Néhány palesztin kendős

cikkajánló:

https://merce.hu/2025/10/28/valoban-ott-kezdodnek-a-problemak-hogy-nehany-palesztin-kendos-megzavar-egy-eloadast/

Valóban ott kezdődnek a bajok, hogy néhány palesztin kendős megzavar egy előadást?

SCHEIRING GÁBOR október 28.

Október 18-án Alekszandr Jakobszon izraeli történész előadása meghiúsult az ELTE-n mert Izrael állammal kritikus diákok, főleg egy különösen aktív diák, hangos beszólásokkal akadályozták. Az előadást végül az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen (OR-ZSE) tartotta meg Jakobszon. Ennek kapcsán a magyar kormány és liberális értelmiség egy jól látható része igyekszik elítélni a „provokátorokat,” „erkölcsi inkvizítorokat,” és „cancel culture-t,” egy esetből hajmeresztő általánosításokat téve. (Pl.: „A mai palesztin kendős nem tanulni akar, hanem tudás és ismeretanyag nélkül ítélkezni. Nem odafigyelni a másik érveire, elvégre neki nincsenek érvei, csak jelszavai.” Ezt pl. az OR-ZSE tanszékvezető egyetemi tanára írta a legbefolyásosabb hazai zsidó lapban.)

Ha már tanulás és ítélkezés, érdemes ezt az akciót a kontextusában elemezni. Még ha valaki el is akarja ítélni az ilyen típusú megmozdulást, előbb talán érdemes az ügyet végiggondolni, és nem beállni az online lincselők hosszú sorába, ami ezt a pár szerencsétlen fiatalembert morális inkvizítornak, provokátornak, ad abszurdum terroristának állítja be.

Egy egyetemi előadás megzavarására tekinthetünk úgy, mint az erőszakmentes polgári engedetlenség egy formájára. Alapvetően legyen vita, legyen szólásszabadság, virágozzék ezer virág. Csak a legeslegindokoltabb esetben lehet morálisan és politikailag vállalható tett előadások megzavarása, mint ahogy általában, a polgári engedetlenség, ami minden esetben szabály vagy törvénysértő tett.

Olyan gondolkodók, mint Henry David Thoreau, Martin Luther King vagy John Rawls szerint az erőszakmentes polgári engedetlenség akkor tekinthető indokoltnak, ha súlyos erkölcsi vagy politikai igazságtalanság áll fenn, és a jogi, illetve intézményi csatornák, a formális politika kudarcot vallanak. A történelem számos olyan esetet ismer, amelyet ma a demokratikus elkötelezettség mintapéldájaként tartunk számon. Rosa Parks buszbojkottja a faji szegregáció ellen vagy Gandhi sómenete a gyarmati kizsákmányolás ellen mind azt üzenik, hogy az erkölcsi kötelesség olykor a törvény, vagy viselkedési normák megszegését kívánja. Az 1960-as évek polgárjogi mozgalmai során gyakori volt, hogy diákok előadásokat és rendezvényeket zavartak meg, amikor az előadók a szegregációt vagy a vietnámi háborút támogatták. Az 1980-as évek apartheidellenes tiltakozásai idején pedig amerikai és brit egyetemeken dél-afrikai diplomaták vagy a rendszerhez kötődő vállalatok képviselőinek előadásait szakították félbe. Ezek az akciók ma a nemzetközi nyomásgyakorlás legitim részének számítanak.

A 1999-es „seattle-i csatától” kezdve – amikor a tüntetők a WTO-csúcstalálkozót bénították meg – a Koppenhágai klímacsúcson és az ENSZ klímakonferenciákon át számos mozgalom tudatosan a normalitás felfüggesztésével próbálta és próbálja hallhatóvá tenni tiltakozását. Az elmúlt években az Extinction Rebellion vagy Fridays for Future aktivistái tudatosan félbeszakítottak politikai vagy vállalati konferenciákat, ahol a klímapusztító politikákat vagy greenwashingot népszerűsítették. Ezeket a lépéseket a környezetvédő közvélemény sürgető morális kiáltásként értelmezi, nem a szólásszabadság elfojtásaként.

A cél ezekben az esetekben sem a párbeszéd elfojtása volt, hanem az, hogy rámutassanak: a „párbeszéd” díszletei gyakran épp a rendszerszintű kizárást fedik el.

Ha tehát elfogadjuk, hogy a polgári engedetlenség megítélése mindig a tágabb erkölcsi és politikai kontextustól függ, akkor nem kerülhetjük el a kérdést: milyen körülmények között történt most ez a konkrét akció? Mielőtt ítélkeznénk a diákok felett, érdemes felidézni, milyen aszimmetrikus hatalmi és politikai viszonyok között zajlott mindez Magyarországon, 2025 őszén.

1. Egy olyan országban zavartak meg egy előadást, amelyik aktívan közreműködik az Izraeli állammal, az Izraellel közös, a magyar állam által aktívan anyagilag támogatott zalaegerszegi harci dróngyártól kezdve a Pegasus szoftveren át a Patrióta pártcsaládban a Likudnak biztosított megfigyelő státuszig. Ezzel szemben áll egy vagy kettő huszonéves hallgató. Mindenki döntse el maga, hogy ez egyenlő hatalmi és beszédhelyzet-e.
2. Egy olyan országról beszélünk, amelyik nem azért lépett ki a Nemzetközi Büntetőbíróságból, mert úgy volt, hogy jön Putyin, amin mindenki joggal kiakadt, hanem mert jött a másik háborús bűnös, Netanjahu, amit a liberális értelmiség egy része helyeselve tudomásul vett.
3. Ahol nemcsak „palesztinpárti” tüntetést nem lehetett szervezni, hanem olyat se, amely minden zsidó és palesztin áldozatról megemlékezett volna, mert az „hatóságilag tilos.”

