet, amikor sokan szeretik, ha senki sincs, akinek
ő a legkedvesebb. Vajon él-e még Lies? Ugyan mit csinálhat? Édes Istenem, óvd meg őt és
vezéreld vissza hozzánk. Drága Lies, a Te sorsodon látom, hogy hová juthattam volna én is.
Folyton a helyedben érzem magam. Miért is vagyok itt mindennel olyan elégedetlen? Nem
kell-e boldognak, elégedettnek és szerencsésnek éreznem magam, kivéve ha Liesre és
sorstársaira gondolok?
Önző vagyok és aljas. Miért álmodom és gondolok állandóan ezekre a szörnyűségekre, miért
szeretnék üvölteni félelmemben? Mert mindennek ellenére nem bízom Istenben. Annyit
kaptam tőle, amennyit meg sem érdemlek, s mégis nap mint nap elkövetek egy csomó hibát.
Hacsak rágondolok hitsorsosaimra, sírni tudnék, voltaképpen egész nap, folyton sírhatnék.
Nem marad más hátra, csak arra kérni Istent, tegyen csodát s engedje meg. hogy legalább
néhányan megmeneküljenek. Ennél többet, azt hiszem, nem tehetek.
Anned
1944. január 2, vasárnap
Drága Kittym!
Ma reggel, más dolgom nem lévén, a naplóban lapozgattam s több olyan levélre akadtam,
melyben anyámról olyan indulatosan nyilatkozom, hogy azt kérdeztem magamtól: „Anne, te
voltál az, aki gyűlöletről beszéltél? Ó Anne, hogyan is tehettél ilyet!”
Elüldögéltem a nyitott füzet felett. Gondolkoztam, mi lehetett az oka, hogy így feldühödtem,
hogy felhalmozódott gyűlöletemről be kellett Neked számolnom. Igyekeztem megérteni és
mentegetni azt az Annét, aki egy évvel ezelőtt voltam. Addig nem tiszta a lelkiismeretem, míg
utólag meg nem magyarázom, hogyan jutottam el idáig.
Szörnyen kétségbeejtő hangulatban voltam és vagyok még ma is. Minden ítéletem egyoldalú
volt. Nem törekedtem mérlegelni a másik fél igazát. Nem tiszteltem azok kívánságát, akiket
indulatos természetemmel megbántottam és akiknek szomorúságot okoztam.
Begubóztam, csak magamra gondoltam s örömet, gúnyt és bánatot gátlás nélkül lefirkáltam.
És mégis nagy becsben tartom ezt a naplót. Helyenként olyan, mint egy emlékirat, noha
néhány oldalt nyugodtan ki lehetne belőle hagyni.
Annak idején haragudtam az anyámra s ez mostanában is előfordul. Igaz, nem értett meg, de
én sem őt. Gyengéd hozzám és biztosan szeret, de sokszor kerül miattam kellemetlen
helyzetbe, s érthető, hogy összeszid, hiszen a rengeteg izgalomtól amúgy is ideges és sokat
bosszankodik.
73
Mindezt túlságosan a szívemre vettem. Sértőn, pökhendien és ostobán viselkedtem vele
szemben s ez őt még jobban elkeserítette. Se vége, se hossza nem volt a kellemetlenségeknek
és bosszúságoknak. Ez bizony mindkettőnknek bánatot okoz, de majd csak elmúlik.
Az is érthető, hogy nem akartam ezt belátni és elkeseredtem. Az indulatos mondatokat rossz
hangulatban írtam. Rendes körülmények között bezárkóztam volna egy szobába, toporzékolva,
dühös kifakadásokkal könnyítettem volna magamon.
De ma már elmúlt az az idő, amikor sírva ítélkeztem anya felett.
Azóta okosabb lettem, s anya idegei is megnyugodtak kissé. Ha mostanában bosszant valami,
többnyire befogom a számat, s ilyenkor ő is hallgat. Így mindenesetre könnyebben boldogulunk
egymással. De mégsem tudom anyát igazi gyermeki ragaszkodással szeretni, ehhez
hiányzik belőlem a megfelelő érzés. Azzal csitítom a lelkiismeretem, hogy jobb, ha panaszaimat
leírom, mintha anya szívét keserítem velük.
Anned
1944. január 5, szerda
Drága Kittym!
Ma két olyan titkot vallok be Neked, aminek a leírása igen hosszú lesz. De hát mindezt el kell
valakinek mondanom, s hát Te vagy rá a legalkalmasabb, mert meggyőződésem, hogy Te
semmi körülmények között nem árulsz el.
Először is hadd beszéljek anyáról. Tudod, sok panaszom volt rá, s mégis iparkodtam jól
viselkedni vele szemben. Most hirtelen rájöttem, mi az ő hibája. Anya maga mesélte nekünk,
hogy inkább barátnőinek, mint leányainak tekint bennünket. Ez persze nagyon szép, de hát
egy barátnő nem töltheti be az anya szerepét. Nekem olyan anyára van szükségem, akit
tisztelek és akiről példát vehetek. Az az érzésem, hogy Margot egészen másként vélekedik
erről a kérdésről és soha meg nem értené, amit most elmondtam Néked. Apa viszont
elzárkózik minden olyan beszélgetés elől, amelyben anyáról van szó.
Úgy képzelem, egy anyának olyannak kell lennie, aki elsősorban igen-igen tapintatos, főleg a
korombeli gyermekekkel szemben s nem tesz úgy, mint mani, aki kinevet, ha nem azért sírok,
mert fáj valamelyik testrészem.
Egyet - bármilyen jelentéktelennek látszik is - sohasem bocsátok meg neki. Egyszer a fogorvoshoz
készültem. Velem tartott anya és Margot is. Megengedték, hogy magammal vigyem a
biciklimet. Amikor a fogorvosnál végeztünk s lementünk az utcára, Margot és anya közölte
velem, hogy ők ketten bemennek a városba valamit megnézni vagy vásárolni, már nem emlékszem
rá pontosan. Én is szerettem volna velük menni, de tudni sem akartak róla. Az volt a
kifogásuk, hogy biciklivel vagyok. Könny szökött a szemembe, mire anya és Margot
kinevettek. Úgy elfutott a méreg, hogy a nyílt utcán kiöltöttem rájuk a nyelvemet. Egy
véletlenül arra járó fiatalasszony megrökönyödve nézett rám. Aztán hazabicikliztem és ha jól
emlékszem, még sokáig zokogtam.
Hát nem furcsa, hogy az a seb, amelyet anya akkor ejtett rajtam, még most is éget, már arra a
gondolatra is, hogy annak idején mennyit sírtam.
A másik kérdés, amiről igen nehezemre esik beszámolnom, csak velem kapcsolatos.
Tegnap elolvastam Sis Heyster orvosnő cikkét arról, hogy miért pirul el valaki. Olyan ez a
cikk, mintha rólam írta volna. Bár nem pirulok el gyakran, az, amit ír, rám is vonatkozik.
74
Körülbelül azt fejtegeti, hogy a lányok a pubertás idején csendesebbek és sokat gondolkodnak
azokon a csodákon, amelyek végbemennek a testükben.
Én is így vagyok vele. Az utóbbi időben az az érzésem, hogy szégyellnem kell magam
Margot, apa meg anya előtt. Ezzel szemben Margot, aki pedig sokkal félszegebb nálam,
egyáltalán nem szégyenlős.
Csodálatos az a változás, amit mostanában megfigyelek magamon. De nemcsak az, ami a
külsőmön megy végbe, hanem az is, ami belül történik. És mert magamról és mindezekről
soha senkivel nem beszélek, kénytelen vagyok egyedül leszámolni ezekkel a dolgokkal.
Valahányszor beáll gyengélkedésem ideje - ez eddig csak háromszor fordult elő - úgy érzem,
hogy minden fájdalom, kényelmetlenség és tisztátlanság ellenére édes titkot őrzök magamban
s éppen ezért - bár igen bántó - előre örülök annak az időszaknak, amikor majd újból érzem
ezt a titkot.
Sis Heyster még azt is megemlíti, hogy a fiatal lányok csak ekkor ébrednek öntudatra. Ekkor
fedezik fel, hogy emberek, akiknek egyéni ötletei, gondolatai és szokásai vannak. Minthogy
rövid idővel tizenharmadik születésnapom után kerültem ebbe a házba, korábban kezdtem
magamra eszmélni, mint más leányok, s hamarabb ébredtem annak tudatára, hogy „önálló
ember” vagyok. Este az ágyban néha ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy kezemet a keblemre
tegyem és figyeljem, milyen nyugodtan és szabályosan ver a szívem. Mielőtt idejöttünk,
voltak már hasonló érzéseim, bár öntudatlanul. Egyszer, emlékszem, valamelyik barátnőmnél
aludtam s hirtelen elfogott a vágy, hogy megcsókoljam. Meg is tettem. Valahányszor meztelen
női aktot látok, mondjuk Vénusz szobrát, extázisba kerülök. Néha oly csodálatosan szépnek
találom az ilyesmit, hogy a könnyem is kicsordul.
Bárcsak volna barátnőm!
Anned
1944. január 6, csütörtök
Drága Kittym!
Kimondhatatlanul vágyom rá, hogy bizalmasan beszélgethessek valakivel, elhatároztam, hogy
erre a célra Petert választom ki.
Ha néhanapján benéztem Peterhez, mindig jól éreztem magam nála, de mert Peter sokkal
szerényebb és udvariasabb, semhogy valakit kitessékeljen, nem mertem soká nála maradni,
nehogy terhére legyek. Valami ürügyet kerestem, hogy feltűnés nélkül tovább ott időzhessek
és beszélgethessek vele. Tegnap azután találtam is ilyen ürügyet. Peterre tudniillik rájött a
keresztrejtvény-fejtés mániája s egyebet sem tesz, csak rejtvényt fejt. Segítettem neki s
hamarosan együtt ültünk a kisasztalnál; ő a széken, én meg vele szemben a díványon.
Csodálatosan jól éreztem magam, amikor belenéztem sötétkék szemébe, ő pedig szája körül
titokzatos mosollyal ült velem szemben. Beleláttam a lelkébe. Leolvastam az arcáról, hogy
tanácstalan és bizonytalan, nem tudja, hogyan viselkedjék s ugyanakkor megéreztem rajta,
hogy van már benne valami férfiasság.
Láttam, hogy zavarban van s az úgy hatott rám, hogy kénytelen voltam újból és újból
belenézni sötétkék szemébe. Végtelenül kívántam, bárcsak beszélne arról, ami bántja s
felhagyna a közömbös fecsegéssel.
75
De az este elmúlt és nem történt semmi, csak az, hogy elbeszéltem neki, amit a pirulásról
olvastam. Persze nem mindazt, amit itt leírtam, hanem csak annyit, hogy idősebb korában nem
lesz már olyan félszeg.
Este, az ágyban, már nem láttam a helyzetet olyan biztatónak s riasztó volt az a gondolat, hogy
nekem kell Peter kegyeiért könyörögnöm. De amint látod, sok mindenre vagyok képes, ha
arról van szó, hogy kielégítsem vágyaimat; elhatároztam tehát, hogy többször bemegyek
Peterhez és valamiképpen szólásra bírom.
Ne hidd, hogy szerelmes vagyok belé. Szó sincs róla. Ha Van Daanéknak fiú helyett lányuk
volna, azzal is megpróbálnék barátságot kötni.
Ma reggel körülbelül öt perccel hét előtt ébredtem s még pontosan emlékeztem rá, hogy mit
álmodtam. Ültem egy széken s szemben velem Peter Wessel. Egy könyvben lapoztunk s gyönyörködtünk
Mary Bis rajzaiban. Olyan élénk volt az álmom, hogy még részben emlékszem is
a rajzokra. De ez nem minden: az álom még folytatódott. Peter tekintete egyszerre csak
találkozott az enyémmel. Sokáig néztem barna, bársonyos tekintetű szemébe. Aztán Peter
halkan így szólt: „Ha én ezt tudom, már régen eljöttem volna Hozzád!” Annyira meghatott,
hogy gyorsan elfordultam. Nemsokára éreztem, hogy lágy, hűvös, jóságos arca odasimult az
enyémhez. Mindez oly jó, oly nagyon jó volt...
Amikor idáig eljutottunk, felébredtem. Arcát még ott éreztem az arcomon, s azt is, hogy barna
szeme belelát szívem legmélyébe. Olyan mélyre, hogy megtudta belőle, mennyire szerettem és
szeretem most is. Ismét könny szökött a szemembe. Fájt, hogy eltűnt a szemem elől, de azért
boldog voltam, mert megint meggyőződtem róla, hogy Peter még mindig az én egyetlenem.
Különös, hogy mostanában milyen élénken álmodom. Valamelyik éjszaka annyira határozottan
láttam magam előtt omit,9 hogy tisztán kivettem vastag, ráncolt bársonyhoz hasonló
arcbőrét. Később védőangyalként oma is megjelent, utána pedig Lies, aki úgy látszik, jelképe
nálam valamennyi barátnőmnek és minden zsidónak. Ha érette imádkozom, egyben
imádkozom az összes zsidókért és üldözöttekért. És most eljött Peter is, az én kedves
Peterem, aki még sosem jelent meg előttem ilyen élénken, hogy fénykép nélkül is teljesen
elevennek hasson.
Anned
1944. január 7, péntek
Drága Kittym!
Ó, milyen buta vagyok! Hogy eddig nem meséltem el imádóim történetét.
Mikor még egészen kicsi voltam és óvodába jártam, Karel Samson tetszett nekem. Apja már
nem élt s ő anyjával együtt a nagynénjénél lakott. Unokafivére, Robby, szép, karcsú, fekete
fiú, mindenkinek jobban tetszett, mint a kis, kövér, mulatságos külsejű Karel. De én nem
adtam a szépségre s évekig nagyon szerettem Karelt.
Egy ideig gyakran találkoztunk, azonban szerelmem nem talált viszonzásra. Aztán Peter került
az utamba és igazi gyermekszerelem fejlődött ki közöttünk. Ő is nagyon szeretett engem s egy
nyáron át elválaszthatatlanok voltunk. Gondolatban még magam előtt látom, ahogy kéz a
kézben az utcán sétálgatunk. Peteren fehér vászonöltöny, rajtam kartonruhácska. Aztán eljött a
nagy szünidő, s Peter a középiskola első osztályába került, én pedig a hatodik elemit
9 Omi az apai, oma az anyai nagymama. - A holland kiadás szerkesztőjének jegyzete.
76
végeztem. Megvártuk egymást az iskola előtt. Peter gyönyörű fiú volt. Magas, karcsú, az arca
komoly, nyugodt és értelmes. A haja sötét, a szeme a legszebb barna, az arca pirospozsgás,
orra egyenes. Különösen a nevetését szerettem nagyon, mert akkor csibésznek és huncutnak
látszott. A következő vakációt vidéken töltöttem. Mire hazaérkeztem, Peter elköltözött s
együtt lakott egy nála sokkal idősebb fiúval. Ez valószínűleg felvilágosította, hogy én csak egy
kis csitri vagyok, mire Peter faképnél hagyott. Továbbra is szerelmes voltam bele, nem
akartam elhinni a történteket, ragaszkodtam hozzá. De elkövetkezett a nap, amikor megértettem:
ha tovább is szaladok utána, majd azt hiszik rólam, hogy fiúbolond vagyok. Múltak
az évek. Peter magával egykorú lányokkal barátkozott s még csak nem is köszönt nekem, de
én mégsem tudtam őt elfelejteni. Amikor a zsidó líceumba jártam, az osztályban sok fiú
szeretett belém. Ez tetszett nekem, legyezte a hiúságomat, de közelebbről nem érintett. Aztán
Harry bolondult utánam, de mint már említettem, nem voltam belé szerelmes.
A közmondás szerint: „Az idő minden sebet begyógyít.” Velem is ez történt. Azzal áltattam
magam, hogy elfelejtettem Petert, hiszen nem is esetem. Emléke mégis oly mélyen élt
bennem, hogy egyszer megvallottam magamnak: féltékeny vagyok a többi lányra s csak ezért
erősködöm, hogy nem tetszik nekem. Ma reggel aztán rájöttem, hogy mi sem változott,
ellenkezőleg, minél idősebb és érettebb vagyok, annál jobban szeretem. Most már azt is
megértem, hogy Peter annak idején gyerekesnek tartott, és mégis egyre jobban fáj, hogy
elfelejtett. Élénken magam előtt látom az arcát s tudom, hogy senki mást nem tudnék így
szeretni.
Egészen belezavarodtam ebbe az álomba. Ma reggel, amikor apa megcsókolt, szerettem volna
felkiáltani: „Bárcsak Te volnál Peter.” Egyre csak rágondolok s egész nap hajtogatom:
„Peterke, drága, aranyos Peterke...”
De hát mindezeken nem tudok változtatni. Ezt is ki kell bírnom. Kérem az Istent, hogy ha
innen kikerülök, vezérelje őt vissza hozzám. Peter akkor majd mindent leolvas az arcomról s
így szól: „Tudod, Anne, ha sejtettem volna, már régen eljöttem volna hozzád!”
Nézegetem az arcomat a tükörben. Úgy látom, alaposan megváltozott. A szemem ragyogóbb
és kifejezőbb, az arcom rózsás - és ami már hetek óta nem fordult elő - a szám vonala sokkal
lágyabb. Mintha boldog volnék. De van azért az arcomon valami bánatos vonás is, s a mosoly
elhal az ajkamon. Mégsem vagyok boldog; Peter bizonyosan nem gondol rám, s mégis úgy
érzem, újra meg újra rám szegezné szép tekintetét, combomhoz szorítaná hűvös arcát...
Ó, Peterkém, édes Peterkém, hogy is felejthetnélek el, amikor hozzád képest mindenki más
csak szegényes utánzat! Szeretlek, olyan nagy szerelemmel szeretlek, hogy a szerelem csírája
szívemben virágba szökkent s egész pompájában kibontakozik.
Ha egy héttel, de csak egy nappal ezelőtt is, megkérdezték volna tőlem: „Ismerőseid közül
kihez szeretnél férjhez menni?” azt feleltem volna: „Nem tudom.” Most azonban kikiáltanám:
„Peterhez, mert szeretem áldozatos szerelemmel, tiszta szívből, egész lelkemből!” De azt
kikötném, hogy csak az arcom érintheti meg.
Amikor egyszer szexualitásról beszélgettünk, megjegyezte, hogy én még nem tudhatom, mit
jelent a vágyakozás. Pedig én ezt mindig tudtam, de csak most értem meg teljesen. Senki sem
oly drága nekem, mint Peter!
Anned
77
1944. január 12, szerda
Drága Kittym!
Két hete újra feljár hozzánk Elli. Miep és Henk két napig otthon maradt. Mind a ketten elrontották
a gyomrukat. Jelenleg rámjött a tánc- és balett-őrület s naponta szorgalmasan gyakorolom
a lépéseket. Egy világoskék alsószoknyából táncruhát varrtam magamnak. A csipkét mani
adta hozzá. A derék kivágásába szalagot fűztem, s elöl, a mell felett csokorba kötöttem. Rózsaszín
ripszöv tetézi be az egészet. Sajnos, a tornacipőmet nem sikerült valódi balettcipővé
átalakítanom. Merev végtagjaim most a legjobb úton vannak ahhoz, hogy olyan hajlékonyak
legyenek, mint régen. Van egy szenzációs gyakorlatom. Ülök a földön, megfogom a két
sarkam s felemelem a lábam. Előbb azonban párnát rakok magam alá, mert különben szegény
hátsórészem vallaná kárát.
A többiek most a Felhőtlen reggel című könyvet olvassák. Anyának rendkívül tetszik; sok
ifjúsági problémát vet fel. Kissé gúnyorosan gondoltam arra: „Jobb volna, ha a saját gyermekeiddel
törődnél többet.”
Azt hiszem, anya meg van róla győződve, hogy Margot meg én a lehető legjobb viszonyban
vagyunk a szüleinkkel, s hogy nálánál jobban senki sem bánik a gyerekeivel. Ilyenkor bizonyára
csak Margot-ra gondol. Azt hiszem, anyának sose voltak olyan problémái és gondolatai,
mint nekem. Egyáltalán: nem szándékozom anyát rávezetni arra, hogy egyik sarjának lelkiélete
más, mint ahogyan elképzeli, hiszen csak elképedne s úgyse tudna másként viselkedni
velem szemben. Meg szeretném őt kímélni a bánattól, amely emiatt érné, már csak azért is,
mert jól tudom, hogy helyzetemen ezzel úgysem változtatnék.
Anya érzi, hogy Margot sokkal jobban szereti őt, mint én, de azt hiszi, nálam mindez csak
múló szeszély; Margot-ból igen kedves teremtés lett. Teljesen megváltozott. Nyugodtabb s
igazi barátnőm. Már nem néz taknyos kölyöknek.
Bármennyire furcsa is, de néha egy idegen ember szemével nézem magamat. Tárgyilagosan
kezelem egy bizonyos Anne ügyeit és úgy lapozgatok a saját élettörténetemben, mint valami
kívülállóéban. Azelőtt, amikor még otthon voltunk és nem gondolkoztam annyit, időnként
olyan érzés fogott el, mintha nem tartoznék mamihoz, Pimhez, Margot-hoz és mintha kirínék
a családi együttesből. Egyszer-másszor eljátszottam magamnak az árvagyerek szerepét. Aztán
meg szidtam és hibáztattam magam, mert beláttam, hogy én vagyok az oka, ha szenvedek,
hiszen mindig jók voltak hozzám. Később olyan időszak következett, amikor kedvességet
erőszakoltam magamra. Reggelenként, amikor lépteket hallottam a lépcsőn, már vártam, hogy
anya lejöjjön jó reggelt kívánni. Vidáman köszöntöttem, mert valóban örültem, hogy olyan
szeretettel néz rám. De ha egy-két indulatos megjegyzést tett, igen rossz hangulatban indultam
az iskolába. Hazafelé menet persze mentegettem. Arra gondoltam, hogy sok a gondja; jókedvűen
érkeztem haza, s élményeimről be akartam számolni anyának, de olyan sok badarságot
kotyogtam össze, hogy ismét rosszra fordult minden, s én sértett ábrázattal vettem a táskám,
úgy mentem vissza az iskolába. Néha elhatároztam, hogy haragot tartok, de amikor hazajöttem
az iskolából, annyi mesélnivalóm akadt, hogy hirtelen megfeledkeztem elhatározásomról, úgy
éreztem, anyának feltétlenül el kell mondanom, ami velem történt. Utána újra olyan időszak
következett, amikor nem lestem, jön-e anya. Egyedül éreztem magam s esténként könnyeimmel
öntöztem a párnám.
Itt azután rosszabb lett minden; hiszen tudod.
Isten azonban megsegített s elküldte hozzám Petert. Megérintem a nyakláncomon függő
érmet, megcsókolom, s azt gondolom: „Fütyülök mindenre! Peter az enyém, ha más nem is
tud róla.” Így aztán nem is érdekel a szidás.
78
Ki gondolná, hogy ennyi minden játszódik le egy serdülő lány lelkében?
Anned
1944. január 15, szombat
Drága Kittym!
Semmi értelme, hogy minden veszekedést, vitát részletesen leírjak. Elég, ha elmondom, hogy
a különféle élelmiszereket, úgymint zsírt, vajat, húst szétosztottuk és a krumplinkat is magunk
készítjük el. Egy idő óta rozskenyeret is eszünk az ebédhez, különben már négy órától kezdve
türelmetlenül várjuk a vacsorát s alig tudjuk lecsendesíteni korgó gyomrunkat.
Anya születésnapja rohamléptekkel közeleg. Kraler külön cukoradaggal lepte meg anyust.
Féltékenyek is rá Van Daanék, mert őnagysága születésnapján nem volt semmiféle ünnepség.
Pedig hát mi értelme annak, hogy állandóan gorombaságokkal, sírógörcsökkel és sértegetésekkel
gyötörjük egymást. Biztosíthatlak, édes Kittym, hogy mi még jobban unjuk őket, mint
ők bennünket. Anya egyelőre azt a megvalósíthatatlan kívánságát nyilvánította, hogy tizennégy
napig látni sem kívánja Van Daanékat.
Már többször feltettem magamnak a kérdést: Vajon más emberek is így veszekszenek, ha
sokáig laknak együtt? Lehetséges, hogy csak mi fogtuk ki ilyen rosszul? Vagy talán a legtöbb
ember önző és fösvény? Örülök annak a csekélyke emberismeretnek, amelyet itt megszereztem,
de most már aztán elég is belőle. Sajnos, a háború veszekedéseink, szabadság és friss
levegő utáni vágyakozásunk ellenére csak tovább folyik, így hát igyekeznünk kell itt-tartózkodásunkat
elviselhetővé tenni, amennyire lehet. Persze én is csak prédikálok, de azt hiszem,
ha még soká itt maradok, kiszáradt babkaró válik belőlem. Pedig de nagyon szeretnék még
igazi fiatal lány lenni!
Anned
1944. január 22, szombat
Drága Kittym!
Meg tudnád nekem magyarázni, hogy az emberek miért rejtik el olyan gondosan igazi
énjüket? Hogy van az, hogy társaságban mindig másképp viselkedem, mint ahogy kellene?
Miért van oly kevés bizalmunk egymáshoz? Tudom, ennek bizonyára megvan az oka, mégis
helytelenítem, hogy még azok sem őszinték velem szemben, akik a legközelebb állnak
hozzám.
Úgy érzem, mióta azt a bizonyos álmot láttam, egészen „önálló ember” lett belőlem. Bizonyára
bolondnak tartasz, ha azt mondom, hogy Van Daanékra is másképpen nézek azóta, s a
vitákat és egyebeket most már nem az enyéim elfogult szemszögéből nézem.
Mi lehet az oka ennek a változásnak? Tudod, megint csak arra gondolok, ha anya más lett
volna, akkor egészen másképp alakul a kettőnk viszonya. Az is kétségtelen persze, hogy Van
Daanné minden, csak nem kellemes teremtés, s mégis úgy hiszem, ha anya a kínos viták alatt
nem lett volna olyan csökönyös, a veszekedések felét elkerülhettük volna.
Van Daannénak van tudniillik egy igen jó tulajdonsága: lehet vele okosan beszélni. Minden
önzése és alattomossága ellenére könnyen rá lehet bírni az engedékenységre, ha nem izgatják
79
és nem bosszantják. Igaz, hogy ezt a módszert a legközelebbi vitánál meg kell ismételni s csak
akkor sikerül nála valamit elérni.
Mind a nevelési, mind pedig az elkényeztetés és az evés körüli viták egészen másképp
alakultak volna, ha szívélyes és barátságos lett volna a légkör s nem kerestük volna
mindennek a rossz oldalát.
Tudom, édes Kittym, hogy erre mit válaszolnál. „Te mondod ezt, akit Van Daanék annyit
szidtak. Te, aki jól tudod, hogy mennyi igazságtalanság történt velünk”. „Igen, én.”
Újból meg akarok mindent fontolni s nem indulok ki ebből a közmondásból, hogy: „Az alma
nem esik messze a fájától.” Magam szeretném Van Daanék ügyét megvizsgálni és megállapítani,
mennyi belőle a túlzás és mennyi az igazság. Ha aztán én is csalódom bennük, akkor
anyának és apának adok igazat, de ha nem, igyekszem őket eltéríteni helytelen álláspontjukból,
s ha ez nem sikerülne, akkor is fenntartom saját véleményemet és ítéletemet. Minden
alkalmat megragadok majd arra, hogy őnagyságával nyíltan megtárgyalhassam a vitás
kérdéseket s nem riadok vissza tőle, még ha pökhendinek is tartanak, hogy saját véleményemet
hangoztassam.
Nem akarok ellentétbe kerülni a családommal, de mától kezdve, ami engem illet, senkit sem
fogok becsmérelni.
Eddig szilárdan hittem, hogy Van Daanék kezdik a veszekedéseket, de most úgy látom, hogy
részben mi is hibásak vagyunk. Tulajdonképpen nekünk van igazunk, de értelmes emberektől
(s mi idesoroljuk magunkat) több belátást követelhetünk a más emberekkel való bánásmód
tekintetében. Bennem van belátás, ha csak egy szikrányi is, s fel is tudom használni, ha lesz rá
alkalmam.
Anned
1944. január 24, hétfő
Drága Kittym!
Valami történt velem - ha ugyan történésnek lehet nevezni - amit furcsállok.
Azelőtt otthon és az iskolában a nemi kérdésről csak titokzatosan vagy ellenszenvvel
beszéltek. Suttogva ejtették ki az ezzel kapcsolatos szavakat s gyakran kinevették azt, aki
tudatlan volt ezen a téren. Én ezt igen furcsállottam és így gondolkoztam: „Ugyan minek
beszélnek ezekről a kérdésekről ilyen titokzatosan és ízléstelenül?” Minthogy azonban nem
tudtam rajta változtatni, hallgattam s esetleg a barátnőimnél kérdezősködtem.
Amikor már sok mindenről tudtam és a szüleimmel is beszélgettem róla, anyám egy szép
napon így szólt hozzám: - Anne, adok neked egy jó tanácsot. Sose beszélj a fiúkkal ilyesmiről,
s ne válaszolj, ha ők kezdik.
Arra is pontosan emlékszem, hogy mit feleltem erre: - Hát persze hogy nem. Még csak az
kéne!
S ez így is volt.
Elrejtőzésünk kezdetén apa gyakran magyarázott nekem olyan kérdéseket, amelyekről
szívesebben hallottam volna anyámtól. A többit könyvekből és beszélgetésekből tudtam meg.
Peter Van Daan ezen a téren sosem volt oly neveletlen, mint a fiúk az iskolában, talán csak
egyszer kezdetben, akkor sem azért tette, hogy engem is szóra bírjon.
80
Őnagysága egyszer azt mesélte, hogy ő Peterrel sohasem beszélt erről a témáról s azt hiszi, a
férje sem. Úgy látszik, még azt sem tudja, hogy Peter mennyiben van felvilágosítva.
Tegnap, amikor Margot, Peter meg én krumplit hámoztunk, véletlenül Moffira terelődött a
szó. - Ugye, még mindig nem tudjuk, hogy Moffi nőstény-e vagy hím? - kérdeztem.
- Dehogynem - válaszolt Peter - kandúr.
Erre aztán kitört belőlem a nevetés. - Szép egy kandúr ez, hiszen várandós. Peter is, Margot is
velem kacagott ezen a mulatságos tévedésen. Peter tudniillik két hónappal azelőtt azt állította,
hogy Moffinak rövidesen gyerekei lesznek, olyan feltűnően nőtt a hasa. Később azonban
kisült, hogy nagy hasát a sok lopott húsnak köszönheti, vagyis se gyerekei nem nőttek benne,
sem nem hozhatta őket a világra.
Peter félszegen igyekezett védekezni a nevetségesség ellen. - Magad is meggyőződhetsz róla -
mondotta - egyszer, amikor játszottam vele, jól láttam, hogy kandúr.
Képtelen voltam kíváncsiságomat legyőzni. Lementem hát Peterrel a raktárba. Moffinak
azonban akkor éppen nem volt fogadóórája, sehol sem találtuk. Vártunk egy ideig, de
átfáztunk és újból felmentünk a lépcsőn. Délután meghallottam, amikor Peter másodszor is
lement. Összeszedtem hát minden bátorságomat s az elhagyatott házon keresztül egyedül
elindultam a raktárba. Moffi a csomagolóasztalon játszott Peterrel, aki éppen akkor tette a
mérlegre, hogy a testsúlyát ellenőrizze.
- Halló, látni akarod? - Peter nem sokat teketóriázott, felkapta a macskát, a hátára fordította,
ügyesen lefogta a fejét és a négy lábát, majd magyarázni kezdett. - Ez a nemiszerve, ez itt
néhány szőrszál, ez meg a hátsórésze. - Ezzel a macska már meg is fordult s újra fehérharisnyás
lábaira állt.
Ha ezt más fiú mutatja meg nekem, többé szóba se állok vele. Peter azonban olyan elfogulatlanul
kezelte ezt a kényes témát, annyira nem volt semmiféle hátsó gondolata s így olyan
megnyugtatólag hatott, hogy magam se jöttem zavarba. Aztán játszottunk Moffival, tréfálkoztunk,
beszélgettünk s később a tágas raktárépületen keresztül visszasétáltunk a lakásba.
- Amit tudni akarok, azt mindig megtalálom egyik-másik könyvben. Te nem? - kérdeztem.
- Minek fáradjak vele, hiszen megkérdezhetem. Apa jobban tudja, és tapasztaltabb is nálam.
Közben elérkeztünk a lépcsőhöz s nem válaszoltam.
„Így is történhetik” - mondotta Bredero.10 Hát bizony, ilyen elfogulatlanul egy lánnyal sem
tudtam volna erről a kérdésről beszélni. Meg vagyok róla győződve, hogy anya sem ilyenféle
beszélgetésre gondolt, amikor óvott engem a fiúktól. Mégis maradt bennem valami idegenkedés,
amikor erre a beszélgetésre visszagondoltam; valahogy furcsának találtam. Egyetlen
tanulságot azonban mégis levontam belőle: rájöttem, hogy vannak a fiatalok, méghozzá az
ellenkező neműek között olyanok, akikkel elfogulatlanul és otromba tréfálkozás nélkül lehet
ilyesmiről beszélni.
Vajon igazán olyan sokat kérdezget Peter a szüleitől, mint ahogyan tegnap állította?
És ha igen, mi közöm hozzá?
Anned
10 A XVI. század végén és a XVII. század elején élt holland vígjátékíró
81
1944. január 27, csütörtök
Drága Kittym!
