Gelencsér András - Lányi András - túlélés (2022. 11. 15.)
Három újságcikk:
Lányi András: Az emberiség túlélése nem technikai, hanem politikai kérdés
Válaszonline·2022.11.10
A független magántulajdon helyébe a befektetők, részvényesek és hitelezők közötti szövevényes viszonyok léptek. A piaci alku szerepét a piacon kívüli, lényegében politikai természetű befolyásolás és nyomásgyakorlás változatos eszköztára vette át. A parlamenti demokrácia üres formalitássá züllött, üzlet és politika a felismerhetetlenségig összefonódott. A hagyomány az emlékezetpolitika játékszere lett. Az autonóm egyénről kiderült, hogy autonómiáját csakis azoknak a közösségeknek a keretei között védelmezhette volna meg, amelyek a globalizáció áldozatául estek.
Mi, úgy tűnik, jó szokásunk szerint utolsó csatlósai leszünk a technikába vetett vakhit, a növekedésmánia és az erőforrásokat esztelenül pazarló tömegfogyasztás rendszerének is.
A globális hálózatokban és a rajtuk élősködő helyi parancsuralmi rendszerek kezén olyan mértékű hatalom összpontosult (hatalom = vagyon, fegyver, információ, technológia, jog), ami példátlan az emberiség történetében.
Tény tehát, hogy a Földet aránylag kevesen szeretnék megmenteni. Ezzel szemben a saját kis földecskéjük elvesztése, életlehetőségeik beszűkülése, otthonuk elcsúfítása időnként mozgósítja a helyi társadalmat, ahol még létezik. Mármint helyi társadalom. (Magyarországnak jóformán már csak lakossága van.)
Hozzuk haza a gazdaságot! Hozzuk haza a politikát! Mert minél távolabb születik egy döntés az érintettektől, rendszerint annál kártékonyabb. Az emberi lépték helyreállítása elengedhetetlen ahhoz, hogy a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek újraéledjenek és részt követeljenek maguknak a sorsukat érintő döntésekből. Egy ilyen alulról építkező rendszer, a civil társadalom autonómiájának legalább részleges helyreállítása azonban létében fenyegetné a központosítás és gépies hatalomgyakorlás jelenlegi rendszerét.
„Már nem tudjuk visszafordítani ezeket a folyamatokat, a civilizációnk néhány évtizeden belül összeomlik”
24.hu Balavány György 2022. 06. 10.
, az energetikai célú intenzív növénytermesztés csökkenti a biodiverzitást, és a bioetanol előállításának majdnem akkora az ökológiai lábnyoma, mint a kőolajfinomításnak. Energetikailag is nonszensz, hiszen föl kell szántani a földet, traktor kell, műtrágya kell hozzá, de azt is fosszilis alapanyagból állítjuk elő. A talajokat a mikroelemek tekintetében már így is kizsigereltük. Egy intenzív művelésbe vont talaj nyomelemtartalma már csak töredéke a természetesnek, persze a növények is jóval kevesebbet tartalmaznak mindenből, de egyelőre még nőnek. A talaj is erőforrás, több ezer éves, véges és érzékeny rendszer, aminek a képződési sebessége nagyon lassú, és most minden tápanyagát kiszipolyozzuk az egyirányú anyagforgalommal
A műanyag azért árasztotta el a világot, hogy kényelmesebb és olcsóbb legyen az életünk, gyártunk mindent, ami fölösleges és eldobható. És csodálkozunk, hogy a tengerek tele vannak szeméttel. Több százmillió tonna műanyagot állítunk elő évente és ennek nagy része fölösleges.
hibáztunk, mert amikor a ’60-as években eljutottunk a Holdra, és elértünk a csúcstechnológiákig, nem kellett volna tömegesíteni mindent. Akkor kellett volna azt az elvet rögzíteni, hogy minden tartós és javítható legyen.
Évente új telefonra, több autóra, mindig a legújabb okosórára senkinek nincs szüksége. Ezt a jóléti igényt, az örökös kütyüzést és a megunt dolgok kidobálását, amitől valójában senki nem lesz boldogabb, mesterségesen teremti meg a marketing.
Vannak jó kezdeményezések, de ezek sporadikusak. Például, hogy a cégek a termékek helyett inkább szolgáltatást adjanak el. Amszterdamban a Schipol repülőtér nem lámpákat vesz egy cégtől, hanem fényt. Azt mondja, ennyi és ennyi lument kérek, ennyit fizetek érte. Amint a cég oldja meg az izzócserét, érdekeltté válik abban, hogy hosszú élettartamú legyen az izzó, vagy javítható legyen a reflektor.
Ha még újra lehetne konfigurálni a társadalmat, azt a mesterséges igényturbózás megszüntetésével kezdeném, hogy tényleg mindenki csak azt vegye, amire szüksége van. Mert van itt egy durva paradoxon: minél jobban élünk, annál rosszabbul élünk; egyre többet kell dolgozni, hogy meglegyen a pénz arra, ami miatt azt gondoljuk, hogy jobban élünk, de közben tönkretesszük magunkat, a világunkat, a gyerekeink meg az unokáink jövőjét.
„Az emberiség többsége számára az életfeltételek jelentős szűkülése kikerülhetetlen”
24.hu Balavány György 2022. 10. 26.
Nem a szelektív hulladékgyűjtés a megoldás, hanem az, ha nem csinálunk feleslegesen hulladékot. A „zöld növekedés” meg a „zöld fogyasztás” illúziói szemben állnak a legelemibb természettudományos törvényekkel.
Akkor nem jó cél, hogy elérjük a karbonsemlegességet 2050-re?
Ez így rendkívüli demagógia. Az az elbeszélés hamis, amelyben az éghajlatváltozásnál a varázsszó a szén-dioxid, és ha azt visszafogjuk, a gyorsvonat megáll. Eleve kétséges azt állítani, hogy vissza tudunk fordulni, amikor még lassítani sem tudtunk eddig. Én ezt egybites illúziónak nevezem: leszűkítjük a problémát egyetlen változóra, aminek persze van szerepe, de messze nem ilyen egyszerű a történet.
ha holnaptól durván visszanyessük a fogyasztást, azzal kinyírunk egy-két milliárd embert. A fogyasztás tartja életben a társadalmat. Az egyik abból él, hogy előállítja, amit a másik meg akar venni, és ez így megy oda-vissza, körbe-körbe.
Akkor át kell állni másra, a termelés helyett szolgáltatásokra. Aki a turizmusban dolgozott, annak át kell szokni valamire, ami nem igényel annyi erőforrást; lehet, hogy ápoló vagy idősgondozó lesz. És aki eddig gyártotta a dolgokat, ezután inkább javítani fogja. Szolgáltatásokra mindig van igény. Tudom, hogy ezt mondani könnyű, és nem hangzik elegánsan, de muszáj alkalmazkodni a túlélés érdekében. A végén még akár boldogabb is lehet a társadalom, mint amilyen most. Mert az, hogy mindig a legújabb autónk és bármilyen kütyünk legyen, nem tesz boldoggá, azt csak a reklámok hazudják. Egy kicsit visszatérve a kávéra: reggeli kávé nélkül sokan el sem tudják képzelni az életüket, pedig a nagy ültetvények, monokultúrák, rengeteg csomagolás és szállítás mind erőforrás-pazarlás, és a kávéra sincs igazán szükségünk. Ha abbahagyjuk, egy kicsit rossz, de egy-két hét után nem is hiányzik. És egy csomó dolog van az életünkben, amiről azt gondoljuk, hogy szükséges, mert megszoktuk. Versenyt fogyasztunk, és az emberek a szociális médiában büszkén kiposztolják a rengeteg fölösleges holmit, amire sikerült szert tenniük, mint megannyi trófeát. A reklámokat például betiltatnám. (Felelet: ez utóbbi mondat az álmom nekem is, végre valaki nyilvánosságra tudta hozni.)
Fenntartható fejlődés?
Nem. Méltóságteljes, fenntartható visszavonulás. Működőképesnek kell maradni, de visszavonulni. Nem összeomlani, nem anarchiába fordulni: visszalépni, ahogy egy vesztésre álló hadsereg rendezetten visszavonul a háborúból, nem pedig fejvesztve menekül. A visszavonulás komoly stratégiai művelet, amit körültekintően meg kell tervezni és végrehajtani mihamarabb, hogy minél kevesebb legyen a veszteség. Előre már nem vezet út.