4.        4. Egy olyan ország, mely bár 1988 novembere óta elismeri a Palesztin Államot (ahogy jelenleg az ENSZ-tagállamok mintegy nyolcvan százaléka), az utóbbi időben rendre az izraeli álláspontot támogatta, többnyire egy erős kisebbség tagjaként. Legutóbb például Magyarország kilenc másik tagállammal együtt ellene szavazott annak a nem kötelező érvényű közgyűlési nyilatkozatnak, amely világos lépéseket követelt egy Hamász nélküli palesztin állam létrehozása érdekében. A határozatot pár paradigmatikus illiberális vezetésű állam – az Egyesült Államok, Izrael, Argentína és Magyarország – utasította el, több, Amerikától erősen függő csendes-óceáni szigetország és a nemzeti konzervatív vezetésű Paraguay mellett. A magyar delegáció szintén nem támogatta a 2023 decemberi humanitárius tűzszünetre vonatkozó javaslatot, valamint a Palesztinának kibővített ENSZ-megfigyelő státuszt biztosító 2024 májusi határozatot sem.

5.        5. Ahol liberális és jobboldali közkívánatra betiltották a Kneecap koncertjét.

6.        6. Ahol mai napig nincs érdemi diskurzus annak a cionizmusnak a problémás pilléreiről, aminek első fő ideológusa magyar volt.

7.        7. Ahol a kormányzati hatalom azonnal ráugrott az ELTE ügyre, hogy habosítsa és saját céljaira használja, amiben közvetlenül vagy közvetve rendre partnere a mainstream és független média és értelmiség egy része, akik most egy-két embert hurcolnak meg nagy nyilvánosság előtt.

8.        8. Ahol gyakorlatilag alig van érdemi információ a Nakbáról és az 1947 vége óta zajló etnikai tisztogatásról, tananyagról nem is beszélve.

9.        9. Ahol semmi érdemi diskurzus nincs arról a létező vitáról, ami az izraeli egyetemek felelősségéről szól, amivel kapcsolatban vezető nemzetközi tudományos testületek foglaltak állást (pl. International Sociological Association).

10.      10. Mindezt egy rendkívül bizonytalan tűzszünetben, mely tartós aligha lehet. A tűzszünetet mit azután kötötték, hogy több mint öt hirosimányi bombát dobtak a gázai övezetre, ahol kb. 65.000 palesztin ember halt meg, amit a népirtás-szakértők többsége népirtásnak tart.

A fenti pontok többnyire Magyarországról szólnak, de valamilyen formában hasonló, ha nem is ugyanilyen egyenlőtlenségek és problémák fennállnak a legtöbb nyugati országban. Teljes kudarcot vallott a jog és formális politika, az elitek elszakadtak a társadalom preferenciáitól, képtelenek alapvető emberi minimumokat és elemi nemzetközi normákat betartatni, katonailag közvetve vagy közvetlenül érintettek a népirtásban, tétlenül nézik, ahogy Izrael állam Ciszjordánia annektálására készül egy apartheid-rendszer keretében elszabadult telepesekkel, legtöbb helyen, ha nem is tiltják, de nehezítik, üldözik, bélyegzik az Izrael állammal szembeni kritikát, stb. Amíg ez így van, addig indokolt lehet a polgári engedetlenség, bojkott, közvetlen akció, és ilyesmi, bár végső érvet csak egyes esetekre lehet alkalmazni.

Ebben a helyzetben az újra fellángoló lekezelő kommentek és morális pánik a „cancel culture” kapcsán nem segít abban, hogy ez a történet a megértés és együttélés felé menjen előre. Miközben a kormány és az értelmiség egy része buzgón ítélkezik, alig esik szó arról az asszimmetriáról, amelyben egy államilag támogatott hadipartner ország kritikáját ma polgári engedetlenségként is tilos megfogalmazni.

Próbálta valaki feltárni, hogy mi is történt? Amit én tudok, azt nem újságíróktól, hanem egy panelbeszélgetésből tudom. A panel egyik résztvevője arról számolt be, hogy az esemény előtt már napokkal tiltakozott körlevélben egy palesztin (nem „palesztinpárti,” hanem konkrétan palesztin) vendéghallgató a „Zionism, diversity, democracy” (sic) címmel hirdetett esemény ellen, részben annak promóciója miatt. Nem kell a mára nem megszállt, hanem de facto annektált Ciszjordániába utazni, hogy valaki lássa ennek a címnek a hamisságát. Az esemény plakátján egy izraeli zászló volt látható, amire boldogan néznek emberek, beleértve egy palesztin kendős nőt, ami szintén nem épp a kétállamiság eszméjét sugározza. Hozzáteszem, nekem van palesztin diákom, nehéz a szemébe nézni, és ha kiborulna, amit nem tesz, lehet, elnézőbb lennék vele. Az újságírás ott kezdődne, hogy valaki feltárja a teljes képet és a részleteket, és bemutatja az érintettek motivációját. Ehelyett az újságok és hírportálok egyszerűen csak átveszik a vonatkozó hírt, benne a kormány hangulatkeltésével, amit tovább habosítanak a cikk elején idézetthez hasonló kommentárok.

Nem tartozik közvetlenül ide, de természetesen nem lényegtelen, hogy az izraeli hadsereg fellépését közvetlenül a Hamasz október 7-i terrorakciója váltotta ki. Ugyanakkor elemi képlet, hogy a Hamasz bűnei nem teszik semmissé az állami szintű, rendszerszintű jogsértéseket, a kollektív büntetést, az 1947 vége óta tartó jól dokumentált etnikai tisztogatást, és a megszállás évtizedes valóságát.

Az erkölcsi felelősség nem zéróösszegű: el lehet és el is kell ítélni a terrorcselekményeket, miközben ugyanilyen következetességgel el kell ítélni a háborús bűnöket, a palesztin államiság szisztematikus ellehetetlenítését, és a népirtásszerű politikákat is.

Én örülnék, ha minden előadó megtarthatná az előadását a szólásszabadság nevében (végül az előadás megtörtént, szóval nincs akkora katasztrófa – szemben az összes betiltott tüntetéssel). De álszentség úgy tenni, mintha ebben a témában szólásszabadság lenne Magyarországon. Nincs. A magyar az egyik legszélsőségesebben egyoldalú diszkurzív tér ez ügyben, amit ismerek.

Annak is örülnék, ha egyre többen vennék észre a „tökéletes áldozattal” kapcsolatos elvárások álszentségét. Mennyi legyilkolt civil és betiltott tüntetés kell ahhoz, hogy valaki joggal üvöltsön fájdalmában, vagy előadást blokkoljon?