Az utóbbi időben belebolondultam a királyi házak családfáinak és származási táblázatának
tanulmányozásába és arra a megállapításra jutottam, hogy ha belekezdek a kutatásba, egyre
jobban vissza kell nyúlnom a régi időkbe s egyre érdekesebb felfedezéseket tesznek.
Bár igen szorgalmasan tanulom a különböző tantárgyakat és már elég jól tudom követni az
angol rádió hírszolgálatát, sok vasárnapot töltök tekintélyes mennyiségű fényképből álló
filmcsillag-gyűjteményem rendezgetésével is.
Kraler minden hétfőn boldoggá tesz, mert elhozza a Cinema & Theater című folyóiratot. Igaz,
hogy ezt a figyelmességet kevésbé nagyvilági lakótársaim pénzpocsékolásnak minősítik,
mégis minduntalan megcsodálják azt a képességemet, hogy egy év múlva is meg tudom
mondani, hogy melyik filmnek kik a főszereplői. Elli, aki szabad idejében gyakran jár
vőlegényével moziba, minden szombaton elmondja, melyik filmet szándékoznak megnézni, s
akkor én mindjárt fújom a főszereplők nevét és a darabról megjelent kritikákat. A múltkor
mani meg is jegyezte, hogy nekem nem is kell majd moziba járnom, hiszen kívülről tudom a
filmek meséjét, a szereposztást és a kritikákat.
Ha egyszer-másszor új frizurával jelenek meg, rosszalló pillantások kísérnek, s számíthatok
rá, hogy valaki megkérdi: ugyan melyik filmsztár viseli így a haját? Csak félig-meddig
hisznek nekem, ha megmondom, hogy saját találmány.
Ami a frizurát illeti, fél óránál tovább nem hordom. Akkorra már annyira elegem van a
lekicsinylő kritikákból, hogy rohanok a fürdőszobába s visszatérek rendes házi, kerti és
konyhai hajviseletemhez.
Anned
1944. január 28, péntek
Drága Kittym!
Ma reggel az jutott az eszembe, hogy Te hovatovább olyan tehénnek érezheted magad, amely
folyton a régi híreken kénytelen kérődzni, s az egyoldalú táplálék miatt végül is nagyot ásít, s
titokban pedig arra vágyik, hogy végre kapjon valami új hírt is.
Sajnos, jól tudom, hogy már unod a régi ügyeket. Elképzelheted, hogy nekem is elegem van az
olyan öreg tehenekből, amelyeket minduntalan a legelőről ráncigálnak elő. Az asztalnál, ha
nem politizálnak vagy nem beszélnek remek ebédekről, akkor anya vagy őnagysága eleveníti
fel nem tudom hányadszor ifjúkori emlékeit, esetleg Dussel úr csacsog felesége hatalmas
ruhatáráról, szép versenylovakról, kilyukadt csónakokról, úszni tudó négyéves fiúkról, izomfájdalmairól
és félős pácienseiről. Odajutottunk, hogy ha nyolcunk közül valamelyik kinyitja a
száját, a többi hét be tudja fejezni a mondanivalóját. A vicceknek már előre tudjuk a
csattanóját, s csak az mulat rajta, aki elmondja. A két exháziasszony különböző tejesembereinek,
fűszereseinek és mészárosainak képzeletünkben már szakálluk van, annyiszor dicsérték
vagy szapulták őket asztalunknál. Lehetetlen, hogy üde és ifjú lehessen az, akit a hátsó
traktusban emlegetnek.
Mindezt el lehetne még viselni, ha a felnőtteknek nem volna meg az a hajlandóságuk, hogy a
Koophuis, Henk vagy Miep által leadott híreket tízszer elismételjék s minden alkalommal a
saját hozzáadásaikkal cifrázzák. Ez olyan szörnyű, hogy nemegyszer kénytelen vagyok az
asztal alatt belecsípni a karomba. Így fékezem magam, nehogy belevágjak a lelkes szónok
82
szavába. Mert hiszen az olyan kisgyerekeknek, mint én, semmilyen körülmények között sem
szabad helyreigazítani a felnőtteket, bármily ostobaságot mondjanak is, s akármilyen
valótlanságot szopjanak is ki az ujjukból.
Koophuis és főleg Henk a bujkáló zsidókról hozzák a híreket. Jól tudják, hogy minden érdekel
bennünket, ami sorstársainkkal történik. Minket is őszintén lesújt azoknak a sorsa, akiknek
rejtekhelyét felfedezik és örülünk a kiszabadított foglyok szerencséjének.
A bujkálás ma már olyan mindennapos dolog, mint például apa papucsa, amelynek annak
idején a kályha mellett volt a helye. Igen sok az olyan intézmény, mint a Vrij Nederland,11
ahol személyi igazolványokat hamisítanak, pénzzel támogatják az elrejtőzötteket, búvóhelyeket
szereznek, bujkáló keresztény fiúkat munkához juttatnak, s szinte megrendítő, milyen
sokféle és áldozatkész munkát végeznek. Életük kockáztatásával segítik és mentik embertársaikat.
Mindebben elöljárnak gyámolítóink. Sikerült bennünket mindeddig kihúzniok a csávából, s
remélhetőleg ép bőrrel menekülünk meg, mert ha nem, ők is osztoznak az elhurcoltak
sorsában. Soha, egyetlen szóval sem utalnak arra, hogy terhükre vagyunk, pedig jól tudjuk,
hogy így van; egyikük sem panaszkodott még a sok fáradság miatt, amit nekik okozunk.
Naponta mind feljönnek hozzánk. A férfiakkal politizálnak, az asszonyokkal az élelmezési
nehézségekről és a háború terheiről beszélgetnek, a gyermekekkel pedig könyvekről és újságokról
vitatkoznak. Amennyire lehet, derűs képet vágnak, a születés- és ünnepnapok alkalmából
virágot és ajándékot hoznak; mindig és mindenben rendelkezésünkre állnak. Nem
szabad soha elfelejtenünk: míg mások a németek ellen vívnak hősies harcot, a mi gyámolítóink
hősies vidámságot mutatnak és elhalmoznak bennünket szeretetükkel.
A leghihetetlenebb rémhírek terjednek el, de többnyire nem alaptalanul. Például Koophuis e
héten elmondta, hogy Gelderlandban két futballcsapat mérkőzött s az egyik kizárólag bujkálókból,
a másik pedig a csendőrség tagjaiból állott. Hilversumban új élelmiszer-törzslapokat
adtak ki. A tisztviselők az ott rejtőzködőknek is akartak juttatni ezekből a törzslapokból. Ezért
a napnak bizonyos órájában egyszerre rendelték be őket a hivatalba s egy külön asztalnál
megkapták az igazolványokat. Persze vigyázni kell, nehogy az effajta trükkök a moffok fülébe
jussanak.
Anned
1944. február 3, csütörtök
Drága Kittym!
Országszerte nap mint nap nő az inváziós hangulat. Ha itt lennél, egyrészt velem együtt
lelkesednél és felkészülnél rá, másrészt kinevetnél bennünket, hogy annyit izgulunk, talán ok
nélkül.
Az újságok az invázió híreivel szédítik olvasóikat s ilyesféléket írnak: - „Ha az angolok partra
szállnának Hollandiában, a német hatóságok minden védelmi intézkedést megtennének, s ha
szükségét látnák, még vízzel is elárasztanák az országot.” Térképeket is közölnek, s megjelölik
rajtuk azokat a vidékeket, amelyek majd víz alá kerülnek. Minthogy Amszterdam is
ezekhez tartozik, törjük a fejünket, mit teszünk, ha méteres víz borítja az utcát.
Erre a súlyos problémára különbözőképpen válaszoltunk:
11 Szabad Hollandia
83
- Ha sem kerékpározni, sem gyalog járni nem lehet, átgázolunk a vízen.
- Dehogyis. Úszni fogunk. Felvesszük a fürdőruhánkat, fejünkre fürdősapkát húzunk, s
lehetőleg a víz alatt maradunk; akkor nem veszik majd észre, hogy zsidók vagyunk.
- Ragyogó ötlet. Már látom is, ahogy a patkányok beleharapnak az úszó hölgyek lábikrájába.
(Ezt persze az egyik férfi mondta; arra volt kíváncsi, hogy melyik nő sikít fel erre a
leghangosabban!)
- Talán ki se kerülünk többé ebből a házból. A raktár ugyanis olyan rozoga, hogy feltétlenül
összeomlik már az első áradásnál.
- Ugyan, hagyjatok fel végre a bolondozással. Legjobb lenne, ha kerítenénk valahonnan egy
bárkát.
- Arra ugyan semmi szükség. Jobbat ajánlok. Mindenki lehoz a padlásról egy cukrosládát,
beleül és főzőkanállal elevez.
- Én majd gólyalábon járok. Ifjúkoromban nagyszerűen értettem hozzá.
- Henk van Santennek erre nincs szüksége. Egyszerűen felkapja a hátára a feleségét, s
Miepnek máris lesz gólyalába.
Most körülbelül tudod, hogy milyen nálunk a hangulat. Az ilyenféle beszélgetések persze
mulatságosak, de nem sok közük van a valósághoz.
Még egy kérdés merül fel az invázióval kapcsolatosan. Mi lesz velünk, ha a németek kiürítik
Amszterdamot?
- Velük megyünk s álcázzuk magunkat, amennyire tudjuk.
- Dehogy megyünk velük. Legokosabb, ha itt maradunk! A németek arra is képesek, hogy a
lakosságot egészen Németországig maguk előtt hajszolják, még ha el is pusztul.
- Persze, hogy itt kell maradnunk; itt még a legbiztonságosabb. Megpróbáljuk rábeszélni
Koophuist, hogy költözzön ide családostul. Majd szerzünk egy zsák faforgácsot, szétszórjuk a
földön és azon alszunk. Miep és Koophuis már most idehozhatnák a takaróikat. Jó lenne még
gabonát szerezni a meglevő hatvan fonthoz. Henket pedig megkérjük, hogy vásároljon be
hüvelyeseket. Egyelőre van hatvan font babunk és tíz font borsónk, nem is szólva az ötven
doboz zöldfőzelék-konzervről.
- Anya, számold csak össze, mennyi ennivalónk van még ezenkívül!
- Hát van még tíz doboz halunk, negyven doboz tejünk, tíz kiló tejporunk, három üveg
olajunk, négy kiló olvasztott vajunk, négy kiló húskonzervünk, két demizson eperszörpünk,
húsz üveg paradicsomunk, tíz font zabpehelyünk, nyolc font rizsünk. Ez minden.
- Megjárja. De arra is gondolnunk kell, hogy a látogatóinkat is tudjuk élelmezni, aztán meg
mindennap fogyasztunk a készletből. Így az egész nem valami sok. Szenünk, gyújtósunk,
gyertyánk van elegendő. Mindenki varrjon magának egy zacskót, s abba tesszük a pénzünket,
ha útnak indulunk.
- Listát kell készítenünk azokról a holmikról, amiket meneküléskor magunkkal viszünk s előre
becsomagolunk a hátizsákokba is. Ha itt lesz az ideje, egy-egy megfigyelőt állítunk az első és
a hátsó padlásra. És hogyan használjuk fel a sok élelmet, ha nem lesz se víz, se gáz, se
villany?
- Majd főzünk a kályhán. Vizet pedig a csatornából merítünk, megszűrjük és felforraljuk.
Kimossuk a nagy demizsonokat és megtöltjük őket vízzel.
84
Napok óta csak erről hallok. Invázió itt, invázió ott, vitatkozás éhezésről, halálról, bombázásról,
tűzoltófecskendőkről, hálózsákokról, zsidó személyi igazolványokról, mérges gázokról
stb., stb. Mindez nem valami biztató. A hátsó traktusbeli férfiak találó meglátásaira jellemző a
következő, Henkkel folytatott párbeszéd:
A hátsó traktus: - Attól félünk, hogy a németek visszavonulás közben magukkal hurcolják az
egész lakosságot.
Henk: - Lehetetlen, hiszen ehhez nincs is elég vonatuk.
H. T.: - Vonatuk? Hát maga azt hiszi, hogy a németek kocsiba ültetnék a népet? Eszükbe se
jutna. Mehetne mindenki gyalogosan. (Dussel azt szokta erre mondani: per pedes apostolorum.)
H.: - Nem hiszem. Maguk mindent túl sötét szemüvegen keresztül néznek. Mi hasznuk volna
a németeknek abból, ha maguk előtt hajtanák az embereket?
H. T.: - Hát nem emlékszik rá, hogy mit mondott Göbbels? - „Ha vissza kell vonulnunk,
valamennyi megszállt területen becsapjuk magunk mögött az ajtót.”
H.: - Mondtak ők már sok mindent.
H. T.: - Szóval maga szerint a németek sokkal jobbak és emberségesebbek, semhogy ilyet
tennének. De higgye el, ők úgy gondolják, ha nekik pusztulniok kell, akkor hadd vesszen el
mindenki, aki a hatalmukban van.
H.: - Mondhat, amit akar, úgysem hiszem el.
H. T.: - Mindig ugyanaz a nóta. Senki sem hajlandó elhinni, hogy veszedelem fenyegeti, csak
akkor, amikor már a saját bőrén érzi.
H.: - Ezt maguk csak gondolják, de biztosat nem tudnak.
H. T.: - Mi ezt már mind megértük előbb Németországban, aztán meg itt. Na és ami Oroszországban
történik.
H.: - Most ne beszéljünk a zsidókról. Hogy a németek mit művelnek Oroszországban, arról
senki sem tud biztosat. Az angolok és az oroszok valószínűleg ugyanolyan túlzott propagandát
folytatnak, akárcsak a németek.
H. T.: - Dehogy. Az angol rádió mindig az igazat mondja. De tegyük fel, hogy a hírek
túloznak, a tények akkor is beszélnek, hiszen azt maga se vonhatja kétségbe, hogy Lengyelországban
és Oroszországban sok millió békés embert minden teketória nélkül meggyilkoltak
vagy elgázosítottak.
Nem is folytatom tovább, nem akarlak tovább terhelni. Teljesen nyugodt vagyok, s nem törődöm
az egésszel. Odajutottam, hogy már nem is nagyon érdekel, meghalok-e, vagy életben
maradok-e. A világ nélkülem is tovább forog, s úgyse tudom feltartóztatni az eseményeket.
Lesz, ami lesz. Egyebet úgyse tehetek, mint hogy tanulok s remélem, hogy megmenekülök.
Anned
1944. február 12, szombat
Drága Kittym!
A nap süt, az égbolt mélykék, pompásan fúj a szél, s én úgy, de úgy vágyom mindenre...
Beszélgetésre, barátokra, egyedüllétre, s nagyon szeretnék... sírni! Érzem, majd szétpattanok, s
85
tudom, hogy ezen csak a sírás segítene. Sajnos, képtelen vagyok sírni. Nyugtalankodom, egyik
szobából a másikba megyek, friss levegőt szippantgatok az ablak résén át, s mintha a szívem
dobogása azt mondaná: „Miért nem teszed végre azt, amire vágyol!”
Úgy látszik, testem-lelkem érzi a tavaszt. Igyekszem úgy viselkedni, mint máskor, pedig
teljesen fel vagyok dúlva, magam se tudom, mit tegyek, mit olvassak, mit írjak, csak azt
tudom, hogy tele vagyok vágyakozással...
Anned
1944. február 13, vasárnap
Drága Kittym!
Vasárnap óta nagy változás történt velem. Tudod, ez úgy volt, hogy valamiféle vágy támadt
bennem s bár ez a vágy még mindig él... kicsit, egy icipicit megnyugodtam. Már vasárnap
reggel észrevettem, hogy Peter egyre olyan különösen néz rám, másképp, mint azelőtt; meg se
tudnám magyarázni, hogyan.
Sokáig azt hittem, hogy Peter Margot-ba szerelmes, de most úgy érzem, tévedtem. Egész nap
szándékosan kerültem, mert ha néha meglátom, akkor, igen, akkor valami furcsa, jó érzés
fogott el és az ilyesmivel csínján kell bánni.
Borzasztóan vágyom az egyedüllétre. Apának feltűnt, hogy nem vagyok olyan, mint máskor,
de hát mindent csak nem mondhatok el neki. - Hagyjatok békén, hagyjatok magamra! - a
legszívesebben mindig ezt hajtogatnám. Pedig ki tudja, egyszer talán még többet leszek
egyedül, mint szeretném!
Anned
1944. február 14, hétfő
Drága Kittym!
Vasárnap este Pimen és rajtam kívül mindenki rádiót hallgatott. A „német mesterek
halhatatlan muzsikáját” közvetítették. Dussel folyton babrálta a készüléket. Peter és a többiek
bosszankodtak. Este tizenegykor aztán Peterből kitört a visszafojtott idegesség s kissé ingerülten
arra kérte Dusselt, hogy hagyja végre abba a csavargatást. Dussel gőgösen visszavágott:
- Ich mach’ das schon.12 Peter megdühödött és visszafeleselt, Van Daan úr a fia pártjára kelt, s
Dusselnek végül is engednie kellett. Semmi más nem történt.
Az egész nem volt különösen fontos, de Peter nyilván mégis nagyon a szívére vette.
Mindenesetre ma reggel, amikor a padláson egy könyvszekrényben keresgéltem, oda jött és
elmesélte a történteket. Addig nem is tudtam róla. Peter látta, hogy figyelmesen hallgatom s
csakhamar belemelegedett a beszédbe.
- És tudod - folytatta - én nem szólalok meg egyhamar; ugyanis hamar belezavarodom,
dadogok, elpirulok, összekeverem a szavaimat s végül elhallgatok, mert nem találom meg a
kellő kifejezést. Tegnap is ez történt velem. Egészen mást akartam mondani, de amikor
belekezdtem, szörnyen kijöttem a sodromból. Volt azelőtt egy rossz szokásom. Legszívesebben
most is ehhez folyamodnék. Ha felbosszantottak, inkább az öklömmel, semmint vitával
szereztem magamnak elégtételt. Persze, ezzel a módszerrel nem sokra megyek. Csak téged
12 Bízd csak rám!
86
csodállak a jó svádádért. Te legalább mindenkinek megmondod a véleményed és nem
zavarodsz bele.
- Nagyon tévedsz - feleltem - legtöbbször egészen mást mondok, mint amit szerettem volna,
aztán meg túl sokat beszélek, sokat és sokáig, s ez is elég kellemetlen.
Magamban nevettem az utolsó mondat miatt, de ha azt akartam, hogy tovább folytassa, nem
árulhattam el, hogy mulatok. Fogtam hát egy párnát, leültem a földre, két kezemmel átkulcsoltam
a térdem és figyelmesen hallgattam.
Szörnyen örülök, hogy van még valaki a házban, aki éppúgy dührohamokban szenved, mint
én. Peternek szemmel láthatóan jólesett, hogy a legsúlyosabb szavakkal illethette Dusselt, s
nem kellett félnie, hogy elárulják. Én meg boldog voltam, hogy úgy megértjük egymást
Peterrel, mint azelőtt a barátnőimmel.
Anned
1944. február 16, szerda
Drága Kittym!
Margot-nak ma van a születésnapja. Peter is bejött azzal az ürüggyel, hogy megnézi az
ajándékokat, de sokkal tovább maradt, mint ameddig ilyenkor szokásos. Ezt még sohasem
tette. Délben én szolgáltam fel a kávét s azután krumpliért mentem Margot helyett, mert
legalább egyszer egy évben meg akartam ettől kímélni. Át kellett mennem Peter szobáján. Ő
készségesen lerakta a holmiját a padláslépcsőről. Kérdeztem, hogy becsukjam-e magam után a
padlásajtót. - Igen - válaszolta - csukd csak be, aztán kopogj, ha visszajössz, majd kinyitom.
Megköszöntem, felmentem és jó tíz percig válogattam a krumplit a nagy hordóból. Kikerestem
a legapróbbakat. Belefájdult a hátam és fáztam. Természetesen nem kopogtam, hanem
magam nyitottam ki az ajtót. Peter nagyon szolgálatkészen elém jött s átvette tőlem a
krumplisfazekat. - Sokat keresgéltem, de ennél apróbbat nem találtam - jegyeztem meg.
- Megnézted a nagy hordót is?
- Igen, felforgattam mindent.
Eközben már a lépcső alján álltam. Peter a kezében levő fazékba nézett s megjegyezte: -
Nagyszerűen kiválogattad. Gratulálok! - tette még hozzá, miközben átvettem tőle az edényt s
oly meleg és gyengéd pillantást vetett rám, hogy valami melegség futott végig rajtam.
Határozottan úgy láttam, hogy kedveskedni szeretett volna, de mert nem akart dicshimnuszba
kezdeni, szája helyett a szeme beszélt. Óó, én igen jól megértettem s kimondhatatlanul hálás
voltam érte. Még most is elfog a boldogság érzése, ha magam elé idézem a szavait és a
tekintetét.
Amikor végre lementem, anya kért, hogy hozzak le krumplit a vacsorához is. Készségesen
vállaltam, hogy még egyszer felmegyek. Peter szobájába érve bocsánatot kértem, hogy még
egyszer zavarom. Ő pedig, amikor már felmenőben voltam, megállt a fal és a padláslépcső
között s elkapta a karom. Mindenáron tartóztatni akart. - Majd felmegyek én - erősködött, de
én azt feleltem, hogy felesleges, mert most úgyse kell apró krumplit kiválogatnom. Ezzel
meggyőztem, s elengedte a karom.
Visszafelé jövet kinyitotta előttem a padlásajtót, s elvette a fazekat. - Mit csinálsz? -
kérdeztem.
- Tanulok franciául - felelte.
87
Kértem, engedje megnéznem az írásbeli feladatát, aztán kezet mostam s leültem a díványra,
vele szemben.
Miután kicsit magyarázgattam neki a franciát, beszédbe elegyedtünk. Elmondta, hogy
Holland-Indiába szeretne kijutni s kint egy ültetvényen élni. Beszélt otthoni életéről, arról,
hogy a szülei feketekereskedelmet űztek. Magáról az a véleménye, hogy mihaszna. Figyelmeztettem,
hogy nagyfokú kisebbrendűségi érzésben szenved. Szó volt a zsidóságról is.
Nézete szerint jobb lett volna kereszténynek születni. Peter a háború után keresztény szeretne
lenni. Megkérdeztem tőle, ki akar-e keresztelkedni, de erre kitérő választ adott. Azt mondta, a
háború után úgyse törődnek majd vele, hogy keresztény-e, zsidó-e valaki.
Közben kissé megrendültem. Elszomorított, hogy még mindig megtalálom benne a
tisztességtelenség maradványait. De különben igen kedélyesen elbeszélgettünk apámról, az
emberismeretről és más egyébről, amire már nem is emlékszem.
Fél öt volt, amikor elmentem tőle.
Este is mondott valamit, ami nagyon jólesett. Egy filmsztárról volt szó, akinek a képét tőlem
kapta, s azóta - vagy másfél esztendeje - ott függ a szobájában. Mikor kijelentette, hogy
nagyon szereti ezt a képet, felajánlottam, hogy odaadom neki még néhány más filmszínész
fényképét is.
- Nem - válaszolta - maradjon nálam inkább csak ez az egy. Ezt mindennap látom, és már
egészen jó barátok lettünk.
Most értem csak meg igazán, miért szorítja mindig úgy magához Mouschit. Persze neki is
szüksége van gyengédségre.
Még valamiről beszélt, amiről majdhogy megfeledkeztem. Azt mondta: - Nem ismerem a
félelmet, csak akkor, ha valami bajom van! De majd erről is leszokom.
Peter kisebbrendűségi érzése igen nagyfokú. Például mindig azt hiszi magáról, hogy nagyon
buta, mi meg rendkívül okosak vagyunk. Ha segítek neki a francia tanulásnál, ezerszer
megköszöni. Egyszer igazán meg is mondom neki: - Hagyd már abba ezt a szamárságot. Te
viszont sokkal jobban értesz az angolhoz meg a földrajzhoz.
Anned
1944. február 18, péntek
Drága Kittym!
Valahányszor felmegyek a padlásra, ez azért történik, hogy „Őt” láthassam. Itteni életem most
már sokkal elviselhetőbb, újra van célja, ismét van miért örülnöm.
Barátom, érzelmeim tárgya ugyanis mindig jelen van, s Margot kivételével nem kell vetélytársaktól
tartanom. Ne gondold, hogy szerelmes vagyok, szó sincs róla, de mindig az az
érzésem, hogy köztem és Peter között kifejlődik valami egészen szép, kölcsönös bizalmon
alapuló igaz barátság. Ha csak tehetem, felmegyek hozzá. Most már nem úgy van, mint
azelőtt, hogy nem tudja, miről beszéljen velem. Még akkor is beszél, amikor kilépek az ajtón.
Anya nem nézi jó szemmel, hogy feljárok. Azt állítja, terhére vagyok Peternek, s jobb, ha
békén hagyom. Hát csakugyan nem érti, hogy nekem is lehetnek érzéseim?
Valahányszor Peter kis szobájába lépek, anya furcsán néz rám. Ha a padlásról jövök,
megkérdi, hol voltam. Elviselhetetlen az ilyesmi.
Anned
88
1944. február 19, szombat
Drága Kittym!
Újra itt a szombat. Ez már egymagában is eleget mond.
A reggel nyugalmasan telt el. Felmentem a konyhába segíteni, de „Vele” csupán futólag
beszélhettem. Délután fél háromkor, amikor mindenki visszavonult a szobájába olvasni vagy
aludni, magamra kaptam takarómat és leszaladtam a főnöki irodába; olvasgattam és írtam az
íróasztalnál. Kis idő múlva azonban úgy megtelt a szívem keserűséggel, hogy fejemet a
kezembe temettem és kitört belőlem a zokogás. Potyogtak a könnyeim és borzasztó szerencsétlennek
éreztem magam. Miért nem jött le legalább „Ő”, hogy megvigasztaljon? Már négy
óra volt, amikor újra felmentem az emeletre. Szívemben azzal a reménnyel, hogy Vele
találkozom, krumpliért mentem a padlásra. Sajnos, míg én a fürdőszobában a hajamat
rendezgettem, lement a raktárba a Moffi cica után.
Egyszerre csak azt vettem észre, hogy szememet újra elárasztják a könnyek. Gyorsan
berohantam a W. C.-be, útközben azonban még a kézitükröt is magamhoz vettem. Aztán ott
ültem, teljesen felöltözve, s míg könnyeim piros kötényemre sötét foltokat festettek,
mélységes bánat fogott el.
Azután eszembe jutott, hogy így sohasem hódíthatom meg Petert. De tán nem is tetszem neki,
s nincs szüksége bizalmas barátra. Sőt lehet, hogy teljesen közömbös vagyok számára és
végleg egyedül maradok, társ nélkül, Peter nélkül. Újból elfogott a reménytelenség, a
vigasztalanság érzése. Ó, bárcsak megint a vállára hajthatnám a fejem, bárcsak ne érezném
magam oly reményvesztetten, elhagyatottan, oly egyedül! Lehet, hogy már nem törődik velem
és másokra is vet olvadozó pillantásokat. Tán csak én képzeltem úgy, hogy ezek a pillantások
nekem szóltak? Ó, Peter, nem hallod, nem látod, mi megy végbe bennem? Azt hiszem, nem
tudnám elviselni a valót, mely bizonyára igen kiábrándító!
Később újból felülkerekedett bennem a bizakodás, reménykedtem, de a könnyeim azért csak
hullottak tovább.
Anned
1944. február 23, szerda
Drága Kittym!
Tegnap óta gyönyörű az idő s egészen felvidultam tőle. Reggelenként felmegyek a manzárdra,
ahol Peter tanul s kiszellőztetem a tüdőmből a nyomott szobalevegőt. Kedvenc helyemen, a
padlón ülök s gyönyörködöm a kék égben, a kopasz vadgesztenyefákban, az ágakon ragyogó
gyantacseppekben, a sirályokban és a többi madárban. Ha bukórepülést végeznek, olyanok,
mintha ezüstből volnának.
Peter fejét egy vastag tetőgerendának támasztva álldogált. Én ültem. Élveztük a friss levegőt,
kinéztünk a manzárdszoba ablakán s éreztük: mindez olyan, hogy nem szabad szavakkal
megszentségteleníteni. Soká gyönyörködtünk így együtt, s mikor Peter elment fát vágni, már
tudtam, hogy nagyszerű fiú.
Felszaladt a padláslépcsőn. Én követtem. Amíg a fát vágta, teljes negyedóra hosszat, egyikünk
se szólalt meg. A helyemről figyeltem. Szemmel láthatóan elkövetett mindent, hogy jól vágja
a fát, csakhogy lássam, milyen erős. Közben a nyitott tetőablakon kinéztem Amszterdamra,
végig a háztetőkön, egészen a látóhatárig, amely olyan halványkék volt, hogy szinte bele89
olvadt az összképbe. Amíg ez lehetséges - gondoltam - amíg ebben gyönyörködhetem,
láthatom a napot s a felhőtlen eget, nem lehetek szomorú.
Aki retteg valamitől, magára maradt vagy szerencsétlen, egyetlen és legjobb módszer, ha
kimegy a szabadba, oda, ahol teljesen egyedül lehet, egyedül az égbolttal, a természettel és
Istennel. Csak akkor, egyedül csak akkor érezheti, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, s
hogy Isten azt akarja, hogy boldogok legyünk az egyszerű, de gyönyörű természet ölén. Amíg
van természet - s valószínűleg mindig is lesz, éljünk bármily nehéz körülmények között is -
vigaszt nyújt minden bánatunkban. Meggyőződésem, hogy a természet enyhíti minden
nyomorúságunkat. Talán lesz valakim, akivel megoszthatom a túláradó boldogságnak ezt az
érzését, valakim, aki ugyanúgy érez, mint én!
GONDOLATOK
Mi itt régóta sokat, igen sokat nélkülözünk és én is ugyanúgy nélkülözök, mint Te. Nem
anyagiakra gondolok, azzal el vagyunk látva, nem, hanem lelkiekre. Szabadságra és levegőre
vágyom, akárcsak Te. Most azonban úgy érzem, gazdagon kárpótolva vagyunk ezekért a
nélkülözésekért. Mindez akkor jutott hirtelen eszembe, amikor ma reggel ott ültem az ablak
alatt. Természetesen belső kárpótlásra gondolok.
Amikor az ablakon kinéztem, egyenesen és bensőségesen szembenéztem Istennel és a
természettel, s boldog voltam, csak boldog, semmi egyéb. És Peter is itt van. Amíg örül a
lelkem, amíg örülök a természetnek, az egészségemnek és sok egyébnek, addig, amíg ilyen
érzések élnek bennem, mindig újra meg újra boldog leszek.
Az ember gazdagságot, tekintélyt, mindent veszíthet, a lelki boldogsága azonban legfeljebb
csak háttérbe szorulhat, de újra és újra éled, amíg csak él.
Amíg bátran nézel az égre, addig érzed, hogy tiszta a lelked és újra boldog leszel.
Anned
1944. február 26, szombat
Drága Kittym!
Kora reggeltől késő estig tulajdonképpen egyebet sem teszek, mint Peterre gondolok. Képével
alszom el, vele álmodom s ébredéskor is magam előtt látom.
Meg vagyok győződve arról, hogy Peter meg én nem is különbözünk egymástól annyira, mint
ahogy a látszat mutatja. Azt is megmagyarázom, hogy miért. Mind a ketten nélkülözzük az
igazi anyát. Az övé felületes, szeret flörtölni és nem sokat törődik a fia gondolataival. Az
enyémben, bár foglalkozik velem, nincs tapintat és igazi anyai érzés.
Peter meg én, mind a ketten vívódunk. Mindkettőnk lelke bizonytalan még, zsenge és
törékeny; nem volna szabad bennünket keményen kezelni. Nálam, ha mégis megteszik, ez
azzal az eredménnyel jár, hogy dühroham fog el, de nem törhet ki belőlem. Magamba fojtom
hát indulataimat, csörömpölök, hangoskodom úgy, hogy szinte azt szeretnék, ha ott se volnék.
Ezzel szemben Peter zárkózott, csendes, szótlan, álmatagon és gyáván magába vonul.
Hogyan és mikor találunk hát végre egymásra?
Nem tudom, meddig uralkodik még az eszem a vágyaimon.
Anned
90
1944. február 28, hétfő
Drága Kittym!
Lidércnyomás üldöz éjjel és nappal. Majd minden órában látom s nem mehetek hozzá, el kell
titkolnom érzéseimet, vidámságot erőltetek magamra, pedig kétségbe vagyok esve.
Peter Wessel és Peter Van Daan egyetlen Peterré olvadt össze, aki jó, aki kedves, és aki után
rettentően vágyakozom.
Anya kellemetlen, apa kedves és ezáltal még kellemetlenebb, s Margot köztük a legkellemetlenebb.
Elvárja, hogy vidám arcot vágjak, én pedig szeretném, ha békén hagynának.
Peter nem jött hozzám, amikor felmentem a manzárdra, hanem a padláson kalapált valamit.
Minden kalapácsütés egy-egy darabot tört le a bátorságomból s még jobban elszomorított.
Közben idehallatszott a távoli harangjáték: „Ép testben ép lélek!” Tudom - szentimentális
vagyok, kétségbeesett és ostoba.
Óó, édes Kittym, segíts rajtam!
Anned
1944. március 1, szerda
Drága Kittym!
Saját ügyeim háttérbe szorultak, mégpedig... egy betörés miatt. Lassan unalmasakká válnak a
betörésekről szóló beszámolóim, de hát nem tehetek róla, ha a betörőknek élvezetük telik
abban, hogy megtiszteljék a Kolen & Co. céget. Ez a betörés sokkal komolyabb volt, mint az
első, 1943 júliusában.