A három cikk:
Lányi András: Az emberiség túlélése nem technikai, hanem politikai kérdés
Lányi András·2022.11.10
Létforrásaink megőrzésének jámbor igyekezete rendszeridegen, a zöldek politikája éppen ezért nem lehet más, mint radikális – írja Lányi András többek között Takács-Sánta Andrásnak a Válasz Online-on megjelent írására reagálva. A filozófus szerint védekezni, intézményes változásokat elérni csak politikai úton lehetne. Az első lépés ezen az úton a kitűzött célok jóságának felülvizsgálata volna, a társadalmi együttélés rendjét igazoló téves előfeltevések és alaptalan hiedelmek leleplezése. Vélemény.
Örkény vagy Beckett tollára méltó abszurd: a szakadék felé száguldó vonat utasai azon vitatkoznak, hogy túlélhetik-e a katasztrófát. Ahelyett, hogy megállítanák a szerelvényt.
Gelencsér András professzor a 24.hu weboldalán tudóstól szokatlan egyértelműséggel nyilatkozott a közelgő ökológiai katasztrófa kilátásairól, és ezzel sikerült a téma iránt érdeklődést keltenie. A megszólalók többsége nem cáfolni, csak árnyalni, pontosítani igyekezett a természeti rendszerek összeomlásával, a források kimerülésével kapcsolatos megállapításait. Komolyabb ellenkezést legfeljebb az ő baljós prognózisa váltott ki.
Bírálóinak két fő érve volt. Az egyik egyfajta technooptimizmus. Ez azzal biztat, hogy a kimerülő ökoszisztéma-szolgáltatásokat a műszaki-tudományos haladás vívmányai pótolhatják, hiszen eddig is pótolták. Ez részben tévedés, mert az úgynevezett haladás mindeddig az igénybe vett források egyre gyorsabb ütemű kiaknázásához vezetett, részben pedig az egyszeri öngyilkos logikájára emlékeztet, aki a hetedik emeleti ablakon kiugorva a második emelet magasságában megállapítja, hogy lám, eddig nem történt semmi baj. Aki ma új technikai csodáktól reméli az emberiség megmenekülését, az túl sok sci-fit nézett. A zöldek által sürgetett áttérés a megújuló erőforrásokra és kíméletes technológiákra létkérdés ugyan, de az adott keretek között, a gazdálkodás jelenlegi célrendszerében nem vezetne áttöréshez, sőt, nem is lehetséges.
A vitában szóba is került olyan társadalmi változások igénye, amelyek elhárítanák az életmód- és technológiaváltás útjában álló akadályokat, s így megelőzhetik az ökoszisztéma összeomlását és enyhíthetik az emberiségre váró példátlan megpróbáltatásokat. Ezek lehetőségével biztatott a Válasz Online-on legutóbb Takács-Sánta András remek írása. Nem az a kérdés, hogy léteznek-e ilyen megoldások, mert lassan könyvtárnyira duzzadó irodalom számol be róluk, hanem hogy akar-e, képes-e élni velük a ma élő nemzedék. (A következő nemzedéknek már csak e lehetőségek jóval kisebb része áll majd a rendelkezésére, az azután következőnek még annyi sem.)
De ez már nem tudományos kérdés. A természettudósok megmondják, hogy mi történhet, de hogy mit kellene tennünk, abban nem illetékesek. Hogy én mihez kezdek, erkölcsi kérdés. Hogy együtt mit teszünk, az politikai kérdés. Politika – ez az a szó, amely kedves kollégám és barátom, Takács-Sánta András cikkében egyszer sem szerepel.
Márpedig eredményesen védekezni, intézményes változásokat elérni csak politikai úton lehetne. Az első lépés ezen az úton a kitűzött – egyéni, illetve közös – célok jóságának felülvizsgálata volna, a társadalmi együttélés rendjét igazoló téves előfeltevések és alaptalan hiedelmek leleplezése. Ez elsősorban azoktól várható, akik azt állítják magukról, hogy rendszeres tudással rendelkeznek az emberi viszonyokról; társadalomtudósok, írók, bölcsészek, művészek, filozófusok hivatása. Nálunk azonban e tudásnemek képviselői általában tartózkodnak attól, hogy bekapcsolódjanak a túlélésünkről szóló nyilvános vitába. Más országokban e magatartás korántsem általános. Az úgynevezett szellemi elitek körében már a múlt század hetvenes éveitől kezdve terjed a felismerés, hogy az ökológiainak nevezett válság nem egyéb, mint a késő modern ipari civilizáció válsága; a természetben zajló folyamatok ennek a válságnak csupán indikátorai.
A modernitás nagy paradoxona, hogy az egyén felszabadításának jelszavával indult átalakulás világszerte az egyén példátlan kiszolgáltatottságához vezetett. A Nyitott Társadalom a zárt technológiai rendszerek működéséhez alkalmazkodik, és öntörvényűnek vélt piaci mechanizmusok logikájának engedelmeskedik.
A természeti szükségszerűség felett aratott diadal a társadalmi szükségszerűségnek való alávetettségünket fokozta a végtelenségig. A nyers hatalmi erőviszonyok személytelen automatizmusok, információs hálózatok közvetítésével érvényesülnek, az egyszerű halandó számára láthatatlanul.
A független magántulajdon helyébe a befektetők, részvényesek és hitelezők közötti szövevényes viszonyok léptek. A piaci alku szerepét a piacon kívüli, lényegében politikai természetű befolyásolás és nyomásgyakorlás változatos eszköztára vette át. A parlamenti demokrácia üres formalitássá züllött, üzlet és politika a felismerhetetlenségig összefonódott. A hagyomány az emlékezetpolitika játékszere lett. Az autonóm egyénről kiderült, hogy autonómiáját csakis azoknak a közösségeknek a keretei között védelmezhette volna meg, amelyek a globalizáció áldozatául estek.
Nem áll módunkban többé, hogy ellenőrizzük és befolyásoljuk a rendszer működését. Nem a közöny és nem a kényelem: ez a magyarázata döbbenetes tehetetlenségünknek a magunkra szabadított ökológiai katasztrófával szemben.
A hiteles tájékozódás és tényleges politikai cselekvés eszközeitől megfosztott tömegek azután kapva kapnak a leegyszerűsítő magyarázatokon és összeesküvés-elméleteken. Aki frusztrációikat ismeri, könnyen terelgetheti őket az álidentitás, a fantom-ellenség iránti gyűlölet jobb- vagy baloldalinak mondott karámjába.
Valami különös oknál fogva azonban ezek a jól ismert összefüggések nem részei az ökológiai diskurzusnak. Márpedig helyes diagnózis híján nem valószínű, hogy a hatásos terápiára rátalálnánk. Marad a sopánkodás, a rossz lelkiismeret és a klímaszorongás.
Nem a globális előrejelzéseken, hanem a helyi válaszokon kellene már régóta vitáznunk. Mert a válság ugyan globális, a következményei azonban az egyes országokat aszerint sújtják majd enyhébben vagy súlyosabban, hogy milyen megoldásokkal próbálkoznak. Ezért nem mindegy, hogy az önvizsgálatra és az önkorrekcióra mikor kerül sor. Mi, úgy tűnik, jó szokásunk szerint utolsó csatlósai leszünk a technikába vetett vakhit, a növekedésmánia és az erőforrásokat esztelenül pazarló tömegfogyasztás rendszerének is.
A nyugat túlélési esélyeit elvileg nagymértékben javítja demokratikus öröksége, hogy ott a közös tennivalókról nyilvános vita folytatható, és a bírálatnak, a vizsgálódás szabadságának semmi sem szab gátat. Javítaná is, ha helyreállítanák a politikai diskurzus eredeti értelmét, hogy a nyilvános vetélkedés ne a javak és jogok elosztása, hanem a jó célok megállapítása körül forogjon. Egyidejűleg biztosítaniuk kellene a közösségek tényleges ellenőrzését a hatalmat gyakorló apparátusok és intézmények felett. Ettől ma meglehetősen távol állnak ők is.
Ázsia és Afrika népei pedig olyan kulturális mintákra támaszkodhatnának, amelyek egy nem is olyan távoli múltban a természeti adottságokhoz rugalmasabban alkalmazkodó életformát biztosítottak számukra. Támaszkodhatnának, mondom, ha ezt az örökséget szellemi és fizikai értelemben le nem rombolta volna a modern technikai civilizáció brutális behatolása. Utóbbi tette lehetővé olyan parancsuralmi rendszerek kialakulását világszerte, amelyek természeti forrásaikkal még a nyugatiaknál is felelőtlenebb módon bánnak. (De ne feledjük, hogy a kínai kommunisták és iszlám terroristák tetteiben a nyugati típusú modernizáció mintái és következményei köszönnek vissza.)