Végül annak is örülnék, ha foglalkoznánk a fent részletezett leírhatatlan hatalmi és diszkurzív egyenlőtlenséggel, ami viccet csinál az érdemi szólásszabadságból. Ha sikerülne felszámolni, de legalább jelentősen csökkenteni ezeket a hatalmi egyenlőtlenségeket, akkor talán kevesebb ember érezné úgy, hogy meg kell zavarnia egy előadást.

https://merce.hu/2023/11/17/veszelyes-precedenst-teremthet-a-kuria-dontese-a-bekeparti-tuntetes-megtiltasarol/

Veszélyes precedenst teremthet a Kúria döntése a békepárti tüntetés megtiltásáról

KISS SOMA ÁBRAHÁM

2023. november 17.,

A rendőrség immár hat esetben tiltott meg békepárti tüntetéseket az izraeli-palesztin konfliktus októberi eszkalációja óta, tegnap pedig a Kúria is megerősítette a rendőrség egyik döntését.

a tüntetések szervezője, Káldos János a Társaság a Szabadságjogokért segítségével támadta meg a rendőrség tiltó határozatát.

a korábbi alkalmakhoz hasonlóan a rendőrség ezúttal is azt állapította meg a gyülekezési törvényre hivatkozva, hogy „a perbeli gyűlés a közbiztonságot vagy a közrendet közvetlenül, szükségtelen és aránytalan mértékben veszélyezteti, ezért azt meg kell tiltani”.

Káldos hangsúlyozta, hogy a rendezvény egyértelműen a béke mellett állt ki, ezért is végtelenül cinikus a rendőrség és a Kúria álláspontja. Miképp a bejelentéskor fogalmaztak, céljuk

„az Izraelben és Palesztinában folyó konfliktus kapcsán a bármely oldalon élő ártatlan civilekkel való szolidaritás, a konfliktus békés, egyenjogúságon alapuló, mind az izraeli, mint a palesztin néphez tartozók szabadságát, jogait, életfeltételeit és biztonságát garantáló módon történő rendezésének követelése.

A rendőrség ellenben arra hivatkozott a bejelentővel folytatott megbeszélés során, hogy bármiféle veszélyes elemek feltűnhetnek – akár provokátorok, akár „egy részeg a kocsmából”. Holott egy tüntetés esetén éppenhogy az lenne a feladata többek között, hogy megakadályozza az akár ilyen fejleményekből következő konfliktusokat. Ezt hívják a rendezvény biztosításának, ami a rendőrség törvényes kötelezettsége.

Ezt erősítette meg korábbi cikkünkben Hegyi Szabolcs, a TASZ jogásza, aki külön kitért a rendőrség hibás érvelésére. A helyszín ugyanis szimbolikus is: Germanus Gyula zsidó hitről tért át a muszlim vallásra, Káldos szerint ez a népek, kultúrák és vallások közötti békét jelképezi.

Nem úgy a rendőrség szerint: „ez a helyszínválasztás akár olyan negatív érzelmeket is kiválthat másokban, amely azt jelentheti, hogy mások véleménye szerint nem lehetséges a vallás »elhagyása«, »megváltoztatása«, saját akaratból való megválasztása” – indokolt a hatóság.

A jogvédő szerint egyrészt a helyszín megválasztása a gyülekezési szabadság egyik legbensőbb eleme. Másrészt önmagában annak, hogy valami negatív érzéseket kelthet, nincsen relevanciája egy tüntetés korlátozásánál, korlátozást csak jogsérelemre lehet alapítani. Harmadrészt pedig, ha valakinek problémát okoz Germanus Gyula példája, aki zsidó származású létére felvette a muszlim hitet, akkor annak ez már akkor problémás volt, amikor a közteret róla elnevezték.

a kormány pedig rendszeresen összemossa a béke mellett kiállókat a Hamász terrorszervezet támogatóival

2014 óta viszont sok víz lefolyt a Dunán – többek között a kormányzati kommunikáció központi elemévé vált a menekültellenesség, és ezzel párhuzamosan a muszlimellenesség.

„Azt gondolom, hogy azóta a Fidesz a politikai narratívája központjává tette a migrációt, meg a Nyugat hanyatlását, a muszlimokat pedig a terrorizmussal azonosítja. És erre akar egy nem létező magyarországi jelenséget fölépíteni. Merthogy szerintem ez a dolog erről szól. Nyilván lehet, hogy ebben volt egy egyfajta gesztus akár a Likud felé is”

Innentől kezdve majd, hogyha a tanárok akarnak tüntetni, vagy szakszervezetek, vagy akármi – gyakorlatilag bármit ugyanígy betilthat a rendőrség. És nem kell kézzelfogható, valós indokokra hivatkoznia a Kúria előtt.

https://merce.hu/2025/10/11/a-cionizmus-mind-a-palesztin-nepet-mind-a-zsidosagot-halalos-veszelybe-sodorja-zsido-anticionista-kongresszust-rendeztek-becsben/

„A cionizmus mind a palesztin népet, mind a zsidóságot halálos veszélybe sodorja” – zsidó anticionista kongresszust rendeztek Bécsben

MARGIT ANNA október 11.

2025 júniusában rendezték az első zsidó anticionista kongresszust Bécsben. Olyan zsidóként vettem részt a kongresszuson, akinek a legkedvesebb gyerekkori emlékei közé tartoznak a magyar cionista gyerektáborokban és péntek esténként közösségben eltöltött idő.

A kongresszus annak az egyre nagyobb számú globális zsidó közösségnek a hangját szólaltatta meg, amely szolidaritást vállal a palesztin felszabadító mozgalommal. Több százan gyűltek össze, hogy arról beszéljenek, milyen hatással van a cionizmus palesztinokra és zsidókra, valamint arról a különleges helyzetről és felelősségről, amely a zsidókat terheli az anticionista mozgalmon belül. Ennek elismerése mellett azonban fontos leszögezni, hogy nem a zsidó anticionista mozgalom megerősödése legitimizálja azokat a palesztin hangokat, amelyek már évtizedek óta számolnak be a cionizmus brutalitásáról – a palesztinok szavainak nincs szüksége kóser bélyegre.