Tegnap este, amikor Van Daan úr szokás szerint fél nyolckor lement Kraler irodájába,
észrevette, hogy az üvegajtók tárva-nyitva állnak s nyitva felejtették az irodaajtót is. Csodálkozott
is rajta. Tovább ment s egyre nagyobb lett a meglepetése, amikor a többi ajtót is mind
nyitva találta s az első irodahelyiségben rettentő nagy rendetlenséget látott. Tolvaj járt itt -
gondolta hirtelen, s hogy nyomban meggyőződjék róla, leszaladt a lépcsőn, megvizsgálta a
bejáratot s a biztonsági zárakat is kitapogatta. Mindent zárva talált. „Ejnye, de hanyag volt ma
Peter is, Elli is”, gondolta magában, rövid ideig még elüldögélt Kraler szobájában, majd
lekattintotta a lámpát és feljött, de sem a kitárt ajtóknak, sem a rendetlen irodának nem
tulajdonított különösebb jelentőséget.
Ma reggel Peter már korán kopogtatott szobánk ajtaján azzal a nem éppen kellemes hírrel,
hogy tárva-nyitva a bejárat és hogy a faliszekrényből eltűnt Kraler vetítőgépe és új aktatáskája.
Megbíztuk Petert, hogy zárja be az ajtót. Van Daan elmesélte, hogy mit tapasztalt előző este s
mindnyájan nagyon nyugtalankodtunk.
Az esetet nem tudtuk másra magyarázni, mint hogy a tolvajnak is van kulcsa, mert a zár nem
volt feltörve. Bizonyára már a kora esti órákban belopózott a tettes, bezárta maga után az ajtót,
s amikor Van Daan magzavarta, elbújt, majd távozása után zsákmányával elmenekült, sietségében
azonban nyitva felejtette az ajtót. Vajon kinek lehet kulcsa a bejárathoz? S miért nem
ment be a raktárba? Talán valamelyik raktári munkásunk volt a tettes s kérdés, nem árul-e el
bennünket most, hogy hallotta, de talán látta is Van Daant?
Az eset bizony hátborzongató, hiszen nem tudhatjuk, hogy az illető betörőnek nincs-e
szándékában még egyszer behatolni hozzánk. Vagy talán ő is megijedt, amikor látta, hogy
még valaki jár ott?
Anned
91
1944. március 2, csütörtök
Drága Kittym!
Margot meg én tegnap fent jártunk Peternél. Bár így hármasban nem oly élvezetes az
együttlét, mint ahogyan elképzeltem, tudom, hogy Margot a legtöbb kérdésben ugyanúgy
vélekedik, mint én.
Elli mosogatás közben elpanaszolta anyának és Van Daannénak, hogy mennyire el van
keseredve. S mit gondolsz, mivel vigasztalták?
Tudod, hogy anya mit tanácsolt neki? Gondoljon arra a sok emberre, akiknek manapság
pusztulás a sorsa. De kit vigasztal a mások szerencsétlensége, amikor maga is boldogtalan?
Ezt meg is mondtam nekik. A válasz: „Ehhez Te nem értsz!”
Hogy ezek a felnőttek milyen hülyék és buták! Mintha Peternek, Margot-nak, Ellinek meg
nekem, nem ugyanazok volnának az érzéseink, mint nekik. Ezt csak az anyai szív s az igazi
baráti szeretet tudná megérteni. De a mi anyáink szemernyit sem értenek hozzánk. Van
Daanné talán még inkább, mint anya. Jaj de szerettem volna még valamit mondani szegény
Ellinek, olyasmit, amitől tapasztalatom szerint megvigasztalódott volna. Apa azonban
közbelépett és félretolt.
Milyen ostobák mind! Nekünk nem lehet véleményünk. De hát ők szörnyen modernek. Még
hogy nekünk nincs véleményünk! Mondják inkább, hogy fogjuk be a szánkat, de ne azt, hogy
nem értünk hozzá. Egyik ember sem tilthatja meg a másiknak, hogy véleménye legyen
valamiről, bármily fiatal is az a másik.
Ellinek, Margot-nak, Peternek meg nekem odaadó szeretetre volna szükségünk; ez hiányzik
mind a négyünknek. És senki sem ért meg bennünket, főleg ezek az itteni ostoba bölcsek nem.
Mert mi sokkal érzékenyebbek vagyunk, sokkal mélyebben gondolkodunk, mint ahogy ők
sejtik.
E pillanatban anya megint zsémbes hangulatban van. Nyilván féltékeny, mert mostanában
többet beszélgetek Van Daannéval, mint vele.
Ma délután elcsíptem Petert. Jó háromnegyed óráig beszélgettünk. Peternek igen nehezére
esett önmagáról beszélni. Csak lassanként melegedett fel. Elmondta, hogy szülei gyakran
vesznek össze a politikán, egy cigarettán és más egyében. Nagy zavarban volt.
Aztán én meséltem a szüleimről. Peter nagyon védte apát. - Nagyszerű fickó - mondta. Utána
még beszéltünk az alsó és felső emeleten lakókról. Kicsit elképedt, amikor megtudta, hogy
még mindig nem kedveljük a szüleit.
- Peter - mondottam - tudod, hogy őszinte vagyok, hát miért ne valljam be, hogy mi is látjuk a
hibáikat. - Még azt is megmondtam a többi között, hogy: - Peter, én nagyon szívesen foglalkoznék
veled, ha megengednéd. Hiszen csak őrlődöl itt, a két család között, és tudom, ha nem
is mondod, hogy bánatod van.
- Óó, én nagyon örülnék, ha foglalkoznál velem.
- Talán jobb volna, ha apához fordulnál. Ő semmit sem mond tovább, mindent nyugodtan
elmondhatsz neki!
- Igen, ő igazi bajtárs.
- Nagyon szereted őt, ugye? - Peter bólintott s én folytattam: - Hát, ha tudni akarod, ő is szeret
téged.
92
Hirtelen rám pillantott, aztán elvörösödött. Igazán megható volt, hogy mennyire boldoggá tette
ez a pár szó.
- Gondolod? - kérdezte.
- Igen - feleltem - erre abból a néhány szóból is következtetni lehet, amit néhanapján rólad
mond.
Peter nagyszerű fickó, akárcsak apa!
Anned
1944. március 3, péntek
Drága Kittym!
Ma este, amikor belenéztem a gyertyafénybe, megint boldog és nyugodt voltam. Nekem
valahogy omát jelenti a péntek esti gyertyafény, s oma az, aki megvéd, oltalmaz és mindig
boldoggá tesz.
De... van valaki, aki uralkodik a hangulataimon és ez... Peter. Amikor ma este krumpliért
mentem és kezemben a teli lábassal megálltam a lépcsőn, Peter megkérdezte:
- Mit csináltál ma délután?
Leültem a lépcsőre, s beszélgetni kezdtünk. Letettem a lábast a földre s csak negyed hatkor
(egy órával később) vittem le a krumplit a szobába.
Peter egy szóval sem említette többé a szüleit. Csak könyvekről és régi életünkről beszélgettünk.
Milyen meleg tekintete van ennek a fiúnak; kis híja, hogy bele nem szerettem. Ma este
szóba is hozta, amikor krumplihámozás után bementem hozzá és elmondtam, hogy nagyon
melegem van.
- Margot-n és rajtam azonnal meglátszik a hőmérsékletünk. Sápadtak vagyunk, ha fázunk s
vörösek, ha melegünk van - kezdtem.
- Talán szerelmes vagy? - kérdezte.
- Ugyan mért volnék szerelmes? - válaszoltam meglehetősen ostobán.
- Mért ne! - mondta Peter, de aztán vacsorához hívtak bennünket.
Vajon mi volt a szándéka ezzel a kérdéssel? Ma végre hozzájutottam, hogy megkérdezzem,
nem kellemetlen-e neki a fecsegésem. Csak annyit felelt, hogy:
- Semmi kifogásom sincs ellene!
Lehet, hogy csak félszegségből válaszolt így, de ezt már nem tudom megítélni.
Látod, Kittym, olyan vagyok, mint az a szerelmes, aki semmi másról nem tud beszélni, csak a
kedveséről. Nekem Peter csakugyan kedves. Vajon mikor közölhetem ezt vele?
Persze csak akkor, ha tudom, hogy én is kedves vagyok neki, bár nyilvánvaló, hogy karmolós
cica vagyok s kesztyűtlen kézzel nemigen lehet hozzám közeledni. Pedig Peter ragaszkodik a
nyugalmához. Így hát fogalmam sincs róla, hogy tetszem-e neki. De előbb meg kell hogy
ismerjük egymást. Már alig várom, hogy fel merjük vetni egymásnak a kérdéseket. Ki tudja,
lehet, hogy hamarabb bekövetkezik ez az idő, semmint gondolnám! Naponta jó néhányszor
cinkos pillantásokat vet rám, én visszakacsintok, s mind a ketten boldogok vagyunk.
93
Bizonyára bolondság tőlem az ő boldogságáról beszélni, de biztosra veszem, hogy ugyanúgy
érez, mint én.
Anned
1944. március 4, szombat
Drága Kittym!
Ez a szombat hónapok óta először nem olyan unalmas és szomorú, mint a többi. S ezt egyesegyedül
csakis Peternek köszönhetem.
Amikor tegnap fel akartam teregetni a kötényemet a padláson, apa megkérdezte, volna-e
kedvem egy kicsit franciául beszélgetni. Beleegyeztem. Előbb franciául társalogtam és megmagyaráztam
valamit Peternek, aztán pedig áttértünk az angolra. Apa felolvasott egy Dickenskönyvből,
és én földöntúli boldogságban úsztam, hogyne, hiszen apával egy széken, szorosan
Peter mellett ültem.
Tizenegy órakor leszaladtam. Fél tizenkettőkor ismét felmentem. Peter már várt rám a
lépcsőn. Háromnegyed egyig beszélgettünk. Amikor csak alkalmam nyílik rá, például étkezés
után, ha kimegyek a szobából és senki sem hallja, odasúgja:
- A viszontlátásra, Anne, nemsokára.
Juj, milyen boldog vagyok! Hát szeret? Mindenesetre kedves fiú, s annyi bizonyos, hogy
nagyszerűen el lehet vele beszélgetni.
Őnagysága nem kifogásolja, ha beszélgetek a fiával, de azért ma bizalmaskodva megkérdezte:
- Megbízhatom-e bennetek, ha odafenn vagytok?
- Természetesen - feleltem sértődötten - csak nem gondol rosszat rólunk!
Boldog vagyok, hogy reggeltől estig Peterrel lehetek.
Anned
1944. március 6, hétfő
Drága Kittym!
Peter arckifejezésén látom, hogy ő is tépelődik, nemcsak én, s igen bosszantott, amikor este
őnagysága gúnyosan megjegyezte:
- Íme, „A Gondolkodó!” - Peter zavarában elpirult, én pedig alig tudtam türtőztetni magam.
Hogy egyesek miért nem vigyáznak jobban a nyelvükre!
El se képzeled, édes Kittym, milyen nehéz tétlenül nézni, mennyire egyedül van Peter.
Teljesen együtt érzek vele, mintha mindez velem történne. Milyen boldogtalan lehet szegény
fiú szüleinek szeretetmegnyilvánulásai és civakodásai közepette! Pedig igen nagy szüksége
volna szeretetre.
Egészen meghatott, amikor kijelentette, hogy nincs szüksége barátra. Mennyire téved! Azt
hiszem, maga sem hitte el, amit mondott.
Szegény ragaszkodik az egyedülléthez, közömbösséget színlel, játssza a felnőtt férfit, csak
hogy ki ne essen a szerepéből és soha, senki ne vegye észre, hogy mennyire el van keseredve.
94
Szegény Peter, meddig bírod még ezt a színészkedést? Nem lesz-e az emberfeletti megerőltetésnek
szörnyű kitörés a vége?
Ó, Peter, bárcsak segíthetnék rajtad! Együtt csak jobban leküzdhetnénk a magányosságunkat!
Mostanában sokat gondolkozom, de annál kevesebbet beszélek. Csak akkor vagyok boldog,
ha Petert látom, s még inkább, ha a nap is kisüt. Tegnap hajmosás közben hangosan nevetgéltem,
mert tudtam, hogy Peter ott ül a szomszéd szobában. Isten tudja, minél nyugodtabb a
lelkem, annál vidámabb vagyok.
Vajon ki lesz majd az első, aki felfedezi és áttöri lelkem páncélját? Még szerencse, hogy Van
Daanéknak nem lányuk van, hanem fiuk, mert akkor hódításom nem volna ilyen nehéz, szép
és nagyszerű; egy lány nem vonzana úgy, mint egy fiú.
Ui. Tudod, Kittym, hogy őszintén megírok mindent; bevallom tehát, hogy csak a találkozásokért
élek. Remélem, egy szép napon rájövök, hogy ő is mindig csak rám vár. Rettentően
örülök, ha gyenge, félszeg közeledését látom. Azt hiszem, ő is ugyanolyan boldogan öntené ki
a szívét s nem sejti, hogy engem éppen a gyámoltalansága hat meg.
Anned
1944. március 7, kedd
Drága Kittym!
Ha mostanában rágondolok, hogyan is éltem 1942-ben, olyan valószínűtlennek tűnik az egész.
Ez a gyöngyélet egy más Annénak jutott osztályrészül s nem annak, aki most olyan bölcs.
Bizony gyöngyélet volt az. Lépten-nyomon imádók vettek körül, volt vagy húsz barátnőm és
jó ismerősöm, a legtöbb tanárnak én voltam a kedvence, apa és anya agyonkényeztettek,
rengeteg cukrot kaptam, s volt elég zsebpénzem is. Mi kell még?
Persze szeretnéd megkérdezni, hogyan tudtam ennyi embert megnyerni? Peter ezt „vonzóerőnek”
nevezi, de hát nem egészen van így. A tanáraim kedvelték talpraesett válaszaimat, jót
mulattak tréfás megjegyzéseimen, mosolygós arcomon, éles megfigyelőképességemen. Pedig
mi más voltam, mint egy sokat flörtölő, kacér és vidám kislány? De néhány jó tulajdonságom
is akadt: szorgalmas voltam, becsületes és bőkezű, ezért becsültek meg. Soha, senkinek nem
mondtam nemet, ha le akarta másolni a feladatomat, ha volt cukrom, bőven osztogattam, és
nem voltam öntelt.
Vajon nem tett volna-e idővel elbizakodottá, hogy így körülrajongtak? Szerencsére az
ünneplés kellős közepéből hirtelen belepottyantam a való életbe. Így is jó egy évbe telt, míg
megszoktam, hogy nincsenek már rajongóim.
Milyennek ismertek az iskolában? Főkolomposnak, az összes csínyek kieszelőjének. Rosszkedvű
vagy nyafogós sosem voltam. Nem csoda hát, ha a fiúk szerettek velem biciklizni, és
udvarolgattak is.
Úgy gondolok erre az Annéra, mint valami kedves, de felületes kislányra, akinek nincs már
hozzám semmi köze. Peter jogosan mondta rólam: - Ha láttalak, állandóan két-három fiú és
nagy csapat lány vett körül. Mindig csak nevettél és te voltál a középpont.
Mi maradt meg ebből a leányból? Hát igen. A nevetésről meg a feleselésről még nem szoktam
le, s ugyanúgy vagy még jobban, megkritizálok mindenkit, s flörtölni is tudok, ha... akarok.
Szó sincs róla, szeretnék még egy-egy este, néhány napig, esetleg egy hétig gondtalanul és
vidáman élni. A hét végén azonban halálosan unnám magam, s igen hálás volnék bárkinek,
95
aki hajlandó volna velem valamilyen komoly kérdésről beszélni. Nem nevetgélő imádókra,
hanem határozott fellépésű és jellemű barátokra van szükségem. Tudom, így jóval kevesebben
lesznek körülöttem. De nem bánom, fő, hogy őszinte jó barátokat találjak.
Mindezek ellenére 1942-ben sem voltam egészen boldog; gyakran éreztem elhagyatottnak
magam, de mert reggeltől estig el voltam foglalva, nem gondolkozhattam rajta és szórakoztam,
amennyire csak tudtam. Tudatosan vagy ösztönösen tréfával igyekeztem kitölteni a
bennem levő űrt. Most visszatekintek életemre és munkámra. Életem egy időszaka visszavonhatatlanul
lezárult. A gondtalan és játszi iskolás kor soha nem tér többé vissza.
Most már nem is vágyódom ezután. Kinőttem belőle. Ma már nemcsak vidámságból áll az
életem. Énem egy része mindig komoly.
Erős nagyítóval vizsgálgatom életemet 1944 újév napjáig. Csupa napsugár volt, amíg otthon
laktunk. Aztán 1942-ben hirtelen, minden átmenet nélkül idekerültem a veszekedések és
szemrehányások kellős közepébe. Ez idegen volt számomra, megdöbbentett, s ha másként
nem tudtam, szemtelenül visszafeleselgettem.
1943 első félévében még sírógörcsöket kaptam s igen egyedül éreztem magam. De lassan
beláttam a hibáimat és rossz tulajdonságaimat. Ezek nagyok ugyan, de kétszer akkoráknak
látszanak. Napközben sokat fecsegtem, igyekeztem Pimet megnyerni, ez azonban nem
sikerült. Magamra hagyatva kellett megoldanom a nehéz feladatot s úgy kellett viselkednem,
hogy ne kapjak szemrehányást, hiszen a szidás szörnyen elkedvetlenített.
Az év második felében kissé javult a helyzet. Serdülő lány lettem, s már inkább tekintettek
felnőttnek. Gondolkozni kezdtem, elbeszéléseket írtam s rájöttem, hogy a többieknek nincs
már joguk engem jobbra-balra ráncigálni, mint valami bábut. Saját erőmből akartam megváltozni.
Nagyon megrendített azonban, amikor beláttam, hogy apa nem lehet mindenben bizalmasom.
Most már nem bíztam senki másban, csak önmagamban.
Újév napján történt velem a második nagy változás, az álmom... amely felfedezte előttem,
hogy vágyódom egy fiú, tehát nem leány-, hanem fiúbarát után. Felfedeztem magamban a
boldogság érzését s azt is, hogy nálam a felületesség és vidámság csak páncél. Lassan-lassan
megkomolyodtam s megismertem magamban a vágyat minden szépre és jóra.
És esténként, mikor az ágyban fekszem, imádságom a következő szavakkal fejezem be: -
Köszönök Néked minden jót, kedveset és szépet - s ilyenkor repes a szívem. Arra gondolok,
hogy mi a „jó” a bujkálásban, az egészségemre, az életemre meg Peter „szeretetére”, ami még
kissé zsenge és erőtlen, s egyikünk sem meri megérinteni, s a szerelemre, amely majd elkövetkezik,
a jövőre, a boldogságra s az olyan „gyönyörűségekre”, mint a világ; a világ, a természet,
a szépség és minden együttvéve, ami szép!
Ilyenkor nem gondolok a sok bajra, csak a szépre, ami még megmaradt. Nagyrészt ebben
rejlik a különbség köztem és anyám között. Az ő tanácsa a búskomorság ellen: - Gondolj rá,
hogy mennyi nyomorúság van a világon s örülj, hogy nincs benne részed! - Én viszont azt
tanácsolom: - Menj ki a földekre, a szabadba, a természet ölére, a napfényre, menj ki a
szabadba s próbáld keresni a boldogságot magadban és Istenben. Gondolj a sok szépre, ami
benned és körülötted megmaradt s légy elégedett!
Véleményem szerint anya felfogása helytelen, mert mit kezdhet el az olyan ember, aki beleéli
magát a nyomorúságba? Hiszen akkor máris elveszett. Nekem viszont az a meggyőződésem,
hogy még mindig marad valami szép, a természet, a napsugár, a gondolat szabadsága, amikért
élni érdemes. Erre kell felfigyelni, akkor újra magunkra és Istenre találunk, és meglesz a lelki
nyugalmunk.
96
És aki maga boldog, az másokat is boldogít. Akiben bátorság van és önbizalom, az nem
pusztul el a bajban.
Anned
1944. március 12, vasárnap
Drága Kittym!
Az utóbbi időben semmihez sincs türelmem. Felmegyek, lejövők, s újból csak felmegyek.
Nagyon szeretek Peterrel beszélgetni, csak attól félek mindig, hogy terhére vagyok. Peter
elmondott egyet-mást a maga és szülei régi életéről. Engem persze mindez nem elégít ki, de
igazán nem tudom, milyen jogon kívánhatnék tőle többet. Peter azelőtt kiállhatatlannak tartott
engem. Én is őt. Nekem azóta megváltozott róla a véleményem, de vajon változott-e az övé
velem szemben?
Azt hiszem, igen, de ez még nem jelenti azt, hogy bizalmas barátok leszünk. Bár én úgy
jobban kibírnám itt az életet. De hát semmit se jó elhamarkodni, úgyis eleget foglalkozom
Peterrel. Nem szeretném, ha Te is szomorkodnál, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.
Vasárnap délután egy sereg elszomorító hírt hallottam, s ez annyira megviselt, hogy
lefeküdtem a díványra. Aludni akartam, hogy ne legyek kénytelen gondolkozni. Négy óráig
aludtam. Akkor már be kellett mennem a többiekhez. Igen nehezemre esett anya kérdéseire
felelni, és apa számára valamilyen mesét kitalálni, amivel megokolhattam az alvást. Fejfájásra
hivatkoztam, s ez nem is volt hazugság, mert a fejem csakugyan fájt... de a lelkemből!
Átlagemberek, átlagkislányok és hozzám hasonló kamaszok panaszaim hallatára azt állapítanák
meg, hogy ütődött vagyok. Persze Neked mindent elmondok, ami a szívemet nyomja, de
különben olyan szemtelen, jókedvű és öntudatos vagyok egész nap, ahogyan csak telik tőlem.
Mindezt csak azért teszem, hogy ne tépelődjem.
Margot igen aranyos és szívesen lenne a bizalmasom; sajnos nem tudok neki mindent
elmondani. Bár ő nagyon kedves, jó és szép, csakhogy hiányzik belőle az a merészség, ami a
mélyebb problémák megbeszéléséhez szükséges. Pedig engem komolyan vesz; túlságosan
komolyan veszi ezt a bolondos húgát, ha mondok valamit, alaposan megfontolja s töri a fejét,
vajon tréfálok-e vagy őszintén gondolom. Mindez azért van, mert állandóan együtt vagyunk,
én pedig nem tudom bizalmasomnak tekinteni azt, aki mindig itt van körülöttem.
Ugyan, mikor kerülök ki a gondolatoknak ebből a zűrzavarából, mikor lesz már bennem újból
nyugalom és béke?
Anned
1944. március 14, kedd
Drága Kittym!
Lehet, hogy Neked kellemes - nekem egyáltalán nem - ha előre tudom, hogy mit eszünk. E
pillanatban, minthogy a takarítónő lent dolgozik az irodában - Van Daanék linoleumterítős
asztalánál ülök. A zsebkendőmet telefröcsköltem finom, idejövetelünk előtt vásárolt parfümmel
s betakartam vele a szám és az orrom. Ebből persze nem sokat értesz, tehát megmagyarázom.
„Kezdjük hát Ádámnál és Évánál.”
97
Minthogy élelmiszerjegy-szállítóink lebuktak, az öt törzsjegyen kívül nincs sem pót-, sem
zsírjegyünk. Miep és Koophuis beteg, így Elli nem járhat bevásárolni. Hangulatunk ennek
folytán elég vigasztalan s az étkezésünk is ugyanolyan. Holnaptól kezdve egyetlen csepp
zsírunk, vajunk, olajunk sem lesz. Az ebédhez nem kapunk többé sült krumplit, hanem csak
kását. Ezzel kenyeret takarítunk meg. Őnagysága azonban attól fél, hogy így hamarosan éhen
halunk, ezért lefölözetlen tejet vásárolunk feketén. Mától kezdve hordóban eltett kelkáposztát
eszünk törtkrumplival. Ez az oka óvintézkedésemnek a zsebkendőt illetőleg. Rothadt szilva,
valami erős konzerváló szer és záptojás keverék bűze terjeng a szobában. Juj, már arra a
gondolatra is rosszullét környékez, hogy ezt a vacakot meg kell majd ennem. Ezenkívül a
krumplikészletünket különféle betegségek pusztítják, úgyhogy két vödör krumpliból egyet a
kályhába kell hajítanunk. Szórakozásból szétválogattuk az azonos betegségben szenvedő
krumplikat. Rákos, himlős és kanyarós példányokat találtunk. Bizony, nem valami különleges
élvezet a háború negyedik évében rejtekhelyen élni. Bárcsak vége lenne már ennek a
gyalázatos állapotnak!
Az evés tulajdonképpen nem nagyon érdekelne, ha máskülönben elviselhetőbb volna itt az
élet. De éppen az a szomorú, hogy lassanként valamennyiünket elemészt itt az unalom.
Alább következik az öt felnőtt sorstárs véleménye jelenlegi helyzetünkről:
Van Daanné
- Már régen unom a konyhatündér szerepét, de tétlenül üldögélni, semmit sem csinálni -
szintén utálok, ezért hát csak tovább főzögetek. Meg kell mondanom, hogy zsír nélkül főzni
lehetetlen, s rosszullét környékez a nehéz ételszagtól. Pedig fáradságomért jutalmul csak
hálátlanságban és gorombaságban van részem. Én vagyok a fekete bárány, mindenért engem
okolnak. Továbbá az a véleményem, hogy a háborús helyzet nem javul, s végül is a németek
fognak győzni. Rettentően félek az éhenhalástól s ha rosszkedvű vagyok, mindenkivel
veszekszem.
Van Daan úr
- Legyen elég dohány, dohány, dohány, s akkor nem érdekel sem az evés, sem a politika, sem
Kerli rosszkedve. Kerli kedves asszony.
Ha azonban nem jut dohányhoz, mindennel elégedetlen, s ilyeneket mond: - Beteg leszek,
rossz a koszt, húst adjatok... Rettenetesen buta nő ez az én Kerlim! - Ilyenkor aztán
rendszerint parázs veszekedés következik.
Frankné
- Az étkezés nem különösen fontos, de azért most szívesen megennék egy szelet rozskenyeret,
mert szörnyen megéheztem. Van Daanné helyében már régen megtiltottam volna a férjemnek
ezt az örökös dohányzást. Most viszont adjatok gyorsan egy cigarettát, mert nagyon ideges
vagyok... Az angolok sok hibát követnek el, de azért a háború jó úton halad. És boldog
vagyok, hogy nem hurcoltak el Lengyelországba.
Frank úr
- Minden rendben; nincs semmire szükségem. Csak nyugalom, van elég időnk. Egy szót se
szólok, csak adjátok ide a krumpliadagomat. Tegyetek el a részemből Ellinek. A politika a
legjobb úton halad. Rendkívül bizakodó vagyok.
98
Dussel úr
- Időre el kell készülnöm a leckémmel. A politikai helyzet „kitűnő”, s hogy elcsípjenek
bennünket, az - „unmöglich”.
- Én, én, én!...
Anned
1944. március 15, szerda
Drága Kittym!
Csakhogy megszabadultam a sötét jövendőmondóktól. Ma egész nap egyebet sem hallok, mint
- ha ez vagy az történik, bajba kerülhetünk; továbbá: ha még ez is megbetegszik, magunkra
maradunk, és akkor... - már tudod is a folytatását. Legalábbis azt hiszem, ismered annyira a
hátsó traktus lakóit, hogy eltalálod, mi foglalkoztatja őket.
A sok feltételes mód használatának az volt az oka, hogy Kraler urat behívták sáncot ásni, Elli
alaposan meghűlt s holnap valószínűleg otthon marad, Miep még nem gyógyult fel az
influenzából, s Koophuis gyomorvérzéssel eszméletlen állapotban fekszik. Valóságos
veszteséglista.
A raktári munkások holnapra szabadságot kaptak. Ha Elli nem jön be, zárva marad az iroda, s
nekünk csendben kell maradnunk, nehogy meghalljanak a szomszédok. Majd akkor Henk egy
óra tájban felkeresi az elhagyottakat s megjátssza az állatkerti őr szerepét. Ma délután hosszú
idő óta először hozott híreket a nagyvilágból. Csak láttál volna nyolcunkat, hogy körülvettük;
a megszólalásig hasonlítottunk a „nagymama mesél” című jelenethez. Henk százszor is
kénytelen volt mindent elismételni hálás közönségének. Elsősorban persze az élelmezésről
volt szó, aztán Miep orvosáról, aki felől kérdezősködtünk.
- Ugyan, az az orvos, ne is beszéljünk róla! - felelte. - Ma reggel felhívtam. Az asszisztensnő
jött a telefonhoz. Receptet kértem tőle influenza ellen. Azt válaszolta, hogy reggel nyolc és
kilenc óra között érte jöhetek. Ha a betegség súlyos, a doktor maga jön egy percre a telefonhoz
s így szól: Nyújtsa csak ki a nyelvét s mondja: ááh. Hallom, be van rekedve. Majd felírok
valamit, szerezze be a gyógyszertárból. A viszontlátásra - s már le is teszi a kagylót. Ez aztán
a kényelmes praxis. Rendelés kizárólag telefonon.
De ne szapuljuk a doktorokat. Elvégre egy embernek csak két keze van, s jelenleg igen sok a
beteg, az orvos viszont kevés. Ennek ellenére jót nevettünk, amikor Henk elmondta ezt a
telefonbeszélgetést.
Remekül el tudom képzelni, mi történik mostanában az orvosi rendelőkben. Már nem azt
nézik, hogy tagja-e valaki a betegpénztárnak, ha nem komoly a baj, az orvos arra gondol: -
Ember, mit keresel itt? Eredj a sor végére. Először a súlyos betegek jönnek.
Anned
1944. március 16, csütörtök
Drága Kittym!
Az idő pompás és leírhatatlanul szép, mindjárt fel is szaladok a padlásra.
Most már tudom, miért vagyok nyugtalanabb, mint Peter. Neki külön szobája van, ahol dolgozhat,
álmodozhat, gondolkozhat és alhat, engem meg egyik sarokból a másikba lökdösnek.
99
Dussellel közös szobámban tartózkodom a legkevesebbet, pedig hej, de nagyon szeretnék.
Ezért menekülök oly gyakran a padlásra. Csak ott és Nálad, édes Kittym, lehetek kicsit,
egészen kicsit magamban. De nem siránkozom a vágyaim miatt, legyőzöm őket. A többiek
szerencsére nem sejtik, hogy mi megy végbe bennem, csak azt látják, hogy napról napra
hűvösebben viselkedem anyával szemben, kevesebbet kedveskedem apának s Margot-val nem
vagyok közlékeny. Hallgatok, miként a sír. Mindenekelőtt meg kell őriznem önuralmamat, ne
tudja meg senki, hogy a lelkem még egyre háborog. A vágyaim és az eszem között harc dúl.
Eddig még mindig az utóbbi győzött, de lehet, hogy egyszer az előbbi kerekedik felül. Néha
félek tőle, gyakran már szeretném, ha így lenne!
Rettentően kínos, hogy Petert nem avathatom be semmibe, de tudom, neki kell elkezdeni.
Irgalmatlanul nehéz minden beszélgetést és eseményt, amelyet álmomban átélek, napközben
meg nem történtnek tekintenem. Igen, Kitty, ilyen furcsa leány vagyok én, de hát furcsa
időkben és még furcsább körülmények között élek.
Annak különösképpen örülök, hogy legalább leírhatom, amit gondolok; különben a legkomolyabban
megfulladnék. Vajon hogyan gondolkozik erről Peter? Egyre remélem, hogy egy szép
napon mindenről beszélhetek vele. Mégis kell bennem lenni valaminek, ami őt hozzám
vonzza, hiszen azt a felületes Annét, akit eddig ismert, csak nem szeretheti.
Nem értem, hogyan lehetek én rokonszenves Peternek, aki úgy szereti a nyugalmat és a
békességet; én viszont nyugtalan vagyok és hangos. Vagy talán ő a világon az első ember, aki
betonálarcom mögé látott? Egy régi közmondás azt mondja: „A szerelmet gyakran váltja ki a
részvét.” Talán a kettő együtt jár? Így van talán az én esetemben is? mert én sajnálom őt is,
magamat is!
Igazán, de igazán nem tudom, hogyan kezdjem el. Hát még ő, akinek még sokkal inkább
nehezére esik a beszéd. Talán írok neki. Akkor legalább megtudja, amit élőszóval szeretnék
elmondani; hű, de nehéz, de nehéz!
Anned
1944. március 17, péntek
Drága Kittym!
A hátsó traktust átjárja a megkönnyebbülés szele. Kralert a nagytanács felmentette. (A sáncásás
alól.) Elli rácsapott az orrára, szigorúan megtiltotta neki, hogy ma rendetlenkedjék. Ismét
rendbejött minden, kivéve, hogy Margot-nak is, nekem is elegünk van szüleinkből. Nehogy
félreértsd! Tudod, hogy anyával e pillanatban nem vagyok jóban, apát azonban ugyanúgy
szeretem, mint eddig, Margot pedig mind a kettőjüket szereti. De ebben a korban a lányok
bizonyos kérdésekben önállóan szeretnének dönteni s boldogok, ha a szüleik néha-néha békén
hagyják őket.
Ha a felső emeletre megyek, megkérdezik, mit keresek ott, az ételt nem szabad megsóznom,
este pontosan negyed kilenckor anya megkérdi, miért nem vetkőzöm már le, s minden könyvet
ellenőriznek, amit csak a kezembe veszek. Őszintén szólva ez az ellenőrzés egyáltalán nem
szigorú, majdnem mindent elolvashatok, mégis mindkettőnknek kellemetlenek az állandó
megjegyzések és kérdezősködések. Még egy kellemetlen körülményre térek rá, ami főleg
engem érint. Nem vagyok hajlandó panaszkodni. Ezenkívül nyegleségnek tartom, ha beceneveken
szólítanak. Röviden: szeretnék egy időre megszabadulni a szülői felügyelettől.