Mégis, hogyan lehetne megmenteni az emberhez méltó élet természeti feltételeit bolygónkon? Mindenekelőtt ki kellene végre mondani, hogy bármennyire tiszteljük a modern liberális, szocialista és konzervatív politika alapértékeit – jobban talán, mint állítólagos híveik –, a későmodern ipari társadalom előtt álló kihívás értelmezésére eredeti formájukban ezek nem alkalmasak. Így vagy úgy feltételezik ugyanis, hogy intézményeik működését az emberek – a választópolgárok, a fogyasztók, a hagyományos közösségek, az öntudatra ébredő tömegek vagy legalább a kiváltságos osztály tagjai – ellenőrizni és alakítani tudják. De többé nem ez a helyzet. A globális hálózatokban és a rajtuk élősködő helyi parancsuralmi rendszerek kezén olyan mértékű hatalom összpontosult (hatalom = vagyon, fegyver, információ, technológia, jog), ami példátlan az emberiség történetében. Ebben, nem másban rejlik mostani helyzetünk riasztó újdonsága.
Az új típusú totalitárius rendszerek gyakorlatilag megdönthetetlenek. Talán egyetlen nép sincs többé abban a helyzetben, hogy urait a maga erejéből elkergesse, legyen szó az üzleti hálózatok kulcspozíciói köré szerveződő nemzetközi pénzarisztokráciáról, terrorállamokról, posztkommunista birodalmakról vagy Kelet-Európa és Közép-Ázsia kisstílű diktátorairól. A felsoroltak közös vonása elemi érdekeltségük az erőszakos központosításban, valamint a technológiafüggő, erőforráspazarló növekedés fenntartásában, alattvalóik engedelmes és falánk fogyasztóvá (esetleg ádáz harcossá, gyilkológéppé) idomításában.
A Föld menthetetlen: akik véghez vihetnék, azok a legkevésbé érdekeltek a szükséges változásokban. Hatalmuk annak a rendszernek a fenntartásához fűződik, amelyben a sikert és a gyarapodást azon mérik, hogy ki tudja a természet kincseit másoknál sebesebben átalakítani hulladékká.
A másik hét-nyolc milliárd pedig nem tudja, de nem is akarja megmenteni a bolygót. Az ökoszisztémák összeomlása, a jövő nemzedékek iránti felelősség számukra túlságosan elvont, távoli. Nem számít, hogy az orruk előtt, sőt, velük történik: egy lassú katasztrófa az ő szemükben nem vetélkedhet a napi szenzációkkal vagy a megélhetés gondjával. Tény tehát, hogy a Földet aránylag kevesen szeretnék megmenteni. Ezzel szemben a saját kis földecskéjük elvesztése, életlehetőségeik beszűkülése, otthonuk elcsúfítása időnként mozgósítja a helyi társadalmat, ahol még létezik. Mármint helyi társadalom. (Magyarországnak jóformán már csak lakossága van.)
Mintha a zöldek is elfelejtették volna, hogy az ökológia kifejezés a görög oikoszból ered, ami házat, háztartást, otthont jelent. Az ökológiainak nevezett politika kiindulópontja nem lehet más, mint a lokalizáció. Hozzuk haza a gazdaságot! Hozzuk haza a politikát! Mert minél távolabb születik egy döntés az érintettektől, rendszerint annál kártékonyabb. Az emberi lépték helyreállítása elengedhetetlen ahhoz, hogy a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek újraéledjenek és részt követeljenek maguknak a sorsukat érintő döntésekből. Egy ilyen alulról építkező rendszer, a civil társadalom autonómiájának legalább részleges helyreállítása azonban létében fenyegetné a központosítás és gépies hatalomgyakorlás jelenlegi rendszerét.
Létforrásaink megőrzésének jámbor igyekezete ezért rendszeridegen. A zöldek politikája éppen ezért nem lehet más, mint: radikális.
„Már nem tudjuk visszafordítani ezeket a folyamatokat, a civilizációnk néhány évtizeden belül összeomlik”
Balavány György
2022. 06. 10. 10:58
A folyamatban lévő fenntartható technológiaváltás valójában nem fenntartható, mert nincs meg a nyersanyag-fedezete. Így ahelyett, hogy segítene, gyorsítja a rendszer összeomlását. Az elektromos autó, a nap- és szélerőmű zsákutca, akár a bioetanol. Ráadásul végképp kifogynak az élelmiszerkészleteink, miközben a klímaváltozás már nem megállítható. Gelencsér András vegyész-légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora szerint még mindig mítoszokkal és politikai lózungokkal áltatjuk magunkat, miközben a valóság az, hogy elkéstünk: a civilizációnk a túlfogyasztás miatt elkerülhetetlenül összeomlik néhány évtizeden belül.
Szinte minden életfeltételünkkel kapcsolatban azt halljuk, hogy válságban van: nyakunkon az energiaválság, a vízválság, a nyersanyagválság, a klímaválság. A 2010-es évek második fele óta masszív krízishangulatban élünk, és ez egyre fokozódik. Ön vegyészként és légkörkutatóként általában nem túl optimista jövőképet vázol fel…
A tudománynak nem az a dolga, hogy optimista vagy pesszimista legyen, hanem az, hogy világossá tegye a tényeket. Egyébként az úgynevezett klímapánik már a 2000-es évek elején beköszöntött: a 2003-as európai hőhullám rázta fel először a közvéleményt, mert annak nagyon sok halálos áldozata volt. 2008-ra megérkezett a pénzügyi válság, aztán a migrációs válság, de az sem választható el a klímaváltozástól, mert a nagy migrációs hullámhoz vezető folyamatok a 2000-es évek elején már megkezdődtek a Közel-Keletet sújtó rekordmértékű aszály és a terméskiesés miatt.
A 2015-ös migrációs krízis után jött a Covid, most meg a háború. És ennek nyomában a totális válság, amelyben nagy döbbenetünkre minden baj összeadódik.
Ezt az eszkalációt a tudomány már előre látta. Ha nincs is ez a háború, egy bő évtizeden belül a nyersanyaghiány akkor is utolért volna minket. Mit nem tudtunk? Miért vagyunk megdöbbenve? Tudtuk, hogy az erőforrások egyenlőtlenül vannak elosztva, hogy egyre rosszabb minőségű ásványkincseket tudunk egyre nagyobb ráfordítással kitermelni, miközben egyre több kellene belőlük; főleg a csillagháborús fejlesztési tervekhez, amelyekkel sem a kitermelés, sem a logisztika nem tudja tartani a lépést.
Amikor arról beszélünk, hogy klímaválság van, Covid-válság van, háborús válság van, gazdasági válság van, többnyire elfelejtjük, hogy ezek ugyanannak a globális válságnak a különböző megjelenési formái.
Mint egy gyógyíthatatlan rákos betegség: a rák az alapprobléma, az pedig már csak a következmény, hogy hol jelenik meg éppen egy áttét.
Tehát nem úgy néz ki a dolog, hogy ha legalább az egyiket megoldjuk, akkor megmenekültünk.
Nem, ráadásul még egyiket sem oldottuk meg. Többnyire a válság egy új formája írja felül az előzőt, és akkor az már kevésbé lesz fontos a köztudatban. A migrációs válságot megnyugtatóan megoldottuk? Vagy a terrorizmust, a klímaproblémát, a járványokat?
A legégetőbb kérdés most a nagypolitikában, hogy milyen alternatív forrásból szerezzünk gázt, kőolajat, valamint milyen más úton jussunk azokhoz az élelmiszerekhez és nyersanyagokhoz, amelyek főexportőre Oroszország, vagy éppUkrajna. Sokak szerint eljött az idő, hogy átálljunk fenntartható és megújuló energiára. Végtére is épp elég energiát sugároz a Nap, minek nekünk kőolaj?
