2020-as EU-s aláírásgyűjtés és 2005-ös népszavazás (2020. 05. 10.)

Magyar Nemzet cikk 2020 05 09: "Írdalá.hu: sikerre vihetik még az ügyet"

2020, Székely Nemzeti Tanács eu-s kezdeményezése a kisebbségek eu-s pályázatairól:

A cikkből megtudjuk, hogy alapos elemzés után eldöntik, hogy mely országokban kezdenek kampányt a szükséges aláírásokért. Megtudjuk, hogy majdnem elkészült a kezdeményezés nemzetközi kampánya (azaz lassan kezdődhet). Megtudtuk, hogy nem elég az egymillió aláíró, mert hét országból kellenek aláírások, és ebből négy hiányzik.

Érdekes, hogy eddig egyszer sem írtak-beszéltek-tájékoztattak arról, hogy más országokból is kell aláírás. Még furcsább, hogy az egyéves aláírási időszak lezárulta után kezdődik a kampány.

Érdekes, hogy az utolsó napon négyszer annyian írtak alá elektronikusan, mint az első tíz hónapban. Ehhez persze az kellett, hogy a magyar kormány és szervei semmit se tegyenek az ügyért tíz hónapig. Például egy működőképes, könnyen használható aláírási lehetőség is csak az utolsó napokban lett elérhető, addig még a számítógéphez értő is meg kellett küzdjön az aláírás leadásáért.

2005, a Magyarok Világszövetsége kezdeményezése a külhoniak állampolgárságáért

Ma az a tanított hivatalos múlt értelmezés, hogy az MSZP és a Világszövetség a hibás a "külhoniak megtagadásáért, a nemzeti traumáért." Én ellenkezően emlékszem.

A Fidesz 1990-től lényegileg magyarellenes volt, de kis látszatdolgokkal ezt leplezte. Például szépen megünnepeltette Nemeskürthy úr segítségével a 2000-es évfordulót, miközben a kórházprivatizáció mellett állt és épp akkor vonta meg a Világszövetség támogatását is, mindmáig. Az Antall József kormányának köszönhető Duna TV-t (eredetileg reklámmentes, értékes műsorú, nem népbutító, szépen beszélő adó volt) mára szép lassan megsemmisítette, de elnökét, Sára Sándort épp 2000-ben távolította el. 2001-ben a kettős állampolgárságot az európai normákkal ellentétesnek vallotta (Martonyi János külügyminiszter). A parlamentben mindig minden jó, de más pártból induló kezdeményezést blokkolt, esetleg néha saját kezdeményezésként, saját szavazóbázisának növelésére később ugyanazt elővette.

Ezért 2005-ben csak kényszerből, félszívvel, hiteltelenül, sarokba szorítva, színt vallási kényszerből (ő mutatta magát az MSZP-vel ellentétben nemzetpártinak) gyengén állt ki a népszavazás, az igen, a nemzet mellett. Ezért nem lett elégséges a részvétel, és ezért nem lett meggyőzőbb az igenek többsége. Másfelől a nemzeti oldal felszalámizását, meggyengítését (az SZDSZ-szel együttműködve) akkorra már nagyrészt elvégezte, ezért azok már nem tudtak hatásosan megszólalni.

...

Adalék: idézet egy MVSZ által írt levélből:

...Az igazság az, hogy 2010-ben sem szavazta volna meg a kétharmados Fidesz-KDNP többségű Országgyűlés a külhoni magyarok magyar állampolgárságát elérhetővé tevő törvényt, ha nem lóg Damoklész kardjaként a fejük fölött az MVSZ második népszavazási indítványa, amelyet az Alkotmánybíróság a legsúlyosabb törvény- és alkotmányszegések árán akadályozott akkor már három éve, 2007 óta. Az igazság az, hogy a Fidesz nullázta le 2000-ben máig tartóan a Magyarok Világszövetségének költségvetési támogatását. Tette ezt mindennemű indokolás nélkül, puccsszerűen, egy házszabályt sértő eljárással. Az igazság az, hogy Orbán Viktor külügyi államtitkára utasította már 2001-ben a teljes magyar nagyköveti kart a Magyarok Világszövetsége jó hírnevének rontására, a Kommunikációs panelek a Magyarok Világszövetségéről című botrányos irománnyal. Az igazság az, hogy azóta a Magyarok Világszövetsége ellen több mint hétszáz bírósági tárgyalási nap zajlott. Az igazság az, hogy a Magyarok Világszövetsége nyolc éve fűtetlen székházban működik. Az igazság az, hogy Patrubány Miklóst, a Magyarok Világszövetségének elnökét tizenöt éve kitiltották minden magyarországi közszolgálati médiumból...

A 80 éves Falus Iván oktatási reformról, tanári pályáról (2024 03 15)

https://www.valaszonline.hu/2024/03/14/falus-ivan-80-eves-pedagoguskepzes-oktatasi-reform/

„Nagyobb titoktartás övezi, mint annak idején az atombomba fejlesztését” – a 80 éves Falus Iván oktatási reformról, tanári pályáról

Sashegyi Zsófia | 2024.03.14. | Interjú

kiemelve ('Felelet')

De maga a folyamat úgy elbürokratizálódott, olyan formálissá vált, hogy az életpályamodell alapvető funkciója, nevezetesen hogy a jó pedagógust megkülönböztesse a gyengébbtől, elsikkadt. Ehelyett az egész arról szól, hogy ha egy kicsit több pénzt akarsz, akkor kínlódnod kell. A kezdeményezésünk teljesen félresiklott.

A gond az volt, hogy Hoffmann Rózsa mindenképp meg akarta valósítani még a mandátuma alatt ezt a programot, ezért sürgette és nem volt hajlandó hagyni, hogy kiérlelődjön, hogy ki lehessen próbálni, hogy kellően differenciálódjon. Leperegtek róla a viták. Ez a centralizált rendszer hátránya. Általában nem adnak megfelelő időt a dolgokra.

Mindenkinek érdeke lett volna, hogy jobb minőséget érjünk el, ehelyett leszorították a béreket és hirtelen ezen keresztül emelték be az életpálya modellt. Ahhoz, hogy valaki többet kereshessen, feljebb kellett lépnie. Ha pedig „pedagógus 1”-ből „pedagógus 2”-be akart lépni, be kellett adja a portfólióját. Ezt értelemszerűen mindenki a lehető leggyorsabban meg akarta ugrani, holott a portfóliónak az a lényege, hogy miközben dolgozom, folyamatosan összegyűjtöm a tapasztalataimat, odaírom, jövőre mit kéne jobban csinálni, reflektálok a saját módszereimre. Mivel a bérezést ehhez kötötték, nem adtak lehetőséget arra, hogy ezt munka közben, az eredmények összegyűjtésével valósítsák meg a pedagógusok, ennek pedig az lett a következménye, hogy általában visszamenőleg írták meg, vagy százezer forintért megíratták mással. A koncepciónk tehát teljesen félrecsúszott. A másik gond az volt, hogy hozzá nem értő mesterpedagógusokat neveztek ki arra, hogy segítsék ezt az értékelési munkát. Mi próbáltuk javasolni, hogy az iskolai munkaközösségek megkérdezésével válogassák össze ezeket az embereket, de nem így lett. Azok ítélték meg pedagógustársaik munkáját, akik jelentkeztek. Hogy úgy mondjam, nem mindig a leginkább felkészültek, vagy a személyiségükben legalkalmasabbak. Ennek megint csak rettenetes hatása volt. A tanárok úgy élhették meg, nem elég, hogy arra kényszerítik őket, hogy hazudjanak össze egy portfóliót, de ráadásul olyasvalaki mond ítéletet arról, ők milyen tanárok, aki nem kompetens ebben. Pedig ez elsülhetett volna jól is.

Nemrég jelent meg a főszerkesztésében, Szűcs Ida szerkesztésében egy gigantikus didaktika kézikönyv, amelyben huszonöt szerzőt bírt közös munkára

A baj az, ha ebben a munkában akadályozzák, például a KRÉTÁ-ba feltöltendő rengeteg adminisztrációval túlterhelik a tanárokat, elvonva őket ezzel az igazán fontos pedagógiai munkától.

teljes cikk:

Nincs olyan pedagógus, aki ne tanult volna tizenöt könyve valamelyikéből. A 80 éves Falus Iván egyértelműen a pedagógusképzés doyenje, akit nemcsak a pályájáról, de arról is kérdeztünk: miért volt olyan sok tanár a 60-as években, min buknak el rendre az oktatási reformok hazánkban, milyen része volt a sokat kárhoztatott Hoffmann-féle életpályamodell kialakításában, és hogy mit tud a nagy titkolózás övezte új pedagógusképzési modellről. Nagyinterjú.

– Az önről fellelhető összes életrajz az egyetemi éveivel indul. Milyen meghatározó dolgok történtek az azt megelőző időszakban és hogyan lyukadt ki a pedagógiánál, amely mellett aztán annyira elköteleződött?

– A hetedik kerületben nőttem fel, a Hevesi Sándor téren. A szüleim ipari szövetkezetekben dolgoztak, a papám műszaki vezető, a mamám könyvelő volt. Akkoriban még nem volt ilyen nagy válogatás az intézmények között, általában az otthonához legközelebbi iskolába járt az ember, én így a Dob utcába. Éppen akkoriban vezették be országosan a pályaválasztási tanácsadást és rajtunk próbálták ki a nyugatról átvett teszteket. Amikor kikérdeztek és megnézték a tesztjeimet, feltették a kérdést, mi szeretnék lenni. Azt mondtam, vegyészmérnök. A pályaválasztási tanácsadó, aki később igen neves szakemberré nőtte ki magát, azt mondta, kiváló választás, minden adottságom megvan hozzá. Később, amikor már a Madách Imre Gimnázium reál tagozatába jártam, negyedikben újra elmentem a tanácsadóba, mert kíváncsi voltam, most milyen pályát javasolnak. Akkor már pedagógia szakra szerettem volna jelentkezni, ők pedig azt mondták, kiváló választás, ehhez vannak a legjobb adottságaim. Végül emellett döntöttem.

– Miért?

– Mert elég sok rossz tanárom volt és úgy gondoltam, ezen változtatni kellene.

– A legtöbb ember, aki sokra vitte, arról számol be, hogy egy jó tanár indította el a pályán, ön az első, akitől azt hallom, hogy rossz tanárok inspirálták.

– Volt köztük jó is, de a reál érdeklődésemet például egy olyan tanár miatt vesztettem el a gimnáziumi évek alatt, aki nem kedvelt. A negatív tanári hatásnak köszönhetően az ember képes teljesen elfordulni egy tárgytól. Így végül történelem-pedagógia szakra jelentkeztem. Előbbiből nem sokat tudtam, pedagógiából viszont már nagyon komolyan készültem, akkorra sok mindent elolvastam, Makarenko összes írását is beleértve. Elsőre nem vettek fel, de újból jelentkeztem, akkor már pedagógia–orosz szakra.

– Milyen diák volt?

– Változó. Kitűnőre érettségiztem, de előfordult, hogy félévkor hármasom is volt. Az ember érdeklődési köre változik. Van, amikor az iskolai tananyag áll a középpontjában, van, amikor más. De valamit már akkor is nagyon szerettem: összehozni az embereket egy közös cél érdekében. Egyszer például egy csillagtúrát szerveztem az iskolába járó hatszáz diák és a tanárok részvételével. Törökbálintról, Hűvösvölgyből, Budaörsről kellett felérni a frankhegyi turistaházba úgy, hogy a közbülső állomásokon különböző szellemi tevékenységekről kellett számot adni. Nagyon élveztem, hogy ennyi embert meg tudtam mozgatni.

– Akkor hány éves volt?

– Tizenhat-tizenhét lehettem. Akkoriban a tanórákon csak azt jegyzeteltem, mit kell elintéznem a szünetben. Nagyon jól éreztük magunkat, élményt adó, jó iskola volt, ahol élveztünk lenni és ez talán majdnem annyit jelentett, mintha teletömték volna a fejünket sok okossággal. Mi voltunk az utolsó tisztán fiú osztály. Ötvenen.

– Te jó ég! Ma mit kezdene egy pedagógus egy ötvenfős fiú osztállyal?

– Szerintem azt, amit akkor. Tanárhiány akkor is volt, emlékszem, egy 80 éves, alacsony, igen gyenge hangú matektanárt hívtak vissza, mert nem akadt más, aki tanítson minket. Mondanom sem kell, nem mindig kötött le az, amit éppen oktatott, olyankor a „hátsó dzsungelben” öten-hatan inkább egymással vitattuk meg a dolgokat, ő pedig erőtlen hanggal próbált minket kordában tartani.

– Mondjuk pedagógus legyen a talpán, aki ötven fiúval szemben jó tanár tud lenni…

– Az osztályfőnökünk, dr. Márki János például félelmetesen jó tanár volt, megszervezte, hogy legyen az osztálynak szavalókórusa, énekkara, kamarakórusa. Sokan indultak szavalóversenyen, volt színjátszókörünk is, Koltai Robival szerepeltem is pár darabban, amit színpadra rendezett az egyik osztálytársunk. Általában alárendeltje voltam, egyszer hajdúként jelentettem neki, máskor ő volt a színigazgató, én meg a titkára…

– Orosztanárnak készült vagy már akkor is más tervei voltak a pedagógia terén?

– Benne volt a pakliban, hogy oroszt is fogok tanítani, de a fő motivációm az volt, hogy rájöjjek, hogyan segíthetném, hogy jobb tanárok legyenek. Én nem hiszek a „született pedagógusokban”. Abban hiszek, hogy vannak jó alapok és ezekhez hozzá jönnek a tapasztalatok, amiket addig szed magára, amíg a pedagógusképző intézménybe bekerül. Ez az időszak, körülbelül 3-tól 18 éves korig nagyon meghatározó. Minden azon múlik, hogy milyen a család, vannak-e olyan feladatai, van-e olyan mintája, ami miatt a mások iránti érdeklődés, az empátia felébred benne. A családi, baráti környezetben, az iskolában, az ifjúsági szervezetben kialakul az ember önismerete.

– Önben hogyan ébresztette fel egykesége ellenére a mások iránti empátiát a család?

– Egyrészt a szüleim személyes példájukkal hatottak rám, másrészt hárman voltunk unokatestvérek, mindannyian egykék, de úgy éltünk, mintha testvérek lennénk. Ugyanakkor nem állítanám, hogy ezzel a folyamat befejeződött. Arra, hogy mire vagyok képes, a közösségekben jöttem rá. Már egyetem előtt, alatt is nyüzsögtem, tudományos diákkört szerveztem, amelybe próbáltunk meghívni szakembereket, akik tágították az érdeklődési körünket, jóval túlmutatva azon, amit az egyetemi képzés nyújtott, sőt, kisebb kutatásokat is végeztünk már akkor. Akkoriban jelent meg a kibernetika, mint új tudomány, ami felkeltette az érdeklődésemet. Amikor negyedévesen egy éves részképzésre kimentem a Szovjetunióba, meglehetősen elhanyagoltam az oroszt, inkább pedagógiai pszichológiai kurzusokra jártam be. Addigra rengeteg mindent lefordítottak az amerikai, angol szakirodalomból, ezeket tanulmányoztam, majd megírtam a szakdolgozatomat „A visszacsatolás problémája a didaktikában” címmel, amiben azt próbáltam bizonygatni, hogy a pedagógia is egy rendszer, és azt vizsgáltam, mi kell ahhoz, hogy az irányító, az irányított és a kettő közötti kapcsolatok jól működjenek. Ez rögtön felkeltette a figyelmet a szakmában és egy év múlva meg is jelent a Tankönyvkiadónál.

– Ez volt az első a tizenöt könyből, amelyek szerzője lett? 

– A második, mert ötödévben, amikor visszajöttem Moszkvából, megkeresett a Szakmai Munkaügyi Minisztérium módszertani központjának a vezetője azzal, hogy írjak a feladatlapok, taneszközök szakmunkásképzésben való alkalmazásáról és ez a kötet már egy évvel korábban, 1968-ban megjelent.

– Ahhoz tehát, hogy valaki jó tanár legyen, empátia kell, de mik a kizáró tényezők? Van olyan módszer, amivel elébe lehetne menni a sokat emlegetett kontraszelekciónak?

– Ez egy nagyon izgalmas és veszélyes kérdés. 2012-13-ban vezették be a pályaalkalmassági vizsgálatot annak érdekében, hogy ne kerüljenek olyan emberek a pedagógus pályára, akikre nemhogy a gyerekeinket, de a kutyánkat se bíznánk rá. Szakmai elbeszélgetésből és motivációs levélből próbálták megállapítani, alkalmasak-e a jelentkezők vagy sem, és az eredmény az egész országra érvényes volt. Évente húsz-huszonöt főről derült ki, hogy nem alkalmas, a legtöbben fellebbeztek és így évi két-három jelölt maradt, akit végül eltanácsoltak. Azt azonban máig se tudjuk, hogy akiről kimondták, hogy nem alkalmas, kevésbé lett volna-e alkalmas, mint az, aki bekerült a képzésbe. Azt, hogy valaki való-e pedagógusnak, egyrészt nagyon nehéz egy adott korban, pláne nehéz tizennyolc évesen megállapítani, másrészt egy érettségizett embernek van annyi esze, hogy tud úgy motivációs levelet írni és elbeszélgetni, ami alapján alkalmasnak nyilvánítható. Voltak olyan kísérletek a 70-es, 80-as években, hogy videón bejátszottak szituációkat, amiket meg kellett oldania a jelentkezőnek. Akkoriban az Oktatástechnikai Központban dolgoztam és a tanítóképző pszichológia tanszékének vezetőjével együtt készítettünk ilyen fél perces szituációkat. A jelentkezőnek egyrészt meg kellett mondania, hogy hogyan oldaná meg a helyzetet, másrészt megmagyarázni, hogy hogyan állhatott az elő. Ezek a kísérletek se váltak be igazán. Később azzal is próbálkoztak, hogy berakták a szerencsétlen jelentkezőt egy gyerekcsoportba. De ez is csak azt mutatta, mi az a tudás, amit 18 éves koráig megszerzett, arra vonatkozóan, hogy hogyan fog a képzés után helytállni egy ilyen helyzetben, nem mondott semmit.

Egyszóval máig sem ismerek olyan tesztet, amely előre megmutatná, kiből lesz jó pedagógus.

Egyet lehet tenni, minél több gyakorlatot kell beiktatni és ha ezeken 2-3 éven keresztül előjönnek bizonyos negatív tulajdonságok, ha például túl erőszakos, autokratikus, vagy nem figyel a gyerekre az illető, akkor azt kell tanácsolni neki, hogy legyen inkább történész vagy fizikus, de ne tanár.

– Melyik volt az a szakasz a pályáján, amikor a legtöbbet tudott hozzátenni a magyar oktatási rendszer alakulásához?