Margot éppen ma este jegyezte meg:
100
- Ez aztán sok. Ha a kezedre hajtod a fejed és kétszer egymás után felsóhajtasz, már
megkérdik, nem fáj-e a fejed, nem érzed-e rosszul magad?
Egyszerre állapítottuk meg mind a ketten, hogy kevés maradt meg az otthoni bizalmas,
meghitt légkörből, s ez bizony rendkívül lesújtó. Nagyrészt ebből következik kellemetlen
fonák helyzetünk. Úgy értem, hogy gyermekként kezelnek bennünket a külsőségeket illetőleg,
pedig lelkiekben sokkal érettebbek vagyunk, mint a hasonló korú lányok.
Bár mindössze tizennégy éves vagyok, nagyon jól tudom, hogy mit akarok, látom, kinek van
igaza és kinek nem, van véleményem, ítéletem, vannak elveim, s bármily furcsán hangzik is
ez egy fiatal lány szájából, inkább érzem magam felnőttnek, mint gyermeknek és mindenkitől
függetlennek.
Jobban tudok érvelni és vitatkozni, mint az anyám, tárgyilagosabb vagyok és nem oly túlzó,
ügyesebb és rendesebb vagyok nála, s ezáltal - csak nevess - sok tekintetben többnek érzem
magam, mint ő. Ha szeretek valakit, elsősorban csodálnom kell. Csodálni és tisztelni. De
minden rendben volna, ha legalább Peter szeretne. Őt sok tekintetben csodálom. Peter igen
kedves, derék fiú!
Anned
1944. március 19, vasárnap
Drága Kittym!
Nagy napom volt tegnap. Elhatároztam, hogy beszélek Peterrel. Közvetlenül ebéd előtt
odasúgtam neki:
- Gyakorolsz ma este gyorsírást, Peter?
- Nem - felelte.
- Akkor később beszédem volna veled.
Beleegyezett. Mosogatás után az illendőség kedvéért előbb Peter szüleivel együtt kinéztem az
ablakon, nemsokára azonban felmentem hozzá. Peter a nyitott ablak baloldalán állt, én meg
jobboldalt helyezkedtem el. A sötét szobában a nyitott ablak mellett sokkal jobban ment a
beszélgetés. Azt hiszem, Peter is érezte ezt.
Annyi mindenről beszélgettünk, hogy képtelen volnék mindent elismételni. Nagyszerű volt; a
legszebb estém, amit eddig a búvóhelyen eltöltöttem. Azért röviden elmondok egyet-mást.
Először a civakodásokról beszéltünk. Mondtam, hogy nekem még a hátam is borsózik az
ilyesmitől. Aztán bevallottuk egymásnak, hogy mind a ketten eltávolodtunk a szüleinktől.
Beszéltem anyámról, apámról, Margot-ról és magamról.
Peter egy adott pillanatban megkérdezte:
- Ti esténként biztosan csókkal kívántok egymásnak jó éjszakát?
- Persze. Sok-sok csókkal. Te talán nem?
- Nem bizony. Én még talán senkit meg nem csókoltam.
- Még a születésnapodon sem?
- De, akkor igen.
101
Közöltük egymással, hogy egyikünk sem bizalmas a szüleivel, pedig az ő szülei sokszor
közelednek hozzá, de hiába. Arról is beszámoltam neki, hogy bánatomban sírdogálni szoktam
az ágyban. Én pedig megtudtam tőle, hogy a padlásra jár fel káromkodni. Arról is szó volt,
hogy Margot és én még csak rövid ideje ismerjük igazán egymást, de most se mondunk el
mindent egymásnak, talán éppen azért, mert mindig együtt vagyunk. Még sok mindenről
beszéltünk. Tudod, Peter pontosan olyan, amilyennek elképzeltem.
Majd az 1942-es évről folyt a szó. Alig ismerünk rá az akkori énünkre. Ó, hogy ki nem állhattuk
akkor egymást! Peter hangos és kellemetlen fruskának tartott, engem pedig egyáltalán
nem érdekelt ő. Persze nem értettem, miért nem próbál udvarolni nekem, de most örülök,
hogy nem tette. Peter szándékosan volt zárkózott. Megjegyeztem, hogy az ő hallgatagsága
meg az én hangosságom között nincs is olyan nagy különbség, hogy én is imádom a csendet és
egyebem sincs, mint ez a napló. Peter boldog, hogy nemcsak a szüleim vannak itt, hanem mi
gyermekek is, és én is örülök, hogy ő ide került. Mondtam, hogy most már megértem
zárkózottságát, szüleivel szemben való tartózkodását s szívesen részt vállalnék minden
bánatában, bújában.
- Hiszen Te mindig megvigasztaltál - felelte.
- Ugyan, mivel? - kérdeztem értetlenül.
- A vidámságoddal!
Ez volt a legkedvesebb mindabból, amit hallottam tőle. Mert hiszen ez nagyszerű! Úgy szeret,
mint a pajtását és ez egyelőre elég is. Ki sem mondhatom, milyen boldog vagyok és
elnézésedet kérem, kedves Kittym, ha ma a szokottnál gyengébb a stílusom.
Csak azt írtam ide, ami eszembe jutott. Úgy érzem, közös titkom van Peterrel. Ha rám tekint,
rám nevet vagy rám kacsint, mintha belülről valami megvilágosodnék bennem. Remélem,
hogy ez így marad, és még sok kedves órát töltünk majd együtt!
A Te hálás és boldog
Anned
1944. március 20, hétfő
Drága Kittym!
Ma reggel Peter megkért, hogy esténként gyakrabban nézzek fel hozzá, s erősködött, hogy
egyáltalán nem zavarom, s hogy ha van hely a szobájában egy személy számára, akkor van
kettőre is. Mondtam, nem jöhetek minden este, mert a lentiek ezt nem jó szemmel néznék. Azt
felelte, ne igen törődjek vele. Szombat este szeretnék felmenni hozzá, s kértem, okvetlenül
figyelmeztessen, hogy mikor kél a hold.
- Hát akkor majd lemegyünk és onnan nézzük a holdat - felelte.
Közben árnyék vetődött boldogságomra. Már régen gyanítom, hogy Peter Margot-nak is
tetszik. Nem tudom, mennyire szereti, de számomra ez igen rossz érzés. Lehet, hogy minden
alkalommal, amikor együtt vagyok Peterrel, fájdalmat okozok neki, s a legszebb, hogy Margot
ezt igyekszik titkolni.
Az ő helyében én kétségbeesnék a féltékenységtől. Margot azonban csak annyit mond, hogy
ne sajnáljam őt.
- Nekem furcsa, hogy itt állsz közöttünk harmadiknak - mondtam Margot-nak.
102
- Én pedig hozzászoktam már ehhez - felelte kissé keserűen.
Ezt egyelőre el se merem mesélni Peternek, majd talán egyszer később. Most még sok az
egyéb mondanivalónk.
Anya tegnap este megmosta a fejem, de meg is érdemeltem. Nem lehetek ennyire közömbös
vele szemben. Igyekszem tehát, bárhogy van is, barátságosabbnak lenni hozzá s megjegyzéseimet
megtartom magamnak.
Pim se olyan kedves már. Az utóbbi időben kevésbé tekint gyereknek, viszont túlságosan
kimért velem. Majd meglátjuk, mi lesz belőle.
Most nem is írok többet. Úgyis képtelen vagyok bármire is, csak Petert nézem, s csordultig
van a szívem!
Anned
Bizonyíték Margot nemes szívéről; ezt levelet ma, március 20-án kaptam tőle:
„Anne, amikor tegnap azt állítottam, hogy nem vagyok Rád féltékeny, csak 50 %-ban voltam
őszinte. A helyzet tudniillik az, hogy tényleg nem vagyok féltékeny sem Rád, sem Peterre,
csak éppen elszomorít, hogy én nem találtam még senkire, s egyelőre nem is találhatok
olyasvalakit, akivel beszélhetnék gondolataimról és érzéseimről. Mindamellett szívből
kívánom mindkettőtöknek, hogy bizalmas barátságba kerüljetek. Úgyis elég sok mindent
nélkülöztök, ami más számára természetes. Másrészt biztosan tudom, hogy én Peterrel sose
jutnék el odáig. Az az érzésem, hogy nekem egy fiúval meglehetősen bizalmas viszonyban
kellene lennem, hogy mindent elmondjak neki. Éreznem kellene, hogy szavak nélkül is
tökéletesen megért. Ezért olyan valakire lenne szükségem, aki szellemileg felettem áll, ezt
pedig Peterben nem találom meg. Nálad és Peternél el tudom képzelni, hogy így van.
Ne tégy tehát magadnak szemrehányást azért, hogy engem megrövidítettél és olyat teszel,
amihez nekem volna jogom; szó sincs róla. Te meg Peter csak nyerhettek ezzel a barátsággal.”
Válaszom:
„Drága Margot!
Levelednek rendkívül örültem, de egyáltalán nem nyugtatott meg.
Egyelőre szó sincs köztünk olyanfajta bizalmas barátságról, mint amilyenre Te gondolsz, csak
éppen a sötétben, a nyitott ablak mellett jobban megy a beszélgetés, mint fényes nappal.
Érzéseinkről suttogva jobban tudunk egymásnak beszámolni, mintha ki kellene őket kürtölni.
Azt hiszem, Peterrel szemben valamiféle nővéri érzés él Benned, s szívesen foglalkoznál is
vele, legalább olyan szívesen, mint én. Talán lesz még rá alkalmad, bár az a véleményünk,
hogy ez nem a valódi barátság; a bizalomnak kölcsönösnek kell lennie. Azt hiszem, ez az oka
annak, hogy apa meg én sohasem juthattunk idáig.
Hagyjuk hát abba s ne is beszéljünk többé róla. Ha még volna valami mondanivalód, nagyon
kérlek, írd inkább le, én is sokkal jobban ki tudom így fejezni, amit akarok, mintha
elmondanám.
Nem is hiszed, mennyire csodállak, s remélem, hogy egyszer majd én is olyan nemes lelkű
leszek, mint Apa meg Te. Úgy látom, nagyon hasonlíttok egymásra.
Anned”
103
1944. március 22, szerda
Drága Kittym!
Tegnap ezt a levelet kaptam Margot-tól:
„Kedves Anne!
Tegnapi leveled után az a kellemetlen érzésem támadt, hogy lelkiismeretfurdalás gyötör, ha
Peterrel együtt tanulsz vagy beszélgetsz, pedig erre igazán nincsen okod. Az én lelkem vágyik
valaki után, akit bizalmával megtisztelhet, de Peter még arra sem volna jó, hogy pótolja.
Az viszont igaz, hogy Peterrel szemben az az érzésem, mintha a fivérem volna, de... fiatalabb
fivérem. Érzéseinkben kölcsönösen közeledünk egymás felé s talán később, bár az is lehet,
hogy soha, fivéri-nővéri viszony fejlődik ki közöttünk. Egyelőre azonban még nem tartunk ott.
Így hát igazán kár engem sajnálnod, inkább örülj, ahogy csak tudsz a társnak, akit megtaláltál.”
Közben itt minden a legjobb úton halad. Azt hiszem, drága Kittym, hogy itt a hátsó traktusban
igazi, nagy szerelem van kibontakozóban. Ám házasságra nem gondolok, igazán nem. Nem
tudom, milyen ember lesz, ha felnő, elég erős lesz-e a szerelmünk arra, hogy házasságot
kössünk. Időközben meggyőződtem róla, hogy Peter szeret, csak azt nem tudom, hogyan.
Ki tudja, vajon jó pajtásra van-e szüksége, vagy a nőt látja-e bennem, esetleg talán csak a
húgát.
Amikor megemlítette, hogy mindig pártoltam, ha a szüleivel nézeteltérése volt, nagyon boldog
voltam. Éreztem, hogy barátságunk tovább jutott egy lépéssel. Tegnap azt kérdeztem tőle, mit
tenne, ha egész tucat Anne volna itt és mind bejárna hozzá.
- Nem is lenne rossz, ha mind olyan volna, mint Te! - felelte.
Peter igen vendégszerető. Azt hiszem, tényleg örül, ha nála vagyok. Közben szorgalmasan
tanul franciául, még az ágyban is, egészen negyed tizenegyig. Ha a szombat esti hangulatos
beszélgetésünkre gondolok, életemben először meg vagyok magammal elégedve. Ezt úgy
értem, hogy most is csak ugyanazt mondanám és nem mást, pedig ez nálam ritkaság.
Peter olyan szép fiú; akkor is, ha nevet, akkor is, ha hallgat és maga elé néz. Kedves és jó.
Véleményem szerint akkor hódítottam meg, amikor ráeszmélt, hogy egyáltalán nem vagyok az
a felületes Anne, akinek látszom, hanem álmodozó lélek, akinek problémái az övéhez
hasonlóak.
Anned
Válasz:
„Drága Margot!
Legjobb, ha bevárjuk, hogy mit hoz a jövő. Rövidesen - jobbra vagy balra - döntésre kerül az
ügy köztem és Peter között. Hogyan és miképp, még nem tudom, ezúttal nem nézek tovább az
orromnál. Egyet azonban elhatároztam. Ha barátságot kötök Peterrel, elmondom majd néki,
hogy Te is szereted és mellé állsz, ha szüksége van rá. Ez utóbbi ellen valószínűleg
tiltakoznál, de ez most már nem érdekel engem. Nem tudom, Peter hogyan vélekedik Rólad,
majd akkor azt is megkérdem tőle.
Már hogy volna kellemetlen, ellenkezőleg!
104
Gyere csak fel nyugodtan a manzárdra vagy bárhová, ahol vagyunk. Igazán nem zavarsz, mert
mi - úgy érzem - hallgatólagosan megegyeztünk, hogy csak este, sötétben beszélgetünk.
Ne ess kétségbe! Én is így teszek, pedig nem mindig könnyű; eljön még a Te időd is,
hamarább, mint gondolnád.
Anned”
1944. március 23, csütörtök
Drága Kittym!
Itteni helyzetünk újra javult kissé. Élelmiszerjegy-szállítóinkat szerencsére szabadon engedték.
Miep is itt van tegnap óta. Elli jobban érzi magát, de még mindig köhög. Koophuis
viszont még soká lesz beteg.
Tegnap lezuhant egy repülőgép. A bent ülők ejtőernyőikkel még idejekorán kiugrottak. A gép
egy iskolára zuhant, de a gyerekek már nem voltak ott. Kisebb tűz keletkezett és volt néhány
halálos áldozat is. Borzasztó volt, ahogy a németek tüzeltek a leereszkedő repülőkre. Az
amszterdami lakosság a végletekig felháborodott ennyi aljasság láttán. Mi, vagyis a hölgyek,
megijedtünk. Iszonyodom mindenfajta lövöldözéstől.
Mostanában gyakran járok fel Peterhez. Habzsolom a friss esti levegőt. Jó érzés mellette ülni
és az ablakon kinézni.
Van Daan és Dussel igen ízléstelenül viselkedik, ha Peterhez megyek. - Anne’s zweite
Heimat13 - hallom a megjegyzést - illik az, hogy fiatalurak késő este ifjú lánykákat fogadjanak?
- Peter csodálatos nyugalmat tanúsít az efféle, úgynevezett szellemes megjegyzésekkel
szemben.
Anya elég kíváncsi s biztosan meg szeretné kérdezni, miről beszélgetünk, de attól fél, hogy
elutasító választ kap. Peter azt állítja, hogy a felnőttek irigylik tőlünk a fiatalságunkat, nem
érdemes hát törődnünk epés megjegyzéseikkel. Néha értem jön, de ilyenkor minden elővigyázatossági
rendszabály ellenére belepirul, s alig tud szóhoz jutni. Mégiscsak jó, hogy én
sohasem pirulok el. Azt hiszem, ez az érzés igen kellemetlen lehet.
Apa állandóan azzal ugrat, hogy ciframaris vagyok, pedig ez nem is igaz. Csak a hiúság sok
bennem! Eddig még nemigen mondta rám senki, hogy szép vagyok. Kivéve egy iskolás fiút,
aki kijelentette, hogy jól áll nekem, ha nevetek. Tegnap azután őszinte bókot kaptam Petertől.
A rend kedvéért ideírom beszélgetésünk lényegét:
Peter gyakran biztat:
- Nevess hát!
Ez annyira feltűnt nekem, hogy megkérdeztem:
- Minek nevessek folyton?
- Olyan szép vagy így; két gödröcske keletkezik az arcodon; vajon mitől?
- Így születtem. Az államon is van egy. Az egyetlen szép rajtam.
- Dehogy, nem igaz.
- De igen. Jól tudom, hogy nem vagyok szép lány, nem is voltam az, és nem is leszek soha.
13 Anne második otthona
105
- Nincs igazad. Nekem tetszel.
- Nem igaz.
- Hidd el, ha mondom!
Erre persze én is hasonlóan nyilatkoztam róla.
Mindenkitől sokat kell nyelnem hirtelen keletkezett barátságom miatt. Mi azonban nem sokat
törődünk a szülői intelmekkel meg a csípős megjegyzésekkel. Szüleink talán már elfelejtették,
hogy ők is voltak fiatalok? Ez annál is valószínűbb, mert ha tréfálunk, komolyan néznek reánk
és nevetnek, ha komolyak vagyunk.
Anned
1944. március 27, hétfő
Drága Kittym!
Bujkálásunk történetének papírra vetésénél tulajdonképpen jelentékeny helyet kellene szorítanom
a politikának, de mert ez a téma személy szerint nem túlságosan érdekel, a legtöbbször
elhanyagoltam. Most a politikának szentelem ezt az egész levelet.
A politikai vélemények természetesen igen különbözőek lehetnek és igazán természetes, hogy
a nyomasztó háborús időkben mindenki politizál, de összeveszni rajta egyszerűen ostobaság.
Felőlem fogadjanak, vitatkozzanak, csináljanak, amit akarnak, álljanak a fejük tetejére, csak
ne civakodjanak, mert annak többnyire rossz vége szokott lenni.
Látogatóink töméntelen koholt hírt hordanak hozzánk. Az illegális holland adót viszont még
sohasem csíptem rajta hazugságon. Henk, Miep, Koophuis, Elli és Kraler minden kósza hír
hallatára fellelkesednek vagy letörnek. Talán még Henk a legjózanabb közöttük.
Ami a politikát illeti, a hátsó traktusban a hangulat mindig ugyanaz. Az invázióról, a légibombázásokról,
a különféle nyilatkozatokról stb., stb. folytatott viták alkalmával számtalanszor
hallom: „Lehetetlen” „Um Gottes Willen,14 csak már kezdenék, különben mi lesz velünk!”
„Nagyszerűen haladunk előre, prímán, kitűnően!” A derű- és borúlátók elsősorban azonban a
realisták, fáradhatatlan energiával védik saját álláspontjukat, és mindenki meg van róla
győződve, hogy neki van igaza. Egy bizonyos hölgy dühös, mert férjeura vakon bízik az
angolokban. Egy bizonyos úr viszont támadja nejét, mert az bosszantó és lekicsinylő jelzőkkel
illeti ezt az ő szeretett nemzetét.
És ezt meg nem unják soha. Van egy trükköm, amely bombaként hat a társaságra. Csodaszerem
úgy hat, mint mikor valakibe gombostűt szúrnak, s az illető rémülten felugrik. Ha
elkezdik a politizálást, csak odavetek egy kérdést, egyetlen szót, esetleg egy mondatot, s az
egész család máris nyakig belemerül a politikai vitába.
Egy idő óta nem elégednek meg a német Wehrmacht-jelentésekkel meg a BBC-vel, hanem
beiktatják a Luftlagemeldungot is.15 Az, hogy „nagyszerű”, csak szó, a hallgató számára
azonban gyakran kétségbeejtő. Az angolok nyilván csak azért tartják éjjel-nappal üzemben a
légiflottájukat, hogy ellensúlyozhassák a németek hazugságait, s ugyanezt teszik a németek is.
14 „Az Isten szerelmére!”
15 Helyzetjelentés a légi harcokról
106
Ezért kapcsolják hát be nálunk már korán reggel a rádiót s hallgatják minden órában, este
kilencig, tízig, sőt tizenegyig is.
Ez a legjobb bizonyíték arra, hogy a felnőtteknek van ugyan türelmük, de a gondolatmenetüket
képtelenség követni. Vannak persze kivételek is; senkit sem szeretnék megsérteni. De
meggyőződésem, hogy naponta egy, legfeljebb két híradás meghallgatása tökéletesen elegendő
volna! Persze ezek a vén csacsik... Igaz, hisz erről már beszéltem. Valamennyi adó: az
Arbeiter-Programm, Oranje, Frank Phillips vagy Vilma királynő őfelsége, mind-mind sorrakerül
és ők türelmesen hallgatják. Hacsak nem esznek vagy alusznak, ott ülnek a rádió mellett
és evésről, alvásról, na meg a politikáról beszélnek.
Juj, de unalmas. Még jó, ha nem száradok el itt köztük, mint a kóró. Az idősebbek számára
persze már nem olyan nagy tragédia a kiszáradás.
Hogy élő példával is szolgáljak, legjobb lesz, ha leírom, hogyan hallgattuk meg mindnyájunk
eszményképének, Winston Churchillnek rádiószózatát.
Vasárnap este kilenc óra. A tea az asztalon, a melegítő alatt. A család bevonul. A rádiónál
balról Dussel, középen Van Daan úr, mellette Peter. Anya Van Daan mellett, mögötte
őnagysága. Apa, Margot meg én az asztalhoz telepedtünk. Úgy látom, nem nagyon világosan
írtam le, hogyan helyezkedtünk el. Az urak pöfékelnek. Peter feszülten figyel; még a szemét is
lehunyja. Anyán hosszú, fekete pongyola. Őnagysága vacogva hallgatja a repülőgépek
zúgását, amelyeknek vezetői, mitsem törődve Churchill beszédével, vígan száguldanak Essen
felé. Apa a teáját szürcsöli, Margot és én testvéri egyetértésben, szorosan egymás mellett
ülünk, mert az alvó Mouschi a térdünkre telepedett. Margot-nak göndörítők vannak a hajában;
én kinőtt, szűk és rövid pizsamában feszítek.
A hangulat ez alkalommal valóban meghitt, békés, barátságos, de már előre remegve gondolok
a beszéd következményeire. Hiszen alig várják a végét és türelmetlenül dobognak a
lábukkal, mert máris vitatkozni szeretnének. - Pszt! Pszt! - lökdösik egymást, s a vitatkozás
civódássá és végül nyílt veszekedéssé fajul.
Anned
1944. március 28, kedd
Drága Kittym!
Politikáról sokkal többet írhatnék, ha nem kellene rengeteg más eseményről is beszámolnom.
Először is anya megtiltotta, hogy oly gyakran feljárjak Peterhez, mert észrevette, hogy Van
Daanné féltékeny rám. Másodszor pedig Peter megkérte Margot-t, hogy velem együtt ő is
járjon fel hozzá. Csak azt nem tudom, hogy udvariasságból hívta-e, vagy komolyan szeretné,
ha feljárna. Harmadszor megkérdeztem apát, mi a véleménye, érdemes-e zavartatnom magam
Van Daanné féltékenykedése miatt. Apa szerint nem kell törődnöm vele. Most hát mitévő
legyek? Anya talán azért haragszik, mert ő is féltékeny? Apa viszont nem sajnálja tőlünk ezt a
néhány kellemes órát, sőt örül, hogy olyan jól megértjük egymást. Margot is szereti Petert, de
érzi, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket kettesben meg lehet beszélni, hármasban azonban
nem.
Anya szerint Peter szerelmes belém. Őszintén szólva szeretném, ha így volna, mert akkor
kvittek volnánk és sokkal közelebb kerülnénk egymáshoz. Ezenkívül anya azt állítja, hogy
Peter igen sokat néz engem. Annyi bizonyos, hogy a nappali szobában gyakran kacsingatunk
egymásra, s Peter megcsodálja arcom gödröcskéit, de mit tehetek erről én? Nem igaz?
107
Nagyon nehéz helyzetben vagyok. Anya neheztel rám, én meg őrá, apa pedig szemet huny a
köztünk dúló csendes harc felett. Anya búsul, mert mégiscsak szeret, engem pedig ez
egyáltalán nem érint, mert érzem, hogy úgysem értene meg. És Peter... Peterről nem mondok
le, hiszen oly csodálatosan kedves fiú, s igen boldogok lehetnénk, ha az „öregek” nem ütnék
bele ebbe is az orrukat. Szerencsére már hozzászoktam ahhoz, hogy az érzéseimet eltitkoljam,
s így sejtelmük sincs róla, mennyire rajongok Peterért. Vajon bevallja-e majd, hogy szeret?
Érzem-e majd úgy arcát az arcomon, mint álmomban a Peterkéét? Ó, Peter és Peterke, hiszen
ti egyek vagytok! Nem értenek meg bennünket a nagyok. Sejtelmük sincs róla, hogy mi már
azzal is megelégszünk, ha egymás mellett ülhetünk s egyetlen szót sem szólunk. Nem értik,
mi az, ami egymás felé hajt bennünket. Ó, mikor győzhetjük már le ezeket a nehézségeket, bár
mégiscsak szép ez a küzdelem, s megédesíti majd győzelmünket. Ha Peter fejét két kezébe
temetve lehunyt szemmel fekszik, olyan mint egy kisgyerek, ha Mouschival játszik, szeretetre
méltó, ha krumplit vagy más, nehéz terhet cipel, erős, ha az ágyúzást nézi vagy tolvajokat
keres, akkor bátor, de amikor ügyetlen és tehetetlen - akkor a legkedvesebb.
Jobban szeretem, ha Peter magyaráz valamit nekem, mintha nekem kell őt valamire
tanítanom. Bárcsak minden téren fölényben volna velem szemben.
Bánom is én a mamákat! Csak már nyilatkozna Peter.
Anned
1944. március 29, szerda
Drága Kittym!
Tegnap este az Oranje-rádióban Bolkenstein úr16 megemlítette, hogy a háború után összegyűjtenek
majd minden háborús naplót és levelet. Erre persze itt mindnyájan ugrattak a
naplóm miatt. Képzeld csak, milyen érdekes volna, ha megírnám a hátsó traktus regényét. A
cím után azt hinnék, hogy detektív-regényről van szó.
Azonban beszéljünk komolyan. Egészen érdekes volna tíz évvel a háború után megírni,
hogyan éltünk, ettünk és mi mindenről beszéltünk itt mi, zsidók. Bár Neked már rengeteget
írtam, mégis néhány részletét ismered csak itteni életünknek.
Például, hogyan rettegtünk mi, nők, a múlt vasárnap, amikor háromszázötven angol repülőgép
fél millió kilogramm bombát dobott le Ijmuidenre. A házak úgy inogtak, mint fűszálak a
szélben. Hát még a sok járványos betegség! Minderről sejtelmed sincsen. Ha mindent el
akarnék mesélni töviről hegyire, reggeltől estig csak írhatnék. Az emberek sorba állnak főzelékért
és minden egyébért, az orvosok nem látogathatják betegeiket, mert minduntalan
ellopják járműveiket. Rengeteg a betörés és a lopás. Érthetetlen, mi lelte a holland népet, hogy
egyszeriben ennyien adták lopásra a fejüket. Tizenegy, sőt nyolcéves kisgyerekek betörik a
házak ablakait s mindent elvisznek, ami csak elmozdítható. Az emberek öt percre sem merik
őrizetlenül hagyni a lakásukat, mert mihelyt kiteszik a lábukat, máris kifosztják őket. Az
újságok naponta közölnek hirdetéseket, amelyekben jutalmat ígérnek azoknak, akik visszaadják
az ellopott írógépeket, perzsaszőnyegeket, villanyórákat, szöveteket és egyéb holmit.
Vannak, akik leszerelik az utcai villanyórákat s a telefonfülkék berendezését elviszik az utolsó
szál drótig. A lakosság hangulata nem lehet valami bizakodó; mindenkinek korog a gyomra, s
a heti fejadag a pótkávé kivételével két napra sem elegendő. Az invázió pedig késik, s a
16 A Londonba menekült háborús holland kormány tagja
108
férfiakat Németországba hurcolják. A gyerekek betegek vagy rosszul tápláltak, s mindenkiről
lerongyolódik a ruha meg a cipő.
Egy pár cipő talpalásáért feketén hét forint ötvenet kérnek, de a cipészek így is alig akarnak új
munkát elvállalni, vagy pedig négy hónapig kell várni egy talpalásra s még jó, ha addigra el
nem vész a cipő.
Egy nagy előnye azért mégis van mindennek: minél rosszabb az élelmezés és minél szigorúbb
rendszabályokat alkalmaznak a lakossággal szemben, annál több szabotázst követnek el a
hatóság ellen. Az élelmiszerjegy-elosztó hivatal, a rendőrség és a köztisztviselők zöme támogatja
a népet, egy részük azonban besúgó és sokakat juttat börtönbe. Szerencsére a holland
lakosságnak csak csekély százaléka pártolt át az ellenséghez.
Anned
1944. március 31, péntek
Drága Kittym!
Képzeld, még meglehetősen hideg az idő, de a legtöbb családnak már körülbelül egy hónapja
kifogyott a tüzelője. Ez aztán az élvezet, ugye? A nagyszerű orosz győzelmek következtében
általában megint bizakodó a hangulat. Nem szoktam sokat írni a politikáról, most azonban
mégis közlöm Veled, hogy hol van most az orosz front. Már eljutottak a Birodalmi Kormányzóság
határához, Romániában a Prut-folyóhoz, és közvetlenül Odessza előtt állnak. Esténként
mindenki Sztálin különnyilatkozatát várja.
Moszkvában annyi üdvlövést adnak le, hogy valószínűleg reng belé az egész város, csak azt
nem tudom, hogy ezt miért teszik. Azért-e, mert még emlékeznek rá, hogy a front nemrég még
a közelükben volt, vagy ezzel fejezik ki örömüket.
A német csapatok megszállták Magyarországot. Ott még van egymillió zsidó. Most aztán ők is
sorra kerülnek.
Peterrel meg velem kapcsolatban kissé elültek a pletykák. Igen jó barátok lettünk, sokszor
vagyunk együtt és sok mindenről beszélgetünk. Olyan jó, hogy sohasem kell elharapnom a
szót, ha kényes tárgyra terelődik a beszélgetés.
Életem jobbra, sokkal jobbra fordult. Isten nem hagyott el és nem hagy el a jövőben sem.
Anned
1944. április 1, szombat
Drága Kittym!
És mégis olyan nehéz az élet. Remélem, sejted, hogy mire gondolok? Rettenetesen vágyom
egy csókra, arra a régen esedékes csókra. Vagy talán még mindig a pajtást látja bennem, s
többet nem is jelentek neki?
Tudod és tudom én is, hogy erős vagyok, hogy igen sokat el tudok viselni. Nem szokásom a
gondjaimat másokkal megosztani, anyámon sohasem csüngtem, most azonban boldogan
hajtanám a vállára a fejem, csak hogy megtaláljam a lelkem nyugalmát.
Nem tudom és soha nem is felejtem el azt az álmom, amikor Peterke arca az enyémhez simult,
és minden olyan jó volt, olyan nagyon jó! Hát Peter nem vágyódik erre? Vagy talán csupa
109
félszegségből nem vall szerelmet? Akkor meg miért hív minduntalan fel magához? És miért
nem nyilatkozik?
De hagyjuk abba. Meg akarok nyugodni. Erős leszek. Csak türelem, majd megjön magától a
többi, de... az a legkellemetlenebb, hogy a látszat olyan, mintha én szaladnék Peter után.
Mindig én járok fel hozzá s nem ő keres fel engem.
De hát ennek az az oka, hogy nincs külön szobám, s Peter ezt megérti.
Igen, biztosan tisztában van vele.
Anned
1944. április 3, hétfő
Drága Kittym!
Szokásom ellenére ez egyszer kimerítően akarok írni az élelmezésről is, mert ez nemcsak a
hátsó traktusban, hanem egész Hollandiában, egész Európában, sőt még azon túl is igen fontos
és döntő tényezővé vált.
Huszonegy hónap alatt, amióta itt vagyunk, rengeteg „étkezési időszak”-ot szenvedtünk végig.
Hogy ez mit jelent, azt azonnal megmagyarázom. „Étkezési időszak” alatt olyan időszakot
értek, amikor semmi egyebet nem eszünk, csak egy bizonyos ételt, esetleg csak egyféle főzeléket.
Egy időben naponta csak endiviát ettünk, semmi mást; endiviát homokkal, homok nélkül,
tört krumplival, szólóban és tűzálló tálban. Azután spenót következett, később karalábé,
feketegyökér, paradicsom, savanyú káposzta stb., stb.
Például savanyú káposztán élni minden délben és este, határozottan nem nagy élvezet. De
mitévők legyünk, ha éhesek vagyunk? Jelenleg a legszebb időszakhoz érkeztünk el, tudniillik
egyáltalán nem jutunk friss főzelékhez. Egész heti ebédmenünk: tarkabab, borsóleves, krumpli
gombóccal, krumpli héjában s Isten kegyelméből néha karalábélevél vagy rothadt sárgarépa,
aztán megint csak bab. A krumplit nem hagyjuk el egyetlen étkezésnél, még a reggelinél sem.