Ekkora rendszert nem lehet gyorsan átalakítani. Ráadásul nagyon kihegyeztük az erőforrásokat. Mindenhol a „just-in-time” szemlélet uralkodott el, a cégek minden tevékenységet a logisztika mitikus tévedhetetlenségére alapoztak. Annyira optimalizálták a költséget a profit érdekében, hogy minden biztonsági tartalékot elhagytak. Abban bíztak, hogy a rendszer hiba nélkül, az örökkévalóságig fog működni. Először a Covid kapcsolta be az ébresztőt, amikor a logisztika egyszer csak elakadt, mert a kínaiak zártak, a konténerek nem jöttek, meg keresztbe állt a teherhajó a Suezi-csatornán.
És megmutatta a rendszer, hogy mennyire sérülékeny.
Igen, de a Covid mégsem szüntetett meg fizikailag infrastruktúrát. Lecsengett a járvány, visszamentek az alkalmazottak a gyárakba dolgozni. A háború viszont nagyon komoly erőforrásokat semmisít meg. Gondoljon bele, lebombázták Európa egyik legnagyobb acélgyárát Mariupolban, és nincs tartalék. Évekre előre megvoltak a rendelései a gyárnak, le voltak kötve ezek a kapacitások, és ezek most évekig nem fognak rendelkezésre állni.
Ráadásul több millió tonnagabonáról is beszélünk.
Persze, a háború az élelmiszert is érinti, de a tömegáruk termelését is. Lehetne elvileg valamilyen helyettesítő módszerben gondolkodni, de ez nem megy egyik napról a másikra, és óriási költség- és erőforrás-vonzata volna. Persze, Indiában még van az acélgyáraknak kapacitása. Csak hát India jóval arrébb van, és az acél elég nehéz.
Ráadásul van egy csomó elektronikai eszköz, ami kell az életünkhöz, hiszen gyors adatáramlás nélkül nem működhet a civilizáció…
Pedig ezek beszerzése is egyre nehezebb lesz, már most is akadozik. A bajt tetézi, hogy fogytán van a homok, nem lesz elég az épületek, ipari létesítmények, utak létrehozásához. És ez nem a távoli jövőben fog megtörténni, ez már most is probléma.
Nincs elég homok a Szaharában?
Dehogynincs, csak az nem jó semmire. A betonozáshoz folyami homok kell, amit a víz koptatott, mert a folyami homok szemcséinek olyan az alakja, hogy a betonnak megfelelő szilárdságot biztosít. A szaharai homokot a szél koptatta, legömbölyített, nem használható a belőle készült beton. Ezért volt az, hogy amikor Dubajban építettek egy mesterséges szigetet felhőkarcolókkal, és kellett a sok beton, nem a szomszédos sivatagból szedték ki a homokot, hanem Ausztráliából szállítottak oda százötvenmillió tonnát, hajókon.
De a chipekhez nem kell sok homok, azok kicsik…
A félvezetőgyártás ilyen értelemben inkább kémiai történet, ott a szilíciumot a kvarcból lehet megfelelő tisztaságban előállítani, és ez nem áll rendelkezésre mindenhol. A szennyezettség miatt nagyságrendekkel több technológiai lépésre van szükség.
Ezek a technológiák egymásra vannak utalva, és ha a szisztéma bármelyik elemét kivesszük, az egész borul. Nem tudok áttérni másfajta erőműre, ha nem tudok betonozni.
És ha nem tudok betonozni, akkor nem tudok gyárat építeni, sem acélt gyártani, tehát a civilizáció működésben tartásához szükséges technológiák összeomlanak, és nincs helyettük másik. Ha nem tudok betonozni, nem tudok felállítani egy szélkereket sem. Ráadásul az egész modern civilizáció villamos energiával működik, és ez annyira kiszolgáltatottá és sérülékennyé teszi, hogy globális és tartós áramszünet esetén gyakorlatilag rövid időn belül összeomlana. Ha csak a Facebook lefagy egy pár órára, már az több milliárd dolláros kárt okoz.
Mi a helyzet a megújuló energiával?
El kell, hogy oszlassak egy mítoszt: megújuló energiaforrás nincs. Persze, a primer energiaforrás maga megújuló, mert a szél fúj, a nap süt. De a napból nem a számunkra hasznos formájú energia jön, azt át kell alakítanunk. A busmanoknak megfelel a nap úgy, ahogy van, de nekik nem kell áramot termelni; valóban fenntartható módon élnek, vadásznak, meg gyűjtögetnek, és elvannak azzal az energiával, ami a napból érkezik: a növények hasznosítják, ők meg begyűjtik. De nem tud és nem is akar visszatérni ehhez az életformához közel nyolcmilliárd ember.
De ha az energetikai átmenet azt jelentené, hogy a fosszilis erőművek helyett fotovoltaikusak lesznek…
Az elektromos áram előállítása akkor sem megújuló formában történik. A napelem nem energiaforrás, abban nulla energia van. Ráadásul 20-30 évig működik jobb esetben, utána már olyan kémiai átalakulást szenved, hogy nagyon nagy ráfordítással lehet csak újrahasznosítani az alkotórészeit. Ha 25 évig működik egy napelem, akkor az első hat évben csak azt az energiát termeli vissza, amit a gyártása során elhasználtak. És annak az energiának a nagy része, amit a napelem gyártásába be kell fektetnünk, szintén fosszilis. Szóval bezárult a kör. A kelenföldi kapcsolt hőerőmű, ami hőenergiát és villamosenergiát állít elő, 500 megawattot termel. Ha ezt napelemmel akarnánk Magyarországon megvalósítani, ahhoz ezer hektáros napelemparkot kéne létrehozni. És ezt általában olyan helyre kell tenni, ahol süt a nap, tehát ahol a növények is szívesen éldegélnének. Ráadásul a napelemekhez szükséges anyagokat tiszta formában előállítani, ez iszonyatos energiamennyiséget emészt fel. A szilícium gyakori elem a Földön, a kőzetekben van, de nagyon ragaszkodik az oxigénhez. Elképesztő energia kell ezeket a kötéseket elszakítani, és speciális technológia szükséges hozzá. Az alumíniummal hasonló a helyzet.
Szokták úgy is definiálni a fenntartható vagy zöld energiát, hogy nem fokozza az üvegházhatást. Ilyen a szélerőmű.
Nem ilyen, mert a hozzá szükséges betonalapzathoz már kibocsájtottunk irgalmatlan mennyiségű széndioxidot: egy tonna cement széndioxid-ekvivalense ugyancsak egy tonna. Tehát minden tonna cementből ugyanannyi széndioxid kerül a levegőbe a gyártás közben. És amikor a vasat az acélszerkezethez előállították, szintén a légkörbe jutott rengeteg széndioxid, nem is szólva arról, amikor a műanyaglapátokat legyártották kőolajból. Mire feláll egy szélerőmű, már majdnem annyi fosszilis energia van benne, mint amennyi energiát pár évig termelni fog. A szélerőmű a fosszilis energia szobra. A szennyezés már ott van a légkörben, és a lapát még meg sem mozdult.
De aztán azért csak megmozdul, és elkezdi termelni az energiát anélkül, hogy füstölne.
Igen, de annak az energiának, amit bele kell tenni, egész élettartama alatt csak a néhányszorosát tudja előállítani. Ez bődületesen rossz energiahatékonyság. Ez a hatékonysági szorzó a hagyományos nyersanyagok, mondjuk a lignit, vagyis a szén esetében körülbelül negyven. A kőszén, a kőolaj és a gáz is nagyon tömény energiaforrás, és a hőerőművi hasznosítása a veszteségek ellenére még mindig a leggazdaságosabb. Ha egy ilyen erőmű dolgozik negyven évig, ezalatt negyvenszer annyi energiát termel, mint amennyit a létrehozása és működtetése felemészt.
Viszont a fosszilis erőművek, miközben energiát termelnek, folyamatosan szennyezik a légkört. És ez nem igaz például az atomerőműre. Értem a problémát a betonnal, de ha azt egyszer legyártják, utána már nem szennyez.
Az atomerőműnek se rossz a hatásfoka, mert elég nagy az energiasűrűség, és ezek hosszú élettartamú erőművek. Urán viszont kell hozzá, és az szintén nem megújuló. Az urán hasadóanyag, a radioaktív bomlása természeti folyamat, a radioaktív bomlás tart a világegyetem kezdete óta, nem tudjuk se lassítani, se gyorsítani, de uránból véges készletünk van.
Mennyi idő alatt fogy el?
Legfeljebb kilencven év. Persze ha átállítanánk erre az egész globális áramtermelést, akkor sokkal rövidebb ideig tartanának ki a készletek.