– A 70-es évektől kezdtem a pedagógus témával foglalkozni és a nemzetközi szakirodalmon keresztül hamar megismerkedtem a mikrotanítás módszerével, amit akkor vezettek be Amerikában. Úgy gondoltam, ennek van haszna, így a 70-es évek végétől bevezettük és alkalmaztuk is az ELTÉ-n, aztán sok más képző intézmény is átvette. Amikor aztán az Országos Oktatástechnikai Központban dolgoztam, ami egy UNESCO támogatta intézmény volt, mindig igyekeztünk a hozzánk beérkező legfrissebb eredményeket az ország különböző képző intézményeiben elterjeszteni. Foglalkoztam a célok pontosabb meghatározásával, azzal, hogy mik azok a pedagógiai tevékenység-elemek, amiket, ha el tudnak sajátítani a pedagógusjelöltek, hatékonyabbak lesznek. Ennek a metodikáját, amit a 80-as években egy könyvben meg is írtam, később is alkalmaztuk. A mikrotanítás, ha nem is az eredeti formájában, de valamilyen mértékben beépült. A képzés kezdeti szakaszától kezdve valamilyen gyakorlati tevékenységet végeztetünk, amit aztán videón visszajátszunk, elemzünk. Ez fejleszti az önismeretet, az ember ilyenkor szembesül azzal, mire képes, hogyan kellene javítani a módszerein. Nemcsak a pályaalkalmasságot lehet vele próbára tenni, de egyfajta pályaszocializációként is szolgál a belépéstől a végzésig. Így egyre nagyobb önállóságot kívánó, egyre bonyolultabb feladatokkal lehet eljutni az ötödévig, de még mindig egyetemi keretek között. Ezért van hihetetlenül fontos szerepe a gyakornoki tevékenységnek.

– Gondolom, arra is van megoldóképlete, hogyan lehetett volna megelőzni a mára kialakult kóros tanárhiányt.

– Bár említettem, hogy gyerekkoromban is volt tanárhiány, közben volt egy időszak, amikor ez teljesen megszűnt. Amikor mi végeztünk, Budapesten és a környékén szinte lehetetlen volt elhelyezkedni. Akik 1960-70 között végeztek, csak kis falvakban találtak állást és gyakran csak napköziben vagy nem a szakterületüknek megfelelően tudtak munkába állni, tehát normális pedagógus ellátottság volt. Ami a mai helyzetet illeti, az biztos, hogy a fizetéseket időben meg kellett volna emelni, mert az, hogy odáig jutottak a pedagógusok, hogy a saját gyereküknek nem tudták a normális étkezést sem biztosítani, nonszensz. Hogy miért feszítette a húrt ez a kormány eddig és miért csak azután volt hajlandó a béreket megemelni, hogy ez a rengeteg tüntetés lezajlott és miután már az EU kikötötte, hogy csak akkor ad támogatást, ha ez megtörténik, ezt nem tudom megérteni. 

– Tehát csak a pénzen múlt?

– Nem. Abban, hogy idáig jutottunk, a Nemzeti Alaptanterv (NAT) alakulása is jelentős szerepet játszott. A rendszerváltás után arra törekedtek, hogy a  NAT egy szűkszavú vázlat legyen, amelyet kerettantervvel, helyi tantervvel, a pedagógusok saját fejlesztő munkájával a lehető legjobban lehet majd az adott iskolához, annak diákjaihoz igazítani. Ez lehetőséget adott a pedagógus számára a kreatív munkavégzésre. Itt bizonyos kudarc ténylegesen bekövetkezett, mivel nem voltak megfelelően felkészítve a pedagógusok arra, hogy ezt a feladatot ellássák. Nem volt tantervkészítési ismeretük, de hiányzott az a pedagógiai, pszichológiai tudás is, ami a tanításon túlmutat és képessé tesz a munka megtervezésére. Nem jöttek létre olyan munkaközösségek, amelyek ezt a feladatot megfelelő színvonalon elláthatták volna, így a nagyfokú szabadsággal a felkészültség, támogatás hiányában nem tudtak megfelelően élni. Erre ahelyett, hogy segítették volna őket a feladat ellátásában, inkább központilag meghatározták, mit kell tanítani. Öt-hat évvel ezelőtt Csépe Valéria megpróbált kidolgozni a munkatársaival egy elég jó, felvilágosult,  jó pszichológiai alapokra épülő NAT-ot, de nem engedték bevezetni. Az új alaptanterv ehelyett jelentősen korlátozta, hogy a szigorúan megadott célokat milyen módon érheti el a tanár, tehát megszűnt a pedagógusoknak az a lehetősége, hogy a kreativitásukat kibontakoztatva alkotó munkát végezzenek. 

– Miért volt a 60-as években olyan sok tanár?

– Ebben talán a demográfiai helyzetnek is volt része, de tény, hogy akkor még meglehetősen nagy presztízse is volt a pályának.

A tanár, az orvos, a mérnök, a jogász azonos rangú szakmák voltak.

A nőgyógyász ugyan már akkor is rózsadombi villában lakott, de a jogász a rendszerváltáskor vált jól keresővé, addig nem tért el lényegesen a keresete a pedagógusétól, hiszen a szocializmusban maximum vállalati jogtanácsos lehetett. A pedagógusok a rendszerváltáskor szakadtak le anyagilag és presztízsben is. Ebben talán annak is szerepe volt, hogy más pályán a kiemelkedésre jóval nagyobb lehetőség volt, de a pedagógus az egyetem elvégzésétől a nyugdíjig ugyanabban a státuszban dolgozott. Az, hogy nagyon gyenge vagy kiváló tanár volt, nem játszott szerepet a széleskörű társadalmi megbecsültségében. Ezért is próbáltuk kialakítani a különbségtételt a pedagógusok között, 2012-ben törvénybe is iktatták az életpályamodellt.

– Amely mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy tükrözze a tanárok valódi felkészültségét. Része volt a kidolgozásában?

– Már jóval 2010 előtt dolgoztunk rajta. Akkor még Manherz Károly volt a miniszterhelyettes, hozzá fordultunk egy előterjesztéssel a pedagógusok előmeneteli rendszeréről, érzékelve a problémát, hogy nem tesznek különbséget aközött, aki továbbképzi magát és sokat áldoz ezért a munkáért és aközött, aki letudja az óráit, aztán fut haza, hogy a háztájiban dolgozzon. Hogy ez az előmeneteli rendszer miért siklott félre és miért nem úgy alakult, ahogy én reménykedtem benne, annak elég sok oka van. A portfólió, azaz az, hogy valaki reflexiót alakítson ki a saját munkájáról, önmagában nagyon jó dolog. De maga a folyamat úgy elbürokratizálódott, olyan formálissá vált, hogy az életpályamodell alapvető funkciója, nevezetesen hogy a jó pedagógust megkülönböztesse a gyengébbtől, elsikkadt. Ehelyett az egész arról szól, hogy ha egy kicsit több pénzt akarsz, akkor kínlódnod kell. A kezdeményezésünk teljesen félresiklott.

– Miért siklanak félre mindig a hozzáértők által elindított jó kezdeményezések a hazai oktatásban?

– Az életpályamodell bevezetését elég közelről követtem. Részt vettem az előkészítésében a kolléganőmmel, Kotschy Beátával, akivel, sok angol, amerikai, nyugat-európai előzmény alapján kidolgoztuk a pedagógusképzés és előrehaladás sztenderdjeit, végigvéve, hogy az egyetemi évektől kezdve a pályán való előrehaladás alatt melyik szakaszban nagyjából mi az, ami elvárható egy tanártól. Ő aztán bekerült Hoffmann Rózsa körébe, ott próbálta érvényesíteni, amit közösen kidolgoztunk. A gond az volt, hogy Hoffmann Rózsa mindenképp meg akarta valósítani még a mandátuma alatt ezt a programot, ezért sürgette és nem volt hajlandó hagyni, hogy kiérlelődjön, hogy ki lehessen próbálni, hogy kellően differenciálódjon. Leperegtek róla a viták. Ez a centralizált rendszer hátránya. Általában nem adnak megfelelő időt a dolgokra.

– Hogyan tévesztett célt a szitokszóvá vált tanári portfólió?

– Mindenkinek érdeke lett volna, hogy jobb minőséget érjünk el, ehelyett leszorították a béreket és hirtelen ezen keresztül emelték be az életpálya modellt. Ahhoz, hogy valaki többet kereshessen, feljebb kellett lépnie. Ha pedig „pedagógus 1”-ből „pedagógus 2”-be akart lépni,  be kellett adja a portfólióját. Ezt értelemszerűen mindenki a lehető leggyorsabban meg akarta ugrani, holott a portfóliónak az a lényege, hogy miközben dolgozom, folyamatosan összegyűjtöm a tapasztalataimat, odaírom, jövőre mit kéne jobban csinálni, reflektálok a saját módszereimre. Mivel a bérezést ehhez kötötték, nem adtak lehetőséget arra, hogy ezt munka közben, az eredmények összegyűjtésével valósítsák meg a pedagógusok, ennek pedig az lett a következménye, hogy általában visszamenőleg írták meg, vagy százezer forintért megíratták mással. A koncepciónk tehát teljesen félrecsúszott. A másik gond az volt, hogy hozzá nem értő mesterpedagógusokat neveztek ki arra, hogy segítsék ezt az értékelési munkát. Mi próbáltuk javasolni, hogy az iskolai munkaközösségek megkérdezésével válogassák össze ezeket az embereket, de nem így lett. Azok ítélték meg pedagógustársaik munkáját, akik jelentkeztek. Hogy úgy mondjam, nem mindig a leginkább felkészültek, vagy a személyiségükben legalkalmasabbak. Ennek megint csak rettenetes hatása volt. A tanárok úgy élhették meg, nem elég, hogy arra kényszerítik őket, hogy hazudjanak össze egy portfóliót, de ráadásul olyasvalaki mond ítéletet arról, ők milyen tanárok, aki nem kompetens ebben. Pedig ez elsülhetett volna jól is.

– Most a régi kijavítása helyett újabb teljesítményértékelési rendszer készül. Az alapján, amit eddig tudunk róla, ennek lesz köze a valós teljesítményhez?

– A részletes végrehajtási utasítások még nem készültek el, ezért nehéz megítélni, de az már most látszik belőle, hogy kevés szerepet szánnak benne annak, hogy milyen a felkészültsége, milyen a tudása a tanárnak és hogy milyen a munkája minősége. Sokkal inkább azt fogja értékelni, hogy a szükséges iskolai tevékenységek közül mit és mennyit lát el. Arra tehát mindenképp jó lesz, hogy kiszűrje azt a különbséget, ami fennáll az iskolában lelkesen, sokat dolgozó és a megtartott órák után rögtön eltűnő pedagógusok között, de a minőség megfelelő szintű értékelésére nem látom, hogy kellően érzékeny lenne. Egy igazgató el fogja dönteni azt, hogy miért hány pontot ad, az elszámolt munka mellé odarendeli a pontot, ahhoz pedig hozzárendeli a fizetést, de az árnyalt differenciálásra, úgy gondolom, nem lesz alkalmas. Nagyon jó igazgatónak kell lenni ahhoz, hogy ehhez hozzá tudja valaki rendelni a minőséget is. Itt az számít majd, hány embert készített fel OKTV-re a tanár, talán még az is, hogy milyen eredménnyel. Következésképp fűt-fát elküldenek majd a tanulmányi versenyekre, ami alapján megkapják a pontokat, de azt, hogy ténylegesen kiderüljön, mennyi munka rejlik abban, hogy egy-egy gyerekből kihozzák a maximális teljesítményt, ettől a minősítési rendszertől hiába várjuk.

– Az ön tapasztalatára nem épít a kormány oktatáspolitkája?

– Négy-öt éve volt egy kezdeményezés, amibe engem is bevontak. Horváth Zita, a Miskolci Egyetem mai rektora akkor helyettes államtitkár volt. Egy kiváló szakemberrel, Stéger Csillával, aki nagyon jól ismeri az európai fejlődési trendeket és Rádi Katalinnal, aki pedig a hazai oktatáspolitikai struktúrával van tisztában, egy nagyon jó elgondolást terjesztettek elő arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene a pedagógusképzés egész rendszerét a bevezető- és alapképzéstől a továbbképzésig egyetlen egységes rendszerbe foglalni. Lefolytatták a szakmai vitákat, de aztán a kezdeményezés teljesen elhalt, szinte semmi nem valósult meg belőle. Pedig

ez lett volna az első olyan változtatás, ami a minisztériumtól indult és korszerű, jó alapelvek szerint dolgozták ki, bevonva a szakmát.

– Ez a kezdeményezés min bukott el?

– Az oktatáspolitika általában visszaél azzal, hogy van egy örökös szembenállás a szaktudományi (kémia, fizika, stb.) és a mesterségbeli (pedagógia, pszichológia módszertani) oktatás között. Itt egyfajta kreditharc is folyik, mindegyik több óraszámot akar magának biztosítani, ezt pedig jól ki tudja használni a minisztérium. Pedig ennek nem volna szabad ilyen erőviszonyoktól függnie. Világosan meg kellene fogalmazni, mely követelményeknek kell megfelelni ahhoz, hogy jól tudjon dolgozni egy pedagógus, és hogy ennek megfelelően milyen tárgyak tudnak ehhez szaktudományos és mesterségbeli területen hozzájárulni. Ha egy ilyen jól átgondolt, pontosan kidolgozott, gyakorlati elemzésből kialakított kritériumrendszer létezne, többé nem a különböző lobbik döntenék el ezt a vitát. Vannak például olyan területek a pedagógiai munkában, ahová elegendő lenne az alapvető struktúrák ismerete, nem kellene olyan mennyiségű történelmi ismerettel teletömni a hallgató fejét, mint ahogy most történik. Ugyanígy pedagógiából, pszichológiából is inkább alkalmazni kell tudni az ismereteket, tehát nem az elméleti oktatáson kéne legyen a hangsúly. Egy gyakorló pedagógusnak azt kell tudnia, mik a jó pedagógiai módszerek és hogyan lehet őket alkalmazni, az elvi  hátteret meghagyhatja a neveléstudósnak. Ezt kéne kidolgozni és ennek alárendelve elosztani a krediteket. 

– Nagy a titkolózás a most megkezdett pedagógusképzési reform körül, amelynek kidolgozásával az egri, a debreceni és a nyíregyházi egyetemet bízták meg. Ön mit tud róla?

– Megalapozott véleményem nem lehet róla, hiszen nagyobb titoktartás övezi, mint annak idején Los Alamosban az atombomba fejlesztését.

Ez a fejlesztési stílus nem nagyon tetszik, ha rajtam múlna, az ország legkiválóbb szakembereivel dolgoztattam volna ki a koncepciót, a kísérleti kipróbálásba pedig bevontam volna az összes jelentkező intézményt.

Tudtommal csökkenni fog az elméleti tárgyak szerepe és nőni fog a gyakorlaté.

– Ez jó hír, hiszen a gyakorlatot ön is mindig fontosnak tartotta.

– Valóban, de ahhoz, hogy egy ilyen reform sikeres legyen, néhány feltételnek teljesülnie kell, amelyekről gyakorta megfeledkeznek. Először is, ahogy már az előbb mondtam, a tantárgyak kreditszámát nem esetlegesen, a résztvevő oktatók erőviszonyainak függvényében kell meghatározni. Másodszor biztosítani kell annak a feltételeit, hogy az egyetemi oktatók és az iskolai tanárok egyenrangú partnerként, azonos szellemben dolgozhassanak. Az is fontos lenne, hogy kiépüljön a kezdő pedagógusok egyéni, differenciált támogatási rendszere, a jól megtervezett gyakornoki fázis, figyelembe véve az adott intézményi környezet által meghatározott egyéni igényeket is. Ezek nélkül az alapvető feltételek nélkül a reform kudarcra van ítélve.

– Nemrég jelent meg a főszerkesztésében, Szűcs Ida szerkesztésében egy gigantikus didaktika kézikönyv, amelyben huszonöt szerzőt bírt közös munkára. Ma talán önnek van a legnagyobb rálátása Magyarországon erre, úgyhogy árulja el: ön is úgy véli, hogy leáldozott a frontális oktatásnak?

– Ha azt vesszük frontális oktatásnak, hogy egy tanár huszonöt gyereknek kizárólag csak magyaráz, akkor feltétlenül. De az sem kétséges, hogy meg kell maradniuk az oktatásban azoknak a mozzanatoknak, amelyekben a pedagógus irányító szerepe kerül előtérbe. A frontális mozzanatokra nyilvánvalóan szükség van a csoportmunka, az egyéni munka, a sok új módszer mellett, amit megpróbáltunk összeszedni ebben a terjedelmes munkában, hiszen van annak helye, hogy a tanár megvilágítsa az összefüggéseket azok alapján, amiket a gyerekek egyénileg vagy csoportosan kikutattak.

– Az írott munka vagy a tanítás volt a fontosabb az életében?

– Egyformán fontosak. Amikor azzal szembesülök, hogy sok mindent használnak a munkáimból az emberek, netán hivatkoznak is rá, az jó érzés. Szombathelyen történt egyszer, Koltai Robi előadása után, amikor bemutatott nekem egy debreceni kolléganőt, aki szintén a vendége volt, hogy amikor a pedagógus hölgy meghallotta a nevemet, nagyon megörült és ecsetelni kezdte, mennyi mindent tanult a könyveimből. Robi elég hiú ember, azóta is élcelődik rajta, hogyan szorítottam háttérbe az ő művészetét egyetlen bemutatkozással.

– Nemrégiben a G7 podcastadásából ismerhettük meg Fridez Dórát, aki sokéves vegyipari múlttal vált kémiatanárrá. Ő úgy fogalmazott, az elmúlt két évben, amióta tanít, többet kapott ezen a pályán, mint az azt megelőző húsz évben. Hogyan fogalmazná meg azt a „többet”, amit az ember ezen a pályán kaphat?

– Nagyon szeretném, ha sok ilyen, Dórihoz hasonló elhivatott ember lenne azok között, akik más szakmáról képezik át magukat tanárrá. Félek tőle, hogy a többség nem ilyen. Ha azért módosítanak pályát, mert az előző munkájukban már kifelé áll a szekerük rúdja, vagy alkalmatlanok, kérdés, hányan lesznek közülük olyanok, akik tényleg azt találják meg ezen a pályán, amiben reménykedtek. Persze általánosságban erről nem lehet véleményt mondani, csak annyit, hogy ha sok ilyen tanár születne az átképzések nyomán, mint Dóri, az nagyon boldogító lenne nekik is, az iskolának és a társadalomnak is. Nyilván óriási dolog, ha az ember úgy érzi, hogy szívesen segítené a gyerekeket azon az úton, amihez megvannak a képességeik, a lehetőségeik az emberi fejlődésre, és ha valóban közre tud működni ebben, az sok-sok boldogsággal töltheti el.

Amikor egy hallgatóval találkozom, épp úgy, ahogy egy hatéves gyerek esetében, csak sejtem, hogy mi lehet belőle.

Megpróbálom segíteni, látom, ahogy fejlődik és aztán azt is, hogy tíz-tizenöt év múlva mire jutott azzal a segítséggel, amit próbáltam neki nyújtani. Most doktorált három olyan hallgatóm, akiket huszonöt-harminc évvel ezelőtt alapszakon tanítottam. Látom, ahogy fejlődtek és azt, hogy azoknak a dolgoknak, amiket együtt megbeszéltünk, valamiféle hatása lett arra, amivé ők váltak. Látom és ők maguk is mondják. Biztos szép dolog az, ha megépül egy híd, amit mérnökként megtervez az ember, de annál, hogy az a sok gyerek képessé vált valamire, netán boldogabb is lett, mint amilyen anélkül lehetett volna, mint amit én hozzáadtam a fejlődéséhez, nem tudok nagyobb dolgot elképzelni. Gondolom, Dórinak is ez ad jóval többet annál, mint amit a laborban töltött évek adtak. A baj az, ha ebben a munkában akadályozzák, például a KRÉTÁ-ba feltöltendő rengeteg adminisztrációval túlterhelik a tanárokat, elvonva őket ezzel az igazán fontos pedagógiai munkától.