Ezzel pótoljuk a kenyeret. De fogyasztunk szárított julianna-királynő- és tarkababból készült,
úgynevezett zacskó-levest is. Minden ételbe, még a kenyérbe is bablisztet kevernek.
Vacsorára állandóan krumplit eszünk valami műmártással és céklával. Ebből szerencsére van
még elég. Megemlítem még a lisztgombócot, amelyet hadilisztből készítünk víz és élesztő
hozzáadásával. Kemény és ragadós. Mintha kövek feküdnének a gyomrunkban, de mindegy!
Legnagyobb élményünk hetenként egyszer egy-egy szelet májas hurka s hozzá lekváros
kenyér. De azért élünk s még élvezzük is ezeket a nyomorúságos ételeket.
Anned
1944. április 4, kedd
Már hosszabb ideje nem látom értelmét a tanulásnak. A háború vége olyan távoli, valószínűtlen
és meseszerű. Ha szeptemberig nem kötik meg a békét, többé nem iratkozom be az
iskolába. Nem akarok két évet veszíteni. Napjaimat Peter tölti be, Peter és semmi egyéb.
Addig foglalkoztam vele álmaimban és gondolataimban, míg szombaton este összecsuklottam.
Szörnyű volt. Előbb Peternél ültem és küzdöttem a könnyeimmel, utána a citrompuncs
elfogyasztásakor Van Daannal nevetgéltem, élénk és látszólag vidám hangulatban, de csak én
tudtam, hogy ki kell sírnom magam. Csak úgy hálóingben lerogytam a csupasz földre s előbb
110
elrebegtem egy bensőséges, hosszú imádságot, majd fejemet karomra hajtva, térdemet
felhúzva egészen összekuporodtam és úgy zokogtam. Amikor végre kissé magamhoz tértem,
bementem a szobámba s letöröltem a könnyeimet; ne vegyék észre a többiek. Egyre bátorítottam
magam. „Muszáj, muszáj, muszáj...” - mondogattam magamban. Tagjaim elmerevedtek a
természetellenes kuporgástól. Lerogytam az ágy szélére és ott kínlódtam tovább, de pár
perccel fél tizenegy előtt erőt vettem magamon és lefeküdtem.
Most már túl vagyok a nehezén. Elhatároztam, hogy tanulni fogok. Nem maradok műveletlen.
Fejlődnöm kell, hogy újságíró lehessen belőlem. Mert újságíró szeretnék lenni! Érzem, hogy
tudok írni, egy-két kísérletem jól sikerült, a hátsó traktus leírása például humorosnak
mondható, ez a napló maga helyett beszél, de... van-e valóban tehetségem? Majd meglátjuk.
Éva álma a legszebb elbeszélésem és a legérdekesebb; sejtelmem sincs, hogy honnan vettem.
Cady életének viszont egyes fejezetei jók, de a történet egészében fabatkát sem ér.
Írás tekintetében magam vagyok legszigorúbb és legmegbízhatóbb kritikusom. Tudom, mit
írtam jól és mit rosszul. Aki még nem próbálta, nem is sejti, milyen felemelő érzés írni.
Azelőtt mindig sajnáltam, hogy a rajzolásban nincsen tehetségem, most azonban nagyon
boldog vagyok, hogy legalább az íráshoz értek. S ha a tehetségemből nem futja majd arra,
hogy írásom újságban vagy könyvben megjelenjék, majd írok a magam gyönyörűségére.
El sem tudom képzelni, hogy, úgy éljem le az életemet, mint anya, Van Daanné és mindazok a
nők, akik elvégzik a házimunkát és idővel feledésbe merülnek. Én ennél többre vágyom.
Nekem a férjemen és a gyermekeimen kívül is szükségem lesz valamire, amiben kiélhetem
magam.
Én a halálom után is tovább szeretnék élni! Ezért vagyok hálás az Istennek, hogy olyan
adottságokkal jöttem a világra, amelyek segítségével tanulhatok, írhatok, papírra vethetem
mindazt, ami bennem él.
Az írás megnyugtat, elmulasztja a bánatomat s visszaadja bátorságom. Persze, nagy kérdés,
tudok-e majd valami nagyszerűt alkotni, s lesz-e belőlem valaha is író vagy újságíró.
Remélem, bizton remélem, hiszen a gondolataimat, ideáljaimat, elképzeléseimet, mindent
papírra tudok vetni.
Cady életével már régen nem foglalkoztam. Bár a folytatást pontosan kiterveltem, nem gördül
jól a cselekmény. Valószínűleg sose fejezem be, s a kályhában vagy a papírkosárban fogja
végezni... Persze ez is bolondság, gondolom, hiszen csak 14 éves vagyok és tapasztalatlan,
nem írhatok mindjárt filozófiai művet.
Hát csak így tovább; bátorság, majd csak sikerül; mert ha törik, ha szakad, író lesz belőlem.
Anned
1944. április 6, csütörtök
Drága Kittym!
Kérdezed, hogy milyen kedvteléseim vannak és mi érdekel. Elmondom hát. Előre figyelmeztetlek
azonban, nehogy megijedj, mert rengeteg sok van belőle.
Elsősorban is írni szeretek, de hát ez csak nem számít kedvtelésnek.
Nr. kettő: családfa-kutatás. Újságokban, könyvekben és régi papírok között kutatom a francia,
német, spanyol, angol, osztrák, orosz, norvég és holland uralkodó család leszármazását.
111
Egyik-másiknál egészen szép eredményt értem el, már csak azért is, mert huzamosabb idő óta
jegyzeteket készítek minden olyan életrajzról vagy történelmi műről, amely a kezembe kerül.
Több történelmi eseményt át is fogalmaztam.
Harmadik kedvtelésem természetesen a történelem. Ennek kielégítésére apa sok könyvet
szerzett be. Már alig várom azt a napot, amikor végre a nyilvános könyvtárban bogarászhatok.
Negyedik kedvtelésem a görög és a római mitológia. Ehhez is vannak könyveim.
További kedvtelésem a filmcsillagok, valamint családunk arcképeinek gyűjtése. Ezenkívül
rajongok az olvasásért meg a könyvekért. Nagyon szeretem a művészettörténetet; főleg ha
írókkal, költőkkel és festőkkel foglalkozik. Azonban lehetséges, hogy idővel majd a
muzsikusok is érdekelnek.
Viszont határozott ellenszenvet érzek az algebrával, a mértannal és a számolással szemben.
Szívesen foglalkozom a többi tantárggyal is, de kedvencem a történelem!
Anned
1944. április 11, kedd
Drága Kittym!
A fejem zúg, azt se tudom, mihez kezdjek.
Pénteken (nagypénteken) és szombaton társasjátékot játszottunk. Mind a két nap elég gyorsan
és kellemesen telt el. Vasárnap délután Petert fél ötre meghívtam a szobámba, negyed hatkor
pedig felmentünk az utcai rész padlására s ott is maradtunk hatig. Hattól negyed nyolcig egy
szép Mozart-hangversenyt hallgattunk rádión. Főként a Kis éji zene tetszett nekem. A nappali
szobában, a többiek jelenlétében nem szívesen hallgatok rádiót, mert a szép muzsika egész
bensőmet felkavarja.
Vasárnap este nyolckor Peterrel felmentünk a padlásra, s hogy kényelmesebben ülhessünk,
összeszedtünk minden párnát, amit csak a szobákban találtunk. Fent egy ládán helyezkedtünk
el. A láda is, a párnák is keskenyek voltak, ezért szorosan egymás mellé ültünk s két másik
ládához támaszkodtunk. A Mouschi cica is ott lebzselt, tehát nem voltunk „felügyelet” nélkül.
Háromnegyed kilenckor Van Daan úr felfütyült hozzánk s érdeklődött, nincs-e nálunk Dussel
úr párnája. Erre mindketten felugrottunk, s a párnákkal, a cicával és Van Daannal együtt
lementünk.
A párna-ügyből nagy kellemetlenségünk származott. Dussel dühöngött, mert az ő „éjszakai”
párnáját is felvittük. Attól félt, hogy tele lett bolhával. Alaposan leszidott érte bennünket.
Peter meg én két súrolókefét csempésztünk a lepedője alá és jót nevettünk bosszúnk
megvalósulásán.
Örömünk azonban nem tartott soká. Fél tízkor Peter halkan kopogtatott szobánk ajtaján s kérte
apát, jöjjön fel hozzá, segítsen lefordítani egy nehéz angol mondatot.
- Ez nekem gyanús - mondtam Margot-nak - látszott Peteren, hogy csak kifogást használt.
Igazam volt: betörtek a raktárba.
Apa, Van Daan, Dussel és Peter másodpercek alatt a helyszínen termett, Margot, anya, Van
Daanné meg én fent vártuk a fejleményeket. Vajon mit csinál négy nő, amikor retteg? Beszélget.
Mi is így tettünk, míg lentről egy csattanást nem hallottunk. Utána csend lett. A toronyóra
112
éppen akkor ütötte el a háromnegyed tízet. Arcunkból eltűnt a vér, de ahhoz képest, hogy
mennyire féltünk, eléggé uralkodtunk magunkon. Vajon hol maradnak a férfiak? Mit jelenthetett
az a csattanás? Talán bizony a betörőkkel dulakodnak? Tíz órakor lépéseket hallottunk
a lépcsőn: apa jött fel a szobába. Sápadt volt és ideges; nyomában Van Daan úr.
- Oltsátok el a lámpát s menjetek fel csendben! Nemsokára itt lesz a rendőrség!
Még félni sem volt időnk. A lámpát leoltottuk. Gyorsan felkaptam a kabátkámat és már fent is
voltunk.
- Mondjátok már el, hogy mi történt - kérleltük a férfiakat.
Nem válaszoltak, hanem ismét lementek. Valamennyien csak tíz perccel tíz óra után kerültek
elő. Ketten őrt álltak Peter nyitott ablakánál. Az átjáró ajtaját lezárták s helyére tolták a
forgószekrényt. A kislámpát letakartuk egy pulóverrel. Csak azután tudtuk meg, mi történt:
Peter a feljáróban két erős csattanást hallott, leszaladt és észrevette, hogy a raktárajtó bal
oldalán kifeszítették az egyik deszkát. Felrohant, figyelmeztette a család harcra kész tagjait és
negyedmagával levonult. A betörők már javában garázdálkodtak, amikor ők négyen beléptek a
raktárba. Van Daan gondolkodás nélkül elkiáltotta magát: - Rendőr!
Futóléptek. A betörők kereket oldottak. A mieink visszaillesztették a deszkát, nehogy a
rendőrség észrevegye, hogy az ajtó be van törve, valaki azonban az utca felől egy rúgással
megint csak belökte. Férfiainkat úgy felbőszítette ez a vakmerőség, hogy Van Daan és Peter
gyilkolni tudtak volna. Van Daan egy fejszével rácsapott a földre, mire csend lett. Ekkor a
mieink újból vissza akarták helyezni a deszkát, ebből azonban semmi sem lett, mert hirtelen
egy arra járó házaspár zseblámpájának éles fénye világított be a raktárhelyiségbe. - Az ördög
vigye el! - mormogta egyik a mieink közül. A rend őreiből kénytelen-kelletlen menekülő
betörőkké vedlettek át s valamennyien felrohantak. Peter hamar ablakot, ajtót nyitott a
konyhában és az irodában, ledobta a telefont a földre, s végül mind a négyen visszaosontak a
rejtekfal mögé.
Vége az első résznek.
A zseblámpás házaspár minden valószínűség szerint értesítette a rendőrséget. Vasárnap este
volt, méghozzá húsvétvasárnap. Húsvéthétfőn senki sem jön be az irodába, tehát kedd előtt
nem moccanhatunk. Képzeld csak: két éjszakán és egy napon keresztül ilyen rettegésben élni!
Még csak nem is gondolkoztunk, ültünk a vaksötétségben, mert Van Daanné ijedtében még a
lámpát is eloltotta. Suttogva beszéltünk, s ha valamelyikünk megmozdult, nyomban
lepisszegtük.
Fél tizenegy, tizenegy. Semmi nesz. Apa és Van Daan felváltva lejött hozzánk. Negyed
tizenkettőkor lentről zajt hallottunk.
Egymás lélegzetvételét figyeltük s nem mozdultunk. Léptek a házban, az irodában, a konyhában,
azután... a mi lépcsőnkön. Olyan csendben ültünk, hogy hallhattuk egymás lélegzését s
nem moccantunk. Valaki bement az irodába, aztán a konyhába, végül feljött a lépcsőn s a
forgószekrényen matatott. Ezek a másodpercek leírhatatlanok. Elvesztünk - suttogtam, s már
láttam, hogyan hurcol el bennünket a Gestapo. Még kétszer matattak a szekrényen. Aztán
valami leesett. Most távolodtak a lépések. Egyelőre meg voltunk mentve. Hátunkon végigfutott
a hideg. Valamelyikünknek hangosan vacogott a foga. Mintha csak megnémultunk volna.
Lent a házban is csend volt. Az előszobában, közvetlenül a szekrény előtt égve hagyták a
villanyt. Talán bizony gyanús volt nekik a szekrény? Vagy egyszerűen elfelejtették leoltani?
113
Vajon visszajön-e még a rendőrség? Végre megoldódott a nyelvünk, hiszen már senki sem
volt a házban, legfeljebb az őr az ajtó előtt.
A következő órában háromféle foglalkozást űztünk. Egyrészt találgattuk, hogy mi történt,
másrészt félelmünkben reszkettünk, végül pedig - ment a hasunk. A vödrök a padláson voltak,
s így csak Peter bádog papírkosarát használhattuk. Van Daan kezdte meg a sort; apa folytatta.
Anya végtelenül szégyenkezett, mire apa bevitte az edényt a szobánkba. Margot, Van Daanné
meg én ott könnyítettünk magunkon, s végül anya is rászánta magát. A papírnak is nagy
keletje volt, de szerencsére eleget találtam a zsebemben.
Az edény bűzlött, mi suttogtunk és hihetetlenül kimerültek voltunk.
Feküdj le a földre és aludj - biztattak. Én is, Margot is egy-egy párnát és takarót kaptunk.
Margot a pohárszék mellé telepedett, én az asztal lába közé. A földön nem éreztem oly erősen
a bűzt. Van Daanné lábujjhegyen klórmeszet hozott, beleszórta az edénybe s lefedte egy
törlőruhával.
Beszéd, suttogás, félelem, bűz, szelek. Valaki megint az edény felett kuporog. Ki tud így
aludni? Fél háromra azonban már annyira elfáradtam, hogy fél négyig nem tudtam semmiről.
Arra ébredtem, hogy Van Daanné feje nyomja a lábamat.
- Adjatok rám valamit - könyörögtem. Ne kérdezd, hogy mit kaptam: egy gyapjú nadrágot a
pizsamám fölé, vörös pulóvert meg fekete szoknyát, fehér harisnyát s rá egy pár rongyos
térdharisnyát. Aztán Van Daanné egy székre ült, és Van Daan feküdt a lábamra. Fél négytől
újra ébren voltam, de még akkor is úgy reszkettem, hogy Van Daan nem tudott a lábamon
elaludni. Gondolkodtam, hogy mit is mondjunk, ha értünk jön a rendőrség. Legjobb, ha
bevalljuk, hogy bujkálunk. Ha rendes hollandok, megmentenek, ha pedig nácik, majd csak
megvesztegetjük őket.
- Rejtsd el azt a rádiót - sóhajtott fel Van Daanné.
- Jó, majd bedobom a tűzbe - válaszolta élete párja - pedig, ha már ránk bukkantak, nyugodtan
megtalálhatják a rádiót is.
- Akkor Anne naplójára is rábukkannak - tette hozzá apa.
- Égesd hát el - javasolta valaki, a leggyávábbik.
Ez a jelenet volt a legszörnyűbb élményem, meg az a másik, amikor a rendőrök a szekrénynél
matattak.
- Én pedig nem engedem megsemmisíteni a naplót, csak velem együtt! - kiáltottam. Apa
szerencsémre nem válaszolt.
Céltalan volna minden szót elismételni, mert sokat fecsegtünk összevissza. Vigasztaltam Van
Daannét. Megvitattuk menekülésünknek különböző lehetőségeit, s kihallgatásunkat a
Gestapónál. Végül elhatároztuk, hogy telefonálunk és azt is, hogy minden körülmények között
bátran viselkedünk.
- Ha már elvisznek innen - mondottam - viselkedjünk katonásan; a királynőért, a hazáért, a
szabadságért, az igazságért és a jogért, ahogyan azt az Oranje-rádió hirdeti. Igen ám, csak az a
borzasztó, hogy másokat is magunkkal rántunk a szerencsétlenségbe.
Egy óra múlva Van Daan úr helyet cserélt a feleségével, apa pedig mellém feküdt. A férfiak
szüntelenül füstöltek. Olykor egyikünk felsóhajtott, egy másik könnyített magán, de az
izgalom maradt a régi.
114
Négy óra, öt óra, azután fél hat. Felmentem Peterhez, s az ablaknál hallgatóztunk. Szorosan
ültünk egymás mellett; éreztük egymás testének remegését. Feszülten figyeltünk s csak néha
váltottunk egy-egy szót. A szomszéd szobában leszedték az elsötétítő függönyt. Úgy
döntöttek, hogy reggel hétkor telefonálnak Koophuisnak s idehívják. A telefonüzenetet előre
megszövegezték. Bár a kockázat nagy volt, mert a hátrahagyott őr meghallhatta a telefon
csengését, még nagyobb bajnak tartottuk, ha a rendőrség esetleg visszatér, s ezt akartuk
megakadályozni.
A telefonüzenetet a következőképpen fogalmazták meg:
„Betörtek. A rendőrség behatolt a házba, de csak a forgóajtóig, tovább nem jutott.
A betörők feltörték a raktárt, de nyilván megzavarták őket, mire a kerten keresztül elmenekültek.
A főbejáratot elreteszeltük. Kraler biztosan a mellékajtón távozott. Az írógépeket és a
számológépet biztonságba helyeztük.
Értesítsék Henket, kérjék el a kulcsot Ellitől, s jöjjenek be az irodába. Ürügy: a macskának
kell enni adni.”
Minden úgy történt, ahogy kitervelték. Sikerült felhívni Koophuist. Az írógépeket, amelyek
fent voltak nálunk, betettük egy ládába. Aztán körülültük az asztalt és vártuk Henket vagy - a
rendőrséget.
Peter éppen aludt, Van Daan meg én a földön feküdtünk, amikor lentről erélyes lépteket
hallottunk. Csendben feltápászkodtam:
- Ez Henk.
- Nem, nem, ez a rendőrség - erősítgették a többiek. Kopogtattak az ajtón. Miep füttyentett.
Van Daanné nem bírta tovább: halálsápadtan, dermedten rogyott egy székre, s elájul, ha még
egy percig tart a feszültség.
Mikor Henk és Miep belépett, szobánk épületes látványt nyújtott. Az asztalt egymagában is
érdemes lett volna lefényképezni. A Cinema & Theater egy példánya hevert ott lekvárral
összemaszatolva és hasmenés elleni tablettákkal teleszórva. A lap nyitott oldalán néhány
csinos táncosnő képe volt látható. Mellette két lekváros üveg, kenyérmaradék, zsebtükör, fésű,
gyufa, hamu, cigaretta, dohány, hamutartó, néhány könyv, egy alsónadrág, zseblámpa, W. C.-
papír, mindez tarka összevisszaságban.
Henket és Miepet természetesen örömrivalgással, könnyek között fogadtuk. Henk megjavította
a betört kaput és sietett értesíteni a betörésről a rendőrséget. Miep a raktárajtó alatt
megtalálta az éjjeliőr céduláját, amelyen megírta, hogy a betörést már jelentette a rendőrségnek.
Henk ezt az őrt is felkereste.
Így hát csak fél óránk maradt, hogy rendbeszedhessük magunkat. Még sohasem láttam ilyen
rövid idő alatt ekkora változást. Margot-val lent megágyaztunk, kimentünk a W. C.-re, fogat
mostunk, megmosdottunk és megfésülködtünk. Aztán kissé rendbehoztam a szobát és felmentem
a konyhába. Addigra ott már leszedték az asztalt. Kávét, teát készítettünk, tejet
forraltunk, és megterítettünk. Apa és Peter kiürítette az éjjelinek használt edényt, majd kimosták
forró vízzel és klórmésszel.
Tizenegy órakor már az asztal körül ültünk Henkkel, aki időközben visszaérkezett. Lassanként
megnyugodtunk. Henk a következőket mesélte:
115
Slagter, az éjjeliőr már aludt, amikor felkereste. A felesége elújságolta, hogy amikor a férje
ellenőrző körútját végezte a grachtokon,17 észrevette a betört raktárajtót. Rendőrt hívott s
átkutatta vele a helyiséget. Slagter kedden majd eljön Kralerhez és beszámol a történtekről. A
rendőrségen még semmit sem tudtak a betörésről. Azonnal felvették a jegyzőkönyvet s
ugyancsak kedden tartják meg a vizsgálatot. Visszafelé jövet Henk véletlenül éppen a
krumplikereskedőnk boltja előtt ment el s elmondta neki, hogy mi történt.
- Tudom - válaszolta az a legnagyobb lelki nyugalommal - tegnap este arra jártam a feleségemmel
és láttam, hogy be van törve az ajtó. Feleségem tovább akart menni, de én a lámpámmal
bevilágítottam, mire a tolvajok elszeleltek. A biztonság kedvéért nem telefonáltam a
rendőrségnek. Azért nem, mert bár semmi bizonyosat nem tudok, sejtek valamit.
Henk megköszönte a felvilágosítást és folytatta útját. A krumplikereskedő bizonyára feltételezi,
hogy itt vagyunk, s éppen ezért mindig a déli munkaszünet alatt szállítja ide a krumplit.
Derék ember!
Mire Henk elment, és elmostuk az edényt, már egy óra volt. Mind a nyolcan aludni tértünk.
Háromnegyed háromkor felébredtem s láttam, hogy Dussel úr már nincs a szobában. Álmos
képpel kisiettem a fürdőszobába s véletlenül összetalálkoztam Peterrel, aki éppen akkor jött
le. Megbeszéltük, hogy az első emeleten találkozunk.
Rendbeszedtem magam és lementem.
- Fel mersz-e még jönni a padlásra? - kérdezte.
Igent mondtam, felkaptam a párnáimat s felvonultunk. Pompás idő volt, s bár a szirénák
hamarosan felsivítottak, mi azért csak fenn maradtunk. Peter átfogta a vállam, én meg az övét.
Így ültünk, egymást átkarolva. Nyugodtan megvártuk Margot-t, aki négy órakor értünk jött és
kávézni hívott.
Elfogyasztottuk a kenyerünket, limonádét ittunk és tréfálkoztunk. Újból visszazökkentünk
tehát a rendes kerékvágásba. Este gratuláltam Peternek, mert ő volt közöttünk a legbátrabb.
Eddig még soha, egyikünk sem forgott akkora veszedelemben, mint ezen az éjszakán. De
Isten megóvott bennünket: gondold el, a rendőrség már ott állott a forgóajtónál, s még a
villany is égett előtte, s mégsem fedeztek fel bennünket.
Ha majd egyszer bekövetkezik az inváziós bombatámadás, ki-ki a saját bőrét viszi a vásárra.
Most azonban ártatlan és derék gyámolítóink életéért is reszkettünk. - Ha már megmenekültünk,
óvj meg minket továbbra is! - Így fohászkodtunk.
Ez az esemény különböző változásokat idézett elő életmódunkban. Dussel úr esténként a
fürdőszobában tanul, s nem ülhet lent Kraler irodájában. Peter fél kilenc és fél tíz között
végigjárja a házat. Peter éjszakára nem hagyhatja nyitva az ablakát. Este fél tíz után tilos
lehúzni a W. C.-t. Még ma este eljön az asztalos és megerősíti a raktárajtókat.
A hátsó traktusban vég nélküli viták folynak. Kraler úr a szemünkre vetette elővigyázatlanságunkat.
Henk is hangsúlyozta, hogy hasonló esetben ne menjünk le a világért sem.
Hangoztatták, hogy bujkálók vagyunk és foglyok, röghöz kötött zsidók, akiknek nincsenek
jogaik, de van ezernyi kötelességük. Nekünk zsidóknak tilos kifejezésre juttatni érzéseinket,
erőseknek, bátraknak kell lennünk, s zokszó nélkül kell vállalnunk minden kényelmetlenséget.
17 Grachtnak hívják hollandul a városon átvonuló csatornákat
116
Mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik és bíznunk kell Istenben. Egyszer csak elmúlik ez
a szörnyű háború, s akkor újra emberek leszünk, nemcsak zsidók.
Vajon ki rótta ránk ezt a nagy megpróbáltatást? Ki tett bennünket, zsidókat kiválasztott
néppé? Ki tűrte eddig is, hogy annyit szenvedjünk? Isten akarata volt mindez, s Isten ment
majd meg bennünket. A zsidók már rengeteg szenvedést túléltek, s még eljön az idő, amikor
majd átkozottakból példamutatókká válnak. Lehet, hogy éppen a mi hitünk lesz az, amely a
világot és népeit jó útra téríti. Ezért, igen, ezért kell nekünk szenvednünk. Mi nem lehetünk
csak hollandok, angolok vagy bármely más nemzet polgárai, hanem emellett mindig zsidók is
vagyunk és azok is akarunk maradni.
Bátorság! Legyünk tudatában kötelességeinknek, ne zúgolódjunk, majd csak lesz valahogy;
Isten még sosem hagyta cserben az ő népét. A zsidók századokon át életben maradtak,
századokon át szenvedtek, de a századok alatt meg is edződtek. A gyengék elhullanak, az
erősek azonban megmaradnak és soha el nem pusztulnak!
Ezen az éjszakán voltaképpen azt éreztem, hogy meg kell halnom, s vártam a rendőrséget.
Készültem rá, csakúgy, mint a katonák a csatatéren. Szívesen feláldoztam volna magam a
hazáért, de most, most, amikor megmenekültem, leghőbb kívánságom, hogy a háború után
holland állampolgár lehessek!
Szeretem a holland népet, szeretem ezt a hazát, szeretem a nyelvet és itt akarok dolgozni. Még
ha magához a királynőhöz kellene is fordulnom, addig nem tágítok, míg célomat el nem érem.
Egyre inkább függetlenítem magam a szüleimtől. Fiatal lány létemre több életkedv,
igazságérzet és tárgyilagosság van bennem, mint anyában. Tudom, mit akarok, van életcélom,
van véleményem, van hitem és van szerelmem. Csak akkor leszek boldog, ha a magam életét
élhetem. Tudom, hogy nő vagyok, nő, akiben sok lelkierő és bátorság lakik.
Ha Isten engedi, hogy éljek, többre viszem, mint vitte valaha is az anyám. Nem maradok
jelentéktelen, s dolgozni fogok a világ és az emberiség boldogulásáért!
És azt is tudom, hogy elsősorban bátorságra és boldogságra van szükségem.
Anned
1944. április 14, péntek
Drága Kittym!
A hangulat itt nálunk meglehetősen feszült. Pim forr a dühtől, őnagysága meghűléssel ágyban
fekszik és nagyokat trombitál. Van Daan úrnak nincsen szaffiánja és rossz bőrben van, Dussel,
akinek sokat fel kellett áldoznia a kényelméből, egyre megjegyzéseket tesz stb., stb.
Hát bizony, ami igaz, az igaz, e pillanatban nincs okunk örülni. A W. C. folyik, a vízcsap
rossz, de hála a kitűnő összeköttetéseknek, hamarosan megjavítják mindkettőt.
Tudom, hogy néha szentimentális vagyok, de hát... megvan reá minden okom. Ha Peterrel
valahol a sok porlepte limlom között, valamelyik kemény faládán, egymás vállát átkarolva és
szorosan összesimulva üldögélünk, Peter egyik hajfürtömmel játszik, s kint a madarak
trillázva dalolnak, ha kizöldülnek a fák, hívogat a napfény, ha gyönyörűen kéklik az ég, akkor,
ó, akkor oly sok mindent szeretnék!
117
Csupa elégedetlen arcot látok magam körül. Mindenki sóhajtozik és magába fojtja sirámait.
Mintha a sorsunk hirtelen tűrhetetlenül rosszra fordult volna. Pedig nagyrészt bennünk van a
hiba. Itt, a hátsó traktusban senki sem jár elöl jó példával. Mindenkinek uralkodnia kell rossz
hangulatán. - Csak már vége volna - ezt hallom naphosszat.
Engem azonban éltet és felemel a munkám, reményem, szerelmem és bátorságom.
Édes Kittym! Meg vagyok győződve arról, hogy ma kissé ütődött vagyok, csak tudnám, hogy
miért. Itt minden tótágast áll, nem látom az összefüggéseket s néha komolyan kételkedem
benne, érdekel-e később majd valakit az én locsogásom?
„Egy csúnya kis kacsa vallomásai” lesz a címe ezeknek a csacsiságoknak. Bolkenstein vagy
Gerbrandy úr valószínűleg nem sok hasznát veszi majd ennek a naplónak.
Anned
1944. április 16, vasárnap reggel, kevéssel 11 óra előtt
Drága Kittym!
Jegyezd meg a tegnapi napot, mert ez egyik legdöntőbb napja életemnek. Ugye minden
lánynál nagy esemény az első csók? Hát nálam sem kevésbé fontos. Mert az a csók, amelyet
valamikor Bramtól a jobb arcomra kaptam, nem számít, s még ennél is jelentéktelenebb
Walker úr csókja a jobb kezemen.
S most elmesélem, hogyan jutottam hirtelen ehhez a csókhoz.
Tegnap este nyolc órakor együtt ültem Peterrel a díványon, amikor egyszerre csak átfogott a
karjával.
- Helyezkedjünk csak el jobban - mondtam - nem akarom beleütni a fejem a szekrénybe.
Peter odább húzódott, egészen a dívány sarkába, én meg a hóna alatt átkaroltam a hátát s így
ültünk, szorosan egymáshoz simulva.
Máskor is ültünk így, de még sohasem oly szorosan egymás mellett, mint tegnap este. Erősen
magához ölelt, mellem a mellének feszült. A szívem hevesen vert. De ez mind semmi. Peter
addig mesterkedett, míg csak a fejem a vállán nem pihent; ő meg az én fejemre hajtotta a fejét.
Amikor, úgy öt perc múltán, kiszabadítottam magam, hirtelen két kezébe fogta a fejem és
magához szorította. Ó, de gyönyörű volt! Szóhoz se jutottam a boldogságtól. Azután esetlenül
megsimogatta az arcom meg a karom, majd felborzolta a hajamat. Eközben összeborult a
fejünk. Édes Kittym, le sem tudom írni, mit éreztem, de azt hiszem, mind a ketten mérhetetlenül
boldogok voltunk.
Fél kilenckor aztán felálltunk. Peter tornacipőt húzott, mert abban nesztelenebbül jár; készült
ellenőrző körútjára. Megvártam. S akkor - fogalmam sincs, hogyan történt - mielőtt elindultunk,
egyszerre csak megcsókolta a bal orcámat a hajam és a fülem között. Hanyatt-homlok
lerohantam és most türelmetlenül várom, hogy mi lesz ma.
Anned
118
1944. április 17, hétfő
Drága Kittym!
Gondolod, hogy apa és anya helyeselnék, ha megtudnák, hogy alig tizenöt éves lányuk a
díványon együtt ül és csókolózik egy tizenhét és fél éves fiúval? Azt hiszem, nem; így hát
magamnak kell döntenem ebben a kérdésben. Oly megnyugtató és biztonságos a karjai közt
feküdni és álmodozni, oly izgató az arcát az enyém mellett érezni, úgy boldogít a tudat, hogy
valaki vár reám. De azért aggódom is kissé, mert nem tudom, Peter megelégszik-e majd
ennyivel? Bár nem felejtettem el, hogy mit ígért, de... mégiscsak fiú!
Tudom, igen korán kezdem. Egészen önálló vagyok, pedig még nem is töltöttem be a 15.
évemet. Ezt bizony elég nehezen értik meg az emberek. Majdnem bizonyos, hogy Margot
sosem csókolna meg egy fiút, csak ha eljegyzésről vagy házasságról volna szó. Ilyen tervei
azonban nincsenek sem Peternek, sem nekem. Anyámnak sem volt köze apán kívül egyetlen
férfihoz sem. Mekkorát néznének a barátnőim, ha megtudnák, hogy Peter karjában feküdtem,
szívem a mellén, fejem a vállán, s ő ráhajtotta a fejét a fejemre!
Mondd, nagy szégyen ez? Márpedig őszintén szólva, én nem szégyellem. Itt ülünk a világból
kirekesztve, s különösen az utóbbi időben csupa gond és rettegés az életünk. Mi, akik annyira
szeretjük egymást, miért tagadjuk meg ezt magunktól? Miért várjunk addig, amíg idősebbek
leszünk? Minek kérdezgessünk annyit?
Megfogadtam, hogy vigyázok magamra, Peter pedig nem akar nekem szomorúságot vagy
fájdalmat okozni, miért ne kövessem hát szívem sugallatát, miért ne tegyem boldoggá
mindkettőnket? De azért kételyeim is vannak, édes Kittym. Lehet, hogy a becsületérzés harcol
bennem a kétszínűség ellen. Gondolod, hogy kötelességem volna mindenről beszámolni
apának? Minek közöljük titkunkat egy harmadikkal? Hiszen szerelmünk így sokat veszítene
szépségéből. De akkor talán visszaszerezném a lelki nyugalmamat. Ezt majd előbb
megbeszélem „Vele”.
Igen, nekünk még sok mindenről kell beszélnünk. Úgy sincs értelme az örökös enyelgésnek.