Jelenleg Izrael és a nyugati államok rendszerszinten mossák össze a cionista mozgalmat a több ezer éves judaizmus vallási és kulturális hagyományaival. Ezzel hitelesítik azt a cionista állítást, miszerint Izrael minden zsidót képvisel.

Ez oda vezetett, hogy a cionizmust érintő kritikákat könnyen antiszemitizmusnak nyilvánítják a nyugati médiák, politikusok, hatóságok és egyéb politikai intézmények, bármilyen hangosan is ellenzik e kettő összekapcsolását zsidók világszerte mindenütt.

A cionista Izrael Állam pedig azzal, hogy bűneit minden zsidó nevével takarózva követi el, ott is antiszemitizmust teremt, ahol eddig nem volt.

Ahhoz, hogy leszámoljunk a hamis, gyilkos és mind a palesztin népet, mind a zsidóságot veszélybe sodró cionista ideológiával, fontos megérteni azt a történelmi helyzetet, amelyben megszületett.

A cikk elsősorban azokra a beszédekre tér ki, amelyeknek ez volt a fókusza.

A cionizmus születése

A kongresszust 129 évvel azután rendezték meg, hogy a budapesti Herzl Tivadar 1896-ban megírta A zsidó állam című röpiratát. A művet a zsidó cionizmus – az ezt több száz évvel megelőző keresztény cionizmusról később – alapító iratának tekinti a történelem. Herzl a 19. század végi Európában egyre erősödő antiszemitizmusra reagált. Egy maréknyi értelmiségi zsidóval közösen úgy gondolta, hogy csakis egy exodus a rasszista és antiszemita Orosz Birodalomból és Európából garantálhatja a zsidóság számára a biztonságot. Több célállomás is szóba jött, köztük Palesztina vagy akár Argentína[2], ahol fogadtak európai bevándorlókat abban az időben, és közös földvásárlás lett volna a terv. Herzl úgy spekulált, hogy egy zsidó nemzetállam létrehozásának terve elnyerhetné más nyugati nemzetállamok támogatását, és ezzel végre állami védelmet nyerhetne az üldözött zsidó nép.

Azonban a 19. század végétől egészen a holokausztig kevés zsidó vált cionistává, hiszen a legtöbben a szülőföldjükhöz kötődtek.

A cionista mozgalom első lendületét az orosz pogromok elől Angliába menekülő zsidók megérkezésével kapta. Arthur Balfour, a brit kormány hírhedten antiszemita és fehér felsőbbrendűséget hirdető külügyminisztere 1919-ben kiadta a Balfour-nyilatkozatot[3]. Ebben segítségét ígérte egy zsidó állam létrehozásában, messze földön, Palesztinában, ami felett az Egyesült Királyság épp megszerezni látszott a hatalmat. Az angol parlament egyetlen zsidó tagja, Edwin Montagu mindezt vehemensen ellenezte, és A jelenlegi kormány antiszemitizmusa című nyilatkozattal válaszolt. Montagu aggályai máig jelentőséggel bírnak. Fontosnak tartotta a zsidók egyenjogúságáért és biztonságáért folyó küzdelmet az eredeti otthonaikban Európa-szerte, és aggódott, hogy egy nemzetállam létrehozása szervezett és akár kényszerített száműzetéshez vezetne. Palesztinában egy gettó jöhetne létre, ami nem csak a zsidók számára, hanem a helyi muszlimokra és keresztényekre is veszélyes lehet. Szintén ellenezte azt a gondolatot, miszerint minden zsidó vallású ember, származzanak bárhonnan is, Angliától Irakon át Spanyolországig, egy nemzet részei lennének.

Fontos leszögezni, hogy „a nacionalista zsidó nemzetállam megalapításának ötlete abban a korban és azon a földrészen bukkant fel, ahol a többi nemzetállam mítoszai és mozgalmai, mint pl. a német és a szláv”.[4] A kongresszus alatt a témáról hosszabban Tony Greenstein, angol ortodox zsidó családból származó holokauszt-történész beszélt, aki hangsúlyozta a cionista és más etnonacionalista eszmerendszerek közötti szoros kapcsolatot. Több idézetet olvasott fel, az egyik egy olyan levélből származik, melyet a Német Cionista Szövetség küldött Hitlernek 1933. június 2-án:

„Az újonnan alapított, faji alapokon nyugvó államban a totális struktúra részévé akarjuk tenni a közösségünket, hisz a nekünk kínált szférában mi is gyümölcsöző tevékenységgel tudunk hozzájárulni a hazához. Mivel mi is elismerjük a zsidó nép létezését, világos és őszinte a kapcsolatunk a német néppel és annak nemzeti és faji valóságával. Pontosan azért, mert mi sem hazudtoljuk meg ezeket az alap tényeket, mert mi is elítéljük a kevert házasságot, hogy megőrizzük a zsidó csoport faji tisztaságát. A cionizmus beteljesülését csakis azok a külföldi zsidók akadályozhatják, akik ellenzik a német fejleményeket.”

A cionista szervezet már a kezdetektől egyértelműen egyetértett a náci ideológiával és annak alapját képző fajelmélettel. Greenstein megjegyezte, hogy a cionista mozgalom volt az egyetlen olyan zsidó szervezet Németországban, amely üdvözölte a nácik hatalomra jutását. A viszonzás Reinhard Heydrichtől, a „zsidókérdés végső megoldásának” kitervelőjétől érkezett. Heydrich 1935. január 28-án így fogalmazott: „a cionista irányzatú ifjúsági mozgalmak tevékenységei, amelyek területfoglalással akarják újrarendezni a zsidóságot, a nemzetiszocialista állam vezetésének az érdekében állnak. Velük szemben nincs szükség olyan szigorú bánásmódra, mint a többi német zsidó szervezettel (asszimilációpártiak)”.