– Az elmúlt 80 évből minimum 60-at a pedagóguspályának szentelt. Nem bánta meg?

– Nem. Élveztem. Az egyetemen való tanítás is nagyon sok örömet adott. Több mint ötven doktoranduszom van, akiknek témavezetője voltam. Jó érzés, hogy volt valami szerepem abban, hogy sokra vitték.

Falus Iván 1944. november 29-én született Budapesten. Tanulmányait a Dob utcai Általános Iskolában kezdte, a Madách Imre Gimnázium reál tagozatán érettségizett, majd az ELTE BTK pedagógia–orosz szakán szerzett diplomát. Az egyetem elvégzése után az ELTE BTK Pedagógia Tanszékén gyakornok, később tanársegéd volt. 1973-tól 1976-ig az Országos Oktatástechnikai Központban módszertani osztályvezetői, majd főosztályvezetői beosztásban dolgozott, közben a mikrotanítás módszertanával kapcsolatban 10 hónapos tanulmányutat tett az UNESCO ösztöndíjával az NSZK-ban, Svédországban és Nagy-Britanniában, melynek során elméleti és gyakorlati kutatásokat is folytatott, illetve gyűjtőmunkát végzett. Az ELTE Bölcsészkarának Pedagógiai és Pszichológiai Karán a Neveléstudományi Tanszéken kezdetben egyetemi adjunktusként, majd docensként oktatott. 2001-2003 között az ELTE Neveléstudományi Intézet oktatáselméleti szakcsoportját vezette, 2003-tól kinevezték a Tanszék vezetőjévé. Négy felsőoktatási intézmény doktori iskoláiban összesen több mint 50, a vezetésére bízott doktorandusz hallgató szerzett fokozatot. Emellett 1989-ben a Helsinki Egyetem vendégoktatója volt; Kutatási területe elsősorban a pedagógus tevékenység, a tanári kompetenciák és sztenderdek elemzése, a pedagógusképzés, az oktatásmódszertan, didaktika, az oktatáselmélet és az oktatási stratégiák, valamint a tanárok szakmai fejlődésének vizsgálata. Prima Primissima-, Kiss Árpád- és Apáczai Csere János-díjas pedagógus, a neveléstudományok MTA doktora, egyetemi tanár, az egri Eszterházy Károly Egyetem Professor Emeritusa, az EKE Neveléstudományi Doktori Iskolájának alapító törzstagja, az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskolájának alapító tagja, tíz éven át volt a Tanárképzők Szövetségének elnöke.

A gyertyától a ledig (2020. 10. 17.)

(Felelet:)

"Pallérozott kristályból tizenkét lámpások

Benne sorba függtek, nagy vólt ragyogásuk;

A viaszgyertyáktól esett villámlások,

Szememet sértették a sok súgárzások."

   Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása

Gazdag ország vagyunk, dacára az 500 éve tartó megszállásoknak, háborúknak. Nemcsak lakásállományunkat cseréljük le 50 évente, szemben a szegény svájciakkal, franciákkal, angolokkal, hanem a mesterséges világítást is.

Berlinben az utcai lámpák harmada máig gázlámpa. A fénye is szebb, kevésbé zavar, kápráztat, vakít, és anyagilag is jobban jártak. Nálunk például az iskolákban a 80-as évektől lecserélték az olcsó üveggömb izzólámpákat drága (rút) fénycsőre, majd kompaktra, majd ledre. Persze a csere is drága, az újabb fényforrások is sokkal többe kerültek, de energiát se spóroltunk, és a hálózatot is át kellett építeni, sőt atomerőművet is akarnak, mivel a cserék közben az egykori 60 lux fényerőt 1000 (ezer!) luxra növelték. (iskolákban mért adatom)

Így hiába fogyaszt kevesebbet (az amúgy előállítása, eldobása és használata közben is mérgező) modern termék. Tizenötszörösére nőtt a fényerő, és emiatt már 100 lux ablakon bejövő fénynél is felkapcsolják a lámpát, hisz sötétnek tűnik nélküle. Hozzájönnek a nulladik órák, a délutánra úgyfelejtett lámpák, és az egyre inkább ablak (de legalábbis megfelelő nagy és magas ablak) nélkül épülő oktatási épületek. (Nem beszélve a teljesen ablaktalan munkahelyekről, plázákról, egyetemekről.) Azaz az 50 évvel ezelőtti napi átlag egy órás mesterséges fény helyett az iskolákban is 10 órát világítanak. Ezt a 15-ször 10-es, azaz 150-szeres növekményt kéne a ledeknek megtakarítaniuk.

A sok fény, erős fény, vibráló, természetellenes fény, a sok munkafüzeti, számítógépes, mobilos munka (beszélgetés, előadásra figyelés, játék helyett) tönkreteszi a gyerekek szemét. Szerencsére a sok szemüveges növeli az orvosipar hasznát és a GDP-t.

Persze ez már száz éve kezdődött a fény-ipar-kapitalizmusban is, az izzók élettartamának globális lerontásával. (Izzólámpa összeesküvés c. film, 53 perc itt felirattal) index cikk, magyar nemzet cikk, (reklám, terveztett avulás, hitel - a három alap...)

 Ne féljünk, a ledek vagy autó xenon fényforrások se fognak tovább működni, mint az izzók. De sajnos addig is tűrnünk kell a hatóságok közönye miatt a szembevakító, a hagyományos 65 wattos izzóhoz képest erősebb, fehérebb, kékebb, kisebb pontból jövő és ezért is vakítóbb, közlekedést veszélyeztető fényét, valamint városban a mögöttünk álló magas fényszórójú tankok (SUV), vagy előttünk féklámpát égető, ezzel vakító többtízmilliós autók zavarását.

A határkerítés hatása (2023. 11. 07.)

A "magyar" kormány már jó rég kerítést épít, őrzi a déli határt.

Pár napja egy műsorban két kormányreklámozó, a sóhajtozó Bayer és a mélyhangú Gajdics nem értették, Szerbia miért engedi be az afrikaiakat.

Talán egyszer megértik, ha tényleg magyarok és emberek. Vagy most is értik és támogatják? Remélem nem, de nekik az lenne a jobb, akkor nem csalódnának, nem kéne utólag megbánni évtizedeken át végzett propagandájukat majd egyszer.

Ami a valóság, a tettek valószínűleg-sajnos szándékos, átgondolt eredménye, a magyar határkerítés egyetlen hatása a propagandán túl:

A trianonkor elszakadt területek magyarságának, annak maradékának újabb megpróbáltatása, elüldözése lakóhelyéről. A szerb kormánynak nyilván tetszik, és a jelek szerint a magyarnak is. Persze emberi és keresztény szempontból idézőjelben tenném a magyar és szerb szavakat. Ott is békében és barátságban éltek együtt a nemzetek (rokonaim is), és úgy mint Romániában a Habsburgok, most is a hatalmak, a kormányok uszítják az ellenségeskedést, pusztítják a magyar népet.

(A magyar kormány a határ menti fékezéssel épp a határon túli magyar területekre teszi a pusztítás helyszínét, ahelyett, hogy átengednénk nyugatra az oda indulókat.)

A Királydomb (Magyar Patrióták, filmajánló, 7 perc) (2020. 08. 21.)

A film.

És egy korábbitájékoztatás.

Évszázadokon keresztül szolgált a magyar országgyűlések központi helyszínéül a jelenleg Budapest X. kerületében fekvő Királydomb. Az első gyűlést 1277-ben, IV. (Kun) László király idejében tartották itt, az utolsót pedig 1540-ben, majd a török hódoltság megszakította ezt a hagyományt. Az utóbbi évszázadokban azonban szinte teljesen kikopott a köztudatból ez a jelentős helyszín, és a Királydomb nagyrészét mára lakóházak borítják.

A Mandiner hetilap VI évf. 7. számáról (2024. 03. 21.)

https://mandiner.hu/kultura/2024/02/traktorok-es-burokratak

2024. február 14.

Jásdi István

’Felelet’: Az az érdekes, hogy a semmitmondó újságban megjelenhetett egy, ha finoman is, de kormánykritikus cikk.

(A jelenleg zajló francia, lengyel tüntetések kapcsán. Magyarországon már lényegében nincsenek gazdák, akiket az itthoni kormány így hív, azok az Szdsz-fidesz NER lovagjai és a nemzetközi bankárok földbirtokosai, a traktorokat azokon dolgozó bérmunkások vagy számítógépek vezetik. Még 2005-ben a gazdatüntetésen voltak igazi gazdák, azokat Ángyán Úrral együtt jórészt tönkretette Orbán uralma.)

idézetek:

...egyik másik magyar hatóság nem megfelelni akar Brüsszelnek, de rendszeresen túlteljesít...

(A gazdákat súlyosan terhelő bürokratikus dolgokról következik az újságcikkben néhány példa, de ezerből válogat, ennyi baj van.)

... HACCP 2005...

... Nemzeti Turisztikai Adatszolgáltató Központ...

... kötelező visszaváltás rendszer...

... borkóstoló helyen kötelező online számla és rendelésfelvétel...

... áfakulcsonként számlázás...

... 70 féle borospalack gyártási lapja helyett tízezer borfélét nyilvántartani az üvegvisszaváltáshoz...

... ezek nem EU előírások, ez szorgalmi feladat. Amihez többezer kistermelő kell asszisztáljon. Amíg össze nem dől a rosszul felépített, fölös adatokkal túlzsúfolt rendszer.

’Felelet’: Feltehetően ezek nem egyszerűen a bürokrácia automatikus burjánzásai, hanem a kormány ezek segítségével teszi tönkre a valódi parasztság maradékát. Összevethető a Somogyi Győző írásaiból megismert jelenségről, a vidék tönkretételéről. Ma egy rádióműsorban rendőrfőnökök beszéltek lelkesen arról, hogy már drónokkal ellenőrzik az autókat, sőt saját védelmünkben a gyalogosokat is. A legrosszabb rémfilm orwelli diktatúráját építik...

A pusztító folyószabályozás és intenzív mezőgazdaság (2022. 07. 30.)

Cikkajánló:

Magyar Nemzet Lugas 2022.07.23.

Terján Nóra: Mezőgazdaság - Túlésés

Felelet:

Azért jött elő a téma, mert az Alföldön idén kisebb a termés, főleg kukoricából, és a talaj, kutak és fák (pl. debreceni erdő) kiszáradása már nem titkolható.

Sok évtized után most először mondanak-írnak igazat magyar országos (állami vagy akár ellenzéki) újságban a 200 éve kezdett és egyre erőszakosabb folyószabályozásról. Nem csoda: a városi mérnökök butasága mellé állt a földtulajdonon meggazdagodni vágyók hatalmasok (ma oligarchák) serege, és így elméletük az utóbbi sok évtizedben már akadémiai-egyetemi-szakmai kötelező hit lett.

Sajnos a feltűnösködő és buta (hazug) (al)cím ("Bibliai mértékű aszály sújtja az Alföldet") továbbra sem javítja az újság hitelességét, és keresztény képét sem.

Szomorú, hogy Andrásfalvy Bertalant, az ügy (fokgazdálkodás, vízgazsálkodás) elismert támogatóját nem említik a cikkben.

(még kapcsolódó: Vízgazdálkodás a középkorban - Ferenczi LászLó (http://gepeskonyv.btk.elte.hu))

Idézetek a cikk jó részéből (van bővel rossz része is):

Kökény Attila TMMG Talajmegújító Mezőgazdaság Mozgalom:

minimális talajművelés

direktvetés

megfordítani a talajpusztítást, amelyet a talajműveléssel dolgozó mezőgazdaság végez.

folyóátvágás - elhibázott lépés

erdőmentes területek miatt nincs csapadék - többszáz hektáros táblák

önmagát szárítja ki az ország a profit miatt

ne akarjunk rekordhozamokat

a nagy állattartó telepek nem képesek tájszinten életben tartani a rendszert

Pinke Zsolt, ELTE

A 19. században kezdtük felszámolni az alföldi vizes élőhelyeket... a vizes élőhelyek 97%-a eltűnt a folyószabályozás következtében. Ez ökológiai és vízgazdálkodási katasztrófa. A múltunk hibáiból tanulhatunk.

Európai Bizottság restaurációs törvényjavaslata 2022. 06. 22. folyók és árterek visszaállítására. (Felelet: A fidesz majd megvátózza, hiszen a méheket és embereket irtó mérgek kivonásával is megtette. A szuernagyföldtulajdonosok érdeke ugyanaz 200 éve.)

Áldozatot kell hozni, a mély fekvésű, gyenge földeken fell kell hagyni a szántóföldi műveléssel

A cikk jobb része:

Pinke Zsolt, ELTE

A XIX. században kezdtük felszámolni az alföldi vizes élőhelyeket, méghozzá oly nagy sikerrel, hogy a XX. század elejére az egykori vizes élőhelyállomány 97 százaléka eltűnt Európa legnagyobb folyószabályozásának köszönhetően a Tisza-völgyben. Ez Pinke Zsolt szerint ökológiai és vízgazdálkodási szempontból egyaránt katasztrófa, de a múltunk hibáiból tanulhatunk.

Magyarország Európában kiemelkedő lehetőséggel bír az árterek helyreállítása szempontjából, hiszen vizekkel szerencsére bőségesen rendelkezünk. Június 22-én ráadásul megszületett az Európai Bizottság úgynevezett restaurációs törvényjavaslata, amely 25 ezer kilométernyi folyót és a hozzájuk kapcsolódó ártereket kívánja helyreállítani 2030-ig.

Kökény Attila TMMG

Kökény Attila, a Talajmegújító Mezőgazdaság (TMMG) mozgalom létrehozója a fenntartható élelmiszer-termelés technológiáit és magyar adaptációs lehetőségeit kutatja. Sorsfordító élet­események miatt kezdett saját élelmiszert termeszteni, majd külföldi gyakorlati tapasztalatok és kutatási eredmények alapján alakította ki az ökológiára és mikrobiológiára épülő, minimális talajművelésen és direktvetésen alapuló technológiát, amelyet egyre több gazdaság vezet be a segítségével. A TMMG-technológia talajoltással, takarónövényekkel, minimumműveléssel javítja a talajok termékenységét, vízbefogadó és -megtartó képességét.

– Kimentem a földre. Semmiféle mezőgazdasági végzettségem nem volt, viszont korábban informatikai rendszereket építettem, így megnéztem, hogy rendszerszinten mit szeretnék elérni, és mik a lehetőségeim – mondja Kökény Attila. – A műveletlen terület pontosan olyan állapotú volt, mint amilyennek lennie kellene egy jó termőtalajnak: földigilisztákban gazdag, élő, gombaillatú, igazi termőtalaj. Tőle egy méterre szétművelt, kizsigerelt, betonszerűen összetömörödött massza terült el: ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a műveletlen terület földjének minősége a cél, azaz kvázi megfordítani azt a talajpusztítást, amelyet a talajműveléssel dolgozó mezőgazdaság végez.

Széchenyi idejében átvágták a folyókat, és megszüntették a víz természetes kiáramlását a földekre, ami azért volt elhibázott lépés, mert a Kárpát-medencét mindig is csapadékdepresszió jellemezte. Az Alpokból, az Adria felől érkező csapadék a nyugati országrészben esik le, majd utána a Duna vonalától varázsütésre eltűnik, tehát rendkívül kevés jut el az Alföldre. Az Alföldet az áradó víz töltötte fel nedvességgel, ám az áramlás elmaradásával szépen elkezdett kiszáradni a terület. Az ötvenes évektől intenzívvé vált a mezőgazdaság, ekkor már kimutathatóan elindult a száradás a régióban – sorolja Kökény Attila, majd emlékeztet: a mezőgazdaság mindig úgy kezdődött, hogy felégették az erdőt, a helyén néhány évig termeltek, majd maximum fél emberöltő után továbbálltak új erdőket felégetni, mert kimerült a talaj. Amikor elfogytak a szabad területek, elindultak a vetésforgók, az összes ismert régi civilizáció is gyakorlatilag a saját kardjába dőlt a talajműveléssel.

A földekről eltűntek a katicabogarak, a fátyolkák, a zengőlegyek: az összes hasznos rovar.

A folyamatos erdőtakarás szállítja a vizet, és amint ezt megszakítják, mint mondjuk Tolnában, Baranyában és a Balaton környékén a nagy erdőmentes területekkel, már nem esik rendesen csapadék. Az a probléma a szántóföldekkel, hogy ahol takaratlan felszín van, ott nincsenek a légkörbe felszálló baktériumok, gombaspórák, és egy vihar csak a port tudja felrántani, és nem indul el az esőképződés. Ahogy Zalától elindulunk kelet felé, egyre csökkennek az erdővel fedett területek, egyre jobban nő a csupasz, nagy táblás szántóföldek aránya, ahol szinte semmilyen talajtakarás nincsen. Békésig elérve már csak egybefüggő, több száz hektáros táblákat látunk a horizontig. Rá­adásul ez öngerjesztő folyamat, tehát ha egy évben mondjuk ötven milliméterrel kevesebb eső esik, annyival kevesebb tartalékkal felvértezve indul neki a talaj a következő évi aszálynak. Gyakorlatilag önmagát szárítja ki az ország – jelenti ki Kökény, aki úgy látja, hogy ma az Európai Unióban a rövid távú profitmaximalizálás az elsődleges szempont a mezőgazdaságban, ebbe nem fér bele olyan tevékenység, amely egy centnyi támogatás elvesztését okozhatja. Nem kerülnek ki fasorok, nem erdősítik be az egyébként semmire sem jó területeket, inkább kínozzák a földet, hogy öt évben legalább egyszer kapjanak normális termést egy szikes területen.

– A talaj akkor pihen, hogyha él, és akkor él, amikor élő növények vannak benne. A talajmegújító mezőgazdaság koncepciója arról szól, hogy ugyanúgy termeljük a növényeket, ugyanúgy hasznot érünk el, ám mindeközben a talajt is tápláljuk, ezért nem termelünk rekordhozamokkal. Képzeljünk el egy bukolikus képet, ahol kint legelésznek a boldog szarvasmarhák az embermagasságú növényzetben! Mostanában divatos hangoztatni, hogy az állatok szén-dioxid-kibocsátásuk révén felelősek a klímaváltozásért. Ez zsákutca: a marháknak semmi közük ehhez, hiszen az ökoszisztéma, a biológiai szénciklus részei. A fenntartható rendszer alapja a helyi és szezonális táplálkozás, az ökológiai rendszerek emellett akkor működnek jól, ha vannak benne bogarak, madarak és nagy testű kérődzők.

A szarvasmarhák, birkák, kecskék viszont gyakorlatilag eltűntek a földekről, a rendszerváltozás óta lefeleződött az állatállomány – velük együtt a rovarok és a madarak is eltűntek. Nagy, koncentrált állattartó telepek vannak, amelyek nem képesek tájszinten életben tartani a rendszert. Ökológiai rendszerben élünk, és ezt az agráriumban dolgozók zöme nem hajlandó tudomásul venni. Ugyanúgy a rendszer része az a szántóföld, mint az erdő. Ugyanazok a szabályok működnek rajta az Antarktisztól a trópusokig, ha pedig ezt nem vesszük figyelembe, magas költségű, fenntarthatatlan mezőgazdaságot kapunk – summáz Kökény Attila.