Ahhoz, hogy a gondolatainkat kicseréljük, kölcsönös bizalomra van szükség, s mihelyt ezt
megtaláljuk egymásban, biztos, hogy mindketten szilárdabban állunk a lábunkon.
Anned
1944. április 18, kedd
Drága Kittym!
Minden a legjobb úton halad. Apa biztosra veszi, hogy május 20-a előtt nagyszabású támadások
kezdődnek Oroszországban, Olaszországban és a Nyugaton. Mégis, minél hosszabb
ideje élünk így, annál kevésbé tudom elképzelni, hogy egyszer felszabadulunk.
Tegnap beszélgetés közben Peterrel végre eljutottunk oda, ahová már tíz napja szerettem
volna. Elmondtam neki mindent a lányokkal kapcsolatban s nem rettentem vissza a legkényesebb
részletektől sem. Együttlétünk végén megcsókoltuk egymást. Peter csókja a számnak
csak a környékét érte, s éppen ez esett igazán jól.
Egyszer talán felviszem hozzá azt a füzetet, amelybe a bölcs mondásokat gyűjtöm. Szeretném,
ha végre kissé mélyebben merülnénk el a problémák megvitatásában. Nem elégít ki, ha
mindennap csak egymás karjában heverünk, s remélem, Peter is így gondolkozik.
119
A tél elmúltával pompás tavasz köszöntött ránk. Az április ragyogó. Nem túlságosan meleg,
de nem is hideg, s csak imitt-amott élénkíti egy kis záporeső. Vadgesztenyefánk szépen
kizöldült, s helyenként már kipattantak a gyertyái is.
Elli szombaton négy csokor virággal állított be; három csokor nárcisszal és egy csokor kék
szőlővirággal. Ez utóbbit nekem hozta.
Most azonban meg kell írnom az algebraleckémet. Viszontlátásra, édes Kittym.
Anned
1944. április 19, szerda
Édes Szívem!
Van-e nagyobb élvezet ezen a világon, mint a nyitott ablakon át kitekinteni a szép természetre,
hallani a madárkák énekét, arcomon érezni a nap melegét s közben egy kedves fiút ölelni? Oly
megnyugtató és biztonságos ölelő karjait magam körül érezni, összesimulni vele és nagyokat
hallgatni. Ez csak nem lehet bűn, hiszen olyan jólesik, s úgy megnyugszom tőle. Ó, bárcsak
senki se zavarna, még Mouschi sem.
Anned
1944. április 27, csütörtök
Drága Kittym!
Ma reggel őnagysága igen rosszkedvű volt, s folyton siránkozott. Előbb a meghűlése miatt,
aztán, mert nem kapni szalmiákcukrot; később meg azért, mert már sokallja a sok orrfúvást.
Zúgolódott, hogy nem süt ki a nap, késik az invázió, nem nézhet ki az ablakon stb., stb. Mi
nagyokat nevettünk rajta, s nemsokára ő is velünk nevetett.
Jelenleg egy V. Károlyról szóló könyvet olvasok. Szerzője a göttingai egyetem egyik
professzora, aki 40 évig dolgozott ezen a művén. Öt nap alatt 50 oldalt olvastam csak el, de
nem is lehet többet. A könyv terjedelme 598 oldal; ebből kiszámíthatod, mennyi idő alatt
készülök el vele, s aztán következik a második rész! De hát... rendkívül érdekes!
Most pedig hallgasd meg, hogy egyetlen nap alatt mi mindent kell megtanulnia egy iskolás
leánynak. Ma legelőször Nelson utolsó ütközetének egy részletét fordítottam hollandról
angolra. Utána átvettem az 1700-1721-es norvég háború következményeit; Nagy Peter, XII.
Károly, Erős Ágost, Stanislaus Lescinsky, Mazeppa, van Görz, Brandenburg, Elő- és Hátsó-
Pomeránia és Dánia történetét a hozzátartozó évszámokkal.
Aztán Brazíliánál kötöttem ki. Olvastam a Bahia-dohányról, a kávé-túltermelésről, Rio de
Janeiro másfél millió lakosáról, Pernambucóról és Sao-Paolóról, de nem feledkeztem meg a
négerekről, mulattokról, meszticekről, fehérekről, a több mint 50% analfabétáról és a
maláriáról sem. Minthogy maradt rá időm, gyorsan áttanulmányoztam azt a családfát is,
melynek megalapítója Öreg János, leszármazottjai pedig Vilmos Lajos, I. Ernő Kázmér, I.
Henrik Kázmér s a legifjabb hajtása a kis Margriet Francisca (született Ottawában, 1943-ban).
Tizenkét órától egy óráig egyháztörténetet tanulok a padláson... brrr!
Két óra után szegény fejem tovább tanul (bizony, bizony). Most a keskeny és széles orrú
majmok vannak soron. Kitty, mondd csak meg gyorsan, hány ujja van a vízilónak!
120
Ezután következik a bibliatanulás. Noé bárkája, Sém, Hám és Jafet. Utána V. Károly. Peterrel
Thackeray: Az ezredes című regényét olvassuk angolul, később kikérdezem Petert az új
francia szavakból, aztán a Mississippit kell összehasonlítanom a Missourival.
Még mindig náthás vagyok s megfertőztem Margot-t, apát meg anyát is. Csak legalább Peter
meg ne kapja. Erősködött, hogy csókoljam meg és „Eldorádó”-jának nevezett. Micsoda ötlet.
Bolondos fiú! De azért igen kedves!
Mára elég is. A viszontlátásra!
Anned
1944. április 28, péntek
Drága Kittym!
Peter Wessellel kapcsolatos álmomat egy percre sem felejtettem el (lásd január elején írt
levelemet). Ha rágondolok, még ma is érzem, hogyan simult arca az enyémhez. Olyan jólesett,
hogy mindent jóvátett vele.
Az itteni Peterrel szemben is éreztem valami hasonlót, de nem az igazit... egészen tegnapig.
Ültünk a díványon, mint rendesen s átöleltük egymást. Egyszerre csak eltűnt a hétköznapi
Anne, és ott termett egy másik, aki nem lármás és vidám, hanem kedves és megértő.
Csak ültem, Peterhez simultam s éreztem, hogy egyre inkább ellágyulok. Könnyek szöktek a
szemembe, a jobb szememből az overalljára, bal szememből előbb az orromra, s onnan
ugyancsak az overalljára potyogtak. Nem tudom, észrevette-e, de nem árulta el egyetlen
mozdulattal sem. Velem érzett-e vajon? Alig szólt hozzám. Tudta-e, hogy két Anne ül
mellette? Nehéz válaszolni ezekre a kérdésekre.
Fél kilenckor felálltam, odamentem az ablakhoz; ott szoktunk búcsúzni egymástól. Még
mindig reszkettem, s a másik Anne voltam. Peter hozzám lépett, én átkaroltam a nyakát,
megcsókoltam a bal arcát s éppen készültem a jobbat is megcsókolni, amikor a szám összeért
az övével s egyetlen csókban forrt össze. Szédülten öleltük egymást, s újabb és újabb csókok
következtek, mintha sohasem akarnánk abbahagyni. Ó!
Peter vágyik a gyengédségre. Életében először fedezett fel egy lányt, először győződött meg
róla, hogy a leghuncutabb lánynak is van szíve és lelke, s megváltozik, mihelyt kettesben
marad vele. Életében először talált magának barátot, akinek feltárhatta a lelkét. Eddig még
soha, de soha nem volt se barátja, se barátnője. Egymásra találtunk. Én sem ismertem őt,
nekem sem volt soha bizalmasom; ezért jutottunk el idáig...
Megint nem tudok szabadulni a kérdéstől: helyes-e, hogy olyan engedékeny voltam, helyes-e,
hogy olyan heves vagyok, heves és vágyakozó, akárcsak Peter? Lány létemre illik-e így
viselkednem? Erre csak egyféleképpen válaszolhatok: - Már régen... nagyon régen vágytam
valaki után... egyedül éreztem magam s most megvigasztalódtam!
Reggelenként s egy-két eset kivételével még talán délután is ugyanolyanok vagyunk, mint
azelőtt. Este azonban felgyűlik bennünk az egész napi vágy, eszünkbe jut az eddigi együttlétek
minden üdvössége és boldogsága, s csak egymásra gondolunk. Az esti búcsúcsók után szeretnék
elrohanni s nem nézni többé Peter szemébe, csak kiszaladni, egyedül, a vaksötétbe!
Ezzel szemben mi vár rám, ha lerobogok a tizennégy lépcsőfokon? Éles lámpafény, kérdez az
egyik, kinevet a másik, s nekem közömbösen kell viselkednem, nehogy észrevegyenek
valamit. A lelkem még nem elég erős ahhoz, hogy rögtön leküzdhessen egy olyan megrázkód121
tatást, mint amilyen a tegnap esti volt. Az érzelmes Anne ritkán kerül felszínre s éppen ezért
nem hagyja magát azonnal elűzni. Peter olyan hatással van rám, mint még senki, kivéve
álmaim Peterét! Kihozott a sodromból, felzaklatta a lelkemet. Érthető, hogy lelki egyensúlyom
helyreállításához nyugalomra van szükségem.
Ó! Peter, mit tettél velem? Mit akarsz tőlem? Mi lesz ennek a vége? Most már megértem
Ellit; most, hogy én is átélem ugyanezt, értem kételyeit; ha idősebb volnék, s Peter megkérne,
mit felelnék vajon neki? Őszintén szólva nem mondanék igent, de az útját kiadni is nagyon
nehezemre esne. Peternek még nem elég erős a jelleme, kevés benne az akaraterő, a bátorság
és az energia. Lelkileg még gyermek, olyan korú gyermek, mint én, s csak lelki nyugalmat és
boldogságot keres.
Hát csakugyan csak tizennégy éves vagyok, csacska iskolás leány? Valóban tapasztalatlan
vagyok? Szó sincs róla. Többet tapasztaltam, mint mások, sok olyat értem meg, amit talán
senki az én koromban. Félek önmagamtól, félek, hogy vágyakozásomban hamar odaadom
magam, s mi lesz akkor később, ha más fiúkkal lesz dolgom? Jaj, de rettenetesen nehéz ez a
harc a szívem és az értelmem között. Mindent a maga idejében, de honnan tudjam, hogy jól
választottam-e ki az időt?
Anned
1944. május 2, kedd
Drága Kittym!
Szombaton este megkérdeztem Petertől, nem tartaná-e helyesnek, ha mindent elmondanék
apának. Némi ellenvetés után beleegyezett. Boldog voltam, mert ebből is láttam, hogy
nemesen érez velem szemben.
Mihelyt lementem, vízért indultam apával, s már a lépesőn hozzákezdtem:
- Édesapám, remélem, sejted, hogy ha Peterrel együtt vagyok, nem ülök tőle egy méter
távolságra; nagy bűnnek tartod ezt?
Apa előbb nem adott választ, azután a következőket mondta:
- Nem, Anne, nem tartom nagy bűnnek, de vigyáznod kell ezen a szűk helyen. - Még mondott
egyet-mást ebben az értelemben, amíg fel nem értünk. Vasárnap reggel odahívott magához és
így szólt: - Anne, gondolkoztam azon, amit mondtál - s bizony aggódom. Ez elég kellemetlen
itt a hátsó traktusban. Eddig azt hittem, hogy csak pajtások vagytok. Hát Peter szerelmes
beléd?
- Valószínűleg - feleltem.
- Hát igen, én nagyon megértelek benneteket; azonban néked uralkodnod kell magadon. Ne
járj fel oly gyakran, s amennyire csak lehet, ne bolygasd meg Peter nyugalmát. Mindig a férfi
az aktívabb fél, akit a nőnek le kell fékeznie. A helyzet egészen másként alakulna, ha
szabadon élnénk. Más fiúkkal és lányokkal is találkoznál, eljárnál otthonról, sportolnál,
szórakoznál. De itt? Ha már megsokallod az együttlétet, hiába szeretnél kimozdulni a házból,
nem lehet. Jóformán óránként találkoztok s úgyszólván állandóan együtt vagytok. Vigyázz,
Anne, nehogy komolyan vedd ezt a barátságot!
- Nem, nem. De azért Peter igen rendes, kedves fiú!
- Ez igaz, de nem valami erős jellem. Könnyen hajlik a jóra, de a rosszra is. Remélem,
megbecsüli magát, mert alapjában véve derék gyerek!
122
Még beszélgettünk egy ideig s elhatároztuk, hogy apa Peternek is szól.
Vasárnap délután Peter a padláson megkérdezte:
- Na, Anne, beszéltél-e már apáddal?
- Igen - feleltem - s azt is elmondom, hogy mit. Apa szerint nem bűn, amit teszünk, de az a
véleménye, hogy az állandó együttlét könnyen súrlódásokra vezethet.
- De hiszen mi megállapodtunk abban, hogy nem veszünk össze; s én ezt be is akarom tartani!
- Én is, Peter. Apa azonban nem gondolta, hogy ilyen jóban vagyunk. Azt hitte, csak pajtásság
az egész. Nos, mi a véleményed, lehetünk-e ezek után még jóban?
- Természetesen. És te hogyan gondolod?
- Én is azt hiszem. Meg is mondtam apának, hogy bízom benned. Bízom benned, Peter,
ugyanúgy, mint apában, s hiszem, hogy ezt meg is érdemled. Vagy talán nem?
- Remélem - felelte s zavarában elpirult.
- Bízom benned, Peter - ismételtem - hiszem, hogy jellemes fiú vagy és boldogulsz az életben.
Ezután másra fordítottuk a szót. Később még hozzátettem:
- Úgyis tudom, rám sem nézel többé, ha kikerültünk innen!
Peter erre tűzbe jött:
- Ne mondj ilyet, Anne, ne merészelj rólam ilyet feltételezni!
Utána elhívtak.
Peter ma közölte, hogy apa beszélt vele.
- Apád attól tart, hogy ebből a pajtásságból egyszer még szerelem fejlődhetik - mesélte. - Én
megígértem, hogy majd vigyázunk magunkra.
Apának az a kívánsága, hogy ne járjak fel minden este Peterhez, de én ebbe nem nyugszom
bele. Nemcsak azért, mert szeretek felmenni, hanem mert megmondtam Peternek, hogy bízom
benne. Ez így is van, s Peter bizalmatlanságnak venné, ha most már ritkábban járnék fel
hozzá.
Én bizony feljárok!
1944. május 3, szerda
Drága Kittym!
Először is hadd mondjam el az e heti híreket. A politikában uborkaszezon van. Semmi, de
igazán semmi újságolni valóm sincsen. Ennek ellenére azt hiszem, hogy nemsokára bekövetkezik
az invázió. Csak nem bíznak mindent az oroszokra? Ámbár e pillanatban azok is elég
tétlenek.
Említettem-e már, hogy Moffinknak nyoma veszett? Múlt csütörtök óta nem láttuk. Azóta már
bejutott a macskák paradicsomába, előbb azonban finom pecsenyét készített belőle valamelyik
állatbarát, a bundájából pedig egy kislánynak varrtak meleg sapkát. Petert igen lesújtotta ez a
veszteség.
123
Szombat óta fél tizenkettőkor villásreggelizünk, s reggelenként egy csésze kásával kell
beérnünk. Így megtakarítjuk az egyik étkezést. Még mindig nagyon nehezen jutunk főzelékhez.
Ma rothadt salátából készült főzeléket ebédeltünk. A salátán kívül legfeljebb csak
spenótot kapunk s romlott krumplit eszünk hozzá. Ugye, pompás étrend?
Ne csodálkozz hát, ha elkeseredésünkben nemegyszer így méltatlankodunk: Voltaképpen mire
való ez a háború? Miért nem élhetnek az emberek békésen? Miért pusztítanak el mindent?
Azt hiszem érthető, hogy felvetik ezeket a kérdéseket, eddig azonban még senki sem találta
meg rájuk a választ. Miért gyártanak Angliában egyre nagyobb repülőgépeket, miért szerkesztenek
egyre nehezebb bombákat s miért terveznek ugyanakkor típusházakat az újjáépítés
céljára? Miért áldoznak nap mint nap milliókat a háború érdekében, s miért nem jut egyetlen
cent sem egészségügyre, a művészet támogatására és a szegények megsegítésére?
Miért kell éhen halni nagy tömegeknek, amikor a világ másik felén megromlik a felesleges
ennivaló? Ó, miért olyan őrültek az emberek?
Nem hiszem, hogy a háború csak az uralkodók, a nagyfejűek és a kapitalisták bűne. Nem
bizony. A kisember is hajlandó harcolni. Ha nem így volna, már régen fellázadtak volna
ellene! Úgy látszik, az emberben benne él a pusztítás és öldöklés ösztöne, a gyilkolás és
tombolás vágya. Amíg az emberek, éspedig kivétel nélkül, alaposan meg nem változnak,
egyre dühöngeni fog a háború, s megrongál és elpusztít mindent, amit valaha létrehoztak és
gondoztak, s mindig újból kell felépíteni a világot.
Gyakran vagyok szomorú, de azért sosem esem kétségbe. Ezt a bujkálást veszélyes,
romantikus és érdekes kalandnak tekintem. Számomra a sok nélkülözés csak mulatság, arra jó,
hogy feljegyezhessem a naplómban. Elhatároztam, hogy majd más életet élek, mint a többi
lány és az egyszerű háziasszonyok. Ez itt csak jó kezdet az érdekes élethez. Így csak nevetek a
legveszélyesebb pillanatokban és mindennek a humoros oldalát keresem.
Még fiatal vagyok s magam sem tudom, hogy mi lesz belőlem, fiatal vagyok és kitartó. Bár
elég veszélyes kalandba keveredtem, mégsem tudok folyton siránkozni. Sok jó tulajdonságom
is van, szerencsés a természetem, erős vagyok és vidám. Napról napra érzem, hogy egyre
erősödik a lelkem, hogy közeledik a felszabadulás, hogy a természet gyönyörű, hogy körülöttem
jók az emberek, s hogy milyen érdekes ez a kaland! Miért essem hát kétségbe?
Anned
1944. május 5, péntek
Drága Kittym!
Apa neheztel rám. Azt hitte, hogy vasárnapi beszélgetésünk után nem járok majd fel minden
este Peterhez. Azt kívánja, hogy hagyjam abba a „puszizkodást”. Ki nem állhatom ezt a szót.
Elég kényelmetlen volt számomra erről beszélni is, miért bosszant hát vele apa még mindig?
Margot tanácsára elhatároztam, hogy a következőket mondom meg apának:
- Apa, én úgy hiszem, hogy valamiféle nyilatkozatot vársz tőlem, hát nyilatkozom. Csalódtál
bennem; több önuralmat vártál tőlem. Nyilván azt szeretnéd, ha úgy viselkednék, ahogyan
tizennégy éves lányok szoktak. De ez lehetetlen.
1942. július 12-től, attól kezdve, hogy idejöttünk, egészen néhány héttel ezelőttig igazán nem
volt könnyű az életem. Ha tudnád, mennyit sírtam esténként, milyen szerencsétlen voltam és
mennyire egyedül éreztem magam, akkor megértenéd, hogy feljárok Peterhez!
124
Nem egy-két napig tartott, amíg oda jutottam, hogy már egyáltalán nincsen szükségem sem
anyámnak, sem bárki másnak a támogatására; sok-sok küzdelmembe és könnyembe került ez
az én önállóságom. Lehet, hogy kinevetsz, de én azt sem bánom. Önálló nő lett belőlem s egy
fikarcnyi felelősséget sem érzek veletek szemben. Csak azért mondtam el mindezt, mert nem
akartam, hogy kétszínűnek tarts, a tetteimért azonban vállalom a felelősséget.
Amikor nehézségeim voltak, ti mind a ketten behunytátok a szemeteket, befogtátok a
fületeket, ahelyett hogy mellém álltatok volna s csak arra figyelmeztettetek folyton, hogy ne
legyek olyan hangos. Pedig ezzel csak a szomorúságomat akartam elfojtani. Azért voltam
féktelen, hogy ne halljam a lelkem háborgását. Másfél évig komédiáztam minden istenáldotta
nap, nem panaszkodtam, nem estem ki a szerepemből, semmivel sem árultam el magam, s
most, most megvívtam a harcot. És győztem! Önálló lettem testileg, lelkileg, s megedződtem
a küzdelemben.
És most, amikor felülkerekedtem, s tudom, hogy győztem, a magam útján akarok járni, azon
az úton, amelyet helyesnek látok. Ne tekints hát tizennégy évesnek, a sok megpróbáltatás
éretté tett; cselekedeteimet nem bánom meg, s azt teszem, amit jónak látok.
Hiába féltesz, nem tarthatsz vissza attól, hogy felmenjek. Vagy eltiltasz mindentől, vagy
életre-halálra megbízol bennem s békén hagysz.
Anned
1944. május 6, szombat
Drága Kittym!
Tegnap ebéd előtt levelet dugtam apa zsebébe, amelyben megírtam mindazt, amit Neked
elmondtam. Margot azt mondja, hogy apa a levél elolvasása után egész este fel volt dúlva. (Én
azalatt fent mosogattam.) Szegény Pim, tudhattam volna, hogy milyen hatással lesz rá ez az
episztola, hiszen olyan érzékeny lélek! Rögtön meg is mondtam Peternek, hogy ne is
faggasson róla. Pim eddig még nem szólt semmit. Talán később hozza szóba?
Egyébként a helyzetünk kissé megjavult. Viszont szinte hihetetlen, amit a kinti árakról és az
emberekről hallunk. Egy fél font tea háromszázötven forint, egy font kávé nyolcvan forint, a
vaj fontja harmincöt forint, egy tojás ára egy forint negyvenöt, s tíz deka bolgár dohányért
tizennégy forintot is elkérnek. Mindenki feketézéssel foglalkozik. Még a kifutófiúk is eladásra
kínálnak egyet-mást. A pékinastól stoppolópamutot vettünk; kilencven centet kért egy vékony
motringért. A tejesember élelmiszerjegyeket szerez, s a temetkezési vállalkozó sajttal kereskedik.
A betörések, gyilkosságok és lopások napirenden vannak. A rendőrök és az éjjeliőrök
ugyanúgy rabolnak, mint a hivatásos gonosztevők. Mindenki igyekszik megszerezni az
ennivalóját, s minthogy tilos a béreket emelni, az emberek kénytelenek csalni. A gyermekrendészet
állandóan nyomoz otthonukból eltűnt tizenöt, tizenhat, tizenhét éves és idősebb
lányok után.
Anned
1944. május 7, vasárnap reggel
Drága Kittym!
Ma reggel hosszasan beszélgettem apával. Borzasztóan sírtam, és ő is velem sírt. Tudod,
Kittym, mit mondott nekem?
125
- Már sok levelet kaptam életemben, de ez volt köztük a legcsúnyább! Te, akit a szülei annyira
szeretnek, akiért minden áldozatra készek, s akit bármiről volt is szó, mindig megvédtek, te
mondod, hogy nem érzel velünk szemben felelősséget? Te érzed, hogy sérelem esett rajtad és
hogy magadra hagytak? Bizony, Anne, nagyon igazságtalan vagy velünk! Azt hiszem, nem
úgy gondoltad, ahogy írtad. Nem, Anne, ezt a szemrehányást mi nem érdemeltük meg tőled!
Bizony, bizony, nagy hibát követtem el. Ez volt életem legcsúfosabb cselekedete. Dicsekedni
akartam a sírásommal, a könnyeimmel, azt szerettem volna, ha felnőttnek néznek. Igaz, hogy
sokat szomorkodtam, de nem akartam megbántani a jó Pimet, aki oly sokat tett és tesz most is
értem, nem, ez már az aljasságnál is több.
Nagyon jó, hogy végre lerántottak hozzáférhetetlen magasságomból, hogy kissé megnyirbálták
a gőgömet, mert megint nagyon öntelt voltam. Amit Anne kisasszony elkövetett, az minden,
csak nem helyes. Aki így megbántja, méghozzá szándékosan azt, akiről azt állítja, hogy
szereti, az aljas, éspedig nagyon aljas.
A legjobban azonban az a mód szégyenített meg, ahogyan apa mindezt megbocsátotta;
megígérte ugyanis, hogy a levelet a kályhába dobja s olyan kedves hozzám, mintha ő követett
volna el valamit velem szemben. Nem, Anne, neked még rettenetesen sokat kell tanulnod.
Legjobb, ha mindjárt el is kezded, ahelyett hogy másokat lenéznél és megvádolnál!
Sokat bánkódtam, mint az én koromban mindenki. Sokat komédiáztam, noha nem voltam
ennek tudatában. Egyedül éreztem magam, de soha nem estem kétségbe! Nagyon szégyellem
magam, és erre meg is van minden okom.
Nem tehetem meg nem történtté, amit elkövettem, de okulhatok belőle. Meg kell változnom, s
ez nem lesz nehéz, hiszen most mellettem áll Peter. Az ő segítségével ennek sikerülnie kell!
Nem vagyok már egyedül, Peter szeret, én is szeretem őt, vannak könyveim, van füzetem,
amelybe írhatok, van egy naplóm, nem vagyok se nagyon csúnya, se túlságosan ostoba, a
természetem vidám s szeretném, ha erős lenne a jellemem!
Igen, Anne, jól megérezted; nagyon durva és igazságtalan volt a leveled, s te még büszke is
voltál rá! Most pedig végy példát apádról és javulj meg!
Anned
1944. május 8, hétfő
Drága Kittym!
Beszéltem-e már Neked a családunkról? Azt hiszem, hogy nem, de most mindjárt pótolom.
Apámnak nagyon gazdag szülei voltak. Édesapja alacsony sorból küzdötte fel magát, anyja
előkelő és gazdag családból származott. Ilyenformán apa ifjúkorában a gazdag fiatalemberek
életét élte. Részt vett rengeteg összejövetelen, bálon, estélyen, díszebéden, szép nők vették
körül, nagy lakásuk volt stb., stb.
Nagyapa halála után minden vagyonukat elvitte az első világháború meg az infláció. Apa tehát
kitűnő nevelésben részesült, s így nem csoda, ha hangosan nevetett, amikor az ebédnél,
életében először, kikaparta a serpenyőből a maradékot.
Anyám szintén gazdag szülők gyermeke. Gyakran mesél nekünk kétszázötven személyes
lakodalmakról, házibálokról és díszebédekről. Bennünket azonban már semmiképpen se lehet
gazdagnak mondani. Remélem, a háború után jobbra fordul a sorsunk.
126
Bevallom, engem egyáltalán nem elégít úgy ki az egyszerű élet, mint anyámat és Margot-t.
Szeretnék egy évet Párizsban, egyet pedig Londonban eltölteni, s nyelveket és művészettörténetet
tanulni. Ezzel szemben Margot Palesztinában szeretne szülésznő lenni! Én mindig csak
szép ruhákról és érdekes emberekről álmodozom. Szeretnék világot látni. De hát erről már
többször beszéltem. Mindehhez persze egy kis pénzre volna szükségem.
Miep ma beszámolt nekünk egy eljegyzésről, amelyre hivatalos volt. A menyasszonynak is,
meg a vőlegénynek is gazdagok a szülei, s így igen fényes volt a vendéglátás. Folyt a nyálunk,
amikor Miep felsorolta az étrendet: volt zöldségleves húsgombóccal, sajt, szendvics, tojásos
előételek és vesepecsenye, utána orosz torta, bor és cigaretta. Persze mindenből ki mennyit
akart. (Feketén szerezték be.)
Miep megivott vagy tíz kupica pálinkát. S ez a nő mondja magát antialkoholistának! Ha már
Miep ennyit nyakalt be, mennyit ereszthetett le a garaton az élete párja? Persze ott mindenki
becsiccsentett kissé. Megjelent a rendőri riadókészültség két tagja is és felvételt készített a
fiatal párról. Miep bebizonyította, hogy egy percre sem feledkezik meg rólunk. Rögtön felírta
a két rendőr nevét és lakáscímét, arra az esetre, ha valami történnék és szükség volna jó
holland hazafiak segítségére.
Bizony folyt a nyálunk, hiszen reggelenként csak két kanál kását kapunk. A gyomrunk folyton
korog, ami nem csoda, hiszen napról napra (a vitaminok miatt) félig nyers spenótot és romlott
krumplit ebédelünk. Éhes gyomrunkba egyre csak salátát, spenótot és újra spenótot hajítunk.
Még megérjük, hogy erősek leszünk tőle, mint Popeye,18 bár ezt egyelőre nem nagyon veszem
észre!
Ha Miep magával vitt volna bennünket az eljegyzésre, nem sok szendvics maradt volna a
többi vendég részére. Mondhatom, lestük a szót Miep ajkáról s úgy körülvettük, mintha
életünkben nem hallottunk volna finom ételekről és jól öltözött emberekről!
Hát ide jutottunk, mi, egy milliomos unokái. Furcsa dolgok történnek ezen a világon!
Anned
1944. május 9, kedd
Drága Kittym!
Tündér Ilona történetét befejeztem. Lemásoltam szép levélpapírra, piros tintával kicirkalmaztam
és a lapokat összevarrtam. Eléggé mutatós, de talán mégis kevés apa születésnapjára.
Anya és Margot egy-egy születésnapi verset fabrikált.
Kraler úr azzal a hírrel állított be ma délben, hogy B.-né, aki azelőtt az üzlet alkalmazottja
volt, jövő héten minden délben két órakor az irodába jön kávézni. Mit szólsz ehhez? Akkor
azután senki se járhat fel hozzánk, a zöldséges nem hozhatja a krumplit, Elli nem kaphat
ebédet, mi nem mehetünk le a W. C.-re, nem moccanhatunk stb., stb.
A legkülönbözőbb terveket eszeltük ki, csakhogy megszabaduljunk tőle. Van Daan szerint
célszerű lenne valami erős hashajtót keverni a kávéjába.
- Csak azt ne - ellenkezett Koophuis úr - hiszen akkor egyáltalán nem száll le a trónról! -
Harsogó kacagás.
18 Népszerű rajzfilm hőse
127
- A trónról? - kérdezte őnagysága. - Hát ez meg mit jelent?
Megmagyaráztuk. - Ezt a szót bármikor használhatom? - kérdezte ezután nagy ostobán.
- Még csak az kéne - viháncolt Elli - hogy valaki megkérdezze a Bijenkorf-áruházban, hogy -
hol a trón. Meg sem értenék!
Ó, Kittym! Oly szép az idő, bárcsak kimehetnél!
Anned
1944. május 10, szerda
Drága Kittym!
Tegnap délután a manzárdon franciául tanultam Peterrel. Hirtelen vízcsobogást hallottam a
hátam mögött. Megkérdeztem Petert, hogy ez mi lehet, de nem válaszolt, hanem rohant a padlásra,
a baj forrásához, s határozott kézmozdulattal taszította Mouschit a helyes irányba. A
macska ugyanis nem talált száraz tőzeget a ládájában, s erre mellé ült. Hangos csetepatét
hallottam, s végül leszaladtam a lépcsőn.
Mouschi tudniillik igyekezett a tőzeghez hasonló szükséghelyet találni s egy kupac fűrészporra
kuporodott le. A padlásról a macska... a mennyezeten keresztül a manzárdra, s onnan,
szerencsétlenségünkre, egyenesen a krumplira folyt. A manzárd mennyezete tehát átázott, s
minthogy a padló is elég rozoga, a lé átszivárgott a szoba korhadt mennyezetén is s rácsepegett
az asztalon levő nagy halom könyvre és harisnyákra. Kétrét görnyedtem a kacagástól.
Mouschi egy szék alá bújt, Peter vizet, klórmeszet és felmosóruhát hozott, Van Daan úr meg
csak csitította Petert. A nyomokat hamarosan eltakarították, de hát mindenki tudja, hogy
milyen bűzös az ilyesmi. Éreztük is rögtön a krumplin és a fűrészporon is, amelyet apa egy
vederben lehozott és a tűzbe dobott. Szegény Mouschi! Igazán nem tudhatja, hogy nem lehet
tőzeghez jutni.
Anned
Ui. Tegnap és ma este szeretett királynőnk rádiószózatát hallgattuk. Szabadságra ment, hogy
megerősödve térhessen vissza Hollandiába. Beszélt a visszatéréséről, a közeli felszabadulásról,
a hősökről és a súlyos megpróbáltatásokról.
Utána Gerbrandy miniszter beszélt. A leadás egy tiszteletes zárószavával ért véget, aki imádkozott
a zsidókért, s a gyűjtőtáborokba, a börtönökbe és Németországba hurcolt emberekért.
Anned
1944. május 11, csütörtök
Drága Kittym!
Mostanában igen sok a dolgom, s bármilyen furcsán is hangzik, nincs rá elég időm, hogy
elvégezzem a rengeteg feladatot. Talán elmondom, hogy mi mindent csinálok. Először is
holnapig el kell olvasnom Galileo Galilei élettörténetének első kötetét, mert visszaviszik a
könyvtárba. Tegnap fogtam hozzá, de azért ma befejezem.
Jövő héten elolvasom a Palesztina a válaszúton című könyvet és a Galilei második kötetét.
Továbbá tegnap kiolvastam V. Károly császár életrajzának első kötetét s feltétlenül fel kell
dolgoznom a sok jegyzetet és családfát, amit kiírtam belőle. Ezenkívül különböző könyvekből
kijelöltem bárom oldal idegen szót. Ezeket kiírom, megtanulom és elmondom kívülről.
128
Negyedik feladatom, hogy rendbeszedjem a filmcsillagaimat, akik borzalmas összevisszaságban
vannak egymásra dobálva. Ez a munka azonban több napig tartana, s Anne professzornak
jelenleg, mint már említettem, rengeteg a dolga. Egyelőre tehát a káosz csak káosz marad.