Nem lehet, hogy vannak rejtett urántartalékok valahol?
Ez nem valószínű, a radioaktivitás elég jól detektálható.
Miért nem találunk valami hatékonyabb módot a napenergia hasznosítására ahelyett, hogy a fosszilis anyagokat égetjük?
A kőszén, akár a kőolaj, szintén a napenergiát tárolja. Úgy jött létre, hogy a földtörténeti múltban az a rengeteg növény begyűjtötte a napenergiát, elpusztult, eltemetődött, lesüllyedt, átalakult. Ma pedig ezek hatalmas energiasűrűségű, koncentrált napenergia-konzervek. Amikor hasznosítjuk, kibontjuk a konzervet. Csak hát az a gond, hogy húszezer év termését bontjuk ki egyetlen hét alatt. Százmillió évek alatt keletkeztek a kőolaj- és földgázmezők, amiknek most egy-kétszáz év alatt a nyakára hágunk.
De olajból újabb lelőhelyeket találnak.
Azért ez nem ilyen egyszerű. A ’70-es években kongatta meg a vészharangot a Római Klub, akkor volt divatos elmélet az olajhozamcsúcs; azt mondták, hogy nem lesz több kőolaj, és keresni kell alternatívákat.
Aztán mégis megoldották, és most mindenre azt mondják, hogy majd megoldják. De ez a valósághajlítás tipikus esete. Ugyanis az elmélet helyes volt. Akkor volt vége a könnyen hozzáférhető olajnak, amit viszonylag egyszerű technológiával, gazdaságosan, koncentráltan, hosszú ideig ki lehet a föld alól nyerni.
Zalában még mindig vannak ilyen himbás kutak, és van, amelyik még mindig működik. Ez viszonylag egyszerű, gazdaságos, mert kis befektetéssel dolgozik. Amit most olajforradalomnak neveznek, és a politikusok szerint Európát ki fogja segíteni, a palaolaj és palagáz kitermelése. Ez úgy működik, hogy a mélyebben fekvő rétegekbe belefúrnak, és utána nagy nyomással vizet, meg mindenféle vegyi anyagot pumpálnak be, hogy kiszorítsák az olajat. Igen ám, de egy fúrás nyomán három-négy hónapig lehet csak olajat termelni, aztán a hozam visszaesik, és újat kell fúrni. S ennek a repesztéses technológiának úgy néz ki az energiamérlege, hogy a megtérülés a befektetett energiának csak néhányszorosa. Ráadásul a palaolaj és a palagáz kitermelése sokkal nagyobb környezetszennyezést okoz. Persze a végén a benzinkútnál ugyanolyan vagy jobb minőségű üzemanyagot tankolunk, mint az 1970-es években, de jóval nagyobb anyag- és energiabefektetéssel. Vagy ott az olajhomok Kanadában, ami talajszerű, mint a sötét humuszos föld, el kell szállítani, fel kell melegíteni több száz fokra, hogy ki lehessen belőle nyerni az olajat. Ezek nagyon rossz energetikai hatékonyságú folyamatok.
De akkor miért nem bányászunk mégis inkább szenet? Az legalább van.
Sőt, ott fordított a helyzet, javul a szénbányászat hatékonysága, főleg, ha megnyitják a külszíni fejtéseket. Ott a korszerűbb, nagyobb eszközökkel fajlagosan kisebb költséggel és energiabefektetéssel tudunk energiahordozót kitermelni.
De nem ég olyan jól, mint a gáz…
Viszont kevesebb energiával jutunk hozzá, ráadásul szénből még több száz évre elegendő, könnyen hozzáférhető készletek vannak. Cserébe a szén égetése nemcsak nagy széndioxid-kibocsátással jár, hanem rengeteg kormot juttat is a légkörbe. A korom pedig ugyebár fekete, ezért elnyeli a napsugárzást, és tovább melegíti a légkört.
Mi a helyzet a biomasszával?
A biomassza a fotoszintézisen alapul, aminek nagyon kicsi a hatásfoka, egy százalék alatti. És a hasznosuló energiatartalma még kisebb, tehát ha a háztartások az energiát energiaerdőből akarnák nyerni, akkor körülbelül két hektárnyi erdő kéne minden ház mellé.
Most a karbonsemlegesség a jelszó: kivezetjük a szén-, illetve biomassza alapú tüzelést, helyette például földgázzal termelünk áramot, mondván, hogy az nagyobb hatásfokú, és kevesebb szén-dioxidot termel.
Valós az éghajlatváltozás, és hatalmas benne a szén-dioxid szerepe, de csak erre az egyre koncentrálni a fenntarthatóság szempontjából zsákutca, és sajnos az uniónak ez a politikája. Az éghajlatváltozás is komplex rendszer, aminek nem a széndioxid-kibocsátás az egyetlen oka. De ha csak ennél maradunk: a földgáz, vagyis a metán ugyanúgy fosszilis anyag. Csakugyan nagyobb a hatékonysága, de azért termel szén-dioxidot, ráadásul mire eljut az égetés helyéig, egy része elszökik. A szivárgás miatt körülbelül 10 millió tonna metán kerül a légtérbe évente globálisan. Ez ráadásul közvetlenül üvegházhatású gáz, és erősebb a légkört melegítő hatása, mint a szén-dioxidé.
Van egyáltalán olyan energiaforrás, amit globálisan hasznosíthatnánk úgy, hogy ne szennyezze a légkört, ne fokozza az üvegházhatást, és ne pusztítsa le a bolygót néhány tíz éven belül?
Van egy ilyen megoldás, a vízerőmű. Annak a legjobb az energetikai hatásfoka.
És ezen a ponton kezdenek kommentelni a környezetvédők, hogy micsoda környezetromboló őrültség ez… Ma a zöldmozgalom hőseinek számítanak azok, akik Bős-Nagymarost megakadályozták.
Pedig az a 700 megawatt hiányzik ám. Többet tudna stabilan termelni, mint Paks egy blokkja. Persze, vannak mellékhatásai, és nem is lehet mindenhol megcsinálni.
A zöldeknek abban teljesen igazuk van, hogy ez csakugyan megváltoztatja az ökológiai rendszereket, lokális szinten átalakítja a természetet. Ráadásul ennek is van üzemeltetési költsége. Meg aztán a víz elég kiszámíthatatlan tud lenni.
Ha jég van, az is baj, meg az is, ha csökken a vízhozam, ami mostanában előfordul; ha aszály idején alacsony a Duna vízszintje, akkor az erőmű nem fog a névleges teljesítményén termelni. Tehát olyan külső tényezőktől függ a termelése, ami nem szabályozható.
És a vízerőmű létrehozása nem jár rengeteg betonozással?
Dehogynem, csak az utána megtérül, szemben a napenergiával. Szóval, ha az a kérdés, hogy mi az, ami tényleg fenntartható és nagy hatásfokú, mégiscsak az a válaszom, hogy a vízerőművet egyszer kell megcsinálni, és utána nagyon hosszú, évszázados nagyságrendű az élettartama. És a víznek elég nagy a sűrűsége, és ha olyan az esése, meg a hozama, akkor az a hatékonysági mutató, ami a napelemnél három, a hőerőműnél meg negyven, az a vízerőműnél száz fölötti.
Az átlagos hírfogyasztó rendre arról értesül, hogy történnek jelentős előrelépések a fenntarthatóság felé. Európa márátállt például a bioetanol-tartalmú benzinre, mondván, hogy ezzel jót teszünk a bolygónak.
Nem teszünk jót, az energetikai célú intenzív növénytermesztés csökkenti a biodiverzitást, és a bioetanol előállításának majdnem akkora az ökológiai lábnyoma, mint a kőolajfinomításnak. Energetikailag is nonszensz, hiszen föl kell szántani a földet, traktor kell, műtrágya kell hozzá, de azt is fosszilis alapanyagból állítjuk elő. A talajokat a mikroelemek tekintetében már így is kizsigereltük. Egy intenzív művelésbe vont talaj nyomelemtartalma már csak töredéke a természetesnek, persze a növények is jóval kevesebbet tartalmaznak mindenből, de egyelőre még nőnek. A talaj is erőforrás, több ezer éves, véges és érzékeny rendszer, aminek a képződési sebessége nagyon lassú, és most minden tápanyagát kiszipolyozzuk az egyirányú anyagforgalommal. És amikor betakarítjuk a termést, az az energiamennyiség, ami végül kijön belőle, kevesebb annál, mint amit befektettünk. A bioetanol zsákutca, ahogy a tervezett léptékben számos más zöldnek látszó kezdeményezés is az.