A reklámok tartanak életben – a hatalom szerint 2024. 04. 07.

Magyar Nemzet kormánysajtó 2024. 04. 05 (5. oldal)

https://magyarnemzet.hu/belfold/2024/04/a-fovaros-miatt-tobb-epulet-maradhat-romosan

A főváros miatt több épület maradhat romosan

A közös képviselő, Szilber Szilvia szerint a társasházaknak égető szükségük van az óriásplakátok jelentette bevételre, ugyanis ezek biztosítanak alapot a későbbi felújításokhoz.

Gábor Márton

2024. 04. 05. 4:52

Felelet: Szerettem volna, ha mint jobb helyeken a Földön, a kényszerítő erőszakos reklámokat (azaz amit anélkül látunk, hallunk, hogy akarnánk, kérnénk, odamennénk), és minden orvosi reklámot betiltanának. Harminc éve írtam erről a közlekedési tanulmányomban. Legfeljebb A0 méret, de az is csak kulturális, közösségi rendezvényekről.

Nem csak elcsúfítják az országot, de hatásuk a fölösleges fogyasztást generálja és a betegségtudatot, gyógyszerevést. Általánossá teszi a reklámok hazugságát, annak megszokását, sőt el is hiszik azokat (pl: biztnonságos és hatásos covid oltás... vigyázzunk egymásra nevű hazugság, sőt uszítás...)

Ehelyett a szemkilövő jelent meg egy házon először 2010 előtt, aztán a fidesz alatt az egész várost elöntötték az ablakokat is elfedő reklámok. Olyan reklámok mögött kell éljenek emberek, amivel nem értenek egyet, és azoktól kell pénzt elfogadjanak.

A cikk és a hatalom szerint a magyar emberek nem tudják fenntartani lakóházaikat és életüket, ehhez a multik reklámjából kell pénzt szerezzenek, akik persze velünk, a vevőkkel fizettetik meg többszörösen a reklám árát.

Azt persze (ami hír lenne, közérdeklődésre számot tartó), hogy mennyit fizet egy reklámcég egy háznak, nem árulják el.

a cikk:

Az általam képviselt társasházak általában meglepő módon kevés tulajdonossal rendelkező sarokházak, amik központi helyen találhatók, és óriási összeg lenne a felújításuk. Az óriásplakátok hatalmas segítséget jelentenek a tulajdonosoknak, mert azt a több tízmillió forintot, amibe egy tetőfelújítás vagy egy homlokzatfelújítás kerül, azt nagyjából tíz tulajdonos nagyon nehezen tudná kigazdálkodni – mondta Szilber Szilva, aki szerint, hogyha az önkormányzat belenyúl a tulajdonosok azon rendelkezési jogába, hogy a saját homlokzatukra mit raknak fel, akkor egy támogatási lehetőséget is biztosítani kellene a társasházaknak, amellyel kompenzálják a kieső bevételeket, és megakadályozzák, hogy elmaradjanak a szükséges felújítások.

 Számos, a kezelésemben lévő ingatlan komplex felújítása nem valósulhatott volna meg a reklámhálók nélkül. Ha ez a bevételi forrás megszűnik, és nem valósulnak meg ezek a felújítások, akkor az említett házak sebként fognak állni a főváros legfontosabb útszakaszai mentén

 – jelentette ki a közös képviselő, majd hozzátette, vannak olyan kerületek, ahol nagyon jó pályázati lehetőségek vannak, és a pályázat kizárja a reklámháló telepítését, tehát nyilatkozni kell arról, hogy a társasházak a támogatás ellenében lemondanak erről a lehetőségről.
A belvárosi 100-130 éves társasházak elektromos és vízhálózatai mostanra felújításra szorulnak. Eközben pedig homlokzat és tető, valamint a fő szerkezeti elemek is egyre öregszenek, úgyhogy minden fontos szerkezeti elemet szinte egyszerre kell felújítani, ami rendkívül sokba kerülhet.

Az államilag támogatott hitel megoldást jelenthet, azonban nagyon sok ház ezzel azért nem mer élni, mert a tulajdonosi körben vannak olyanok, akik nem tudnak eleget tenni a fizetési kötelezettségüknek. Ha pedig a társasház nem fizet, akkor előfordulhat, hogy akár a magánszámlákról is inkasszóval behajthatja a társasházi hiteltartozást a bank

 – emelte ki Szilber Szilvia, aki megerősítette, hogy az óriás­plakátokból származó bevételeknek jelenleg nincs egyértelmű alternatívája.
Amint arról már korábban is beszámoltunk, korábban Karácsony Gergely többször is arról írt a közösségi oldalán, hogy a főváros rendeletének hatására sorra tűnnek el a városképet elcsúfító gigaplakátok Budapestről. A főváros ugyanis közterületek tulajdonosaként egy rendeletben megtiltotta a hatalmas reklámok kihelyezését.

Most szólok: aki a bírósági döntés ellenére sem szereli le az illegális épülethálóit, azokat én saját kezemmel fogom elvágni – közölte a főpolgármester.

Mindeközben Vitézy Dávid arra hívta fel a figyelmet, hogy a fővárosi önkormányzat tízemeletnyi reklámfelületet ad bérbe Kelenföldön, annak ellenére, hogy a főpolgármester intenzív kampányba kezdett a fővárosban található, az épületek homlokzatára vagy a felújítás idején az állványzatra ideiglenesen elhelyezett óriásplakátok, molinók ellen.

Albert Schweitzer gondolatai a bürokratikus szervezetekről - a dusnoki csecsemő kapcsán (2020. 02. 04.)

2020. 02.04

Albert Schweitzer gondolatai a bürokratikus szervezetekről - a dusnoki csecsemőlopás kapcsán (2020. 01.22.)

idézetek "A kultúra hanyatlása és újjáépítése" c., száz évvel korábbi írása II. fejezetéből

"A modern emberben elsorvadt a kultúrára való képesség, mert olyan viszonyok között él, amelyek eltörpítik és lelkileg károsítják."

"A modern társadalom minden rétegére kiterjedő, általános túlhajszoltságnak az a következménye, hogy elsorvad az ember szellemi élete. Ez a hatás - közvetve - már gyermekkorában eléri. A könyörtelen munkakötelezettségbe szorított szülők nem érnek rá  normális módon foglalkozni vele."

"... a tevékenység szabad játékterét az előírások és a felügyelet a lehető legszűkebb térre szorítják vissza."

"A körülmények nem teszik lehetővé, hogy egymással szemben emberileg viselkedjünk"

"Az egyéniségek és az eszmék intézmények hatalma alá kerülnek."

"Ha valamelyik téren létrehoznak egy átfogó szervezetet, az eredmények először ragyogóak, majd egy idő múlva megindul a hanyatlás."

"A szabályzatok, a fegyelem... soha nem ismert tökéletességet értek el... De ezek a közösségek ugyanilyen mértékben megszűntek élő szervezetként létezni, és egyre inkább a tökéletes gépezetekre emlékeztetnek. Belső életükből kihalt a gazdagság és a sokoldalúság."

"Ma már magától értetődő szabály, hogy mindig figyelembe kell venni a szervezett társadalomban érvényes nézeteket... Ezek tabuknak számítanak, és nemcsak kritizálni nem lehet őket, hanem még társalgási témák sem lehetnek."

"A szellemi szabadságot csak akkor nyerjük vissza, ha számos egyén újból szellemileg önállóvá válik, és kialakítja a méltó és természetes viszonyt azokkal a szervezetekkel szemben, amelyek szellemileg fogva tartják."

"Az igazságot végérvényesen felváltotta a propaganda."

A fent idézett gondolatok, a bürokrácia működési rendje magyarázhatja meg, hogy egy, a társadalom által csecsemők, családok védelmére létrehozott szervezet (gyámügy) és egy, az állampolgárokat bűnözőktől való védelmére létrehozott másik (rendőrség), mind szervezetként, és tagjai, vezetői révén emberként is épp az eredeti céllal ellenkező, súlyos gonosztettet hajtanak végre - egy ártatlan csecsemő anyjától való erőszakos elszakításával, egy családbarát kormány idején egy család tönkretételét. Már amennyit a hiányos sajtóinformációkból tudni lehet...

Andrásfalvy Bertalan néprajztudós (2021. 03. 16.)

 (további néhány kulcsszó: folyószabályozás, folyamszabályozás, vízgazdálkodás, fok, fokok, fokgazdálkodás)

„Embertelenül bántunk a parasztokkal” – Interjú Andrásfalvy Bertalan néprajztudóssal, volt kultuszminiszterrel

2021. március 13., szombat

90 év, nyolc unoka és a népi kultúra iránti valódi elkötelezettség, amely ma is aktív alkotói életformában teljesedik ki – Andrásfalvy Bertalan nevét egyaránt ismerjük a közéletből – ő volt az Antall kormány első kultuszminisztere –, valamint a magyar néprajzból az ártéri gazdálkodás kutatójaként és szenvedélyes gyűjtőként is. A megélt idő és a szilárd pedagógiai elveken keresztül végzett rengeteg munka nemzetépítő törekvéseket szült: a néphagyományban rejlő bölcsesség megismerésére és alkalmazására hívja fel a figyelmet.

Gáspár Kinga

Érdekes életrajzi adalék, hogy Petőfi Sándor távoli rokona. Sorsszerű párhuzam is van a két életútban: ahogy Petőfi részt vett a ’48-as szabadságharcban, úgy ön aktívan jelen volt az ’56-os forradalomban. Mennyire távoli ez a rokonság?

Az én dédnagyanyám anyja Hrúz Judit volt, neki unokatestvére pedig Hrúz Mária, Petőfi édesanyja, aki sokáig élt ükanyámnál, Juditnál. Apám kolozsvári születésű volt. Az ő apja javítóintézeti tanár volt, s amikor elcsatolták Erdélyt, nem írták alá az esküt, ezért kidobták őket. Apám akkor katona volt az első világháborúban. Átjött Magyarországra, itt ismerte meg édesanyámat, aki Mezei lány volt. Mielőtt még megismerték volna egymást, mindketten foglalkoztak népművészettel, édesanyám ötvösművész volt, gyönyörű dolgokat csinált, apámnak is szép népművészeti gyűjteménye volt. A földosztásnál kaptunk mi is egy darab földet a Hanságban, de állatok és eszközök hiányában megélni nem tudtunk belőle. Édesapám elvesztette az állását és egyik segédmunkásságból a másikba ment, mert vitéz volt, és az mindig gyanút keltett. Ugyanígy a bátyám is: munkaszolgálatos katona lett, nem fegyveres.

A származáson túl van-e a nemzet költőjével közös vonása?

Amikor diák lettem, én is gyalog jártam a világot, mint Petőfi – ebben hasonlítottunk. Nagyon érdekelt a nép sorsa. A háború után két évig egy majorságban laktunk, cselédekkel együtt, a falutól is távol. Akkor ismertem meg, hogy az emberi nagyság, az emberi intelligencia nem attól függ, hogy hány iskolát járt ki valaki, hanem, hogy hogyan tud élni azokkal a szükségletekkel, amelyek fontosabbak, mint a kenyér vagy az utazás. Innen indult el a végső elhatározás, hogy én ezt a népet fogom kutatni. Írtam is erről, A szeretet a néphagyományban című cikkemben.

Ekkor találkoztam ugyanis azzal, hogy a nép történelmét nem írta meg a magyar történettudomány. Ezt Asztalos Miklós történész fedezte fel, nem én mondom először. Ő írta azt, hogy a IV. Béla előtt megalakult nemesi nemzet mindig a saját szemüvegén keresztül ítélte meg a történetírást. Amikor végzősként lekerültem Szekszárdra a múzeumba, s már olvastam Kiss Géza és Kodolányi könyveit is, akkor tapasztaltam meg, hogy mi a történelemből nem azt tanuljuk, ami a parasztságot érintette. A vízrendezések például a nagybirtok érdekében történtek: tönkretettek egy olyan vízgazdálkodást, amihez nekünk a jövőben vissza kellene térnünk ahhoz, hogy fennmaradhassunk. A néphagyományban a jelen és a jövő súlyos társadalmi, emberi és szociális gondjainak megoldásához látok példát.

Az a társadalom, amelyik a szeretetet tekintette legfölsőbb értékének, a természettel is jobban együttműködött. A nagyüzemi gazdálkodásban ez elvész, hiszen a profit a legfontosabb, nem az emberi tényező: nem azzal törődik, hogy mit termelünk, hanem, hogy mennyiért.

Amikor arról beszélünk, hogy a néphagyományban megvan minden bölcsesség, ami az élethez szükséges, felmerül a kérdés, hogy ma, amikor már nem eleink életformáját éljük, hogyan tudnánk ezt a bölcsességet kamatoztatni, javunkra fordítani.

Először meg kellene ismerni ezt a műveltséget, de a parasztságot, az ő történetét és művészetét igazából nem ismerjük. Nemcsak a népművészet külsőségeit kell tanulmányozni, hanem azt is fel kell fogni, hogy mit jelentettek a parasztember életében az ő énekei és motívumai, mert ez a művészet eredeti értelme. Így adta ki magából a hajdani parasztember a belső feszültségét és fejezte ki a szeretetét, erről szólnak a szerelmi énekek, a balladák. Alkotni kell tehát, nem nézni, szemlélni. Manapság azzal mérik a műveltséget, hogy ki jár színházba, ki hallgat operát, de a régi emberek maguknak kellett énekeljenek, önmaguknak kellett, hogy megteremtsék ezeket az önkifejezési formákat.

Attól tartok, hogy most már egy olyan generáció nő fel, amelyik eredeti környezetében már nem fog találkozni a népi kultúrának ezzel a rétegével.

Többször írtam kérvényeket és csatlakoztam ilyen célú kezdeményezésekhez, hogy állítsák vissza a művészeti oktatást az iskolákban.A néphagyományt oktatni kéne, hiszen ebből alakul ki a művészethez való egészséges viszonyulás. Egy pécsi művészetterapeuta, rajztanár, Platthy István példáját tudom idézni, aki létrehozott egy Csontváry Képzőművészeti Stúdiót a Pécsi gyermekotthonban, ahol úgy foglalkozik a gyerekekkel, hogy mutat nekik különböző tárgyakat, népi motívumokkal, majd rajzoltatja őket. Nem lemásolniuk kell a látottakat, hanem saját kútfőből rajzolnak: kirajzolják magukból a problémáikat. Rátalált tehát a művészet lényegére: az alkotás örömére – ez a legfőbb sajátossága az embernek. Éppen ezért kellene visszaállítani a művészeti oktatást.

Hogyan lazult fel ennyire a kapcsolatunk a népi kultúrával?

A 13. században sajátította ki a leggazdagabb nemesi osztály a magyar történelem írását és irányítását és ekkortól kezdve voltak olyan dolgok, amelyekről nem lehetett beszélni. Ekkor kapcsolódtunk be ugyanis Európa kereskedelmi vérkeringésébe, mi marhákat hajtottunk nyugatra. Mivel semmilyen közlekedési eszköz nem volt, amivel a szállítást meg lehetett volna oldani, a lábasjószágot a saját lábán hajtották, ehhez pedig füves területek, legelők kellettek. A cél érdekében a földesurak a parasztok földjeit is legelővé alakították át, így gyakorlatilag már a 13. században sztyeppévé válik az Alföld. Ez ellen lépett fel IV. Béla, ezt akarta megakadályozni, de a nemes urak egyszerűen kinevették, amikor pedig jött a tatár, nem voltak hajlandók őt támogatni. Hofer Tamásnak és Kubinyi Andrásnak vannak tanulmányai erről, de a történelemkönyvekben nincs benne, hogy az Alföld nem sztyeppés terület volt, hanem virágzó, vízzel gazdálkodó jobbágyfalvak ontották magukból itt a legjobb minőségű terményeket. A középkorban még az a hír járta Magyarországról, hogy micsoda finom zöldségek és gyümölcsök teremnek itt, aztán a hírünk is megváltozott.

Mitől változott meg Magyarország megítélése?

Erről sok anyagot lehet olvasni, például Benda Kálmán és Sisa István műveit, de én is írtam erről. Rengeteg írás jelent meg Magyarországról határainkon kívül: egyik rosszabb, mint a másik. A hunok, szkíták és avarok bűneit is mind a magyarok nyakába akasztják. Torz megítélésünk okai a magyarság meghasonlásában keresendők: embertelenül bántunk a parasztokkal. Werbőczy István Tripartitumában kijelenti, hogy a parasztok nem magyarok, hanem csak meghódított népek, akiket Kálmán király jobbágyságba emelt. Az erdélyi földesurak a 18. században el is kergették a magyar jobbágyokat és románokat telepítettek be helyettük. Ne csodálkozzunk hát Trianonon, mert ezt mi magunk idéztük elő.

Arról, hogy mi, magyarok hogyan bántunk saját magunkkal, könyvek sora született már, de kevesen ismerik ezeket: Berlász Jenő részletesen megírja a jobbágyok sorsának alakulását, Simon Péter könyvet írt arról, hogyan kergették ki a magyarokat Erdélyből, Málnási Ödönt még bíróság elé is állították és bebörtönözték egy könyve miatt, mondván, hogy ez egy vádirat a nemzetet fenntartó nagybirtokos osztály ellen. ’56-ban aztán kiszabadult és Münchenben megírta a könyv folytatását. Ezeket a munkákat a történettudomány sokáig elhallgatta.

Idén 90. születésnapját ünnepli. A megélt idő és a tapasztalatok alapján hogy látja, mit kellene tenni ma, hogy visszanyerjük az elveszített tudást?

Küzdöttem érte miniszterségem idején is, de nem sok eredménnyel. Az egyik fontos lépés volna visszaállítani a kisiskolákat,hogy a vidéki gyerekeknek ne kelljen hosszú utat megtenniük, hogy tanulhassanak. A másik a már érintett téma, hogy vissza kellene állítani a művészeti oktatást, az énektanítást, a táncot, a néphagyományok és a népköltészet ismeretét. Ebben a szellemben kellene kinevelni a tanárokat is. A Kodály-módszer alkalmazása például nemcsak az énektudás színvonalát javította, hanem egészen más embert szült: ezt vissza kellene hozni. Manapság nagyobb hangsúlyt kap a sportra való nevelés, amely leginkább a versenyszellemet táplálja, nem az együttműködési készséget fejleszti, mint a művészeti nevelésben az együtt alkotás öröme. A kulturális tudás a versenyszellem áldozatává válik. Az iskolának nem az a célja, hogy tudósokat vagy versenyzőket, hanem, hogy embereket neveljen. Ilyen értelemben az osztatlan rendszerű oktatás alsóbb osztályokban hatékonyabb, mint a szakosított pedagógia, és ezt az angolok a mai napig tudják, hiszen az ő nevelési kultúrájuk a karakterfejlődésre épít.

Ehhez a tapasztalathoz nem könyveken, hanem a terepmunkán keresztül vezetett az út. Ahhoz a néprajzos nemzedékhez tartozik, amely még élő anyagon tanulmányozhatta a folklórt, eredeti környezetében.