Szakítva a több ezer éves diaszpórában éléssel – „szétszórva a világ nemzetei között” (Tora, Ezékiel 6:8) – az új cionista mozgalom egy homogén zsidó nemzet létrehozása mellett érvelt, a kezdetekben európai zsidók számára. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, szükséges volt elfoglalni és nemzetállammá alakítani a Jordán folyó és a Földközi-tenger közötti, főként muszlim, de kisebb számban zsidó, drúz és keresztény vallású palesztin őslakosok által nagyrészt békességben lakott földterületet. A történelmi Palesztinára mint területi egységre már az i. e. 12. évszázad óta találhatók hivatkozások.[5] 1516-tól az Oszmán Birodalom része volt, amíg az fel nem bomlott az első világháborúban. Anglia mandátumot szerzett Palesztina felett 1920-ban, és végül 1948-ban Anglia közreműködésével megalakult Izrael állam, amely azóta is hatalmat és agresszív monopóliumot gyakorol a terület felett.

Dávid Ben-Gúrión kulcsszereplője volt a történteknek. Mint korai cionista gyarmatosító 1906-ban érkezett Palesztinába Lengyelországból, és a Hashomer milícia alapítója volt, amely elsősorban az új telepek őrzésével foglalkozott. Később ő lett Izrael első miniszterelnöke, aki 1947-ben úgy nyilatkozott, hogy „csakis az az állam lehet stabil és működő, amelyet legalább 80%-ban zsidók laknak”. Ez a gyakorlatban nem jelentett mást, mint etnikai tisztogatást, a palesztin nép zömének elüldözését és a mai napig tartó faji megkülönböztetését. A 20. század elején teljes mértékben elfogadott volt etnikai és vallási tisztaságról és faji alapokra épülő nemzetállamokról beszélni. 1902-ben Herzl Tivadar például a Cecil Rhodesnak, Dél-Afrika befolyásos gyarmatosító imperialistájának írt levelében kérte a cionista mozgalom támogatását, pontosan azért, mert az „egy gyarmatosító törekvés”.

A kongresszuson több felszólaló, köztük a már említett Tony Greenstein, valamint az elismert történész, Ilan Pappé és Iris Hefets pszichoanalitikus, a német Zsidó Hang az Igazságos Békéért a Közel-Keleten (Jewish Voice for a Just Peace in the Middle East) nevű szervezet egyik vezetője, akik mindketten zsidó izraeli állampolgárok, fontosnak tartották tisztázni, hogy a cionizmus nem a judaizmus része, hanem körülbelül 400 éve jött létre, azon kívül. A gondolat, miszerint a zsidóknak vissza kell térniük Palesztinába, a reformáció és a reneszánsz alatt lett népszerű azon antiszemiták körében, akik úgy gondolták, hogy a zsidók nem tartoznak Európába.

Az ideológia vallásos értelmezése az Ótestamentumra hivatkozik, amely azt sejteti, hogy a zsidók Palesztinába való visszatérése fontos előfeltétele Krisztus második eljövetelének. Egyesek úgy értelmezik a bibliát, hogy ezután a zsidóknak megadatik majd a választás, hogy megkeresztelkedjenek vagy örök tűzben égjenek. Érthető módon a cionizmus rendkívül népszerűtlen volt a zsidók között, akik Európában egészen a holokausztig elkötelezettek voltak a szülőföldjeiken való beilleszkedés mellett. Jelenleg is a legnagyobb cionista szervezet keresztény evangelistákból áll, akik apokaliptikus, bibliai világvége-hitből támogatják Izraelt: az Egyesült Keresztények Izraelért (Christians United for Israel) 10 millió tagot számlál. Összehasonlításképp: a globális zsidó népesség körülbelül 15-16 millió főből áll.

A cionizmus a palesztinokat és a zsidókat is veszélybe sodorja

Nemcsak 400 éve a keresztény cionizmus vagy 100 éve a Balfour-nyilatkozat, hanem a mai napig az a gondolat, hogy nyugati nagyhatalmak támogatásával a levantei régióban legyen egy ország, ahova az összes zsidó költözik, egyértelműen antiszemitizmusban gyökerezik. A fasiszta ideológiából táplálkozó politikai vezetők, mint Marine Le Pen, Giorgia Meloni, Donald Trump vagy a mi saját Orbán Viktorunk, hangos és elkötelezett támogatói az izraeli entitásnak. Ennek mindenkit gondolkodásra kellene ösztönöznie, aki hisz az emberi jogokban, demokráciában vagy akár csak a földi életben. Herzl Tivadar jól tudta már 1895-ben, hogy „az antiszemiták lesznek a legnélkülözhetetlenebb barátaink és az antiszemita országok a legfontosabb szövetségeseink”.

Izraelt nemcsak szélsőjobboldali vezetők támogatják, hanem egy ennél szélesebb, rendszerszintűbb összefonódás is van a nyugati kultúra és a cionizmus között. Joe Biden például sokatmondóan úgy fogalmazott 2024-ben: „úgy gondolom, hogy Izrael nélkül egy zsidó sincs biztonságban a világban”, és „ha még nem létezne Izrael, akkor ki kellene találnunk”. Felmerül a kérdés, hogy miért ne lehetnének biztonságban zsidók ott, ahol hangosan támogatják az antiszemitizmus elleni küzdelmet, és dollármilliókat költenek e címszó alatt az izraeli projektre, mint pl. az USA-ban (több milliós zsidó lakossággal), az Egyesült Királyságban, az Európai Unióban vagy éppen Németországban, amely foggal-körömmel védi Izrael morális legitimitását.

Gyakran ismételt modern cionista érv, hogy „a holokauszt nem történhetett volna meg, ha egy állam képviseli a zsidók érdekeit”. Ez a közhellyé vált kijelentés elfeledteti a több millió nem zsidó áldozatot. Ezen kívül nehéz, de fontos szembenézni a ténnyel, hogy

a korai cionista vezetők hozzáállása a holokauszt zsidó áldozataihoz kacifántos és önérdektől vezérelt volt.

Elsősorban az államalapítás és az ezzel járó hatalom lebegett a szemük előtt, gyakran megfeledkezve az áldozatokról, ahogy erről Idith Zertal Hannah Arendt nyomdokaiban járva hosszan ír az Izrael holokausztja és a nemzet politikája (Israel’s Holocaust and the Politics of Nationhood) című könyvében. Például az egyetlen eddigi alkalom során, amikor lehetőség volt bizonyítani, hogy egy cionista állam megmentené-e a zsidókat egy holokauszttól, akkor azok a cionista vezetők, akik máig tiszteletnek örvendenek, nem adtak okot megnyugvásra. Dávid Ben-Gúrión így fogalmazott 1938-ban: „ha tudnám, hogy az összes német zsidó gyermek menthető lenne Angliába szállításukkal, és csak a felük, ha Palesztinába visszük őket, akkor az utóbbit választanám”.