Szinte félve kérdezem, hogy az elektromos autóval mi a helyzet…
Erőforrások értelmetlen pazarlása a köbön. Ott pihennek a garázsokban a 800 kilós akkumulátorokkal az elektromos autók, bennük a rengeteg kritikus kémiai elem, lítium, kobalt, amelyek készletei kimerülőfélben vannak. Fenntartható meg zöld jövőnek tekinteni, hogy mindenki elektromos autót vegyen, hát erre nincsenek jelzők sem. Ugyanis az erőforrások közül az anyag oldaláról sokkal keményebb korlátaink vannak, mint az energia oldaláról. Ha lenne végtelen mennyiségű anyag, nem lenne gond az energiával sem. Tudniillik az energia áramlik folyamatosan, de az anyag mennyisége a bolygón véges, ebből a szempontból zárt a rendszer. És a kémiai elemeket nem lehet egymásból átalakítani, ezt már általános iskolában megtanulja mindenki. Nem úgy működik a világ, hogy ha nincs elég lítium, akkor gyártunk lítiumot. Több milliárd éve a Napunknál sokszorta nagyobb csillagok belsejében és szupernóvákban létrejöttek ezek az anyagok, ennyi van, és kész. Itt a Földön ezeket nem tudjuk előállítani, sem máshonnan beszerezni. Az autóipari lobbi a politika támogatásával kitalált egy divatos irányt, aminek mentén újra lehet gazdasági növekedést és extraprofitot produkálni. A szabályozást úgy módosítják, hogy még az is kénytelen legyen igazodni hozzá, aki nem ért vele egyet.
Ennek a technológiaváltásnak az erőforrások oldaláról nincs meg a fedezete. Ha az úgynevezett fenntarthatóságra való átállás jegyében, amit 2050-ig meg akarnak csinálni, valóban megvalósítjuk az elképzeléseket, beleértve az elektromos autót, meg a „megújuló” energiatermelést, akkor az ehhez szükséges kritikus elemek ismert készleteit gyakorlatilag már az évszázad közepére kimerítjük.
Rengeteg tudományos cikk foglalkozik már ezekkel a korlátokkal, de valahogy a politika meg a gazdasági lobbi egyszerűen nem hajlandó ezekről tudomást venni.
És ha valami csoda folytán minden szempontot figyelembe vennénk, legalább az éghajlatváltozás visszafordítható lenne? Vagy legalább megállítható?
Nem. Több százmillió tonna széndioxid és metán szabadul ki csak a permafrosztból már évente. Tudja, ez az állandóan fagyott talaj, a tundra, ami rohamosan olvad. Olvad a sarki jég, és elnyeli a napsugárzás energiáját a sötét víz ahelyett, hogy a jég visszaverné. Nem lehet itt már megállítani semmit. Ez egy hatalmas komplex rendszer, tele nagyléptékű öngerjesztő folyamatokkal, mint az említett példák, ezekkel már nincs mit tenni. A jég és a friss hófelszín 60–80 százalékát visszaveri a nap sugárzásának, a sötétkék vízfelszín pedig mindössze 6 százalékát. A különbözet hozzáadódik a Föld energiamérlegéhez, és gerjeszti tovább az olvadást. Több millió négyzetkilométer kiolvadt jéggel mit kezdünk? Visszafagyasztjuk?
És emberi tevékenység nélkül ez nem történne…
Nincs olyan eleme az éghajlati rendszernek, a Napból érkező sugárzást és a Föld pályaelemeit kivéve, amit ne módosított volna máris jelentős mértékben az emberiség. Például már a középkorban kivágtuk az erdők jó részét Európában, őserdők jószerével azóta sincsenek, ezzel máris megváltoztattuk a felszín sugárzás-visszaverő képességét. Sőt még korábban, más kultúrák is komoly hatást gyakoroltak, azután ami meg a második világháború után történt, az már a turbófokozat. És persze a háború sem környezetbarát, de gondoljon bele, ha vége lesz valaha, az újjáépítés mennyi energiát és nyersanyagot fog felemészteni: újrabetonozni mindent, újraépíteni a gyárakat, lakóépületeket, utakat…
Ha nincs ez a háború, akkor lehet, hogy tovább alszunk. Lehet, hogy most felébred a világ.
Lehet. Elvileg van még valamennyi erőforrás, tehát ha normalizálódna valahogy a helyzet, akkor azért még lenne mihez nyúlni. Csakhogy a gazdaságot és a politikát szinte kizárólag a rövidtávú gazdasági érdekek mozgatják.
Most már rövid a táv.
De mindenki csak az aktuális évet, pénzügyi időszakot, választási ciklust akarja túlélni. A műanyag azért árasztotta el a világot, hogy kényelmesebb és olcsóbb legyen az életünk, gyártunk mindent, ami fölösleges és eldobható. És csodálkozunk, hogy a tengerek tele vannak szeméttel. Több százmillió tonna műanyagot állítunk elő évente és ennek nagy része fölösleges.
Mik azok az anyagok, amik a jelenlegi életformánkhoz szükségesek, de már mindjárt elfogynak?
Pár kivétellel majdnem az egész periódusos rendszert felsorolhatnám.
Pedig hát az anyag nem vész el…
És hogy van tovább?
Átalakul.
Hát ez az. Az anyagmegmaradás nem azt jelenti, hogy végtelenek a felhasználható készleteink. A felhasználás során átalakítjuk, szétszóródik, és többé nem tudjuk összegyűjteni. Hiába van meg, ha számunkra nem használható. Ha kibányásszuk az ezüstércet, kinyerjük az ezüstöt és felhasználjuk mondjuk több milliárd elektronikai eszközben, az utána meglesz máshol, csak annyira szétszórva és kis koncentrációban, hogy azt képtelenség technológiailag értelmezni. De a legkritikusabb helyzettel a foszforkészletek kapcsán kell majd szembenéznünk. A periódusos rendszerben azért vannak az elemek éppen ott, ahol, mert speciális tulajdonságokkal rendelkeznek. Egy-két tulajdonságukat ki lehet váltani, és néhány anyag más anyagokkal helyettesíthető, de a foszfor nem. Az egy evolúciós termék. A csontjaink alapanyaga kalcium-foszfát. Az ön szervezetében is van 800 gramm foszfor, az aminosavakban, a DNS-ben is. A foszfor életfontosságú elem, ezért ez a műtrágyák egyik komponense.
És mi történik, ha elfogy?
A modern, intenzív mezőgazdaságra szükség van ahhoz, hogy ennyi ember táplálékhoz jusson. Régen szépen megtermelték a növényt, az állat legelt, a trágyáját visszahozták a földre, a maradványait elásták, így visszajutott a foszfor, és maradt a földnek termőereje. Most már jórészt egyirányú a folyamat.
A nagyüzemi mezőgazdaság megtermeli az élelmiszert, elszállítjuk a nagyvárosba, megesszük, a foszfor kiürül az emberi szervezetből, megy a csatornába, a folyóba, az óceánba, és volt, nincs. Régen a guanót, a madarak ürülékét használták foszforpótlásra azokon a mezőgazdasági területeken, ahol már kimerült a talaj. Hatalmas guanótelepek léteztek, már a 19. században háborúztak is értük, csakhogy ezeket mára kitermeltük.
Már csak foszfátkőzetek vannak, 90 százalékuk Marokkóban. A készlet talán az évszázad végéig kitart.
Tehát nem lesz kaja.
Ennyi biztosan nem, talán a fele sem. És itt nincs B-terv. Nincs olyan, hogy kitalálunk más biológiai szabályokat, ha ezek nem tetszenek. Az ATP-molekulát, ami a fotoszintézis és a sejtlégzés folyamataiban energiaforrásként szerepel, nem lehet mással helyettesíteni, és a DNS-ben sem fogjuk kicserélni a foszfort, ahogy a csontjainkban sem, mert ezek nagyon hosszú evolúciós folyamat termékei. Igen, ez azt jelenti, hogy néhány évtized múlva az emberiségnek nagyon súlyos problémái lesznek az élelmiszerellátással. Persze lehet, hogy ebbe már most a háború kapcsán belekóstolunk. Az energiatermelés válsága is súlyos probléma lesz, de ehhez képest szinte eltörpül.