A népi írók társasága vonzott: személyesen ismertem Illyés Gyulát, Sinka Istvánt, nagyon érdekelt Kodolányi, Kiss Géza is – néprajzos akartam lenni, de nem arra vettek föl, román szakos voltam. Végül persze néprajzos lettem. Egy szembetegségem miatt viszont nem tudtam sokat olvasni, így aztán rengeteget jártam terepre, hogy élő környezetében találkozzak a népi kultúrával. Rengeteget gyűjtöttem, gyalog, motorral, biciklivel jártam az országot. Az egyetemen ismerkedtem meg Martin Györggyel és Pesovár Ferenccel, akikkel hármasban sok táncot gyűjtöttünk fel, és eközben előkerültek mesék is. Amikor már Erdélybe is lehetett menni, azonnal indultam. Szerencsémre tudtam románul, ezért nem kerültem nagyobb bajba.

Mi bizonyult a legnehezebbnek pályája során?

Szeretem ezt a szakmát, de az én gondolataim csak részben tudtak érvényesülni. Amit az iskolák kapcsán el akartam érni, az sajnos nem sikerült.

Mit tekint a legnagyobb szakmai eredményének?

Rájöttem arra, hogy volt egy gazdálkodási forma, az ártéri gazdálkodás, amelyet nem ismertek el a felsőbb rétegek, az urak. A paraszt ugyanis tizedet adott, amiből a földesúr nem tudott meggazdagodni, nekik áru kellett, emiatt kellett a marha még a 13. században. A gabonatermesztés érdekében megszüntetett ártéri gazdálkodás azonban több értéket termelt, mint a későbbi gazdálkodási formák. Nemcsak nálunk, Ázsia több területén is alkalmazták és mindenhol tönkrement az árutermelés következtében. Amikor az emberi közösségek elveszítik együttműködésüket a szegényebb rétegekkel, nemcsak a társadalom esik szét, hanem a természettel való viszonyuk is megváltozik, csorbul, elpusztul. Ez a világon mindenhol így van.

Az ártéri gazdálkodásról szóló könyvem már harmadik kiadását érte meg – büszke vagyok rá, hogy érdeklődésre talált ez a téma. Azt tartom a legfontosabb eredményemnek, hogy tudományosan igazolni tudom: a paraszti hagyományban rejlő tudásra és tapasztalatokra az élet minden területén szükségünk van. Ha ezt nem tudjuk hasznosítani valamilyen formában, akkor nemcsak a magyarság, hanem az emberiség is kipusztul. Nem szabad ezt az értékrendet leváltani egy profitorientált világra. Vissza kell térni egy olyan társadalomhoz, amelyben az emberek egymás iránt szolidaritást vállaltak és szeretetben éltek, különben saját létünket veszélyeztetjük. Minden rivalizáló társadalom szétszakad, elaprózódik és elpusztul: nem az ellenség végez vele, hanem saját magát teszi tönkre. Nem egy birodalom jutott már erre a sorsra.

Második cikk a Mandinerről.

A hazafiságról beszéltem, és ezt kigúnyolták – Andrásfalvy Bertalan a Mandinernek

2021. március 3. 12:01

Írta: Maráczi Tamás

„Még el sem mondtam, mit akarok, már tüntettek ellenem.” A rendszerváltás utáni és a mai kultúrharcokról, valamint a magyarság sorskérdéseiről is kérdezzük Andrásfalvy Bertalant, Antall József egykori kultuszminiszterét, aki idén lesz 90 esztendős. Szerinte a kultúrpolitikai vitákban „szakmai érveknek kellene előtérben lenniük, illetve annak, hogy milyen elkötelezettség van egy ügyben a nemzet iránt”. Nagyinterjúnk!

Andrásfalvy Bertalan (1931) az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritusa, az Antall-kormány egykori művelődési és közoktatási minisztere. Az 1960-as évektől kezdve muzeológusként, majd néprajzkutatóként dolgozott, többnyire Pécsett. 1988-ban csatlakozott az MDF-hez, a szervezet pécsi elnöke lett. 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő, 1990-től 1993-ig művelődési és közoktatási miniszter volt. 2005-ben kilépett az MDF-ből, és csatlakozott a Lezsák-féle Nemzeti Fórumhoz. 1993 és 2001 között a JPTE (később PTE) egyetemi tanára volt. Részt vett a Százak Tanácsa munkájában, amely a nemzeti sorskérdésekről stratégiai állásfoglalásokat készített.

***

Ott volt az 1985-ös monori találkozón, majd az 1988-as második lakiteleki találkozón. Milyen kapcsolatrendszer mentén tudott az ellenzéki kezdeményezésekről?

Mindig is érdeklődtem a népi írók iránt, hasonló gondolkodásuk volt, és személyesen ismertem Illyés Gyulát, Sinka Istvánt, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy egy nemzeti mozgalomhoz csatlakozom. Még ezen események mellett itt, Pécsett alakult egy értelmiségi klub, ahol politikai kérdésekről is szó volt. Illetve ott voltam a Bibó-könyv szerzői között, a többi szerző többségével ismertük egymást, volt kapcsolatunk és találkoztunk is.

1988-ban csatlakozott az MDF-hez. Amikor a párttá alakuló mozgalom elnököt választott, ön nem szavazott Antall Józsefre, pedig még az egyetemről ismerte. Miért nem?

Nem emlékszem már erre, őszintén mondom. Valóban az évfolyamtársam volt, ismertem, és nem volt kifogásom ellene, de másra gondoltam. Nem gondoltam, hogy ő alkalmas arra a feladatra, hogy politikus legyen. Meglepődtem, amikor az elnökségért indult.

Ön az MDF népi, Antall a kereszténydemokrata szárnyához tartozott. Ez is benne volt a távolságtartásban?

Nem mondanám őket kereszténydemokratának, inkább az volt a különbség, hogy ők az SZDSZ-szel kiegyezésre törekedtek. Paktumot kötöttek – Antall sok esetben nem az én elképzeléseim szerint kötötte a szövetségeit, illetve viszonyult a környezetéhez.

A kormányozhatóság érdekében köttetett meg a paktum. Ön szerint anélkül is tudott volna működni, hatékonyan cselekedni az Antall-kormány?

Nézze, Pécsett az ellenzéki társaságban az MDF és az SZDSZ együttműködött, megegyeztünk, hogy mindig azokat a jelölteket fogjuk támogatni, akik az adott választókerületben a baloldali jelölt ellenében eséllyel többséget tudnak szerezni, a két párt jelöltjei egymás javára visszalépnek ennek érdekében. Egymást támogattuk annak érdekében, hogy legyőzzük a szocialistákat. Ott helyben ez volt a megállapodás. Mi ehhez tartottuk magunkat, de az SZDSZ végül olyan MDF-es jelölttel szemben is indított saját jelöltet, akinek nagyobb esélye volt a győzelemre.

A kormányalakításkor állítólag Antall sem önben gondolkodott, amikor a kultuszminiszteri posztról volt szó, hanem Katona Tamásban. Egy visszaemlékezésében ön azt mondta, hogy azon dőlt el a dolog, hogy Csengey, Csoóri és Csurka önt javasolta. Ismerték önt?

Én akkor nem tudtam, hogy engem javasoltak. Mind a hárommal jóban voltam, és már korábbról ismertem őket. Volt kapcsolatom Csoórival, Lakiteleken beszélgettem Csurkával, Csengey pedig szekszárdi volt, én pedig egy ideig Szekszárdon dolgoztam. Korábbi ismeretségeim voltak velük, de különösebb közeli kapcsolatban egyikkel sem voltam soha.

Nem volt meg a bizalmi viszony a miniszterelnök és ön között. Csupán annak tulajdonítja, hogy Antall egyes ügyek kezelésében más véleményen volt, vagy esetleg személyes okoknak is?

Csak politikai okai voltak ennek, személyes konfliktusaink nem voltak. Amikor kormánytag lettem, és elmondtam egyes ügyekben a véleményemet, ő sokszor nem fogadta el. Talán nem azért, mert antipatikus voltam neki, hanem mert neki más elképzelései voltak az SZDSZ-szel kötött paktumról.

Egy életinterjúban azt nyilatkozta, hogy Antallal két-három nagyobb összeütközése volt, ezek a témák pedig a következők: a kisiskolák megszüntetése, aztán az, hogy ön be szerette volna vezetni a kötelező vallásismeretet és erkölcstant, illetve az, hogy az akadémikusok és egyetemi oktatók tudományos minősítését felül akarta vizsgáltatni. Emiatt váltotta le végül a miniszterelnök, vagy más okok játszottak közre?

A leváltásomat Antall nem indokolta meg. De tény, hogy a kisiskolák bezárásával nem értettem egyet. A kötelező vallásismeret és erkölcstan bevezetését pedig még az egyház egyes képviselői is ellenezték, pedig én nem azt akartam, hogy gyerekeket katolikussá, evangélikussá, baptistává vagy zsidóvá neveljenek az iskolákban, hanem hogy ismerjék meg az emberiség történetének ezt a fontos összetevőjét, a vallást, az Istennel való kapcsolatot, és ezt az tanítsa mindenhol, akinek az ehhez szükséges teológiai végzettsége éppen van. Ha egy kis faluban református lelkész van, akkor ő, ha katolikus van, akkor pedig az. Tehát nem lett volna szó arról, hogy valakire is rákényszerítettek volna egy felekezeti tanítást, hanem egy erkölcsi és vallástörténeti ismeretet adtak volna át. Antall ezt nem támogatta.

Az akadémikusok és egyetemi oktatók „átvilágítása” is nagy ellenállásba ütközött.

Igen. Akkoriban olyan akadémikus is előfordult, akinek nem volt elvárható egyetemi végzettsége sem. A lényeg az, hogy volt egy rendszer Európában, ennek keretében bizonyos tudományos szakok összefogtak, és ha valamelyik országban egy professzort kineveztek, akkor a többi országban élő szakmabeli professzorokat, tudósokat megkérdeztek róla, függetlenül attól, hogy egy szocialista vagy egy nyugati országban éltek-e. Emlékszem, egy finn professzor kinevezéséhez anno még Ortutay Gyula véleményét is kikérdezték. Én ezt a rendszert akartam visszaállítani. Nem boszorkányüldözés lett volna, hanem az, hogy a professzorokat nemzetközi elbírálással nevezzük ki akadémikusoknak. Bakos István kollégám fel is vette a kapcsolatot angol, luxemburgi, francia és más egyetemekkel, miniszterekkel és tudományos emberekkel – elő volt készítve a reform, és meg is voltak hívva ezek a külföldi emberek, de egyszer csak Antall kijelentette, hogy ezt nem csinálhatom. Vitába keveredtünk, és bár nem emlékszem pontosan az érvelésre, de valami olyant mondott, hogy „nem lehet, mert nincs benne a paktumban”. Én azonban a paktum tartalmát nem ismertem.

A beígért „tavaszi nagytakarítás” elmaradt, az ön tárcája alá tartozó kultúra területén is.

Hadd tegyek egy megjegyzést: a korabeli ellenzéki újságokban Antallt és a kormányt gyalázó vagy negatív színben feltüntető cikkek miatt bekérettem az egyik politikai napilap vezetőjét, egy német embert – akkor azt a lapot és más lapokat is egy német cég vásárolta meg. Felelősségre vontam ezt a vezetőt, hogy míg Kohl és Antall nagyon jóban vannak egymással, ez a német tulajdonlású lap keményen támadja a kormány tagjait és politikáját. Erre az illető azt válaszolta, hogy ez azért van, mert ezeket az orgánumokat olcsón fel tudták vásárolni, de az eladó egyetlen feltétele az volt, hogy a „Mannschafton” nem szabad változtatni. A tulajdonos megváltozott, de a régi újságírók maradtak. Ezt nagyon furcsának találtam, és ennek ismert következményei lettek a közéletben.

Ön át akarta alakítani a kultúra finanszírozását, meg akarta törni az állampárti befolyást és a régi személyi kapcsolati hálót a szektorban. Milyen körülmények miatt nem történhetett ez meg?

Nagyon nehéz volt átlátni ezt a területet. Még ki sem mondtam, hogy mit akarok csinálni, máris diákok tüntettek a minisztérium előtt, „Andrásfalvy-veszedelemről” beszéltek. Még el sem mondtam a programomat. Pedig a program első pontja az volt, hogy a pedagógus karban senkinek sem kötelező olyan dolgot mondania, amiben nem hisz. Mindenki a hite és meggyőződése szerint tanítson, de törekedjen az objektív igazság közlésére. Nem követeltem meg, hogy csak marxista lehet egy tanár, vagy csak katolikus, vagy evangélikus. A magyar tanügyben a legnagyobb átok az volt, hogy a tanárok nem taníthatták azt, ami a meggyőződésük volt, hanem amit a párt előírt.

Önt akkor egy nacionalista, klerikális figurának állították be, ezt szajkózta a média is. A kormánynak nem volt elég kommunikációs felülete saját álláspontja kifejtésére, a rágalmak semlegesítésére.

Voltak olyan politikusok, akiknek az volt akkor a véleményük, hogy „az Andrásfalvy, a bő gatyájú karikás ostorral fogja a gyerekeket a misére hajtani”. És ezen röhögtek, meg is írta akkor a Magyar Narancs. Olyan dolgokat hoztak fel, amiket nem is mondtam. Az egyetem konferenciatermében, a Múzeum körúton a meghallgatásra meghívtuk a tanárok képviselőit, a szakszervezetet, és elmondtam a fentebb mondott elvemet, valamint azt, hogy nem szabad megszüntetni a kisiskolákat – még akkor sem, ha osztatlan osztályok vannak, hogy ne kelljen a gyerekeket utaztatni órák hosszat. A beszédem után lehetett kérdezni, az első kérdést egy szakszervezeti vezető tette föl, azt kérdezte, hogy: „Mondja, miniszter úr, mikor mond le?”. Ilyen szellemiség volt. Székesfehérváron ugyanez történt: még el sem mondtam, mit akarok, már tüntettek ellenem.

Baloldali kulturális hegemónia volt még sokáig – érdekes módon ma már ezt sokan vitatják. Az volt? A baloldali kulturális-politikai narratívák túlsúlya volt jellemző?

Igen, ez így volt. Én így emlékszem. A kultúra minden területén így volt, vagy akár a rádióban is. Egyszer a rádióban azt hangoztattam, hogy az igazi magyar történelemnek megfelelően többet kellene törődni az ifjúság magyar öntudatának a nevelésével, és ilyen műsorokat kéne csinálni. A művészeti oktatást pedig vissza kellene állítani nagyobb súllyal az iskolákban, mert a hazafiságot nem matematika vagy fizika órákon tanítják, hanem a történelem vagy a magyar órákon. Ahhoz, hogy valaki ragaszkodjon a hazájához, a történelmet és a magyar irodalmat nemcsak tanulni kell, de gyakorolni, énekelni, táncolni is; részt venni a közös kulturális eseményeken. Ilyeneket mondtam ott, és ezt kigúnyolták.

A régi paraszti kultúrában nem hangversenyre vagy színházba jártak, hanem akinek fájdalma vagy öröme volt, az maga énekelte el, táncolta el, vagy maga faragta, hímezte azt a tárgyat, amivel szeretetét akarta valakinek kifejezni. A művészet teremtésének örömét vissza kellene adni minden egyszerű embernek, mert az nem csak szórakozás, a szabadidő eltöltésének egy módja; a művészet leginkább életszükséglet, az emberi kapcsolatok, a közösség, a szeretet kifejezésének eszköze. Hiányára vezethető vissza az elmagányosodás, elvándorlás, öngyilkosság, válás... stb.

A 2010-es kormányváltás óta nagy változások történtek a kultúra és az oktatás területén is: az ellenzék „egész pályás” letámadást emleget, a médiaviszonyok és a kulturális intézményrendszer átalakulását az állam által felülről irányított mesterséges, néhol erőszakos beavatkozásnak látják. Ön is?

Nem egészen. Bár nem látom kifogástalannak az állásfoglalásokat, de nem úgy látom, hogy itt egy ideológiai diktatúra lenne. Számomra nem az a felháborító, ha valaki más nézeteket vall, hanem ha valaki azért kap funkciókat, mert hűséges valakihez. Vagyis nem a tehetsége, a hozzáértése, a kapacitása alapján kapja meg a rangját, hanem azért, mert engedelmes híve a pillanatnyi igényeknek.

A kulturális harc jelképes színtere az SZFE körüli huzavona. Világosan látszódnak itt a törésvonalak, a két tábor szakmai és legfőképp politikai vonatkozású ellentétei. Emlékezteti ez a helyzet a régi urbánus-népi ellentétre?

Hát, ebből a szempontból ezt még nem elemeztem. Én csak azt sajnálom, hogy olyan kérdésekben, amelyekben megegyezés révén az ország javát kéne szolgálni, veszekedés van. Ez előfordult akkor is, és a jelek szerint most is. Ezek a dolgok a másik ember lejáratásáról szólnak, nem a szakmáról. A kultúrpolitikában nem szabad ilyen személyes dolgokkal előjönni, a lényeggel kellene foglalkozni. Van „damaszkuszi út”, és tehetséges emberek is megjárták azt – nem arra való a politika, hogy egymást gyalázzuk. A szakmai érveknek kellene előtérben lenniük, illetve annak, hogy milyen elkötelezettség van egy ügyben a nemzet iránt. Támogatja-e a nemzeti érzés fejlődését, a hazafiságot, vagy éppen a cinizmust, a nihilizmust.

A kulturális harc másik újszerű és szintén szimbolikus jelensége a Meseország mindenkié nevű gyerekkönyv körüli vita. A mesekönyv kisebbségek szemszögéből értelmez újra népmeséket, a bírálók szerint ez homoszexuális érzékenyítés gyerekek számára. Mi a véleménye?

A régi meséknek komoly funkciójuk volt az erkölcsi nevelésben, a férfi és női hivatás kialakításában. Ezért a genderelméletet hirdető meséket elítélem, nem tartom a gyerekek boldogságát vagy a nemzet ügyét szolgálónak. A mesékben azt kell hangsúlyozni, hogy egy szegény, harmadik királyfi, vagy egy kis kanász is tud boldogulni: ha nemes és jó, akkor király lehet. Azt a mesét, amely a teremtett emberi nemet, a családot bármilyen formában gyengíti, nem tartom elfogadhatónak.

MMA, Klik, MTA, PIM, SZFE...stb. Mi az átfogó véleménye az Orbán-kormányok kultúrpolitikájáról?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert ha van véleményem, amely nem egyezik a kormány véleményével, azzal én még nem leszek gyurcsányista. Ha kritikát mondok, akkor besorolnak a destruktív ellenzékhez. Tehát nincs igazi vita, kulturális kérdésekről sem. MTA, egyetemek átszervezése, és így tovább. Ezeket az ügyeket jobban át kellett volna beszélni, több előzetes vita kellett volna a vezető kutatók, professzorok bevonásával. Több véleménycsere, több szabadabb vita – ezt szeretném látni. Illetve a pedagógusok és az orvosok anyagi megbecsülése kellene, mert mindkettő nagyon fontos hivatás: az egyik a lelki, a másik a testi egészségért felelős.

Nagy figyelem kíséri a magyar őstörténeti kutatásokat, a Magyarságkutató Intézet tevékenységét. A Hunyadi-család és több magyar király genetikai meghatározása, az Árpád-ház forrásvidékének vagy a magyarok őseinek kutatása, a vitát kiváltott A pozsonyi csata című animációs film. Néprajzosként izgalmasnak látja ezeket?