Theseus, Oidipos, Peleus, Orpheus, Jason és Herakles szintén várják, hogy sorra kerüljenek.
Különböző hőstetteik tarka szálakként szövik át az agyamat. De Miront és Pheidiást is
kezelésbe kell vennem, különben egészen elfelejtem, hogy mi közük egymáshoz. Ugyanígy
vagyok a hét- meg a kilencéves háborúval is. Mindent összezavarok. De mit csináljak, ha oly
rossz az emlékezőtehetségem? Képzeld, milyen feledékeny leszek nyolcvanéves koromban!
Majd elfelejtettem, hisz még itt van a biblia is. Mikor jutok már el végre a fürdőző Zsuzsanna
történetéhez? És mit értenek Szodoma és Gomorrha bűnén? Ó, még rettentően sok kérdezniés
tanulnivalóm van. Közben teljesen cserbenhagytam Liselotte von der Pfalzot is.19
Látod, Édes Kittym! Hát lehet ezt győzni?
Most pedig beszéljünk valami másról.
Tudod, leghőbb vágyam, hogy valamikor híres újságíró vagy író legyen belőlem. Majd
meglátjuk, mire viszem ezzel a nagyzási hóborttal (vagy bolondsággal?). Igaz, néhány ötletem
már most is van hozzá. A háború után mindenképpen kiadok egy könyvet, amelynek a címe A
hátsó traktus lesz. Kérdés, sikerül-e.
Ez a napló lesz az alapja.
A hátsó traktuson kívül más témák is foglalkoztatnak. Amint kialakultak bennem, pontosan
beszámolok róluk.
Anned
1944. május 13, szombat
Drága Kittym!
Tegnap ünnepeltük apa születésnapját, s ugyancsak tegnap volt szüleim tizenkilencedik
házassági évfordulója. Munkaszünetet tartottunk. A nap oly szépen sütött, mint ez évben még
soha. Gesztenyefánk egész pompájában kivirágzott, teljesen elborítják a lombok és sokkal
szebb, mint tavaly volt.
Apa Koophuistól Linné életrajzát, Kralertől egy természetről szóló könyvet, Dusseltől A vízre
épült Amszterdam című művet kapta ajándékba. Van Daan, a kiváló kirakatrendező,
feldíszített egy óriási dobozt, s három tojást, egy üveg sört, egy üveg joghurtot meg egy zöld
nyakkendőt tett bele. Mellette elég szegényesen hatott a mi ajándékunk - egy üveg cukorszirup.
Az én rózsáim pompásan illatoztak, Miep és Elli vörös szegfűcsokrának viszont nem volt
szaga, de azért szintén szép volt. Mindenki meglepte valamivel apát. Ezenkívül 50 szelet torta
is érkezett. Nagyszerű!
Apa mézeskaláccsal kínálta vendégeit. Az urak sört, a hölgyek joghurtot ittak. A vendéglátás
tehát kitűnően sikerült.
Anned
19 Itt Anne a pfalzi örökösödési háborúra utal (1688-1697)
129
1944. május 16, kedd
Egyetlen Kittym!
A változatosság kedvéért - hiszen már oly régen nem beszéltünk róla - leírok egy vitát, amely
tegnap folyt le Van Daan úr és őnagysága között.
Őnagysága:
A németek valószínűleg alaposan megépítették az Atlanti-Falat és mindent megtesznek majd,
ami csak tőlük telik, hogy feltartóztassák az angolokat. Mégiscsak hallatlanul erősek ezek a
németek!
Van Daan úr:
Hogyne, szörnyen erősek.
Őnagysága:
Hajjaj.
Van Daan:
Szóval a németek olyan erősek, hogy a végén még megnyerik a háborút!
Őnagysága:
Az bizony könnyen meglehet. Nem vagyok meggyőződve az ellenkezőjéről.
Van Daan úr:
Legjobb, ha erre nem válaszolok.
Őnagysága:
Már miért ne válaszolnál? Meg se tudnád állni.
Van Daan úr:
Nono! Én aztán igazán nem sokat beszélek.
Őnagysága:
De mégis mindig válaszolsz, s mindig neked kell igazadnak lenni! Viszont a jóslataid sose
teljesülnek!
Van Daan úr:
Még eddig mindig bevált, amit mondtam.
Őnagysága:
Nem igaz. A te jóslataid szerint az inváziónak már a múlt évben meg kellett volna történnie, a
finneknek már régen különbékét kellett volna kötniök, Olaszországnak már a télen kapitulálnia
kellett volna, az oroszoknak már el kellett volna foglalniok Lemberget. Nem sokat adok
a jövendöléseidre.
Van Daan úr (felugrik):
Most pedig fogd be végre azt a nagy szád, másképp rögtön bebizonyítom, hogy nekem van
igazam. Már éppen elegem van. Nem győzöm tovább hallgatni ezt a sok nyavalygást.
Meglátod, egyszer még ráfizetsz!
Vége az első felvonásnak.
130
Anya meg én majd megpukkadtunk a nevetéstől, s még Peter is alig tudta türtőztetni magát. Ó,
ezek az ostoba felnőttek. Ahelyett, hogy annyit korholják a gyerekeket, jobb lenne, ha
megtanulnák, hogyan kell rendesen viselkedni.
Anned
1944. május 19, péntek
Drága Kittym!
Tegnap nagyon rosszul lettem, hánytam (én, Anne!), fájt a hasam, s minden más bajom is volt,
amit csak el tudsz képzelni. Ma kicsit jobban érzem magam és rettentően éhes vagyok, de
mert bab van ebédre, inkább nem eszem.
Peterrel nagyon jól megvagyunk. Szegény fiúnak még nagyobb szüksége van gyöngédségre,
mint nekem. Esténként még el-elpirul a búcsúcsóknál, de azért rendszerint könyörög, hogy
még egyet kaphasson. Lehetséges, hogy számára csak egy Moffi vagyok jobb kiadásban? De
sebaj, fő, hogy Peter boldog, mert most tudja, hogy valaki szereti.
Kissé túljutottam már nehéz hódításom izgalmain, de azért ne hidd, hogy szerelmem végleg
ellanyhult. Peter aranyos fiú, de a lelkem bezárult előtte, s ha újra fel akarja törni a zárját,
erősebb feszítővasra lesz szüksége!
Anned
1944. május 20, szombat
Drága Kittym!
Amikor tegnap este lejöttem a manzárdról, rögtön észrevettem, hogy a szép váza, amelyben a
szegfűcsokor volt, leesett a földre, anya ott térdelt mellette és törülgette a padlót, Margot
pedig éppen a jegyzeteimet halászta ki a vízből.
- Mi történt - kérdeztem rossz előérzettel s a választ be sem várva, már messziről felmértem
az engem ért kárt. Elázott egész családfa-gyűjteményem, a füzeteim, a könyveim, minden.
Legszívesebben sírtam volna s úgy felizgattam magam, hogy alig emlékszem már rá, hogy mit
mondtam. Margot szerint hirtelen felfortyantam, s valamit beszéltem felbecsülhetetlen, szörnyűséges,
rettenetes, pótolhatatlan veszteségről és más effélékről. Apa hahotázott, anya és
Margot követte példáját. Én inkább sírni szerettem volna, hiszen veszendőbe ment a munkám,
és elpusztultak szorgalmasan készített jegyzeteim.
Amikor a jegyzeteimet közelebbről szemügyre vettem, kiderült, hogy nem is olyan veszélyesek
azok a „felbecsülhetetlen” károk. A padláson szétválasztottam az összeragadt lapokat s
feltettem száradni a ruhakötélre. Olyan mulatságosan festettek, hogy a végén még el is
nevettem magam: Medici Mária V. Károly mellé került, Orániai Vilmosnak viszont Mária
Antoinette lett a szomszédja.
- Ez már fajgyalázás - mondta Van Daan úr tréfásan. Peterre bíztam a papírok gondozását s
újra lementem.
- Melyik könyv ázott el? - kérdeztem Margot-tól, aki éppen akkor mustrálgatta a könyveimet.
- Az algebra - felelte Margot. Amikor jobban megnéztem, sajnos, kiderült, hogy még az se
ment tönkre. Pedig de szerettem volna, ha beleesik a vázába, hiszen még életemben nem
131
undorodtam úgy egy könyvtől, mint ettől. A címlapján legkevesebb húsz leánynév látható:
azoké, akik előttem tanultak belőle. Szörnyen ócska, lapjai megsárgultak, és az egész agyon
van javítva meg firkálva. Ha egyszer dühbe gurulok, még darabokra tépem ezt a vacakot!
Anned
1944. május 22, hétfő
Drága Kittym!
Május 20-án apa öt üveg joghurtba fogadott Van Daannéval és vesztett. Az invázió csakugyan
nem indult meg. Nyugodtan mondhatom, hogy egész Amszterdam, egész Hollandia, sőt
Európa nyugati partvidéke egészen Spanyolországig fogadásokat köt és... reménykedik.
A feszültség tetőfokra hág. Rengeteg ember, akit „jó” hollandnak tartunk, elvesztette bizalmát
az angolokban. Az angolok blöffölését a legtöbben már nem tartják mesteri taktikázásnak, de
nem ám. Az emberek végre tetteket akarnak látni, nagy és hősi tetteket. Senki se lát tovább az
orránál, senki se gondol arra, hogy az angolok magukért, a saját hazájukért harcolnak. Azt
hiszik, hogy az angoloknak kötelességük megmenteni Hollandiát, mégpedig a lehető leggyorsabban.
Vajon miféle kötelezettséget vállaltak az angolok velünk szemben? Mivel érdemelték ki a
hollandok azt a nagylelkű segítséget, amire oly biztosan számítanak? Pedig a hollandok
alighanem tévednek. Az angolok minden blöffölésük ellenére semmivel sem viselkednek
rosszabbul, mint a kisebb-nagyobb országok, amelyeket a németek megszálltak. Az angoloknak
nem kell mentegetőzniök, mert ha a szemükre vetnék is, hogy éveken át aludtak, míg
Németország fegyverkezett, nem tagadhatjuk, hogy ugyanezt tették a Németországgal
szomszédos országok is. Struccpolitikával nem sokra megyünk. Ezt belátta Anglia, belátta az
egész világ, s ezért kell a szövetségeseknek, de főleg Angliának súlyos áldozatokat hozni.
Egyetlen ország, s így Anglia sem áldozza fel az embereit semmiért, de főleg a mások
érdekeiért. Egyszer majd csak bekövetkezik az invázió, a felszabadulás és a szabadság, de
ennek időpontját Anglia és Amerika állapítja meg, nem pedig a megszállt területek.
Nagy bánatunkra és megdöbbenésünkre azt hallottuk, hogy velünk, zsidókkal szemben
megváltozott a hangulat, antiszemitizmus ütötte fel a fejét olyan körökben, ahol erre azelőtt
nem volt példa. Ez a hír mind a nyolcunkat nagyon elszomorította. Ennek a zsidógyűlöletnek
oka emberileg érthető, de azért nem igazságos. A keresztények szemükre vetik a zsidóknak,
hogy a németeknek kifecsegik a nevüket, elárulják segítőiket, s így sok keresztény zsidók
rejtegetése miatt jutott az elhurcoltak szörnyű sorsára.
Ez igaz, de nézzük meg az érem másik oldalát is. Vajon a mi helyünkben másképp viselkednének-
e a keresztények? Tud-e hallgatni az olyan, aki a németek kezére kerül, akár zsidó, akár
keresztény? Mindenki tudja, hogy ez majdnem lehetetlen, mért várják hát éppen a zsidóktól?
Az ellenállók köreiben arról suttognak, hogy azokat a német zsidókat, akik annak idején
bevándoroltak Hollandiába és akiket most Lengyelországba hurcoltak, többé nem engedik
majd be az országba. Igaz, hogy itt menedékjogot kaptak - mondják - de mihelyt megszűnik
Hitler uralma - vissza kell őket telepíteni Németországba.
Amikor ilyet hallok, önkéntelenül kérdezem magamtól, mi célból viselik hát ezt a rettenetes
háborút? Folyton csak azt halljuk, hogy együtt küzdünk mindnyájan a szabadságért, az
igazságért és az emberi jogokért! És még vége sincs a háborúnak, máris marakodnak. Hát a
132
zsidó nem olyan ember, mint a többi? Ó, de szomorú, milyen nagyon szomorú! Mint már
annyiszor, most is bebizonyul a régi bölcs mondás: „Amit egy keresztény tesz, azért csak
maga felel, egyetlen zsidó tettéért viszont az egész zsidóságnak meg kell bűnhődnie.”
Őszintén szólva nem értem, hogy ez a jóságos, becsületes és igazságos holland nép is így
beszél rólunk, így ítéli meg a legelnyomottabb, legszerencsétlenebb és talán az egész világ
legszánalomraméltóbb népét.
Egyetlen reményem, hogy ez a zsidógyűlölet csak átmeneti, s a hollandok végül mégiscsak
megmutatják, hogy kicsodák és sem most, sem soha máskor nem inognak meg az igazságérzetükben.
Mert az antiszemitizmus igazságtalanság!
De ha mégis igaz lesz ez a szörnyűség, akkor elhagyja Hollandiát a zsidóságnak életben
maradt kis töredéke. És velük együtt mi is... Mi is tovább vándorolunk kis batyunkkal ebből a
szép országból, amely oly szeretettel nyújtott otthont nekünk s most elfordul tőlünk.
Szeretem Hollandiát. Mindig reméltem, s még most is remélem, hogy hazám lesz, nekem, a
hontalannak.
Anned
1944. május 25, csütörtök
Drága Kittym!
Minden napra jut valami izgalom. Ma reggel elhurcolták a zöldségesünket, mert két zsidót
bújtatott. Súlyos csapás ez nekünk, nemcsak azért, mert azok a szegény zsidók a halál torkába
kerültek, de szörnyű sorsra jut az a derék ember is.
Feje tetején áll az egész világ. Gyűjtőtáborba hurcolják a tisztességes embereket, börtönbe és
magánzárkába dugják őket, s a nép söpredéke uralkodik fiatal és öreg, szegény és gazdag
felett. Feketekereskedelem miatt bukik le az egyik, zsidók és más üldözöttek bújtatása miatt a
másik. Hacsak nem tagja valaki az NSB-nek,20 sose tudhatja, hogy mi történik vele másnap.
A szegény zöldségest mi is nagyon nélkülözzük. A lányok nem győzik és nem is tanácsos,
hogy ők cipeljék a rengeteg krumplit a házba. Most majd még kevesebbet eszünk. Azt is
elmondom, hogyan igyekszünk ezt megoldani.
Annyi bizonyos, hogy ezzel nem lesz kellemesebb az életünk. Anya közölte, hogy reggelit
ezentúl nem eszünk, délben kását kenyérrel, este sült krumplit, esetleg egyszer vagy kétszer
hetenként zöldfőzeléket vagy salátát kapunk, semmi egyebet. Ez bizony azt jelenti, hogy
éhezni fogunk, de semmiféle nélkülözés nem lehet oly szörnyű, mint az elhurcolás.
Anned
1944. május 26, péntek
Drága Kittym!
Végre, végre eljutottam odáig, hogy nyugodtan ülhetek az asztalkámnál, közel az ablaknyíláshoz
s beszámolhatok Neked mindenről, de mindenről.
20 A holland fasiszta mozgalom kezdőbetűi
133
Már hónapok óta nem éreztem magam olyan nyomorultul, mint mostanában. Még amikor a
betörés történt, akkor sem idegeskedtem ennyire. Egyrészt a zöldséges elhurcolása meg a
zsidókérdés miatt - erről beszél az egész ház - aztán meg késik az invázió, rossz a koszt,
mindenki ideges, a hangulat siralmas és Peterben is csalódtam. Másrészt Ellinek pünkösdkor
volt az eljegyzése, rengeteg virágot kapott, s Kraler születésnapját nagy tömeg tortával
ünnepelték. Ezenkívül barátaink mindig elmesélik, milyen jól mulattak a kabaréban, melyik
filmet nézték meg s milyen hangversenyt hallgattak végig. Micsoda ellentétek között hányódunk!
Egyik nap nevetünk s nehéz helyzetünknek csak a humoros oldalát látjuk, de a
legtöbbször rettegünk s kiül arcunkra a félelem, a feszültség, a kétségbeesés.
Miep és Kraler hozza értünk a legnagyobb áldozatot. Miep a sok munkával, Kraler pedig
olykor már-már összeroppan az óriási felelősség súlya alatt, s a visszafojtott idegesség és
izgalom miatt még a szava is elakad. Koophuis is, Elli is becsületesen, sőt nagyszerűen
gondoskodnak rólunk, de azért néha, hacsak néhány órára, esetleg egy-két napra is, megfeledkeznek
a hátsó traktusról. Nekik is megvannak a gondjaik. Koophuis betegeskedik, Elli
jegyessége pedig nem valami boldog. De ha vannak is gondjaik, azért közben ők is járnak
szórakozó helyekre és látogatóba, mint a többi ember. Idegeik, ha rövid időre is, csak
megnyugszanak, nem úgy, mint a mieink. S már két éve élünk így. Vajon meddig kell még
elviselnünk ezt a szinte kibírhatatlan feszültséget?
A szennyvízcsatorna eldugult. Vizet csak cseppenként folyathatunk. Csak úgy használhatjuk a
W. C.-t, ha egy kefét is viszünk magunkkal. A piszkos vizet egy nagy cserépedénybe gyűjtjük.
Ma még valahogyan elkínlódunk, de mi lesz, ha a szerelő egyedül nem boldogul vele? A
városi csatornatisztítók kedd előtt ugyan ki nem jönnek.
Miep küldött egy mazsolás kalácsot „Vidám pünkösdi ünnepeket” felírással. Majdnem gúnynak
éreztük, mert hangulatunk igazán nem vidám, hiszen félünk. Amióta a zöldségest
elhurcolták, még jobban rettegünk. Minduntalan csendre intjük egymást és még zajtalanabbul
járunk-kelünk. A zöldségesre a rendőrség törte rá az ajtót, így hát még a rendőröktől is kell
tartanunk! Talán egyszer bennünket is... nem, nem, ilyet le se szabad írnom, de amikor
képtelen vagyok elhessegetni magamtól ezt a gondolatot, sőt folyton visszatér a múltkori
szörnyű félelem és ijedség. Ma este nyolckor egyedül mentem le a W. C.-re. Más nem volt az
alsó emeleten, mindnyájan rádiót hallgattak. Bátorságot erőszakoltam magamra, bár elég
nehezemre esett. Itt fent, ahol most ezt írom, még mindig nagyobb biztonságban érzem
magam, mint lent, a nagy csendes házban, egyedül a fentről hallatszó, titokzatos hangokkal s
az utcai autótülkölés lármájával. Ha nem készülök el elég gyorsan, beleremeg minden
porcikám, mert még ilyenkor is veszélyes helyzetünk jár az eszemben.
Egyre arra gondolok, nem lett volna-e jobb, ha nem bújunk el annak idején? Akkor már nem
élnénk, nem kellene ennyi nyomorúságot elszenvednünk és gyámolítóinkat sem keverhetnénk
bajba. És mégis, mindnyájan visszariadunk ettől a gondolattól, még mindig ragaszkodunk az
élethez, s megszólal bennünk a természet szava. Még remélünk, mindent remélünk. Csak
legalább történne végre valami! Már azt se bánnám, ha lövöldöznének. Az sem emésztene
úgy, mint a bizonytalanság. Csak vége lenne már, ha mégolyan csúnya is lenne az a vég.
Legalább tudnánk, hogy végérvényesen győztünk, vagy el kell pusztulnunk.
Anned
134
1944. május 31, szerda
Drága Kittym!
Igazán mondhatom, hogy ritka az olyan enyhe pünkösd, mint ez a mostani. Itt a hátsó
traktusban elviselhetetlen a meleg. Hogy legyen róla fogalmad, milyen sok bajunk van,
röviden leírom, mennyit szenvedtünk a meleg napok alatt.
Szombat: Reggel mindnyájan boldogan mondogattuk: - Jaj, de jó idő van! - De délben már így
sóhajtoztunk: - Bár ne volna ilyen meleg!
Vasárnap: Kibírhatatlan ez a hőség. Elolvad a vaj, egyetlen hűs zug sincs az egész házban.
Kiszárad a kenyér, megsavanyodik a tej, s nem nyithatunk ablakot. Míg mások élvezik a
pünkösdi vakációt, nekünk, szegény kitaszítottaknak, meg kell itt fulladnunk.
Hétfő: Őnagysága így panaszkodik: - Fáj a lábam. Nincs nyári ruhám. Még mosogatni se
tudok ebben a melegben. Annyi igaz, hogy nagyon nagy a hőség.
Még mindig nehezen bírom a meleget. Boldog vagyok, hogy ma fúj egy kicsit a szél és mégis
napos az idő.
Anned
1944. június 1, hétfő
Drága Kittym!
Újabb összecsapás a rejtekhelyen. Ezúttal egy kanapéügy: Dussel és a Frank-család vitája a
vajelosztás körül. Dussel végül is kapitulált. Van Daanné és Dussel között csoda nagy a
barátság. Flört, ölelés, puszizkodás, vihogás napirenden. Dussel kezd érdeklődni a nők iránt.
Az ötödik hadsereg elfoglalta Rómát. A várost nem rombolták le. Még csak nem is bombázták.
Kevés a krumpli meg a zöldségféle. Az idő rossz. A calais-i öblöt és a francia partvidéket
szakadatlanul bombázzák.
Anned
1944. június 6, kedd
Drága Kittym!
„This is the D-day”, jelentette 12 órakor az angol rádió és joggal. „This is the Day”,21 mert
megindult az invázió!
Reggel nyolc órakor angol jelentés: nagy légitámadás Calais, Boulogne, Le Havre, Cherbourg
és (mint rendesen) a calais-i öböl felett. További biztonsági rendszabályok kihirdetése a
megszállt területek számára: a tengerparttól harmincöt kilométernyire tartózkodó lakosság
készüljön fel a bombázásra. Az angolok, ha módjuk lesz rá, a támadások előtt röplapokat
szórnak le.
Német jelentés szerint angol ejtőernyős csapatok szálltak le a francia partvidéken. A BBC
közli, hogy a csapatszállító hajóegységek már harcolnak a német tengerészekkel.
21 „Ez az a nap”
135
Rejtekhelyünk lakói kilenc órakor, reggelizés közben azon vitáznak, nem lesz-e ez is csak
próba-partraszállás, mint Dieppe-nél két évvel ezelőtt?
Tíz órakor angol leadás német, holland, francia és más nyelveken: „The invasion is begun!”22
Ez tehát „igazi” invázió. 11 órakor német nyelvű jelentés: Dwight Eisenhower tábornok
főparancsnok beszéde.
Tizenkét órakor újabb angol jelentés: „This is the D-day!” Eisenhower tábornok szózata a
francia néphez: „Stiff fighting will come now, but after this the victory. The year 1944 is the
year of complete victory, good luck!”23
Fordításban írom le az angol rádiónak egy órakor leadott angol nyelvű jelentését: tizenegyezer
repülőgép szállítja a csapatokat és dob le állandóan bombákat a front mögé. Négyezer csapatszállító
hajó és bárka szakadatlanul rak ki csapatokat és hadianyagot Cherbourg és Le Havre
között. Az angol és az amerikai csapatok már kemény harcban állnak az ellenséggel. Közvetítik
a holland és a belga miniszterelnök, Haakon norvég király, De Gaulle francia tábornok,
az angol király és természetesen Churchill beszédét is.
Rejtekhelyünkön óriási az izgalom. Hát igazán közeledik a szabadulás napja, a szabadulásé,
amelyet annyiszor emlegettünk? Ó, szinte túlságosan szép, szinte a mesével határos, hogy igaz
is legyen. Valóban meghozza az 1944-es év a győzelmet? Még most sem hisszük el egészen,
de reménykedünk és ez új bátorsággal és erővel tölt el bennünket. Még rengeteg rettegést,
nélkülözést és szenvedést kell kibírnunk, de minden azon múlik, hogy nyugodtan és elszántan
nézzünk a jövő elé. Félre tehát a siránkozással. Inkább vájjuk körmünket a húsunkba! Siránkozásra
egyelőre semmi okunk, a franciáknak, az oroszoknak, az olaszoknak, a németeknek
annál inkább!
Ó, édes Kittym, az egész invázióból az a leggyönyörűbb, hogy úgy érzem, közelednek a
barátaink. Ezek a szörnyű németek oly soká sanyargattak és tartották torkunkon a kést, hogy
már akkor is bizakodással telik meg a szívünk, ha arra gondolunk, hogy barátaink és megmentőink
nincsenek messze!
Most már nem a zsidókról van szó, hanem Hollandiáról és az egész megszállt Európáról.
Margot szerint talán már szeptemberben vagy októberben beiratkozhatunk az iskolába.
Ui. Majd még beszámolok a legújabb hírekről!
Anned
1944. június 9, péntek
Drága Kittym!
Az invázió nagyszerűen halad. A szövetségesek elfoglalták Bayeux-t, egy kis falut a francia
tengerparton, s most Caent ostromolják. Világos, hogy el akarják foglalni Cotentin-félszigetet,
mert így bekeríthetik Cherbourg-t. A haditudósítók esténként beszámolnak a hadsereg harcairól,
bátorságáról és lelkesedéséről. A leghihetetlenebb hőstetteket követik el. Néhány
Angliába visszatért sebesült is megszólalt a mikrofon előtt. Bár kedvezőtlen az időjárás, szor-
22 „A partraszállás megkezdődött!”
23 „Nehéz harcok lesznek, de utána következik a győzelem. Az 1944-es év a teljes győzelem éve, jó
szerencsét!”
136
galmasan repülnek. A BBC-ből megtudtuk, hogy Churchill is részt akart venni az invázióban,
s csak Eisenhower és még néhány tábornok tanácsára mondott le erről a tervéről. Képzeld,
milyen bátor ez az öreg ember. Pedig úgy tudom, hogy már hetvenéves is elmúlt.
Nálunk megint lecsillapodott kissé az izgalom, de azért reméljük, hogy ez év végéig mégiscsak
befejezik a háborút. Már éppen ideje! Őnagysága siránkozása kibírhatatlan. Most, hogy
többé nem őrjíthet meg bennünket az invázió késése miatt, egész nap azért nyafog, mert rossz
az idő. Nagy kedvem volna beültetni egy vödör hideg vízbe és felrakni a padlásra.
Anned
1944. június 13, kedd
Drága Kittym!
Már elmúlt a születésnapom is, tizenöt éves lettem. Jó sok ajándékot kaptam.
Anya és apa megvette nekem Springer Művészettörténetének öt kötetét, egy készlet fehérneműt,
két övet, egy zsebkendőt, két üveg joghurtot, egy kis üveg dzsemet, egy mézeskalácsot
meg egy növénytani könyvet. Ezenkívül Margot-tól egy dublé karperecet kaptam, Van
Daanéktól könyvet, Dusseltől Biomalz és Lathyrus-tápszert, Miep és Elli cukorkával és
füzetekkel, s mindennek betetőzéséül Kraler három szelet sajttal és egy Mária Terézia című
könyvvel lepett meg. Peter gyönyörű pünkösdi rózsacsokorral kedveskedett. Szegény fiú,
akárhogyan is igyekezett, nem tudott egyebet szerezni.
Az invázió továbbra is nagyszerűen halad. Pedig rettenetesen rossz az időjárás, egymást érik a
viharok, a záporok, és állandóan hullámzik a tenger.
Churchill, Smuts, Eisenhower és Arnold tegnap meglátogatta az angolok által meghódított és
felszabadított falvakat. Amikor a partvidéket lőtték, Churchill egy torpedóhajón tartózkodott.
Mint a legtöbb férfi, úgy látszik ő sem ismer félelmet. Irigylem érte!
Innen, a mi hátsó erődünkből nehéz megállapítani, hogy milyen az országban a közhangulat.
Az emberek kétségtelenül boldogok, hogy végre mégis megemberelte magát az a semmittevő(!)
Anglia. Minden hollandot, aki az angolokat lenézi s szidja Angliát meg öreguras
kormányát, aki gyávának tartja az angolokat, de gyűlöli a németeket, szeretnék egyszer úgy
megrázni, mint ahogy a párnát szoktam. Remélem, hogy ezzel felfrissülnének az eltompult
agyvelők.
Anned
1944. június 14, szerda
Drága Kittym!
Rengeteg kívánság, gondolat meg az elszenvedett szidások és szemrehányások kavarognak
szegény fejemben. Igazán nem vagyok öntelt, ahogyan sokan hiszik, mindenki másnál jobban
ismerem a hibáimat és fogyatékosságaimat, azzal a különbséggel, hogy még azt is tudom,
hogy meg akarok javulni, meg fogok javulni és részben már meg is javultam.
Gyakran gondolkoztam rajta, hogy akkor mért tartanak olyan szörnyen önteltnek és szerénytelennek?
Vajon én vagyok-e az, vagy pedig a többiek? Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de
mégsem húzom át ezt a mondatot, mert semmiképpen nem tartom helytelennek. Van Daanné
őnagyságáról, aki pedig a legtöbbször korhol, közismert, hogy műveletlen, sőt nyugodtan
137
mondhatjuk: „ostoba”. Ostoba emberek többnyire nem tudják elviselni, ha valaki különb, mint
ők.
Őnagysága butának tart, pedig ő az, aki nagyon gyenge felfogású, szerénytelennek tart, pedig
ő még szerénytelenebb; azt állítja, hogy rövidek a ruháim, pedig az övéi még rövidebbek.
Szerinte öntelt vagyok, pedig ő kétszer annyit szól bele olyan dolgokba, amikről nincs
fogalma. De egyik kedvenc közmondásom szerint: „Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél”, s
ezért hajlandó vagyok elhinni, hogy öntelt vagyok.
Megvan az a tulajdonságom, hogy senki se tehet nekem annyi szemrehányást, mint önmagam.
Ha aztán ehhez anya is hozzáadja a jó tanácsait, olyan töméntelen prédikáció gyűlik össze
bennem, hogy elkeseredésemben szemtelen leszek, visszafeleselek, s végül szokásom szerint
kijelentem:
- Úgysem ért meg engem senki!
Mindig ez jár az eszemben, s bármily hihetetlenül is hangzik, van benne egy cseppnyi igazság.
Sokszor úgy hatalmába kerít az önvád, hogy vigasztalásra van szükségem, szeretném, ha
valaki a helyes mederbe terelné a gondolataimat, kissé törődne a lelki világommal. Sajnos,
bárhogyan is kerestem, még nem akadtam ilyen emberre.
Most tudom, Peterre gondolsz, ugye, Kitty? Hát az úgy van, hogy Peter szeret ugyan, de nem
mint szerelmes, hanem mint jó barát. Napról napra jobban ragaszkodik hozzám, s ezért nem
értem, hogy micsoda titokzatos hatalom tart bennünket távol egymástól. Néha azt hiszem,
túloztam, amikor azt írtam, hogy rettenetesen vágyódom utána, de ha két napja nem voltam
nála, nagyon hiányzik nekem. Pedig Peter, noha kedves és jó fiú, tagadhatatlanul csalódást
jelent számomra. Főleg azért, mert hitetlen, minden gondolata az evés, de ezenkívül is számos
kiábrándító tulajdonságát fedeztem fel. Mindamellett meg vagyok róla győződve, hogy
megtartjuk egymásnak tett ígéretünket és sose fogunk veszekedni. Peter nyugodt, türelmes és
engedékeny. Sokkal inkább rám hallgat, mint az anyjára. Elszántan igyekszik a holmiját
rendben tartani. De mért zárja el előlem a lelkét? Tudom, hogy zárkózott természetű, sokkal
inkább az, mint én, de eddig azt tapasztaltam, hogy éppen a zárkózott embereknek van sokkal
nagyobb szükségük bizalmas barátra.
Amióta itt élünk a hátsó traktusban, mind a ketten nagyon sokat gondolkozunk. Sokszor
beszélgetünk a jövőnkről, a múltról meg a jelenről, de - mint már megírtam - mégsem ő az
igazi, annak még ezután kell eljönnie.
Anned
1944. június 14, szerda
Drága Kittym!
Lehetséges, hogy azért imádom úgy a természetet, mert már régóta ki se dugtam az orromat a
szabad levegőre? Emlékszem, hogy azelőtt nem kötötte úgy le a figyelmemet a ragyogó kék
ég, a csiripelő madár, a holdvilág és a nyíló virág. De azóta megváltoztam.
Például pünkösdkor, amikor pedig nagy volt a hőség, este leküzdöttem az álmosságot, csak
azért, hogy fél tizenkettőkor a nyitott ablaknál nézhessem a holdat. Sajnos, hiába hoztam meg
ezt az áldozatot, mert olyan világos volt, hogy nem mertem a nyitott ablakhoz állni. Máskor
meg - pár hónappal ezelőtt - véletlenül akkor voltam fent, amikor nyitva volt az ablak, s ott
maradtam, míg be nem csukták. Minden porcikámban a sötét éjszaka, a vihar és a kergetőző
felhők hatása alatt állottam. Másfél év óta először néztem farkasszemet az éjszakával. Ez este
138
után úgy vágyakoztam erre a látványra, hogy az legyőzte félelmemet a tolvajoktól, a
patkányoktól, az elhurcolástól. Azontúl teljesen egyedül jártam le az irodába és a konyhába, s
kinéztem az ablakon. Sokan szeretik a természetet, vannak, akik még alusznak is a szabad ég
alatt. A börtönök és a kórházak lakói alig várják azt az időt, amikor újra élvezhetik a szabad
természetet. Persze kevesen élnek úgy elszigetelve és elzárva, mint mi. Pedig a természethez
mindenkinek egyformán joga van.