Yitzhak Gruenbaum, az ironikusan A Zsidó Ügynökség Mentőbizottságának (Rescue Committee of the Jewish Agency) csúfolt entitás vezetője pedig 1943-ban így nyilatkozott: „fontos hangsúlyozni, hogy a cionizmus mindenek feletti… Nem fogom azt kérni, hogy a Zsidó Ügynökség 300,000, sem, hogy 100.000 schillinget költsön az európai zsidók megmentésére. Úgy gondolom, aki ezt kéri, az anticionista cselekményt hajt végre”.[7] Ezen a ponton fontos hangsúlyozni, hogy a náci népirtás egy fasiszta, nacionalista nemzetállami törekvés és az azt eltűrők bűne volt, ami a fehér németek felsőbbrendűségét hirdette különböző, a faji elméletek mentén kijelölt csoportok felett. Az ideológia új kontextusba menekítése, ami csak megváltoztatja annak alanyát, és ugyanúgy egy olyan nemzetállami törekvés, ami a nemzeti felemelkedését akarja, akár egy másik nép kiirtásának az árán, az sehogy sem lehet logikus törekvése a nélkülözhetetlen antiszemitizmus elleni küzdelemnek.

Érdemes talán megfordítani az előző bekezdés felvetését. Lenne-e holokauszt emlékezés ma, és hogyan lenne más az izraeli projekt nélkül? Tony Greensteint egy szünetben kérdeztem erről a kongresszuson, és tömören csak annyit felelt, hogy biztosan nem így emlékeznénk, mielőtt félbeszakította egy rajongója, aki könyve dedikálását kérte. Ami biztos viszont, az az, hogy a holokauszt áldozatai akarva és akaratlanul is központi motívumává váltak Izrael nemzetállam-formálásának. Különösen felzaklató, sokatmondó példái ennek a lefoglalható körutak, amik érintik az izraeli Nova Fesztivál helyszínét és Auschwitzot is, szégyentelenül összefűzve a cionista Izraelt az európai fasizmus áldozataival. A holokausztra hivatkozva Izrael örökös immunitást követel a népirtás vádja alól, ahogy erről Peter Bienart ír, akkor is, ha 50-szer annyi civilt mészárol le az IDF, mint ahányan az október 7-ei Hamász támadás következtében haltak meg.

A gondolat tehát, amelyet nácik és cionisták egyaránt népszerűsítettek, miszerint a zsidók egy külön fajt alkotnának, a kezdetektől Izrael állami narratívája volt, és máig fennmaradt náci relikvia. Izrael összetartozást ígér minden[8] zsidónak, a valláson túl, egy nekik ígért földdarabon, akkor is, ha nem hisznek Istenben. Európa antiszemitizmusát és a holokauszt okozta traumákat Izrael háborús és megszálló fegyverként használja a névtelen és arctalan mások, „az arabok”, vagyis az állítólagos „új nácik” ellen.[9] „A zsidó izraeliek 47 százaléka minden egyes gázai palesztint kivégezne” egy, a kongresszuson gyakran emlegetett, a Pennsylvania State University által készített felmérés szerint. Függetlenül attól, hogy a palesztin lakosságnak semmi köze nem volt a náci Németország bűneihez, ők viselik Európa antiszemitizmusának a következményeit.

Ilan Pappé így fogalmazott a konferencián:

„Nem volt egyetlenegy európai politikus vagy akadémikus Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa-szerte, aki felállt, és azt mondta volna, hogy közösen építeni fogunk egy antiszemitizmus-mentes Európát, ahol a zsidók biztonságban élhetnek. Ehelyett a hatalmon lévőknek nagyon is tetszett a keresztény evangélisták és egy maroknyi zsidó azon ötlete, hogy épüljön egy nyugat-európai és zsidó állam az arab világ közepén, a palesztin nép kárára.

Hogy jutottunk oda, hogy a zsidók védelmére hivatkozva támogatja a nyugat morálisan és anyagilag egy faji alapokon szegregált állam berendezkedését, etnikai tisztogatásait és a gázai népirtást? Sokan a kongresszuson kiemelték válaszul, hogy minden zsidónak morális kötelessége felszólalni, és aki nem teszi, az bűnrészes. Viszont az a gondolat, hogy a zsidók világszerte felelősek Izrael bűneiért, egy veszélyes mítosz. A cionizmus elsősorban egy nem zsidó mozgalom volt, amely később kihasználta a náci népirtás zsidó áldozatainak mérhetetlen szenvedését, azt alibiként egy gyarmatosító, imperialista törekvés szolgálatába állította. Hovatovább,

Izrael kiapadhatatlan forrása a világban növekvő antiszemitizmusnak, mert összemossa a népirtást és Palesztina gyarmatosítását a judaizmussal és minden zsidó érdekével és értékrendjével.

A gyerekeket hidegvérrel kínzó és gyilkoló zsidó egy régi európai antiszemita kép, amelyből Izrael valóságot csinált Gázában, legalább 50 000 alkalommal 2023. október 7-e és 2025 májusa között.

az évszázad első népirtását is Németország követte el, a herero és nama népek ellen Namíbiában. Ezt pedig csak 2021-ben ismerték el hivatalosan. Népirtások gyakran gyarmatosító körülmények között történnek, más bőrszínű emberek ellen, így halt meg például több tíz millió amerikai őslakos, hárommillió bengáli vagy tízmillió kongói.

Mindeközben a mai napig kínosan kevés szó esik a náci népirtás nem zsidó áldozatairól. A roma emberek például máig rendszerszintű diszkriminációnak vannak kitéve Európa-szerte. Németország mindent átszövő rasszizmusa jól látszik abból, hogy a nácik által kivégzett 500 000 és 1,5 millió közti roma és szintó ember halálát csak a ’80-as években, Helmut Schmidt német kancellár ismerte el.