Sok egyoldalúság van. Nem tartom feleslegesnek, de nem tartom fontosnak sem. Fontosabbnak érzem, hogy a magyar nép igaz történetét megírjuk. Egy nemzetet nem a vére határozza meg, hanem a kultúrája. Azt pedig ugyanúgy tanulni kell, mint a nyelvet. Nagyon fontosnak találnám, hogy azoknak a kis népeknek a művészetével foglalkozzunk, amelyek a magyar rokonságot vallják. Ezeknek a kultúráját kellene megismerni. Hadd említsem meg Máthé Lajos nevét, aki ötször-hatszor járt Belső-Mongóliában, Ujguriában, Kazahsztánban, körülbelül 600 olyan könyvet írt össze, amelyek a rokon népek irodalmát tartalmazzák. Több mázsa ilyen könyvet hozott haza, ezek kínai, arab, cirill vagy kazah írással készült könyvek, és ezekből állított össze egy bibliográfiát, amelyben ezen könyvek tartalmát magyarul ismerteti. Ez a gyűjtemény páratlan.

Tavaly a centenáriumon sokakat megleptek Trianonnal kapcsolatos gondolatai, miszerint a történelmi Magyarország szétesésének súlyos belső okai, magyar felelőssége is van. Ez a szembenézés még nem történt meg. Ha megtörténne, a trianoni trauma jobban feldolgozható lenne?

Persze. Mert a trianoni trauma végső következtetése az, hogy ha összetartottunk volna, akkor ez nem történt volna meg. A magyarság a két nagyhatalom közötti vergődésében hol az egyik, hol a másik uralma alá került. De még fontosabb, hogy a gazdag nemesi réteg érdekei minden más magyar érdeket elnyomtak – ennek irodalma van. Egy példa: az erdélyi földesurak elkergették magyar jobbágyaikat, és betelepítették a románokat. Vagy: a magyar kormány megszüntette a keresztényszociális mozgalmat, amely Nyugat-Európában jótékony hatással volt a politikára. Azon sem kell csodálkozni, hogy egyedül a nyilasok és a kommunisták álltak ki a földreform mellett. Mária Terézia idejében a nagybirtokok és azoknak az árutermelésből befolyó profitját nézték, és közben tönkre ment az ország, hárommillió koldus lett, és másfél millió kivándorló.

Földosztás elmaradása, nagybirtokrendszer aránytalansága – sokszor beszél erről. Miért érzi ezt a legnagyobb fejlődést gátló tényezőnek?

Mert ez tönkreteszi a földet és a társadalmat. A falu kipusztul. Az a föld, amelyen azokat a növényfajtákat termesztik, amelyek a legtöbbet termik, ahol olcsón olyan vegyszerekkel dolgoznak, amely a méheket is kiirtja, egyoldalúvá teszi a mezőgazdaságot, csökken a termőmennyiség.

Nem szabad a rövid távú profitért gazdálkodni, hosszú távra kell gondolkodni, ahogy a parasztok tették régen.

„Adjanak 15-20 hektárt a nagybirtokosok a falunak, hogy ott biogazdaságot lehessen kialakítani!” – írta egy kiáltványban. Miért lenne ez előremutató?

Azért, mert a magyar éghajlat, a megfelelően kezelt föld a világon egyedülálló minőséget tud létrehozni. A középkorban közmondásos volt a magyar gyümölcs, zöldség – nekünk nincsenek olajmezőink, sem kiterjedt erdőink, nekünk ez az, amiből egyedülállók tudnánk lenni. A nagybirtokrendszer nem tudja kiaknázni ezeket az adottságokat, mert pusztítja a földet. Azt a vizet, amely szétterítve megtermékenyítette egykor a Kárpát-medencét, ma lefuttatjuk a Fekete-tengerbe.

A magyar vízgazdálkodás ma is modellértékű. Ha a Földön a jövőben kiélesedik a harc az ivóvízért, Magyarország adottságai még inkább fel fognak értékelődni. Hogyan bánunk a vizünkkel?

A 18. századra ármentesítéssel egy magas színvonalú vízgazdálkodást tettek tönkre. A középkori források regéket írnak a magyar mezőgazdaság teljesítményéről, sőt, a kora középkori források a magyarokról azt írják, hogy csatornáik vannak, és fejlett mezőgazdaságuk. A karakórumi, a Szir-darja-i, kambodzsai vízgazdálkodás nagyon hasonló volt ahhoz, amelyet itt, Magyarországon is használtak, de végül tönkre tettek. Ez egy több ezer éves tudás volt – a lényege az volt, hogy együtt kell működni a természettel. A kiáradt folyók vizét hasznosították, és nem gátak közé szorították, mint most is; lekergetik a Fekete-tengerbe több száz tonna trágyát érő hordalékkal együtt, ami azelőtt itt maradt és szétterült. A régi árvízgazdálkodás visszaállításával egyedülállót lehetne tenni.

Mik ma a magyarság legnagyobb sorskérdései?

A fiatalság magyarságának, hazafiságának felébresztése, hogy a fiatalok ne csak a saját sorsukért tanuljanak, dolgozzanak, hanem hogy a magyarság sorsán is javítsanak. Ez ugyanis az ő felelősségük is. Fontos az ő itthon tartásuk is a nemzeti művészeti neveléssel, a népet is érintő, igazi történelem tanításával, és nagyon fontos az ezt tanítók megbecsülése.

fotó: Andrásfalvy Boróka, Andrásfalvy Bertalan, MTI

kapcsolódó:

Andrásfalvy Bertalant méltatja Schiffer András

2021. március 3. 17:43

Posztot írt Schiffer András a Mandiner mai, Andrásfalvy Bertalannal, az Antall-kormány kultuszminiszterével készült interjúja kapcsán.Az LMP egykori alapítója a következőket írta: 

„Andrásfalvy Bertalan a rendszerváltás utáni kormányok egyik legtisztább lelkű minisztere. A legenda szerint, hivatalban levő miniszterként, saját maga baktatott le a sarkon levő postahivatalba, hogy személyes leveleit feladja: nem akarta közpénzen, hivatalnokokkal intéztetni személyes ügyeit. Ilyen is volt.

Ma azt mondja a nagybirtokrendszerről: »Mert ez tönkreteszi a földet és a társadalmat. A falu kipusztul. Az a föld, amelyen azokat a növényfajtákat termesztik, amelyek a legtöbbet termik, ahol olcsón olyan vegyszerekkel dolgoznak, amely a méheket is kiirtja, egyoldalúvá teszi a mezőgazdaságot, csökken a termőmennyiség. Nem szabad a rövid távú profitért gazdálkodni, hosszú távra kell gondolkodni, ahogy a parasztok tették régen.«

Elmondhatatlanul szégyellem magamat azért, hogy '90 őszén, első éves egyetemistaként boldogan gúnyoltam, tüntettem ellene a Szalay utcában.”

Autóbontók állami tönkretétele (2023. 10. 29.)

Így éri el a kormány, hogy tízszer többet kelljen autóra költeni, és ezért dolgozni.

1. Nem lehet többé egyszerű autót kapni. A Trabant, a régi (kocka) Fiat Panda és a rendszerváltás utáni első Suzuki (Antall kormány) még az volt, bár utóbbit már úgy tervezték, hogy családi vállalkozás többfunkciós járműjének ne legyen jó, csak utazásra. Ma már minden luxus kötelező tartozék (légzsák, klíma, motoros tükör, ledes lámpák). Mellesleg az autók tele vannak mérgező és veszélyes hulladékká váló műanyaggal. Már egy kárpit se egészséges textil.
2. Megtiltották az autók forgalomból kivonását, így nehezebb lett az alkatrészbeszerzés, tárolás. Megnehezítették vagy ellehetetlenítették a külföldi autók, alkatrészautók behozatalát, az átírást, a motorcserét.
3. Közútjainkon a veszélyes kátyúk és a rázkódós útminőség állandó gondos fenntartásával és a sózással elérik a karosszériák teljes tönkretételét (a városi fák, hidak, állatok tappancsának károsodását is), valamint a futómű alkatrész-kereskedők, szervizek extrahasznát.
4. Az állampolgárok közös pénzéből (adóból) támogatják a leggazdagabbak villanyautózását. Maga a villanyautó
5. A kukorica benzin (etanol) azon túl, hogy lehetetlenné teszi az egészséges élelemtermelést, ivóvízhez jutást, tönkreteszi az autómotorokat, kerti gépeket.
   „a kukorica-etanol üzemanyagként való alkalmazása valószínűleg nagyobb mértékben járul hozzá a globális felmelegedéshez, mint a benzin, azaz nem zöld energia”; „az USA-ban természetvédelmi területeket is termesztésbe vontak.” (agroinform.hu)
6. Az idei törvénnyel bezárják az autóbontókat, sokkal drágábbá vagy lehetetlenné téve a hiányzó alkatrészek beszerzését, óriási értéket is megsemmisítenek ezzel, és óriási pazarlást hoznak létre. A nagy szakértelmű autóbontós embereknek meg tönkreteszik az életét.
   Hasonlóan ehhez: Pár éve megtiltották az utcára kihelyezett lomtalanított tárgyak elvitelét, de csak a tisztességes állampolgároknak. A fém és más maffiák cége továbbra is óriási pazarlással teszi tönkre ezeket az értékeket. Utcavásár hazánkban nem létezik.
   Szintén néhány éve MÉH-ből fémtárgyakat (vissza) vásárolni tilos. A lopott árut beveszik, de a károsult meg se nézheti, vissza se vásárolhatja. Rengeteg érték (gépek szerszámok) megy itt is veszendőbe. Egyedül a kinai piacból és fegyvergyártásból élő fém-milliárdosok járnak jól.

Mi lesz a következő haza-áruló, kisemmiző lépés?

Az emberi CO2 okozta klímaváltozás: fantom (2020. 12. 06.)

A Magyar Nemzet LUGAS 2020. december 5-i száma alapján.

'Felelet'

Sok év semmitmondás és unalom után ebbe a lapszámban váratlanul sőt csodálandó módon érdekes és fontos írások kerültek bele.

1: Nem csupán kirakat - A Budapest Világörökségéért Alapítvány  munkájáról - Tóth Ida

2: Kevesebb gát, több lazac - folyami gátak bontásáról az USA-ban - Regényi Huba

3: Hulhumale És Viligili - az üvegházhatás humbugságáról - Szarka László Csaba

4., ráadás (érdekesség) Organikus vagy modernista - Szövényi Anna

Az első három írás olyan témájú és tartalmú, mely legalábbis az elmúlt 26 év hatalmasságai által a tiltott kategóriába tartoznak. Nem is jelent meg ehhez hasonló írás évtizedek óta. Most miért?

(Bár most sok minden történik, nem csak a vírus és a bevándorlás. Harminc év után kiderült, hogy egy, az egész országot vezető és Európában minket képviselő képviselő (Szájer) úr bennfentes társaival együtt hazudott az országnak. Csak mi tízmilliónyian nem tudtuk, kire szavazunk. És zsarolható is volt így mind itthon, mind külföldön - ki tudja miként módosította ez cselekedeteit. Ahogy a budai polgári-nemzeti környezetbe az MDF-es képviselők helyére beerőltetett Pokorni Zoltánról szép lassan, előbb (2002) kiderült, hogy apja kommunista ügynök, majd 2019-ben, hogy nagyapja nyilas volt. Sok-sok titok lassan fényre derül.)

Ebben az írásban a harmadik cikkről:

" A Maldív szigeteken... 2009-ben... azzal riogattak, hogy hét év alatt elsüllyed..."

Nils-Axel Mörner (1938-2020) svéd geofizikus... 2009-ben 20 cm-rel alacsonyabb volt a vízszint, mint az előző száz évben... szélsőségesek kivágták a parti fát, ami létével cáfolta a szintemelkedést... " "igyekeztek elhallgattatni és lejáratni"

"Antarktisz nagyobb részén nem fogy, hanem hízik a jég... Rónai András (1906-1990) volt barátja..."

"az óceánok mélyét... a Nap-Föld kapcsolatokat... megdöbbentően kevéssé ismerjük..."

"A klímaváltozás, sőt teljes földi létünk a természet egészétől függ:"

"A járvány alatt (a leállások ellenére) tovább nőtt a CO2"

Attenborough hazudott filmjében, a rozmárok nem a klímaváltozás miatt lettek öngyilkosok, hanem jegesmedvék támadásától menekültek.

"súlyosabb bűn az embereket reménytelenségbe taszítani"

'Felelet':

Legalább húsz éve szajkózza a politika, az oktatás és a sajtó az üvegházhatást. Csoda, hogy kormánylapban, vagy bármilyen banki tulajdonú lapban le mernek közölni egy ilyen cikket. Vajon elhallgatják, vagy agyagba döngölik? Sokak szerint az üvegház politika csak egyfelől üzlet, másfelől figyelemelterelés a valóban veszélyes környezetszennyezésről, mint a reklámok által felfokozott fölös fogyasztás, a tervezett avulás miatti szemétgyártás, a vegyipari élelem és víz, az atomszenny stb.

Az értékeinket védtem – Márfi Gyula püspök (2022. 08. 08.)

Cikkajánló:

Heti Válasz válaszonline

Élő Anita

Nem az érsek urat támadtam, az értékeinket védtem” – ezért kell Márfi Gyulának távoznia Veszprémből

részletek:

A székesegyház tervezett átalakítása először is szakmai kérdés. Mivel én nem vagyok szakértő, kénytelen vagyok ismert és elismert szakemberekre hivatkozni. Ezek közt vannak a már említett május 26-i konferencia előadói is, mint például Rainer Péter Ferenczy Noémi- és Reitter Ferenc-díjas építész, műemlékvédelmi szakember; Gy. Lovassy Klára, a Magyar Építőipari Múzeum nyugalmazott igazgatója; Prokopp Mária Széchenyi-díjas művészettörténész, az ELTE professzor emeritája; Gopcsa Katalin művészettörténész; Veszprém korábbi műemlékvédelmi felügyelője, a Forster Gyula-díjjal kitüntetett Németh Katalin, és mások. Szerintük az üvegfestményeket nem szabad eltávolítani, a díszítőfestményeket pedig restaurálni kellene, nem fehérre lekenni.

A szeretet. A búcsújáró helyek kegyszobrai és kegyképei között egy sincs, amelyet Michelangelo, Raffaello vagy más hozzájuk fogható művész készített volna. Mégsem cseréljük le vagy dobjuk ki, mert a hívek áhítata és szeretete övezi őket.

Hogyan emészti meg, hogy kormányzati támogatásból rakják ki az 1956-os forradalom után a székesegyházból eltávolított Badalik Bertalan püspök által megrendelt üvegfestményeket, mázolják le a falfestményeket, tüntetik el az oltárt, amelynél Mindszenty bíboros veszprémi püspökként misézett?

A 2015-ös párizsi terrortámadás idején, amikor a Charlie Hebdo című lap meggyilkolt karikatúristái miatt mindenki azt mondta magáról: „Je suis Charlie”, én akkor is azt mondtam, nem vagyok Charlie, mert a fegyveres erőszak rettenetes, elítélem, nem menti semmi, de abban az újságban borzalmas dolgokat írtak, rajzoltak a Mennyei atyáról és Mohamedről is. 

Visszatérve a veszprémi történésekre. Ha ön nem ért egyet a székesegyházzal kapcsolatos tervekkel, június közepén miért állt ki mégis Udvardy érsek úr mellett, és írta alá, hogy az őt ért „nemtelen támadások” az egyház egysége ellen is irányulnak? 

– Az érsek atya két diakónust pappá szentelt, őket még én vettem fel a szemináriumba, egyiküket római tanulmányútra is kiküldtem. Mi sem természetesebb, hogy a szertartás végén az újonnan szenteltekről készül egy közös kép a szentelő püspökkel és a jelenlevő papokkal. Közvetlenül a szertartás kezdete előtt, Takáts István érseki helynök úr bejelentette, hogy ez demonstráció lesz érsek atya mellett, akit „nemtelen támadások értek”. Így lett a csoportképből demonstrációs dokumentum. 

– Tönkretette volna az ünnepi pillanatot, ha ön nem vesz részt a fotózáson. Értjük, de miért írta alá a nyilatkozatot?

 –A nyilatkozatról semmit sem tudok. Nem is láttam. (lásd legalul)

Az nem nevezhető nemtelen támadásnak, hogy valaki konferenciát szervez a székesegyház üvegablakainak és falfestményeinek védelmében.

...A felfüggesztett paptestvérek a szembemiséző oltárt is kidobták, és a koronavírus járvány súlyos szakaszaiban – a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és az érsek úr rendelkezése ellenére – nem voltak hajlandóak kézbe áldoztatni. Makacsságukat nem lehet igazolni, hiszen a kézbe áldoztatás közelebb áll az első szentmisékhez. Jézus sem az apostolok szájába tette az átváltoztatott kenyeret, hanem azt mondta: „Vegyétek és egyétek!” 

– Bár a hívek egy része értetlenül fogadta a döntést, de az érseknek igaza van? 

– A felfüggesztések jogosak voltak, de talán meg kellett volna próbálni az atya és az idősebb testvér szeretetével kísérletet tenni a meggyőzésükre.

 – Hány pap közül függesztett fel négyet? 

– Emlékeim szerint 104 aktív pappal adtam át az érsekséget, most csak 86 van.

 'Felelet':

A járványhisztéria ellen fellépő papokat meg lehet érteni, hiszen az utasítások betartásával ők is a kötelező oltás és a félelemkeltés propagandistái lettek volna, ezzel mintegy egyetértve a templomok bezárásával is. A nemzetközi és hazai hatalmak járványhazugsága a rettegtetés, a bezárás, az öregek és betegek tönkretételén túl, többek között sajnos a pápa hathatós segítségével sokmillió, vagy százmillió ember  kényszerű beoltásához, betegségéhez, halálához vezetett, vezethet.

 A teljes riport:

Udvardy György, Veszprém harmadik érseke levélben szólította fel elődjét, Márfi Gyulát, hogy a nyár folyamán költözzön el Veszprémből, lényegében azért, mert zavarja őt hivatali teendőinek ellátásában. A királynék városában általános döbbenet fogadta, hogy az emeritus érsek távozni kényszerül, és vasárnap esti búcsúmiséjén sem jelentek meg az egyházmegye elöljárói. Az érsekség korábban nemtelen támadásnak nevezte a hívek tiltakozását az ellen, hogy a 39 milliárdos állami támogatásból el akarják távolítani a műemlék székesegyház festett üvegablakait, neogótikus oltárát és lemeszeltetnék a falfestményeket. Márfi Gyula a nyilvánosság előtt eddig hallgatott, most először beszél távozásának okairól.

– Igaz a hír? Búcsúzik Veszprémtől?

– Igen, augusztus 14-én lesz 25 éve, hogy II. János Pál pápa kinevezett veszprémi érseknek, de az évfordulót már nem tudom itt megünnepelni, mert elköltözöm Szombathelyre. 

– Szeretnénk megérteni, mi történt. 75 éves volt, amikor Ferenc pápa nyugdíjazta, és kinevezte az addigi pécsi püspököt, Udvardy Györgyöt Veszprém érsekének. Három éve történt mindez, és kívülről úgy látszott, örömmel fogadja az utódját. 

– Így is volt. Rögtön be is szerettem volna vonulni a veszprémi várban levő papi otthonba, abba a lakrészbe, ahol az elődöm, Szendi József érsek úr korábban lakott. 