Bizonyára nem képzelődöm, amikor úgy érzem, hogy megnyugtatnak a felhők, a csillagok és a
hold. Sokkal jobb gyógyszer ez, mint a bróm meg a valérián. A természet alázatossá tesz és
arra biztat, hogy bátran viseljem el a szenvedéseket.
Sajnos, odajutottam, hogy csak a poros ablakon és a mocskos függönyön keresztül élvezhetem
a természetet s még így is csak néhanapján. Pedig ez nem nagy élvezet: a természet igazán
csak eredeti formájában élvezhető.
Anned
1944. június 16, péntek
Drága Kittym!
Újabb problémák: őnagysága kétségbe van esve, főbelövésről, bebörtönzésről, akasztásról,
öngyilkosságról beszél. Féltékenykedik, mert Peter közlékenyebb velem, mint vele. Megsértődött,
mert Dussel nem hajlandó vele komolyan flörtölni, attól tart, hogy férje dohányfüstbe
öli a bundáért kapott pénzt, veszekszik és szitkozódik, sír, nevet és panaszkodik, aztán újból
csak veszekszik.
Mihez kezdjünk egy ilyen nyafogós, bolondos nőszeméllyel? Senki se veszi komolyan, hisz
oly gyatra teremtés. Mindenkinek csak panaszkodik s közben úgy öltözik, hogy ráillik a
mondás: „Von hinten Lyceum, von vorne Museum.”24 Ehhez járul még az is, hogy Peter
szemtelenkedik, Van Daan úr ingerlékeny, anya cinikus. Mondhatom, szép kis környezet! Így
aztán a közmondáshoz tartom magam: nevess mindenen, ne törődj semmivel! Igaz, hogy ez
önzés, de annak, akit magára hagytak, ez az egyetlen megoldás.
Kralert újból behívták négy hétre sáncot ásni.
Majd igyekszik felmentetni magát egy orvosi bizonyítvány és egy vállalati levél alapján.
Koophuisnak megoperálják a gyomrát. Tegnap tizenegy órakor kikapcsoltak minden magántelefont.
Anned
1944. június 23, péntek
Drága Kittym!
Semmi újság. Az angolok megkezdték Cherbourg ostromát. Apa és Van Daan szerint október
10-ig feltétlenül felszabadítanak bennünket! Az oroszok sem maradnak tétlenek. Tegnap, a
német villámháború harmadik évfordulóján, Vityebszknél megindították az offenzívát.
Már alig van krumplink. Nyolcfelé osztjuk a készletet. Gazdálkodjék mindenki a saját
szakállára!
Anned
24 „Hátulról líceum, elölről múzeum”
139
1944. június 27, kedd
Drága Kittym!
Az általános hangulat megváltozott. Az invázió nagyszerűen halad előre. Ma elfoglalták
Cherbourg-t, Vityebszket és Szlobint, s rengeteg foglyot és zsákmányt ejtettek. Most már az
angolok azt rakják partra, amit akarnak, hiszen van kikötőjük. Három héttel az invázió
megkezdése után övék az egész Cotentin-félsziget. Óriási teljesítmény. Pedig ez alatt a három
hét alatt itt és Franciaországban nem múlt el nap vihar és eső nélkül. De a rossz időjárás nem
akadályozta meg az angolokat és a franciákat abban, hogy bebizonyítsák óriási fölényüket,
ezzel pedig alaposan élnek! Bár a Wuwát (a német csodafegyvert) folyton bevetik, nem sokra
mennek ezzel a sziszegő bombával. Csak jelentéktelen kárt okoznak vele Angliának, persze a
moffok sajtójának így van mit írnia.
Minden német asszonyt és gyereket, aki nem végez hadimunkát, a partvidékről átköltöztettek
Groningenbe, Frieslandba vagy Gelderlandba.25 Mussert26 kijelentette, hogy ő is felveszi a
mundért, ha az inváziós hadsereg ideér. Csak nem akar harcolni ez a puffancs? Ezt tudniillik
hamarabb is megtehette volna az orosz fronton. Finnország annak idején visszautasította a
békeajánlatot, most pedig félbeszakította a fegyverszüneti tárgyalásokat. Megbánják ezt még
ezek a tökfejűek!
Mit gondolsz, hogy állunk majd július 27-én?
Anned
1944. június 30, péntek
Drága Kittym!
Az idő rossz, azaz: Bad weather at a stretch to the 30th of June.27
Mit szólsz hozzám? Ugye, sok angol szót ismerek már? Ezt azzal is bizonyíthatom, hogy bár
szótárral, de olvasom az An ideal husbandet.
A háború nagyszerűen halad. Az oroszok elfoglalták Bobrinszkot, Mogiljovot, Orsát és sok
foglyot ejtettek.
Itt minden all right. Lassanként felderülnek a kedélyek. Győztek a túlzó optimisták. Ellinek új
frizurája van. Miep egy hétre szabadságra ment. Ezek a legújabb hírek.
Anned
1944. július 6, csütörtök
Drága Kittym!
Amikor Peter arról beszél, hogy egyszer majd gonosztevő vagy üzér lesz belőle, elszorul a
szívem. Persze csak tréfál, de nekem az az érzésem, hogy nem bízik a saját jellemében.
Margot-tól is, Petertől is folyton csak ezt hallom: - Hiszen ha mi is olyan erősek és bátrak
25 Holland tartományok
26 A holland fasiszták vezére
27 Hirtelen rosszra fordult az idő június 30-án
140
volnánk, mint te, ha úgy keresztül tudnám vinni, amit akarok... Ha nekem is volna annyi
kitartásom, mint neked, akkor bizony!...
Hát valóban helyes, hogy nem engedem magam befolyásolni? Jó-e, hogy mindig csak a
lelkiismeretem szavára hallgatok?
Őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy valaki elismerje a gyengeségét s azután is
megmaradjon gyengének. Ha tudja, miért nem igyekszik megváltozni, miért nem edzi a
jellemét? A válasz, amit kaptam, az volt: - Így sokkal kényelmesebb. - Hát ez bizony elég
szomorú. Kényelmesebb? Már hogy volna kényelmes a lusta és bűnös élet? Nem, nem lehet
igaz, hogy a tunyaság és a... pénz egyszerűen elcsábítson valakit.
Soká gondolkoztam, mit válaszoljak ezekre, hogyan bírjam rá Petert, hogy bízzon magában és
javuljon meg. Most sem tudom, hogy megtaláltam-e a helyes módszert.
Gyakran elképzeltem, milyen boldog volnék, ha valaki megajándékozna bizalmával s most,
amikor ez megtörtént, azt látom, hogy nehéz a más ember problémáival foglalkozni és
megtalálni rá a választ, főleg azért, mert számomra a „kényelem” meg a „pénzimádat”
teljesen idegen fogalom. Peter mindinkább támaszt keres bennem, pedig ezt semmiképpen
nem szeretném. Persze, olyan fiúnak, mint Peter, nehéz dolog megállni a helyét az életben. De
még sokkal nehezebb ez az öntudatos ember számára, mert annak kitartóan kell keresnie a
helyes utat a problémák tengerében. Napok óta tépelődöm. Valami ellenszert keresek erre a
szörnyű szóra, hogy: „kényelem”.
Meg kell magyaráznom, hogy az, amit oly szépnek és kellemesnek gondol, lerántja majd a
mélybe, oda, ahol nincsenek barátok, ahol nincs kire támaszkodni, ahol nincsen semmi szép, a
mélybe, ahonnan majdnem lehetetlen felemelkedni.
Élünk anélkül, hogy tudnánk, miért és minek. Mindnyájan élünk, s az a célunk, hogy
boldogok legyünk. Mindnyájan élünk, különbözőképpen és mégis egyformán. Mi mindhárman
jó körülmények között nőttünk fel, tanulhattunk, arra is van lehetőségünk, hogy az életben
elérjünk valamit, s van rá okunk, hogy reménykedjünk a boldogságban, de... nekünk magunknak
kell ezt kiérdemelnünk, és ez az éppen, amit kényelmesen nem lehet elérni. Ahhoz, hogy a
boldogságot kiérdemeljük, dolgozni kell, és becsületesen élni, nem pedig üzérkedni és
lustálkodni. Lehet, hogy a lustaság vonz, a munka viszont kielégít.
Nem értem azokat az embereket, akik nem szeretik a munkát, de Peter nem is tartozik
hozzájuk. Csak éppen nincsen határozott célja, s azt hiszi, buta és tehetségtelen ahhoz, hogy
legyen belőle valami. Szegény fiú, még sose érezte, milyen kellemes érzés másokat boldoggá
tenni, s erre nem is tudom megtanítani. Hitetlen, gúnyosan beszél Jézus Krisztusról, és
káromolja Isten nevét. Bár én se vagyok ortodox, mindig fájlalom, ha látom, hogy Peter
milyen nyomorult, elhagyatott és szerencsétlen.
Boldogok a hivők; földöntúli dolgokban hinni nem mindenkinek adatott meg. Sokan nem
hisznek a halál utáni bűnhődésben, a tisztítótűzben, a pokolban és a mennyországban, de ez
nem is fontos. A vallás - mellékes, hogy melyik - helyes útra tereli a hivőket. Nem is lényeges
az istenfélelem; fő, hogy az emberek megbecsüljék egymást és tiszta legyen a lelkiismeretük.
Milyen jók lennének, ha esténként, lefekvés előtt végiggondolnák az aznapi eseményeket, s
pontosan megállapítanák, hogy mit cselekedtek jól és mit rosszul. Mindennap akaratlanul is
elhatároznák, hogy megjavulnak s ennek egy idő múlva valószínűleg meg is lenne az
eredménye. Ezt a módszert mindenki kipróbálhatja, nem kerül semmibe és igazán hasznos.
Mert tanulja meg az, aki még nem tudja: „Hatalmas erő a tiszta lelkiismeret!!”
Anned
141
1944. július 8, szombat
Drága Kittym!
B. úr, az üzlet vezérképviselője, Beverwijkben járt s nagy tömeg földiepret szerzett az ottani
gyümölcspiacon, amit azon porosan, homokosan, 24 ládában szállítottak ide a magunk meg az
iroda részére. Még aznap este hat üveg befőttet és nyolc üveg lekvárt készítettünk. Miep
másnap szándékozott lekvárt főzni az iroda számára.
Déli fél egykor, amikor senki idegen nem volt a házban, lezárták az utcai ajtót; s Peter, apa
meg Van Daan lerobogtak a lépcsőn és felhordták az epresládákat. Én a tartályból meleg vizet
folyattam, Margot a vödröket hordta. „Minden ember a fedélzeten volt.” Valami furcsát
éreztem a gyomromban, amikor beléptem az iroda melletti túlzsúfolt konyhába. Miep, Elli,
Koophuis, Henk, apa, Peter: a rejtőzők és az élelmezési osztag, mindnyájan együtt, fényes
nappal!
A függönyökön ugyan senki se láthatott keresztül, de a hangos beszéd, az ajtócsapkodás...
Olyan izgatott voltam, hogy szinte kirázott tőle a hideg. Hiszen mi még bujkálunk -
gondoltam - de ilyen lesz az életünk, ha majd újra mutatkozhatunk a világ előtt. Már megtelt a
lábas, amikor hirtelen fel kellett mennünk. A család többi tagja fent a mi konyhánkban, az
asztalnál tisztította az epret, azaz tisztítaniok kellett volna, de több került a szájukba, mint a
vödörbe. Később még egy vödörre volt szükség, Peter éppen fel akarta hozni az alsó
konyhából - amikor kétszer egymás után csengetés hallatszott. A vödör lent maradt, Peter
felrohant. A forgóajtót bezárták! Olyan türelmetlenek voltunk, hogy szinte toporzékoltunk, de
hiába! Nem nyithattuk ki a csapot, akármennyire is vágyott a félig mosatlan eper még egy kis
fürdőre. Betartottuk a rejtőzködők törvényét: „Ha idegen lép a házba, minden csapot el kell
zárni, nehogy a zaj árulónk legyen.”
Egy órakor feljött Henk. Tőle tudtuk meg, hogy az imént a postás csengetett. Peter újból
lerobogott a lépcsőn, közben megint megszólalt a csengő, s máris szaladt vissza. Én meg
előbb a forgószekrénynél álltam, aztán felosontam a lépcsőn s ott hallgatóztam. Végül Peterrel
tolvaj módra a korlát mellől lestük az alulról jövő szófoszlányokat, de idegen hangot nem
hallottunk. Peter erre újra nekiindult, de félúton megállt és Ellit szólítgatta. A konyhában
azonban oly nagy volt a zaj, hogy túlharsogta Peter hangját. Peter végül is leszaladt. Én meg
ezalatt feszülten figyeltem.
- Tűnj el azonnal, a könyvelő van itt! - ez Koophuis hangja volt. Peter sóhajtozva feljött s
valaki bezárta a forgószekrényt. Fél kettőkor végre megjelent Kraler:
- Ó, jaj nekem! - sopánkodott. - Mindenütt csak epret látok. Eper a reggelim, Henk epret
eszik, Koophuis epret kóstolgat, Miep epret főz, már tele van az orrom a szagával. És amikor
végre szabadulni szeretnék tőle, feljövök és... itt is epret mosnak.
Amit nem tudtunk megenni, azt befőztük. De még aznap fel kellett nyitnunk két üveget s apa
gyorsan lekvárt főzött belőle. Másnap reggel és délben is két üveget bontottunk fel. Van Daan
nem gőzölte ki jól a befőttet. Így hát apa esténként lekvárt főz.
Epret eszünk a kásához, az íróhoz, a vajaskenyérhez, epret eszünk desszert helyett, epret
cukorral és homokkal. Két álló napig mindig csak epret láttam. Addigra vagy elfogyott, vagy
üvegbe rakták és a kamrába zárták.
- Hallottad-e már, Anne - kérdezte tőlem Margot - hogy a zöldséges tizenkilenc font
zöldborsót hozott nekünk?
- Hát ez aztán kedves - feleltem. - Persze kedves, de mennyi munkánk lesz vele... brrr!
142
- Vasárnap délelőtt mindnyájan borsót fejtünk - jelentette be anya ebéd közben. És így is lett.
Ma, reggelizés után feltettek az asztalra egy színültig zöldborsóval telt zománcozott fazekat.
Elég unalmas munka a borsófejtés. Hát még a hüvelytisztítás! Azt hiszem sokan vannak, akik
nem is tudják, milyen jó étel a borsóhüvely, persze csak akkor, ha a belsejét lehámozzák.
Előbb említett jó tulajdonságát az tetézi be, hogy így háromszor olyan kiadós.
A borsóhüvely lehámozása rendkívül aprólékos és piszmogós foglalkozás, legfeljebb csak
pedáns fogorvosoknak vagy pontos irodistáknak való, de annál szörnyűbb egy türelmetlen
kamaszleány számára. Fél tízkor fogtunk hozzá. Fél tizenegykor hagytam abba, de már fél
tizenkettőkor folytattam. Már a fejem is zúg belé: a hegyét lecsípni, a hártyáját lehúzni, a
szálkáját leszedni, a hüvelyt az edénybe dobni és így tovább, és így tovább. A szemem is
káprázik tőle: zöld, zöld, szálka, kukac, rothadt hüvely, zöld, zöld, zöld.
Hogy meg ne kukuljak s mégis csináljak valamit, egész délelőtt annyi szamárságot kotyogok
össze, amennyit csak bírok, s míg másokat megnevettetek, engem majd megesz az unalom.
Minél tovább fejtem a borsót, annál jobban meggyőződöm róla, hogy soha, de soha nem lesz
belőlem csak háziasszony!
Tizenkét órakor végre megebédelünk, de fél egytől negyed kettőig megint csak borsót fejtünk.
Ha olykor abbahagyom, úgy érzem, mintha tengeri beteg volnék. Négy óráig alszom, de
azután is csak úgy szédelgek e miatt a nyomorult borsó miatt.
Anned
1944. július 15, szombat
Drága Kittym!
Egy könyvet kaptunk kölcsön a könyvtárból; a következő merész címe van: Mi a véleménye a
modern fiatal leányról? Ma én is erről a kérdésről szeretnék írni Neked.
A könyv írója ugyancsak bírálja a mai fiatalságot, de azt azért nem állítja, hogy a fiatalok
semmire se jók. Ellenkezőleg, az a véleménye, ha akarnák, felépíthetnének egy jobb és szebb
világot, hiszen erre megvan minden lehetőségük. De a mai fiatalság felületes, s nem látja meg
az igazi szépséget.
A könyv egyes részeinél úgy éreztem, hogy az író kritikája nekem szól. Éppen azért kitárom
előtted a lelkem s védekezem a támadás ellen.
Van egy feltűnő jellemvonásom, amit bizonyára mindenki észrevesz, aki hosszabb ideje
ismer: az önkritikám. Úgy megfigyelem minden tettemet, mint egy kívülálló. Ilyenkor elfogulatlanul
és feddően állok szemben a mindennapi Annéval s figyelem, mit csinál jól, mit
rosszul. Ettől az „önmegfigyeléstől” sose tudok szabadulni. Minden kimondott szó után rögtön
tudom: „Ezt másképp kellett volna”, vagy: „Ezt helyesen mondtad.” Sokszor megbírálom
magam s mindjobban belátom, mennyire igaza van apának, amikor azt mondja: - Kell, hogy
minden gyerek maga nevelje magát. - A szülők csak jó tanácsot adhatnak és irányíthatnak, de
a jellemét mindenkinek magának kell kialakítania.
Rendkívül sok életkedv is van bennem, erősnek és kitartónak, szabadnak és fiatalnak érzem
magam. Boldog voltam, amikor először döbbentem rá erre, s tudom, nem egykönnyen törnek
majd meg azok a csapások, amiket minden embernek el kell viselnie.
De hát erről már többször beszámoltam. Most még visszatérek az „apa meg anya nem ért meg
engem” című fejezetre. Apám és anyám mindig nagyon kényeztettek, szerettek, gyámolítottak
és mindent megtettek, ami tőlük telt. És mégis hosszú ideig magányosnak, kiközösítettnek,
143
elhagyatottnak éreztem magam. Apa mindent elkövetett, hogy megnyugtasson, de hiába.
Magam gyógyultam ki belőle, magam jöttem rá, milyen helytelenül viselkedem.
Vajon miért nem támaszkodhattam apámra ebben a küzdelemben, s miért nem találta meg a
hozzám vezető utat? Apámnak, azt hiszem, rossz volt a módszere. Állandóan úgy kezelt, mint
egy gyereket, akinek át kell esnie a kamaszkor válságain. Ez elég furcsán hangzik, ugye,
hiszen apa mindig komolyan éreztette velem, hogy értelmesnek tart. De egy valamit elmulasztott:
nem gondolt arra, hogy elsősorban a lelki válságommal kell megbirkóznom. Hallani sem
akartam „a korommal járó nehézségekről”, „más lányok hasonló bajairól!”, s arról, hogy az
„majd elmúlik”. Szerettem volna, ha nem kezelnek úgy, mint a többi lányt, hanem kizárólag
mint Annét. De Pim ezt nem értette meg, én pedig nem lehettem közlékeny olyan valakivel,
aki önmagáról szintén nem beszél. Pim elhallgatta a saját bajait, így hát én sem bíztam rá a
titkaimat.
Pimnek az az álláspontja, hogy neki is voltak valaha hasonló válságai, de akármennyire is
szeretné, idős ember és apa létére nem játszhatja életemben a barát szerepét.
Elhatároztam tehát, hogy életfelfogásomat és alaposan átgondolt szemléletemet nem közlöm
mással, csak a naplómmal és hébe-hóba Margot-val. Apa elől eltitkolom a lelkiéletemet, nem
beszélek neki az ideáljaimról. Szántszándékkal elidegenedtem tőle.
Csak érzéseim szerint tudok cselekedni. Így kívánja meg a nyugalmam. Teljesen elveszteném
a nyugalmamat és az önbizalmamat - pedig keservesen szereztem meg - ha ismét kritizálnák a
csacsiságaimat. Ezt még Pimtől sem tűrném el, bármily kegyetlenül hangzik is, mert nem
avattam be a lelki életembe, sőt ingerültségemben gyakran el is taszítottam magamtól.
Már többször szeget ütött a fejembe: miért is van Pim terhemre? Alig tudok vele tanulni,
kedveskedéseit mesterkéltnek érzem, szeretném, ha békén hagyna s legszívesebben arra
kérném, hogy kissé hanyagoljon el, amíg meg nem nyugszom. Nyilván, mert még mindig bánt
a lelkiismeret a csúnya levél miatt, amit egyszer izgalmamban írtam neki. Ó, de nehéz
mindenért szilárdan és bátran helytállni.
De mégsem ez volt a legnagyobb csalódásom. Még ennél is jobban rágódom Peter miatt.
Tudom, én hódítottam meg őt és nem ő engem. Eszményképet alkottam róla, a csendes, jó
érzésű, kedves fiút láttam benne, akinek szeretetre és barátságra van szüksége. Kerestem
valakit, akivel mindent megbeszélhetek, kerestem a barátot, aki megmutatja nekem a helyes
utat. Nagy nehezen elértem a célom, s lassan, de biztosan megnyertem magamnak. Amikor
végre összebarátkoztunk, akarva, nem akarva olyan bizalmas viszonyba kerültünk, amiről
később beláttam, hogy helytelen.
A legkényesebb dolgokról is beszéltünk, de arról, amivel a szívem csordultig van, a mai napig
hallgattam. Még most sem vagyok tisztában Peterrel. Nem tudom, hogy felületességből vagy
elfogultságból tartózkodó-e velem szemben. De ettől eltekintve, nagy hibát követtem el,
amikor teljesen kikapcsoltam a barátkozásnak egyéb lehetőségeit s intimitásokkal igyekeztem
hozzá közeledni. Peter szeretetre vágyik s érzem, hogy napról napra jobban szeret. Őt
kielégítik a találkozásaink, de bennem csak felébresztik a vágyat, hogy újra meg újra megpróbáljak
a lelkére beszélni. És mégsem merem felvetni azokat a problémákat, amelyeket oly
nagyon szeretnék. Peternek sejtelme sincs róla, mennyi erőfeszítésembe került, amíg
meghódítottam. Most viszont inkább ő ragaszkodik hozzám, s egyelőre nem tudom, hogyan
szakíthatnék vele és hogyan állíthatnám a saját lábára. Mert gyorsan ráeszméltem, hogy ez a
barátság nem nekem való, de igyekeztem őt legalább kigyógyítani a kishitűségből, meg
akartam vele értetni, hogy becsülje meg a fiatalságát.
144
„A fiatalok voltaképpen jobban magukra vannak utalva, mint az öregek.” Valahol olvastam
ezt a mondatot s úgy érzem igaz.
Vajon itt, a hátsó traktusban, kiknek rosszabb a helyzete? A felnőtteknek vagy nekünk fiataloknak?
Kétségtelenül nekünk. Az idősebbeknek mindenről megvan a véleményük s mindig
tudják, hogyan cselekedjenek. Nekünk sokkal nehezebb kitartani a nézeteink mellett olyan
időkben, amikor minden idealizmust a sárba taposnak és kipusztítanak, amikor az embereknek
csak a legvisszataszítóbb tulajdonságait látjuk, s megrendül az igazságba, a jogba és Istenbe
vetett hitünk.
Aki még ezek után is azt állítja, hogy itt a hátsó traktusban az idősebbeknek rosszabb a
helyzetük, mint nekünk, bizonyára nem gondol arra, hogy mennyivel súlyosabban érintenek
bennünket a felmerülő kérdések, azok, amelyeknek a megoldásához még túlságosan fiatalok
vagyunk. Pedig oly közel kerülnek hozzánk, hogy előbb-utóbb azt képzeljük, már meg is
tudjuk oldani. De ezek a megoldások többnyire helytelenek és így ki kell őket javítanunk.
Ezért oly nehéz a mi életünk a mai időkben: még alig ismertük meg ideáljainkat, álmainkat,
vágyainkat, s máris letöri, sőt gyökerében sorvasztja el őket a szörnyű valóság.
Csoda, hogy még nem adtam fel a reményt, hiszen minden oly valószínűtlennek és megvalósíthatatlannak
tűnik. És mégis, mindezek ellenére ragaszkodom ideáljaimhoz, mert még
mindig hiszek az emberi jóságban. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy a világon
minden halálba, nyomorba, zűrzavarba torkollik. Látom, amint a pusztulásból lassanként újra
felépül a világ, hallom a közeledő égszakadást, amely végül is elpusztít bennünket, együtt
szenvedek sok-sok millió emberrel. És mégis, ha felnézek az égre, úgy érzem, hogy jóra
fordul minden, elmúlik ez a szörnyűség, s megint béke és nyugalom lesz ezen a világon.
De addig féltve őrzöm az álmaimat s remélem, talán megvalósulnak egyszer.
Anned
1944. július 21, péntek
Drága Kittym!
Már megint reménykedem. Végre minden jól megy. Jól, sőt kitűnően! Micsoda bomba hírek!
Hitler ellen merényletet követtek el, de ez egyszer nem a „zsidó kommunisták” vagy az „angol
kapitalisták”, hanem egy német tábornok, egy gróf s méghozzá fiatal ember. Sajnos az „isteni
gondviselés” horzsolások és kisebb égési sebek árán megmentette a „Vezér” életét, csak
közvetlen környezetében halt vagy sebesült meg néhány katonatiszt és tábornok. A főbűnöst
agyonlőtték.
Kell-e ennél jobb bizonyíték arra, hogy sok száz tiszt és tábornok utálja már a háborút, s
Hitlert a pokol legmélyére kívánja? Tervük az volt, hogy Hitler halála után megalakítják a
katonai diktatúrát, a szövetségesekkel megkötik a békét, aztán folytatják a fegyverkezést és
vagy húsz év múlva megint kirobbantják a háborút. Egyelőre a gondviselés - bizonyára
tudatosan - óvakodott eltenni a Vezért az útból, mert a szövetségesek számára sokkal
kényelmesebb és előnyösebb, ha ezek a színtiszta germánok egymást ütik agyon. Annál
könnyebb dolguk lesz az oroszoknak meg az angoloknak s annál hamarabb foghatnak hozzá
városaik újjáépítéséhez.
De még nem tartunk ott, s eszemben sincs elébe vágni a dicsőséges eseményeknek. Azt
hiszem, amit most elmondtam, józan és alapos. Ez egyszer kivételesen nem szaladok elérhetetlen
ideálok után. Hitler egyébként volt szíves tudomására hozni ragaszkodó és hű népének,
145
hogy mától kezdve a katonaság a Gestapo parancsai szerint cselekszik. Az a katona, aki
megtudja, hogy feljebbvalója részt vett ebben az aljas és gyalázatos merényletben, köteles őt
minden peres eljárás lefolytatása nélkül lepuffantani.
Na, ebből aztán szép dolgok sülhetnek ki. Ha Pietje Wijsnek fáj a lába a sok meneteléstől s a
feljebbvalója leszidja, Pietje ráfogja a puskáját s elkiáltja magát: - Nesze neked, meg akartad
ölni a Vezért! Egy puskalövés, és a bátor tiszt, aki össze merte szidni Pietjét, már át is sétált
az örök létbe (vagy a halálba?). A végén a tiszt urak berezelnek majd a félelemtől, ha szembetalálkoznak
egy katonával, vagy ha vezényelniök kell, mert a közlegényeknek nagyobb lesz a
merszük, mint nekik. Érted, amit mondok, vagy már megint hebrencs vagyok? De mit tegyek,
amikor sokkal boldogabb vagyok, semhogy józan lehessek, hiszen tudom, hogy októberben
megint az iskolapadban ülhetek! Jaj, hiszen épp az imént mondtam, hogy nem akarok
semminek elébe vágni. Bocsáss meg, édes Kittym, de nem hiába örök ellentmondás a nevem.
Anned
1944. augusztus 1, kedd
Drága Kittym!
Előző levelem utolsó mondatában említettem az „örök ellentmondást” s mai levelemet is
ezzel kezdem. „Örök ellentmondás.” Tudod-e, hogy ez mit jelent? Mit jelent az ellentmondás?
Mint annyi más szónak, ennek is kétféle értelme van: beszélhetünk a külső és belső
ellentmondásról.
Hétköznapi jelentése: nem csatlakozni a mások véleményéhez, mindent jobban tudni és
másnak át nem engedni az utolsó szót. Ismeretes vagyok erről a kellemetlen tulajdonságomról.
Másik jelentése is rám illik, de ez az én titkom, és senki más nem tud róla.
Már többször említettem, hogy úgy érzem, mintha kettéhasadt volna a lelkem. Az egyik fele
féktelenül vidám, tele van életörömmel és ami a fő, mindent könnyedén vesz. Ezt úgy értem,
hogy nem zárkózom el egy kis flörtöléstől, egy-egy csóktól, öleléstől, egy illetlen tréfától.
Többnyire ez az énem kerekedik felül és elnyomja a másikat, a szebbet, mélyebbet és
tisztábbat. Anne jobbik énjét nem ismeri senki, s ezért szeretnek engem oly kevesen.
Mert én olyan mulatságos bohóc vagyok, akiből egy délután egy hónapra elég. Ilyenkor csak
annyit érek, mint egy film a komolyan gondolkodó ember számára. Egyszerű kikapcsolódás az
egész, szórakozási alkalom, amit hamarosan elfelejtenek, ami nem rossz, de nem is jó. Furcsa,
hogy ezt így elmondom, de mért ne tegyem, amikor igaz. Könnyebb és felületesebb énem
állandóan legyűri a másikat. El sem képzeled, milyen sokszor próbáltam ezt az Annét,
énemnek rosszabbik felét félretolni, megbénítani, elrejteni: de nem megy s tudom is, hogy
miért.
Attól félek, hogy mindenki, aki olyannak ismer, amilyen lenni szoktam, majd egyszer felfedezi,
hogy van egy másik énem is, egy szebb és jobb. Félek, hogy akkor kigúnyolnak,
nevetségesnek, szentimentálisnak találnak és nem vesznek komolyan. Mert ezt csak a
„könnyed” Anne képes elviselni, a „súlyosabb” ehhez már gyenge. Ha azután néhanapján,
egy-egy negyedórácskára erőszakkal előveszem a jó Annét, akkor becsukódik, mint a
nebáncsvirág és ahelyett, hogy megszólalna, az első számú Annénak engedi át a szót, eltűnik,
mielőtt tudomást vettem volna róla.
Társaságban tehát a „kedves” Anne még soha, egyetlenegyszer sem került felszínre, de amikor
egyedül vagyok, majdnem mindig ő viszi a szót. Pontosan tudom, milyen szeretnék lenni és
146
milyen vagyok... belülről, de sajnos, ezt is csak akkor, ha magamra maradok. És talán, sőt
biztosan ez az oka, hogy magamat mélyen gondolkodó lénynek, a többiek viszont felületes
teremtésnek tartanak. Belül az okos Anne mutatja nekem az utat, kívül pedig nem vagyok
egyéb egy féktelenül ugra-bugráló kis kecskénél.
Ugye mondtam már Neked, hogy mindig mást mondok, mint amit érzek? Ezért csúfolnak
fiúbolondnak, kacér lánynak, tudálékosnak, regényfalónak. A vidám Anne ezen csak nevet,
szemtelenkedik, hányavetin vonogatja a vállát, úgy tesz, mintha mindez nem érdekelné, de
bizony a csendes Anne ennek pontosan az ellenkezőjét érzi. Ha egészen őszinte akarok lenni,
be kell vallanom, hogy mindez nagyon bánt. Kimondhatatlanul sokat fáradozom azon, hogy
megváltozzam, de sajnos, mindig alulmaradok.
A lelkem így zokog: „Látod, látod, mi lett belőled: rossz véleménnyel vannak rólad, gúnyos,
bosszús arcokat látsz magad körül, nem szeretnek az emberek s csak azért, mert nem fogadod
meg jobbik éned tanácsát.” Pedig szívesen megfogadnám, de nem megy. Ha csendes és
komoly vagyok, azt hiszik, hogy komédiázom s végül kénytelen vagyok tréfával elütni a
dolgot, nem beszélve a családom tagjairól, akik ilyenkor biztosra veszik, hogy beteg vagyok,
fejfájás és idegesség elleni tablettákat nyeletnek velem, a homlokomra és a nyakamra teszik a
kezüket, vizsgálják, nincs-e lázam, érdeklődnek, hogy milyen az emésztésem s megkérdezik,
mért vagyok rosszkedvű. Ezt aztán végleg nem bírom: minél jobban megfigyelnek, annál
durcásabb és dühösebb leszek, s végül megint felülkerekedik a rosszabbik énem és alulmarad
a jobbik. Állandóan keresem a módját, hogyan lehetnék olyan, amilyen lenni szeretnék, és
lennék is, ha... nem volnának mások is a világon.
Anned
Itt végződik Anne naplója
UTÓSZÓ
1944. augusztus 4-én a zöldrendőrség betört a búvóhelyre. Az üldözötteket elfogták, s velük
együtt Kralert és Koophuist is német vagy holland koncentrációs táborba hurcolták.
A házat a Gestapo kirabolta. Miep és Elli a földön, szétszórt könyvek, folyóiratok és újságlapok
között megtalálta Anne naplóját. Egyes, az olvasó számára érdektelen részletek
kivételével az eredeti szöveg került közlésre.
A rejtekhely lakói közül csak Anne apja érte meg a felszabadulást. Kraler és Koophuis túlélte
a holland internálótábor borzalmait és hazakerült családja körébe.
Anne 1945 márciusában, két hónappal Hollandia felszabadulása előtt, a bergen-belseni
haláltáborban fejezte be életét.