Ugyanígy feledésbe merültek más áldozatok is, mint pl. a melegek, szlávok, kommunisták, a mozgáskorlátozott és neuroatipikus emberek, fekete németek és sok más megbélyegzett csoport. Nehéz nem elgondolkozni azon, miért csak a 6 millió zsidóra gondolunk, amikor a náci népirtásról beszélünk, amikor 17 millió körülire tehető a náci rendszer áldozatainak száma? Hoban beszédét hallgatva felmerült a kérdés, hogy mennyiben járult hozzá Izrael állam ahhoz, ahogyan ma a holokausztra emlékezünk. A kérdés válasz nélkül maradt a kongresszus alatt, de Naomi Klein október 7-ét és a holokausztot összekapcsoló cikke rendkívül tanulságos e tekintetben is.

Hoban egy fontos jó tanáccsal is szolgált:

„ha szeretnénk úgy megemlékezni a holokausztról, hogy az ne legyen fehér felsőbbrendűség által szennyezett és a cionizmus által manipulált, akkor azt csakis úgy lehet, ha testvériséget és szolidaritást vállalunk a nácik többi áldozatával”.

Szemléletes példa a gyakran politikusok által emlegetett kifejezés, ami egy új törvény neve is lett 2024 novemberében: „A soha többet most jött el”. Nem, nem arról van szó, hogy Németország több népirtást nem támogatna, hiszen Gázához kis híján 500 millió euróval járult hozzá eddig. Itt arra a mondvacsinált veszélyre gondolnak, amit az arab és muszlim németek jelentenének a zsidókra Németországban, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy mind az iszlamofób, mind az antiszemita támadásokat szinte csak a fehér felsőbbrendűséget hirdető németek követik el. Egy logikai bakugrással Németországnak sikerült mosnia kezeit, és úgy tenni, mintha az antiszemitizmus egy import lenne abban az országban, ahol 6 millió zsidó legyilkolása után a legtöbb náci bűnöst nem vártak komoly következmények.

Hoban egy másik beszédében beszámolt arról, hogy zsidó és nem zsidó aktivistákat, akik a cionista állam vagy annak német támogatása ellen szólalnak fel, rendszeresen antiszemizmussal vádolnak meg, és sokszor brutális rendőri erőszak áldozatai.

Berlin egyik emblematikus kulturális intézménye, az Oyoun már 2023 novemberében elveszítette a már több évre megítélt közfinanszírozását egy zsidók által szervezett esemény miatt, amely a palesztin és izraeli áldozatokra kívánt megemlékezni. A szervező zsidó szervezetet antiszemitizmussal vádolta meg a városi tanács.

Például a berlini közfinanszírozáshoz mára csak kimondottan az férhet hozzá, aki nem kritikus Izrael állammal szemben. Egy másik groteszk példa pedig, hogy a német honosítási vizsga része lett Izrael állam létezéshez való jogának elismerése.

Továbbá, aki csak német politikusok beszédeiből informálódik, könnyen úgy érezheti, mintha palesztin emberi jogokért tüntetni eredendően antiszemita tettnek számítana, mintha a palesztin emberek egy monolitikus antiszemita blokkot alkotnának.

Hoban beszédeit sok hangos reakció követte, a következő állítására pedig egy emberként hördült fel a több száz jelenlévő:

„(…) ebben a kontextusban mondta egy pár hónapja Barbara Slowik, a berlini rendőrfőkapitány, hogy a »német rendőrség a legnagyobb elszenvedője az antiszemitizmusnak«. A német államapparátus zsidóbb lett, mint a zsidók, akik tüntetnek ellene”.

Hoban felhívta a figyelmünket arra is, hogy a német lakosságnak jelenleg a 80 százaléka nem ért egyet Izrael állam támogatásával. Harsány tükörképe ez a szám annak az óriási néma tömegnek, akiktől a nácik nem kértek mást, csak csendet.

Hoban beszéde aláhúzta azt a kérdést is, amit Tony Greenstein tett fel a kongresszuson: „relevánsak egyáltalán a zsidók a cionista projektben? Hiszen elsősorban a nyugati nagyhatalmak gyarmatosító, imperialista kezdeményezéséről beszélünk.” A zsidók ma Európa-szerte privilégiumokkal rendelkeznek, amelyeket, mint minden más csoportnak, aki rendelkezik velük, kötelessége használni. A zsidókat illetően úgy látszik, hogy a privilégiumok csak feltételesek, addig rendelkezhetnek velük, amíg a rendszer működését nem akadályozzák, és a tökéletes, jobb esetben néma áldozatok szerepét játsszák.

Az anticionista mozgalom jelenleg

A kongresszusnak mindebből következőleg fontos elemei voltak azok a beszédek, amelyek mozgalomépítésre összpontosítottak, annak tudatában, hogy a cionizmus történelmi fordulópontján vagyunk.

a kormányok nem a társadalom jólétét tartják a szemük előtt

Gyakran említett Dél-Afrika példája: világszerte rengetegen fogtak össze a BDS – Boycott, Divestment, Sanctions (bojkott, befektetés-megvonás, szankció) nevű akció keretében, ami segített elsősorban anyagilag térdre kényszeríteni az apartheid, azaz a vélt faji, rasszista alapokon szegregált államot.

A mozgalom egy közös, erős, nyomásgyakorlásra képes láncba fűzi össze az egyének és kis csoportok akcióit, mint például az izraeli termékek és cégek egyéni bojkottját, illetve azokat az eseteket, amikor a marseille-i rakodó szakszervezet megtagadta a fegyverszállítmányok hajóra pakolását, a tandíjfizető diákok akadályozták, hogy az egyetemeik izraeli cégekbe fektessenek, világszerte Pride felvonulásokon utasították el az izraeli pinkwashing kampányokat és különböző kormányok szankciókat vetettek ki Izraelre.

Fontos nem elfelejteni, hogy a cionizmus sokaknak közösséget ad, és óriási összekovácsoló ereje van. A magyarországi zsidók számára ez különösképp igaz, hisz itthon nincs olyan zsidó közösség, melyet nem fűz szoros kapcsolat Izraelhez. Alissa Wise rabbi, a Zsidó Hang az Igazságos Békéért a Közel-Keleten egyik fontos tagja úgy fogalmazott, hogy

„a cionizmust elhagyni sokaknak olyan érzés, mintha a Föld felszínéről sétálnának le, hiszen kevés közösséget adó alternatívája van”.