– Veszprém első érseke.

– Igen, Udvardy érsek úr azonban azt mondta: az a lakrész érsekhez nem méltó, bővíteni, komfortosítani kell. A sok millió forintos beruházás miatt fél évig, 2020 márciusáig várnom kellett a költözéssel. 

– Udvardy érsek úr tavaly meglátogatta az új otthonában, felköszöntötte a névnapján. Még akkor is úgy nézett ki, mintha minden rendben volna. 

– Igen, de a beköltözés után egy évvel kiderült: az érsek úr meg kívánja szüntetni a veszprémi várban a papi otthont. 

– Benne a sok millióból felújított apartmannal? Miért? Úgy tudom, megszokott, hogy a székesegyházak közelében vannak a papi otthonok, mert így a nyugalmazott atyák segíthetnek a misézésben, gyóntatásban. Győrben is így van.

– Szombathelyen is, és Veszprémben is így volt eddig. Éppen egy éve mindannyiunknak el kellett hagynunk a papi otthont, mert abból az érsek úr zarándokszállást és lelkigyakorlatos házat akar kialakítani. 

– Nincs elég egyházi ingatlan erre a célra a Várban, amely attól olyan különleges, hogy néhány létesítményt kivéve csaknem az egész az egyházé?

– Én sem értem, hiszen három új épülettel gyarapodott az érsekség. Ráadásul azóta birtokába került a Gizella Hotel is, de az érsek úr joga erről dönteni. Az idős atyák többsége az általam alapított hévízi Szent Lukács Idősek Otthonába került. 

– Hévíz egy másik megyében van, ráadásul szociális, nem pedig papi otthon. 

– Valóban.

– Nem is örültek az idős atyák, hogy Zalába kell költözniük. Két hete az érseknek írt levelükben már egyenesen az „eltakarításukról” beszélnek, és azt írják: nem ők „bujtogatják” a zúgolódó híveket. Mintha a költözés büntetés lenne. Ön sem ment el Hévízre. 

– Nem, engedélyt kértem az érsek úrtól, és az egyetértésével beköltöztem a Várban levő plébánia káplánlakására.

– Itt beszélgetünk most, de innen is mennie kell. 

– Igen, a múlt hónapban levelet kaptam Udvardy érsek úrtól, és szóban is azt kérte, hagyjam el otthonomat és Veszprém városát is. Költözzem olyan helyre, ahol számomra állandó egészségügyi felügyelet biztosított, és az aktuális egyházkormányzati ügyektől is távolságot tudok tartani. 

– Udvardy érsek „szükséges és egészséges távolságtartást” kért öntől. Túlzottan belefolyt az aktuális ügyekbe? 

– Dehogy folytam bele.

– Valami csak történt. 

– Kitudódott, hogy az érsek úr át akarja alakítani a székesegyházat, el akarja tüntetni a festett üvegablakokat, mondván, nem egységesek, mert újak kerültek a háború alatt megsérültek helyére. Köztük el akarja tüntetni a Szent Mihályt ábrázoló üvegfestményt is

– A bazilika és Veszprém védőszentjéét. 

– Igen, az üvegablak Árkayné Sztehlo Lili elismert és nemzetközi díjakkal is kitüntetett művész alkotása. Az érsek atya le akarja festetni a bazilika díszítő festményeit is, mondván, rosszul lettek restaurálva. Ugyancsak eltünteti a stallumokat is. 

– Vagyis a szentély két oldalán levő ülőbútorokat. 

– Igen, meg a gyönyörű főoltárt is. 

– Egyetért ezzel?

– Nem.

– A közvélemény számára februárban derültek ki az érsekség tervei, de most először hallom ezt öntől. 

– Nem hangoztattam a véleményemet. 

– Mégis úgy gondolja, hogy valójában nem egészségügyi okokból, hanem a véleménye miatt kell elmennie? 

– Két veszprémi civilszervezet, a Hét Domb Egyesület és a Szent Mihály Védegylet még májusban szervezett egy konferenciát a székesegyház értékeiről. Talán az érsek úr úgy sejti, az egész mögött én állok. 

– A tudományos konferencia mögött, amin műemlékvédelmi szakemberek beszéltek a fehér minimalizmus terjedéséről az egyházi építészetben és a székesegyház ablakainak művészi értékéről? 

– Igen. 

– És ön áll? 

– Dehogy, ebből egy szó sem igaz. A Hét Domb Egyesület elnöke személyesen hozta el nekem a konferenciára a meghívót, és rögtön mondtam, hogy nem megyek el. 

– Miért? 

– A meghívóból láttam, hogy a szervezők a székesegyház értékeit akarják a védelmükbe venni, szemben azokkal a szándékokkal, hogy ezeket átmeszelik, eltüntetik.

Nem mentem el, mert nem akartam a nyilvánosság előtt szembeszállni az érsek úr álláspontjával.

Az egyesület elnöke kérésére írtam néhány udvarias sort ezzel az írógéppel, ami ott van ön mellett. Csak annyit, hogy köszönöm a meghívást, sajnos nem tudok részt venni, de szeretettel köszöntöm az előadókat és a résztvevőket. 

– Vastaps. 

– Hogy érti? 

– Vastaps volt a teremben, amikor felolvasták. 

– Ez volt az én bűnöm? Soha nem az érsek urat támadtam, ekkor sem. Csak az értékeinket védtem. 

– Hogyan, ha a nyilvánosság előtt eddig nem szólalt meg? 

– Személyesen megmondtam az érsek úrnak, amit most önnek is. A székesegyház tervezett átalakítása először is szakmai kérdés. Mivel én nem vagyok szakértő, kénytelen vagyok ismert és elismert szakemberekre hivatkozni. Ezek közt vannak a már említett május 26-i konferencia előadói is, mint például Rainer Péter Ferenczy Noémi- és Reitter Ferenc-díjas építész, műemlékvédelmi szakember; Gy. Lovassy Klára, a Magyar Építőipari Múzeum nyugalmazott igazgatója; Prokopp Mária Széchenyi-díjas művészettörténész, az ELTE professzor emeritája; Gopcsa Katalin művészettörténész; Veszprém korábbi műemlékvédelmi felügyelője, a Forster Gyula-díjjal kitüntetett Németh Katalin, és mások. Szerintük az üvegfestményeket nem szabad eltávolítani, a díszítőfestményeket pedig restaurálni kellene, nem fehérre lekenni. Már én teszem hozzá: mikor lesz az érsekségnek ennyi pénze a restaurálásra, mint most, amikor 39 milliárd forint áll rendelkezésre?

– A székesegyház az érsekség tulajdona. Nagyon úgy néz ki, hogy nem a műemlékvédők, hanem az érsek szava a döntő.

– Számomra különösen nehéz kérdés ez. Jogi szempontból a székesegyház nem magántulajdon, ahogy a plébániatemplomok sem. Egy barátomnak pár éve áldottam meg a magánkápolnáját egy zalai szőlőben. A kápolnájával ő azt csinál, amit jónak lát, mert az az övé. A székesegyház azonban közösségi tulajdon, nem is csak a székesegyházi főplébánia plébánosának és híveinek tulajdona, hanem az egész Veszprémi Érsekségé. Az érsekség egyik levelében azt írta, hogy a székesegyház rangjának és céljának megfelelő alakítása kizárólag az egyházmegye főpásztorának joga és felelőssége. Nem vagyok jogász, de azt mondhatom, hogy én az Egyházi Törvénykönyvben ezzel kapcsolatos paragrafust nem találtam. Úgy vélem ezért, minden lényeges átalakításhoz ki kell kérni a tulajdonos közösség képviselőinek a véleményét. Emellett a jogi szempontokon túl az egyházban figyelembe kell venni a legfőbb parancs követelményét is. 

– Melyik a legfőbb parancs? 

– A szeretet. A búcsújáró helyek kegyszobrai és kegyképei között egy sincs, amelyet Michelangelo, Raffaello vagy más hozzájuk fogható művész készített volna. Mégsem cseréljük le vagy dobjuk ki, mert a hívek áhítata és szeretete övezi őket. 

– A papsággal sem egyeztettek?

– Nem tudok róla. 

– Tehát négyszemközt megmondta az érsek úrnak, hogy nem ért egyet a székesegyházzal kapcsolatos terveivel, de nyilvánosan nem támogatta a rekonstrukció ellen felszólalókat. 

– Így történt.

– Miért szólalt meg most mégis? 

– Mert nem értem el semmilyen hatást. 

– Viszont megromlott az érsekkel a viszonya, mert önt sejti a tiltakozások mögött, és ezért elküldheti Veszprémből?

– Nem sarkítanám ki ennyire a kérdést. Érsek atya Veszprémen kívül látja a jövőmet. Úgy gondolja, nekem mint szívbeteg embernek olyan egészségügyi felügyeletre van szükségem, amely itt – ahol beszélgetünk – nem biztosítható. Nekem ugyanis még 2000-ben volt egy súlyos infarktusom, akkor a haláltól a veszprémi kórházban, illetve a balatonfüredi szívkórházban mentettek meg. 2001-ben a pécsi szívklinikán Papp Lajos szívsebész professzor úr műtött. Panaszaim másfél éve újultak ki, azóta újabb beavatkozásokat végeztek, és a vérhígító szerek két ízben veszélyes orrvérzést okoztak. 

– Nem vitatom, hogy ez a fiatal papoknak kialakított puritán szoba nem alkalmas lakhely önnek, és azt sem, hogy 79 évesen felügyeletre szorul. Azt azonban nem értem, szívbetegként miért lenne jobb helyen egy fürdővárosban, mint tíz percre a megyei kórháztól? Miért nem lehet Veszprémben helyet találni önnek?

– Azért, hogy az egyházmegye kormányzásának gondjaitól – saját érdekemben – megfelelő távolságot tudjak tartani. 

– Ezt írta Udvardy érsek úr? 

– Igen. Érsek atya úgy látja, a jelen állapot nem segíti az én nyugalmamat és a főegyházmegye életét sem, sőt néhány ebből fakadó történés erősen hátráltatja ordináriusi szolgálatában.

– Kemény szavak. Ha jól értem, az ütközőpont a székesegyház ügye, amit állami pénzből újítanak fel, ráadásul műemlékről van szó, amihez az engedélyt szintén az állami szervek adják ki. Önnek sok befolyásos kormányzati ismerőse van. Már érseksége alatt is a kormányzati üzenetek egyik fő rezonátora volt az egyházon belül. A migrációval, az LMBTQ-val kapcsolatos álláspontja közelebb áll a kormányéhoz, mint Ferenc pápáéhoz. 

– Így van. Érthető, hiszen a szentatya ősei nem álltak harcban 300 évig muszlimokkal, és neki a 150 éves török megszállásról sincsenek olyan emlékei, mint nekünk. Azonkívül az ősei is migránsok voltak Argentínában, ahol befogadták őket. Ő nagyon jó ember, ezért is kerülhette el a figyelmét, hogy a szülei keresztény emberként mentek keresztény országba, hozzánk pedig muszlimok jöttek.

hirdetés

– A miniszterelnökkel való közeli kapcsolatára utal, hogy 2019-ben ön szentelte fel a Karmelita kolostort, a kormányfő új hivatalát. 

– Igen. 

– Az állami hatóságok engedélye nélkül viszont nem lehet fehérre festeni a székesegyház falfestményeit, hiszen egy műemlék épületről van szó. Próbált kormányzati segítséget kérni? 

– Nem, nem helyezkedhetek szembe az érsek úrral, legfeljebb tájékoztatást adhatok akár a miniszterelnök úrnak is arról, én hogyan látom az aktuális helyzetet.

– Hogyan emészti meg, hogy kormányzati támogatásból rakják ki az 1956-os forradalom után a székesegyházból eltávolított Badalik Bertalan püspök által megrendelt üvegfestményeket, mázolják le a falfestményeket, tüntetik el az oltárt, amelynél Mindszenty bíboros veszprémi püspökként misézett?

– Nehéz erre válaszolni. A helyzet ellentmondásos, mivel én az érsek úrban törvényes utódomat látom, a miniszterelnök úr pedig írásaimat pozitívan értékelte, köztük a Jegyzetek az iszlámról – keresztény szemmel című kis könyvemet is.

– Az ön érseksége alatt mégis csak csepegtek a források az egyházmegyébe, most 39 milliárd forintos rekordösszeg érkezett.

– Nézze, amikor az én időmben kiderült, hogy a beázások miatt nem lehet az Érseki Palota tetőzetét javítani, és az egészet le kell cserélni, megírtam Orbán Viktor miniszterelnöknek: „a szobában, amelyben volt szerencsém önt már több ízben fogadni, már két évben beesett az eső. A teljes tetőcseréhez több mint egymilliárd forintra lenne szükség, kérem, amennyiben lehetősége nyílik rá, nyújtson támogatást.”

Jött egy telefon egy államtitkártól: „Érsek úr, megvan a pénz.”

Négy évvel ezelőtt meg is történt a teljes külső felújítás. Most megnézi a palotát, megint fel van állványozva. 

– Miért? 

– Majdnem mindenről, amit mi felújítottunk, megállapítják, hogy rosszul sikerült: a székesegyház orgonájáról, a Ferences templom belsejéről, az érseki hivatal tetőterében kialakított Gizella teremről, amit már el is bontottak. Az érsek atya egy száztagú szakembergárdára hivatkozik, de az ő személyüket titok övezi.

– Ahogy a hatósági engedély nagy részét is. Az érsekség szerint a székesegyházat egy hetvenes években történt, elrontott restaurálás miatt kell lefesteni. Amikor 1997-ben ideérkezett, érzékelte, milyen nagy a baj a bazilikával? 

– Semmi ilyet nem vettem észre, de nem vagyok szakember. Ha rosszul lett restaurálva, akkor csinálják meg jól, és ne festessék le az egészet. 

– Szóval ön szerzett 1,1 milliárd forintot. 

– Az érsek úr 39 milliárdot. 

– A politika érdekeit önnél jobban nem lehet szolgálni, miért eredményesebb lobbista mégis az utódja? 

– 2023-ban Veszprém lesz Európa kulturális fővárosa és Veszprém szíve a vár, amelynek épületei többségükben egyházi tulajdonúak. Azt azonban szeretném elmondani, hogy

én nem szolgáltam a kormány érdekeit, soha mást nem mondtam, mint amit igaznak gondoltam.

A 2015-ös párizsi terrortámadás idején, amikor a Charlie Hebdo című lap meggyilkolt karikatúristái miatt mindenki azt mondta magáról: „Je suis Charlie”, én akkor is azt mondtam, nem vagyok Charlie, mert a fegyveres erőszak rettenetes, elítélem, nem menti semmi, de abban az újságban borzalmas dolgokat írtak, rajzoltak a Mennyei atyáról és Mohamedről is. 

– Visszatérve a veszprémi történésekre. Ha ön nem ért egyet a székesegyházzal kapcsolatos tervekkel, június közepén miért állt ki mégis Udvardy érsek úr mellett, és írta alá, hogy az őt ért „nemtelen támadások” az egyház egysége ellen is irányulnak? 

– Az érsek atya két diakónust pappá szentelt, őket még én vettem fel a szemináriumba, egyiküket római tanulmányútra is kiküldtem. Mi sem természetesebb, hogy a szertartás végén az újonnan szenteltekről készül egy közös kép a szentelő püspökkel és a jelenlevő papokkal. Közvetlenül a szertartás kezdete előtt, Takáts István érseki helynök úr bejelentette, hogy ez demonstráció lesz érsek atya mellett, akit „nemtelen támadások értek”. Így lett a csoportképből demonstrációs dokumentum. 

– Tönkretette volna az ünnepi pillanatot, ha ön nem vesz részt a fotózáson. Értjük, de miért írta alá a nyilatkozatot?

 –A nyilatkozatról semmit sem tudok. Nem is láttam. 

– Egyébként milyen nemtelen támadás érte az érseket? 

– Nemtelen támadásoknak én is ki voltam téve, mint minden vezető pozícióban levő ember, de az nem nevezhető nemtelen támadásnak, hogy valaki konferenciát szervez a székesegyház üvegablakainak és falfestményeinek védelmében. Az persze előfordulhat, hogy olykor egy-egy hozzászóló alpári hangot üt meg, de az ilyet – szerintem – nem kell komolyan venni.

– Eredetileg azt hittem, Udvardy érsek úrnak az a gondja, hogy általa felfüggesztett papok is megjelentek a konferencián. A híveknek háttal miséző papokról van szó, meg olyanokról, akik a súlyos koronavírusjárvány idején nem voltak hajlandóak kézbe áldoztatni, hogy csökkentsék a fertőzésveszélyt. 

– A háttal misézés nem tiltott, de minden templomban kell lennie egy körüljárható és szembemisézésre alkalmas oltárnak. A helyzet tiszta, mert a felfüggesztett paptestvérek a szembemiséző oltárt is kidobták, és a koronavírus járvány súlyos szakaszaiban – a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és az érsek úr rendelkezése ellenére – nem voltak hajlandóak kézbe áldoztatni. Makacsságukat nem lehet igazolni, hiszen a kézbe áldoztatás közelebb áll az első szentmisékhez. Jézus sem az apostolok szájába tette az átváltoztatott kenyeret, hanem azt mondta: „Vegyétek és egyétek!” 

– Bár a hívek egy része értetlenül fogadta a döntést, de az érseknek igaza van? 

– A felfüggesztések jogosak voltak, de talán meg kellett volna próbálni az atya és az idősebb testvér szeretetével kísérletet tenni a meggyőzésükre.

 – Hány pap közül függesztett fel négyet? 

– Emlékeim szerint 104 aktív pappal adtam át az érsekséget, most csak 86 van. Néhány olyan papot is nyugdíjba küldtek, aki még nem érte el a 75 éves papi nyugdíjkorhatárt, és nem is kérte a nyugdíjazását. 

– Nagy a paphiány, miért küldenek mégis papokat idő előtt nyugdíjba és teszik át őket egy másik megye idősotthonába? 

– Az érsek úrtól tessék megkérdezni. Nekem nincs jogom megkérdőjelezni a nyugdíjazások jogosságát.

– Ugyanakkor azt is hallottam, hogy Udvardy érsek veszprémi beilleszkedését nehezíthette, hogy kénytelen volt meghozni néhány olyan konfliktusos intézkedést, amit ön nem tett meg. Például elfogytak a kispapok, de nem záratta be a papi szemináriumot. 

– Tökéletes püspök nincsen, nyilván én sem voltam az. Azért azt vissza kell utasítanom, hogy káoszt hagytam volna az utódomra. Ami a szemináriumot illeti, ott mindig tanultak más egyházmegyés kispapok is. Összesen tizenkét kispapot hagytam érsek úrra, ebből van most egy – hármat felszentelt, két diakónust felfüggesztett, hármat elküldött, nem tudom miért, három elment. Közülük hármat már máshol pappá, illetve diakónussá szenteltek. Azonban egyikünknek sincs jogunk, hogy érsek atya döntéseit kritizáljuk. A döntéseinek okát ő tudja, nekünk nincsenek erről megbízható információink. Az viszont kötelességünk, hogy imádkozzunk új hivatásokért, ha ilyenek nem születnek, azért mi is felelősek vagyunk. 

–  Vasárnap búcsúzott Veszprémtől, ezután Szombathelyen fog élni. Miért ezt a várost választotta?