Az egész modern technikai civilizációra nagyon büszkék vagyunk, eljutottunk a Holdra, és az egész arra épült, hogy fosszilis energia, elektromosság…
Csakhogy hibáztunk, mert amikor a ’60-as években eljutottunk a Holdra, és elértünk a csúcstechnológiákig, nem kellett volna tömegesíteni mindent. Akkor kellett volna azt az elvet rögzíteni, hogy minden tartós és javítható legyen.
Nem a szándékoltan elavuló, profitmaximalizáló irányba kellett volna fordulni, hanem megmaradni az anyag- és energiatakarékos szemlélet mellett.
Gyerekkoromban a suszter megcsinálta a cipőt, a háztartási eszközöket megjavították, kicserélték benne az alkatrészt, az autókat is lehetett javítani, megbecsülték és újrahasznosították az anyagot. Szinte körforgásos gazdaság volt.
Értem, hogy a ’60-as évek után kellett volna más irányba indulni, csak hát az emberi természet is adottság, ahogy a foszfor mennyisége is. Mitől változott volna meg az emberi természet a ’60-as években? Van bennünk egyfajta önzés, mának élés, kényelemszeretet.
De ez az ember gyermeki énje, a kütyüzés, ami még a felnőtteket is elragadja; sokan az autójukat is státuszszimbólumnak tekintik, aztán egy nem is elég belőle, ha megengedhetik maguknak.
A gyűjtögető és szerzési ösztön, a prosperitás vágya evolúciósan is bennünk lehet, hiszen kellett a túléléshez.
De a szerzés és raktározás azokra a dolgokra irányult, amelyekre tényleg szükségünk volt. Évente új telefonra, több autóra, mindig a legújabb okosórára senkinek nincs szüksége. Ezt a jóléti igényt, az örökös kütyüzést és a megunt dolgok kidobálását, amitől valójában senki nem lesz boldogabb, mesterségesen teremti meg a marketing.
Csakhogy a végeken, a harmadik világ üzemeiben emberek tömegei mégiscsak abból élnek, hogy legyártják ezeket a kütyüket. Nem mondhatjuk, hogy srácok, most jó útra fogunk térni, tehát bezárjuk a gyárat, ne dolgozzatok.
Így van, mert az a társadalom is erre épült fel.
Nincs remény?
Vannak jó kezdeményezések, de ezek sporadikusak. Például, hogy a cégek a termékek helyett inkább szolgáltatást adjanak el. Amszterdamban a Schipol repülőtér nem lámpákat vesz egy cégtől, hanem fényt. Azt mondja, ennyi és ennyi lument kérek, ennyit fizetek érte. Amint a cég oldja meg az izzócserét, érdekeltté válik abban, hogy hosszú élettartamú legyen az izzó, vagy javítható legyen a reflektor. Ha egy cég bérbe adja a mosógépet vagy a telefont, nem kell megvennem. Fizetek a szolgáltatásért, és nem az én gondom, ha elromlik; innentől a cég abban érdekelt, hogy az eszközök strapabírók és hosszú élettartamúak legyenek. Teljesen megfordulna a piac logikája. Most az az érdeke, hogy évente vegyél újat, akkor meg az lenne az érdeke, hogy húsz évig ne kelljen ránézni sem. Nekem a városi roller egyébként tetszik. Nem az, hogy szétszórják a járdán, de filozófiájában előremutató, hiszen nem birtoklom, nem viszem be a hálószobába, hanem használom, és a rendszer ezt szolgáltatásként biztosítja. És amikor nem én használom, használja más.
Reggel elmegyünk a munkahelyre, ott áll a méregdrágán vett autó egész nap, este hazamegyünk vele, megint egész éjjel áll a fűtött garázsban. Ehelyett a közösségi autózást kéne bevezetni?
Persze, és nem kéne ennyi autó, ennyi parkolóhely. Csak hát ezek a „sharing economy” elképzelések nagyon gyerekcipőben járnak, és a tulajdonosi szemléletet, meg a spájzolási ösztönt nagyon nehéz az emberekből kiirtani, hiszen státuszszimbólum is az autó. Pedig ennek az erőforrás-igénye töredéke volna annak, mint amire a mostani világ fel van építve. Ugyanakkor a szolgáltatásnak ugyanúgy megvan a munkaerő-igénye, csak másfajta kompetenciák kellenek. És itt nem kéne csodákat művelni, tehát egy ilyen modell akár működőképes lehetne globálisan is.
A modern élet, a civilizáció ebben a formájában meddig tartható fent? Borúlátó, ha arra gondol, hogy mi lesz az emberiséggel 30-40 év múlva?
Nincs annyi idő sajnos.
Húsz éven belül katasztrófa várható. Talán hamarabb. Nagyon sokan látják ezt a tudományos világban, és nagyon kevesen a politikában és a gazdaságban.
Pedig ez nem valami extra tudás: az, hogy a Föld zárt rendszer az anyag szempontjából, és szinte kifogytak a nyersanyagaink, nagyon könnyen belátható. Az a baj, hogy kommunikációval, lózungok hangoztatásával mindent el lehet fedni, és az emberek elhiszik az összes hazugságot, ami rájuk dől. Pedig hiába írjuk az óriásplakátra, hogy nagyon jó lett a termés, ha nem lesz élelmiszer. Ilyet már megéltünk egyszer, akkor sem működött. A világ beleragadt az alternatív valósággyártásba, de a fizikai valóságot ez egyáltalán nem érdekli. A pénzügyi válságot valamennyire lehetett úgy kezelni, hogy nyomtattak egy kis pénzt, megmentettek egy-két bankot…
De a pénz absztrakt, az értéke egy kollektív megegyezéstől függ.
Ezért lehet manipulálni. A valóság viszont, amit a természettudományok eszközeivel tudunk leírni, ilyen módon manipulálhatatlan. Ha nincs homok, nincs foszfát, nincs nyersanyag, akkor nincs elegendő táplálék, és ennyi ember számára nincs élet. Már több mint harminc kritikus elem van, aminek a koncentrált forrásai hamarosan elapadnak.
Talán nem a nagy cégektől meg a politikai csúcsvezetőktől várhatjuk a változást, hanem a saját háztartásunkon belül kell elgondolkozni, hogy mi az, amiről le tudunk mondani. Talán sokat lehet tenni olyan apróságokkal, hogy nem cserélem le ezt a mobiltelefont, amíg működik…
Ha még újra lehetne konfigurálni a társadalmat, azt a mesterséges igényturbózás megszüntetésével kezdeném, hogy tényleg mindenki csak azt vegye, amire szüksége van. Mert van itt egy durva paradoxon: minél jobban élünk, annál rosszabbul élünk; egyre többet kell dolgozni, hogy meglegyen a pénz arra, ami miatt azt gondoljuk, hogy jobban élünk, de közben tönkretesszük magunkat, a világunkat, a gyerekeink meg az unokáink jövőjét.
De ha el is indulna egy ilyen kollektív belátás, egy új hozzáállás, akkor is sok mindennel elkéstünk. Ez a féktelen növekedés és jólét legkésőbb 2040-ig véget ér, a modern civilizáció súlyos válságba kerül. Ha más nem, a mostani háború világossá tette, hogy itt erőforrás-válság lesz.
Marokkónak van foszfora szinte egyedül, de mi van, ha a marokkói kormány ezt már nem adja oda senkinek? Ugyanúgy az oroszoknál van egy csomó nyersanyag, ami sokat számít a világkészletben. Lehet embargózni, de ezzel néhány év alatt kölcsönösen lehetetlen helyzetbe hozzuk egymást. A brutális erőforrásválság, ami úgyis eljött volna a túlhasználat, a hígulás, a készletek kimerülése miatt, az most a háborúval előre ugrott tíz-húsz évet, vagy harmincat. Ennek az egyenletnek a valós számok halmazán már nincs megoldása.
De azért lesz levegő és napfény?