Éppen ezért rendkívül fontos, hogy összefogjanak az anticionista zsidók, és releváns alternatívát kínáljanak.

A kongresszuson rengeteg anticionista zsidó szervezet vett részt, tanúskodva a mozgalom erejéről és gyors növekedéséről.

Budapesten több kisebb kezdeményezés is indult az elmúlt két évben, voltak anticionista zsidó találkozók, filmvetítés, és ismertető est a Jewish Bundról. A már megszűnt Szeszgyár közösségi park Facebook oldalán fel tudják venni az érdeklődők a kapcsolatot az alakuló anticionista kezdeményezések szervezőivel. 

Befejezésképp egy rövid történettel zárom a cikket Rima Hassantól, aki Zoomon tudott csak csatlakozni, egy nappal az izraeli börtönből való szabadulása után. Hassan az Európai Parlament francia delegációjának a tagja, és a híres Freedom Flottilán több ismert aktivistával, köztük Greta Thunberggel együtt hajózott Gáza felé. A cél az illegális blokád megtörése és a figyelem felhívása volt, ám nemzetközi vizeken az izraeli katonaság elit alakulatai elrabolták a hajó összes utasát. Rima Hassan, aki Szíriában egy palesztin menekülttáborban született a Nakba után négy generációval, életében először lépett palesztin földre, amikor pár napot izraeli börtönben töltött. Szabadulása után a börtönből egyenesen a reptérre vitték. Hassan megkérdezte az őt kísérő katonát, hogy megállhatnak-e egy pillanatra, hogy tegyen pár lépést, és szedjen egy olajfaágat és egy virágot. A katona azt felelte, hogy ismeri a történetét, tudja mi történt, és ezért aztán megengedte neki, hogy magával vigyen egy darabot a szülőföldjéből

https://merce.hu/2024/11/01/a-nakba-mint-jogi-fogalom/

Több mint egy éve tart a Hamász Izrael elleni terrormerényletére válaszul indított nemzetbiztonsági- és bosszúhadművelet. Az alapvető nemzetközi jogi egyezmények törvénycikkelyei szerint úgy kellene nevezni, hogy a gázai emberiesség elleni bűntett; meglehet, népirtás.

Izrael büntetlenül lövi az ENSZ békefenntartóit, üldözi munkatársait, utasítja ki a főtitkárát.

De azt, aki valamelyest ismeri a palesztin nép huszadik századi sorstalanságát – annak a népnek az üldözöttségét, amely példátlan módon máig nem az ENSZ rendes tagja, csupán ún. megfigyelő státusszal rendelkezik, és államisága, azaz a minden népnek kijáró önrendelkezése sem egyetemesen elfogadott, noha az ENSZ mintegy háromnegyede elismeri (de mint közismert, az USA, a Biztonsági Tanács állandó tagja folyamatosan megvétózza a felvételét) –, esetleg azt is tudja, hogy az őket ért sorscsapást, az 1948-as Nakbát[8](Izrael állam megalapításakor 750 ezer palesztin előre eltervezett[9], erőszakos kitelepítését, elüldözését, 15 ezer ember meggyilkolását, 530 település lerombolását, az arabok földjeinek elrablását, a visszatérés jogának máig tartó megvonását) Izrael máig nem ismeri el, a rá való emlékezést hatóságilag tiltja és üldözi azokat, akik megemlékeznek róla és gyászolják;[10] sőt annak is utána nézett, hogy Jordániában mintegy kétmillió, Szíriában és Libanonban fél-félmillió menekült él évtizedek óta táborokban, és hogy a gázai és ciszjordániai lakosokkal is számoló UNRWA (United Nations Relief and Works Agency for Palestine Refugees in the Near East) összesen 5,6 millió államtalan palesztin menekültet tart nyilván, akik a világ összes menekültjének az egyötödét teszik ki – nos, aki mindezzel akár csak felületesen is tisztában van, azt bizonyára nem lepte meg, hogy a nemzetközi közösség nemhogy nem tudja megakadályozni a gázaiak szándékos és szisztematikus éheztetését, kitelepítését, otthonainak a romba döntését, ivóvizének elapasztását, kórházainak az elpusztítását, de még mindezeknek a népirtás minden létező meghatározását kimerítő bűntetteknek a tényét is vonakodik elismerni;

nem meglepettek vagyunk, hanem engesztelhetetlenül dühösek vagy vigasztalhatatlanul szomorúak.

Különösen olyan vészesen alulinformált helyeken fenyeget az ilyen típusú eltérítés, mint Magyarországon, ahol a levantei térség története és általában véve a különféle arab népek modern kultúrája, művészete és tudománya voltaképp teljesen ismeretlen, mendemondákra korlátozódik, az „arab” alakja pedig legtöbbnyire a „terroristáéval” asszociálódik.

Idén júniusban történt, hogy a Columbia Egyetem nagy presztízsű jogelméleti folyóiratának a honlapja több napra elérhetetlenné vált. A szerkesztők előző nap publikálták a palesztin jogvédő, az említett Rabea Eghbariah dolgozatát, amely újfajta javaslatot tett arra, hogyan értelmezhető jogi és biopolitikai terminusokkal a palesztin életek feletti 76 éves izraeli uralom.

(A telepépítéseknek és a Palesztin Hatóságnak megágyazó oslói egyezmények előestéjén, 1991-ben 95 ezer telepes élt Ciszjordániában; ma mintegy 500 ezer, Kelet-Jeruzsálemben további 200 ezer.)

„Amennyiben a genocídium végcélja egy teljes népcsoport elpusztítása, az apartheidé pedig egy teljes népcsoport szegregálása, annyiban a Nakba végcélja egy teljes népcsoport kiszorítása (displacement). Amennyiben a genocídium a megsemmisítésen, az apartheid pedig az elkülönítésen keresztül fejt ki dominanciát, annyiban a Nakba a kiszorításon keresztül vet alá egy teljes népcsoportot.

az Izrael területén élő 250 ezer palesztin rendelkezik állampolgári, egyben szavazati joggal (igaz, az állampolgárság teljes körű gyakorlásához zsidó nemzetiséggel is rendelkezni kell)