– Szerettem volna Veszprémben maradni, de Szombathelyre tulajdonképpen hazatérek, 25 évig voltam Veszprémben, de korábban 17 évig szolgáltam ott is, mint püspöki titkár és irodaigazgató. Az ottani papi otthonban fogok élni. Megpróbálok segíteni Székely János püspök úrnak, misézek, gyóntatok, ahogy eddig itt is tettem. 

– Ezzel végleg kivonul a veszprémi ügyekből? 

– Az egyházmegye kormányzásába eddig sem avatkoztam bele. A székesegyházzal kapcsolatban is csak a véleményemet mondtam el, ami talán nem beavatkozás. Érsek úr úgy határoz, ahogy jónak látja. Imádkozom, hogy a Veszprémi Érsekség javát szolgáló döntéseket megtalálja. 

– Érsek úr, nem könnyű pillanatokban találkoztunk, végül is miért vállalta ezt az interjút? 

– Őszinte leszek: nem jó kedvemben, de szerettem volna hangsúlyozni, hogy itt nem a saját személyemről van szó, nem is Udvardy György érsek úrról, csakis szeretett főegyházmegyénkről. A jó Isten kegyelme legyen mindannyiunkkal. Úgy éreztem, ha már megkerestek, kötelességem néhány kérdést tisztázni abban a reményben, hogy érsek atyának, a székesegyház festményeit sirató híveknek és talán még a jószándékú kívülállóknak is segítek.

 A cikkben utal erre:

Nyilatkozat

2022.06.17., Hírek rovat

Balaton, pénzemberek - Káli Híradó 2020 augusztus- Somogyi Győző (2020. 08. 22.)

http://www.kalihirado.hu/

Pénzemberek, befektető és ingatlanfejlesztő cégek sokasága repült rá idén a Káli-medencére és az északi balatonpart még beépítetlen kis darabjaira. Ezek a tájat nem ismerik, nem szeretik. Csak mint pénztermelő forrást akarják "fejleszteni" - azaz teleépíteni nagyméretű tájidegen szállodákkal, lakóparkokkal, szórakozóhelyekkel, yachtkikötőkkel. Kihasználva azt, hogy ezt a tájat mindeddig sikerült megőrizni és ezzel vonzóvá tenni.

Nem törődnek azzal, hogy óriási ronda épületeik, autóparkolóik, a túlgerjesztett turistatömeg megfosztja jellegétől és vonzerejétől a tájat és az az idegenforgalom is összeomlik, amiből ők hasznot húzni akarnak.

Sajnos a kormány "idegenforgalom fejlesztés" jelszóval minden káros építkezést milliárdokkal támogat, ezért a nagy üzlet maga a beruházás tekintet nélkül arra,hogy a jövőben működik vagy sem.

A Balatont csak... szigorú építkezési stop mentheti meg...

Felelet:

Némi bontás is ráfér a Balatonpartra. A szocializmusban Siófoknál elétöltöttek a villasoroknak, hogy a nép tudjon fürödni. Ezt a területet az utóbbi évtizedekben megintcsak beépítették, óriási csúf épületekkel...

Balog püspök petíció (2024. 04. 03.)

https://www.peticiok.com/az_egyhaz_a_hiveke_es_nem_a_politikusok_jatszotere_balog_zoltannak_mennie_kell

Az egyház a híveké és nem a politikusok játszótere: Balog Zoltánnak mennie kell.

Az egyházban még a jogosnak tűnő érdek sem lehet fontosabb, mint a krisztusi értékek. Balog Zoltán a szimbóluma a politika térhódításának az egyházban. Emögött anyagi érdekek húzódtak. Meg kell védenünk az egyházat az anyagi eltévelyedés csábításától.

Papjaink anyagi és egzisztenciális függőségük miatt félnek kiállni. Nekünk híveknek kell őket és az egyházat megvédenünk. Nem szabad hagyni, hogy a politika mindenhova beszüremkedjen és elfoglalja életünket, családjainkat. Meg kell védenünk közösségeinket.

Felhívásunkat református hívek írták de szeretettel fordulunk minden keresztény érzületű honfitársunkhoz támogatásért.

Kérjük honfitársainkat, osszák meg üzenetünket és jelmondatunkat. A legfontosabb, kérjük, írják alá petíciónkat.

https://24.hu/belfold/2024/03/30/vargha-aniko-tokol-reformatus-kantor-balog-zoltan/

„Odaszáradt, rohadt gyümölcsként fityeg Balog Zoltán a református egyházon”

Vargha Anikó azért nem kántor már Tökölön, mert keményen nekiment Balog Zoltánnak. Az erdélyi asszony nemrég petíciót indított...

...

két nagyapám is lelkész volt, az egyik Csekefalván, a másik Orbaiteleken. Anyai nagyanyám Ravasz László püspök unokatestvére, Ravasz Gizella volt. Szóval nekünk olyan családunk volt, ahol beszéltek a gyerekek előtt is mindenről, szó volt a magyar forradalomról, apám a Szabad Európát hallgatta folyton. Mire az óvónő meg mondja valamikor 1956 telén, hogy a Szovjetunió így meg úgy. Na, én erre felugrottam, igen, de azért elfoglalták Magyarországot! Erre az óvónő még aznap délután eljött családlátogatásra hozzánk, kérte a szüleimet, hogy vagy fogjanak otthon, vagy ne beszéljenek előttem, mert értsék meg, neki is családja van. Ilyen világ volt akkor. Én meg ilyen voltam már akkor is. Később, amikor Brassóba jártam sportiskolába, súlylökő voltam, ott is meggyűlt velem a bajuk.

Annyira felment bennem a pumpa! Fogtam, és beírtam a telefonban, hogy odaszáradt, rohadt gyümölcsként fityeg Balog Zoltán a református egyházon.

Az említett poszt következményeként egyébként nemcsak a kántori pozíciót vesztette el, de Anikó saját maga a tagságát is felfüggesztette a helyi gyülekezetben.

A mostani bejegyzésemet a helyi 33 éves lelkész kérésére megváltoztattam – a polgári illendőségnek megfelelően.

Az ülésen Anikót elmondása szerint úgy szidták, mint a bokrot, amit az asszony nem akart tűrni, és azt ajánlotta, hogyha ez ekkora probléma, akkor ő feladja a kántorságot.

Volt egy szavazás, itt 5-1 arányban megszavazták a felmentésemet. Az ok, hogy előnytelenül nyilatkoztam Balog Zoltánról, és ez megosztja a gyülekezetet.

Például az, ami arról szól, hogy a támogatásért cserébe lojalitás jár. Elhangzott például az is, hogy „szidhatjuk a vezetőinket, akár a városi vezetőinket is, de pár hete oda kellett állni, a cserkészeknek pénzt kérni, hogy legyenek kedvesek, adjanak. És ezeknek a morzsáknak is örülni kell, hogy talpon maradjunk, és személyi és lelki növekedésünk meglegyen, és fenn tudjunk maradni, ezért küzdünk.”

Benzinár, rezsicsökkentés (2021. 11. 15.)

'Felelet'

A kettő ugyanaz...

2010 előtt a nemzetközi szolgáltatók a bankokkal, plázákkal együtt annyit vettek már el a magyaroktól, hogy hamar összeomlott volna a pénzszivattyújuk, azaz Magyarország. Így az új kormány kegyesen kicsit visszaengedte a korábban duplájára emelt rezsit. Épp akkorára, hogy a magyar nép tudjon fizetni.

Ugyanez történt a Fidesz-Szdsz-Újrafidesz által bevezetett hitelekkel, uzsorakamatokkal. Többmillió magyart nem volt érdemes utcára tenni, hiszen a lakásaikat nem is lett volna kinek odaadni.

Most meg a majdnem duplájára felfuttatott benzinárat már nem tudjuk fizeni, csökken a profit, napokon belül úgyis le kellett volna kicsit engedniük az árat. Ezért megbízták az általuk kinevezett-vezetett báb-kormányt, hogy ezen témában is, szokás szerint tegyen úgy, mintha harcolna a nép boldogságáért.

Persze a 95-ös benzin árát csökkentik. A 10% szántóföldi adalék minden autó élettartamát csökkenti, de az idősebb (olcsó, egyszerű, javítható) autókat még hamarabb tönkreteszi. Azaz a szegényebb, valóban környezetvédő (drága, akkus, számítógépes autókat nem vásárló) állampolgárok fizettek eddig is 10%-kal többet a kevésbé ártalmas E5-ös (szuper) benzinért. Most még többet.

Ez a tervezett avulás egy újabb ötlete: rontsuk el üzemanyaggal az állampolgárok kocsiját. A kátyús utak és a sózás is jó módszer erre. És persze a pocsék járművek gyártása.

Sokféle haszna van a szántóföldi adaléknak: Drágítja az élelmészereket, rontja az ország önellátását, az átlagosnál is jobban vegyszerezett földek elszennyezik a vizeket is, elpusztulnak a méhek és megbetegszenek a szennyezett méztől az emberek. Államilag lehet támogatni a szántóföldi benzintermelők baráti társaságát.

Boldogság, nevelés - könyvajánló (2021. 01. 14.)

Mit keres ez a téma egy közéleti honlapon?

Az ajánlott könyvekből kiderül, hogy a közélet, politika, történelem, háborúk, emberi boldogtalanság, családok szomorúsága hogyan következik a civilizációnk nevelési szokásaiból, szabályaiból, hogyan adódnak a bajok mindig tovább, minden jószándék ellenére, és merre van a megoldás.

1.: Summerhill - A. S. Neill, 1967 (a kiadónál is kapható)

2.: Kezdetben volt a nevelés - Alice Miller, 1983 (Pont kiadó; a kétezeregykiadónál is kapható)

3. Mérgező ​szülők - Susan Forward, 1989 (itt is kapható)

4. (kapcsolódó, de nehezebb olvasmány): Emberi játszmák (1964) és Sorskönyv (1972) - Eric Berne

Summerhill - A. S. Neill

Az iskola idén lett száz éves! (honlapjuk itt)

SummerHill - Teljes film, magyar felirattal itt. 100 perc

Summerhill(angol nyelvű film) 28 perc

Wikipédiaszócikk.

BBC film az iskola bezárása elleni küzdelemről, a perről

Magyar cikk: Fóti Péter: Látogatás Summerhillben, 2010. október 4-5.

ebből idézve:

"...a történelem a 70-es évek második felében másféle fordulatot vett, és a Summerhillt követő iskolák elsorvadtak elsősorban azért, mert anyagilag nem bírták a versenyt, az adófizetők pénzéből finanszírozott “ingyenes” állami iskolákkal. Summerhill azonban fennmaradt... Angliában az 1988. évtől, az „Education Reform Act” életbe léptetésétől az iskola egyre jobban a gazdasági érdekeknek a kiszolgálójává vált, és az oktatási bürokrácia a maga sajátos mindent mérő, mindent uniformizálni és ellenőrizni akaró hatalma egyre jobban érvényesült... Őfelsége tanfelügyeleti igazgatósága végül 1999-ben elhatározta, hogy a 90-es évek eleje óta a különös tekintettel megfigyelendő iskolák listájára (titokban) felvett iskolát megpróbálja bezáratni úgy, hogy olyan dolgokra kényszeríti, amelyeket az iskola úgysem fog teljesíteni. Amíg fennhangon hirdették, hogy az iskolának az angol iskolarendszer tradíciói szerint joga van egy saját filozófiára, addig konkréten ennek a rendszernek egyik legfőbb oszlopát körmönfont érvekkel megtámadták. Ez az elv kimondta, hogy az iskolai órák látogatása önkéntes jellegű."

(a cikk írója által ajánlott nevek. John Holt, George Dennison, James Herndon, Herbert Kohl, Edgar Friedenberg)

 kapcsolódó:

David Gribble: Real Education (Az igazi nevelés) angolul csak - Summerhill (részletek magyarul: EUDEC demokratikusnevelés honlapról)

 Kezdetben volt a nevelés

 ....... keresem a rövid idézeteket....

 Mérgező szülök

 .......keresem a rövid idézeteket....

Budapest Világörökségéért Alapítvány (2020. 12.06)

A Magyar Nemzet LUGAS 2020. december 5-i száma alapján.

'Felelet'

Sok év semmitmondás és unalom után ebbe a lapszámba váratlanul sőt csodálandó módon érdekes és fontos írások kerültek bele.

1: Nem csupán kirakat - A Budapest Világörökségéért Alapítvány  munkájáról - Tóth Ida

2: Kevesebb gát, több lazac - folyami gátak bontásáról az USA-ban - Regényi Huba

3: Hulhumale És Viligili - az üvegházhatás humbugságáról - Szarka László Csaba

4., ráadás (érdekesség) Organikus vagy modernista - Szövényi Anna

Az első három írás olyan témájú és tartalmú, mely legalábbis az elmúlt 26 év hatalmasságai által a tiltott kategóriába tartoznak. Nem is jelent meg ehhez hasonló írás évtizedek óta. Most miért?

(Bár most sok minden történik, nem csak a vírus és a bevándorlás. Harminc év után kiderült, hogy egy, az egész országot vezető és Európában minket képviselő képviselő (Szájer) úr bennfentes társaival együtt hazudott az országnak. Csak mi tízmilliónyian nem tudtuk, kire szavazunk. És zsarolható is volt így mind itthon, mind külföldön - ki tudja miként módosította ez cselekedeteit. Ahogy a budai polgári-nemzeti környezetbe az MDF-es képviselők helyére beerőltetett Pokorni Zoltánról szép lassan, előbb (2002) kiderült, hogy apja kommunista ügynök, majd 2019-ben, hogy nagyapja nyilas volt. Sok-sok titok lassan fényre derül.)

Ebben az írásban az első cikkről:

A Budapest Világörökségéért Alapítvány munkáját nemigen ismertették eddig. Hiszen a mindenkori hatalmi-pénzügyi-helyhatósági érdekek épp ellentétesek a közösségével. A választott köztisztiselőink, minisztériumok helyett ők és más pár alig élő civil szervezet és a lakosság kell megvédje a várost, például a cikkben felsorolt SZOT szálló növelés vagy a Zeppelin tervtől. Persze közben másik száz rettenet elkészül a felhőkarcolótól a Városliget és sok más park beépítéséig.

Korompay Katalinnal, a szervezet főépítészével készült a riport. Céljuk a előző százdfordulón kiépült 1200 hektáros eklektikus Budapesti városmag, 5000 bérház méltó megőrzése.

"A száz kilométer hosszú utcafront a kirakat... hátul már akkor is korszerűtlen... szűkös, sötét lakásokat építettek...  a fővárosba tóduló vidéki munkaerőnek.

'Felelet': Ez volt az a korszak, amire sokszor büszkén hivatkozunk. Épült-szépült-gyarapodott az ország, világkiállítással is. Valójában a vidék, a falusiak teljes tönkretételével gazdagították, építették föl Budapestet, az állam, az egyházak és a telekspekulánsok, bankok. A nincstelenné tett vidékiek közül milliók Amerikába menekültek, a többiek kényszerből Budapestre, ezekbe a nyomortanyákra. Nem csoda, hogy Trianon idején már nem volt erő és akarat megvédeni az országot.

"Pontos leírást ad... Kosztolányi Dezső... egész nap égetnie kellett a lámpát..."

'Felelet': Amit 1900 körül a spekulánsok elértek, hogy sötét lakásokba költözzön a napfényes mezőkről, tornácos házakból a magyar földmíves, kézműves nép (munkásnak, cselédnek), azt száz év után az ablak nélküli, neo-ledfényes, mesterséges levegőjű plázáival, irodaházaival, templomaival, iskoláival, bölcsödéivel, buszaival, vonataival, aluljáróival elérte a mai ingatlanos lobbi-kormányzat is, de már az egész magyarság számára.

"Az 1980-as évek közepén... elindult az (építész) szakma által sürgetett rehabilitáció".

'Felelet': Sajnos ebből a szempontból (is? sajnos?) jobb volt az előző rendszer, hiszen a kapitalizmusban már semmi jó nem történt ezen házakkal. A legszebbeket bankok, szállók szerezték meg, a magyar nép innen kiszorult, azaz például a gyönyörű mozikból. Ahol az emeletszámot meg lehetett sokszorozni, vagy parkolóházzal, plázával növelni a profitot, elbontották a gyönyörű és részleteiben is értékes házakat, egyben csúfítva az utcaképet is.

"Mádl Ferenc... védnök" "Horváth János egykori elnök"

Erről sem hallottunk az elmúlt sok évben a szájbarágó hírfolyam között.

"a kötelezően előírt kezelési terv hiányzik a fővárosban"

'Felelet': Ez azt jelenti, hogy Demszky 20, Tarlós 10 évig akadályozta, bojkottálta a város megmentését.

C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok (könyvajánló) (2020. 08. 31.)

Európa, (1987), 2006

- Erinnerungen, Traume, Gedanken, 1961 -

Carl Gustav Jung élt 1875-1961, Svájc

... embertársára sértő, ha olyasmiról beszél vele, amiről annak fogalma sincs... (142.o.)

... mindennap építettem... közben kitisztultak a gondolataim (227.o.)

... az okkult jelenségek... megnőtt tőlük a világ mélysége és háttere... diáktárasaim... védekező tartózkodásuk mintha félelemből fakadt volna... a városi világ szellemileg korlátolt... (138.és 93. o.)

... állás, házasság, külső siker és pénz... boldogtalanok maradnak akkor is, ha elérték mindazt... életüknek nincs elegendő tartalma, értelme... amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, legtöbbször megszűnik a neurózisuk is... feltételezi a hívő ember eleven részvételé... (187.o.)

(Bollingen, a Torony)...lemondtam az elektromosságról, és magam fűtöm a kályhát... (290.o.)

...egy nagy üstöt tettem fel a tűzre... az üst dalolni kezdett... mintha sokszólamú zenekar játszana...  (294.o.)

...A hittanórák kimondhatatlanul unalmasak voltak, a matematikaórától pedig határozottan féltem... rémülettel és iszonyattal töltöttek el.

...félelmem a kudarctól és létem kicsinysége a környező világ nagyságához képest nemcsak elkedvelenített, hanem egyfajta csöndes kétségbeesésbe is sodort, úgyhogy szívből meggyűlöltem az iskolát. (47.o.)

Hasztalanul bizonygattam ártatlanságomat... (91.o.)

... Íme, az összeütközés a valósággal... Mi vitt rossz útra? Az egyedüllét iránti szenvedélyem... (50.o.)... az időben élek és egy meghatározott helyen, ahol meg kell keresnem a kenyeremet (116.o.)

... én kiálltam amellett, hogy nem orvosok is tanulhassanak pszichoterápiát... (182.o.)

Captain Fantastic - természetes élet - filmajánló (2021. 02. 07.)

Captain Fantastic (2016) - Matt Ross

 ’Felelet’:

Igazán jó és szép film.

Témaválasztása: a természetes élet szépsége, a mai elfogadott életmód, táplálkozás, oktatási rendszer betegessége, hazugsága, a két életmód összeütközése.

A családi film a gyászról is szól. (v. ö. Pieces of a woman bemutatása korábbi írásban, és rádióműsor ott)

A vége rokonszenves, hihető kompromisszum.

Ami engem egyedül zavart, de kibírható, a nem túl sok csúnya beszéd és egy-két vallásellenes kirohanás, de azt én nem vettem igazán keresztényellenesnek, csak álszentség ellenesnek.