Persze, azzal nincs gond. A Föld alapvető életfeltételeit nem tudtuk elrontani. Egyedül valami nagyon extenzív nukleáris katasztrófa lenne képes erre. Ha az nem következik be, nem lesz olyan mértékű változás, ami a földi életet lehetetlenné teszi. Csak épp a modern társadalom, a mi világunk omlik össze. Akik eddig sem használtak villamos energiát, és nem a szupermarketben vették az ennivalót, azoknak mindez ezután sem fog kelleni. Vannak olyan törzsi kultúrák a Csendes-óceáni szigeteken, vagy az Amazonas esőerdőinek a belsejében, akiknek szinte mindegy, hogy a modern technikai civilizáció összeomlik. Ők túl fogják élni. De a nagyvárosokba zárt modern társadalmaknak nincs B-terv, ott technológia és energia nélkül egyszerűen nem lehet majd életben maradni. Az Amazonas-menti őserdőben csak annyit fognak észrevenni az egészből, hogy jé, eltűntek azok a villogó és mozgó csillagok és fura hosszúkás felhők az égről…
„Az emberiség többsége számára az életfeltételek jelentős szűkülése kikerülhetetlen”
Balavány György
2022. 10. 26. 15:03
Gelencsér András környezettudós, a Pannon Egyetem rektora nyáron azt nyilatkozta a 24.hu-nak, hogy a jelenleg ismert emberi civilizáció a klímaváltozás hatásai és a nyersanyaghiány miatt néhány évtizeden belül véget ér. Szerinte a helyzeten a megújuló, illetve zöld technológiák csak rontanak. Azóta lapunkban is több kutató vitatta az állításait és következtetéseit; volt, aki szerint szembe megy a tudományos konszenzussal, és voltak, akik szerint rossz adatokkal dolgozik. Összegyűjtöttük a legfontosabb ellenérveket, és megadtuk a lehetőséget Gelencsér Andrásnak, hogy reagáljon rájuk. Interjú.
A lapunknak adott júniusiinterjú nyomán számos kritikát kapott, különösen a megújuló-, illetve a zöld energiát bíráló mondatai miatt. Többekszerint rosszul kalkulál, amikor azt mondja, hogy a napelemek hat évig csak a beléjük fektetett energiát termelik vissza, hiszen a napelem ma már fél, de legfeljebb két év alatt visszatermeli a befektetett energiamennyiséget, és nem is lesz belőle olyan gyorsan hulladék, mint ön állítja. Ugyanígy vitatták a szélerőművekre vonatkozó megjegyzéseit. Mit szól ezekhez a felvetésekhez?
Nagyon rossz érveléstechnikának tartom, amikor az összes közül kivesszük a teljes rendszer egyik elemét és hozzá a legjobb technológiát, miközben nem vesszük figyelembe a rendszert a maga egészében. A napelemnek például nem elég a celláit legyártani, amire ezek a kedvezőbb értékek vonatkoznak: azokat alumíniumkeretbe kell tenni, felszerelni, rögzíteni, kiépíteni a vezetékhálózatot, vezérlőegységeket, hogy csak néhány nélkülözhetetlen elemet említsek. Ráadásul ezeknek tartósan ellen kell állniuk a napnak, szélnek, viharnak is, és ehhez nem akármilyen anyagok kellenek. De még ha kiragadjuk is magát a panelt a rendszerből, a rövidebb megtérülési idő akkor is csak olyanokra igaz, mint a kadmium-tellúr napelem. A tellúr az egyik legritkább elem a földön (háromszor ritkább az aranynál), ezért ennek fogynak ki leghamarabb a készletei, tehát ha erre akarnánk alapozni a jövőt, akkor annak igen hamar vége lenne. Egy friss tanulmány szerint ez azt jelentené, hogy 2060-ig a most ismert készleteink 12-szeresét felhasználnánk, ami nyilvánvalóan lehetetlen. Tehát akkor számolunk jól, ha a ténylegesen működő, komplett rendszerek teljes energia- és erőforrásigényével kalkulálunk.
Viszont a hatékony működéshez szükséges napsütésnek, úgy tűnik, egyre inkább bővében vagyunk. Tehát mintha az éghajlatváltozás is kedvezne a napelemeknek.
Valóban akkor működik a fotovoltaikus rendszer, ha süt a nap. Ugyanakkor a napelem roppant hőérzékeny: minél magasabb a hőmérséklet, annál inkább romlik a hatásfoka, minden egyes Celsius-fokkal 3 tized százalékot. Amikor a tetőn elhelyezett panelek hőmérséklete a 70–80 fokot is eléri, ami pedig nem ritka, nagyon leromlik a hatékonyság. Ha a termelési átlagot havi bontásban nézzük, a napelemek nem a nyári hónapokban termelik a legtöbbet, hanem májusban, áprilisban és szeptemberben. Már olyan technológiai fejlesztés is van, amikor hűtik a napelemeket, de az újabb energiafelhasználással és anyagbevitellel jár. Az előrejelzések szerint a világ alumíniumtermelésének felét 2050-re a napelemekhez szükséges szerkezetek gyártása fogja lekötni. Az alumínium roppant energiaigényes: nagyon magas hőmérsékleten, bonyolult eljárásokban lehet csak előállítani. És megint ott tartunk, hogy
rengeteg nyersanyagot kell kibányászni és fosszilis energiát kell felhasználni ahhoz, hogy elkészítsünk egy úgymond fenntartható rendszert, amitől azt reméltük, hogy kiváltja a fosszilis energiát. Csöbörből vödörbe.
De arról is hallani, hogy az alumíniumnak jók a visszanyerési lehetőségei, vagyis könnyen újrahasznosítható.
Persze, de ha új napelemparkokat létesítünk folyamatosan, mert bővítjük a kapacitást, akkor jó darabig nincs visszanyerés, csak felhasználás. Ha ezeket hozzávesszük a történethez, és rendszerszemléletű mutatókkal számolunk, akkor pont azok a megtérülési adatok jönnek ki, amiket mondtam.
Viszont ha e tényeket összevetjük azzal – és ez az érv is megjelent a kritikák közt –, hogy a szénerőműnek nemcsak a létrehozásához kell fosszilis energia, hanem teljes üzemidejében szennyezi a légkört és fokozza az üvegházhatást, akkor a mérleg egyértelműen a megújulók javára billen. Nem?
A szén-dioxid vonatkozásában ez igaz, de ezért szajkózom, hogy rendszerben kell gondolkozni. A naperőmű arányaiban kevesebb energiát termel, mint a szén- vagy a gáztüzelésű, cserébe a gyártása rengeteg anyagot és energiát emészt fel, aminek kizárólag gyorsan kimerülő forrásai vannak.
Viszont folyamatosak a fejlesztések a lehető legnagyobb hatékonyságú, és leginkább anyagkímélő megoldások irányába. A tíz kutató által aláírtvitacikkben szerepel, hogy tíz évvel ezelőtt még az elektromos autó is technológiai ritkaság volt, de ma már naponta találkozunk vele.
Találkozunk, de azért azt nem mondhatnánk, hogy széles körben elterjedt. Hozzáteszem: szerencsére. Amúgy az a cikk kettős érvelést használ, mert azt mondja, hogy az újrahasznosítással megtámogatott nyersanyag-kapacitásunk elég ahhoz, hogy 2025-re akár 21 millió ilyen autót legyártsunk, aztán meg azt, hogy a fogyasztást vissza kell fogni; az utóbbival maradéktalanul egyetértek, csak ez nem fog menni úgy, hogy tízmilliószámra gyártjuk ezeket a járműveket. A fogyasztás visszaszorítása és a kereslet növelése nem működik egyszerre.
Tudós létére nem hisz a tudományos fejlesztésekben?
Ez nem hit kérdése. A technooptimizmus vagy inkább technofanatizmus, a műszaki fejlődés meg az innováció mindenhatóságába vetett vakhit nagyon káros. Ennek az a narratívája, hogy „majd csak megoldják a tudósok meg a mérnökök a problémákat.” Van ugyanis olyan probléma, amit nem tudunk megoldani. Nem megoldható, hogyha van valamiből tíz darabom, és mind a tízet elfogyasztom, még mindig maradjon három. Mindig elképedek, amikor tudományos területeken tevékenykedő emberek ilyen ábrándokat kergetnek. Egész életemben a tudományban dolgoztam, de mérnöknek is tanultam, és ott belénk verték, hogy fontos az elmélet, de a lényeg az, hogy mi működik a valóságban.
Nem tudom, hogy akik az élenjáró technológiák laboratóriumi csúcseredményeit mutogatják, körülnéztek-e a világban, ami egy hatalmas katyvasz lett. Egyáltalán nem számít, hogy mi lesz jövőre a publikálható csúcstechnológia, amíg 1,3 milliárd autó van a világon, és azok nagy része Indiában és más hasonló országokban áll 12 sávos autópályákon a dugóban.
Persze, hogy vannak jó hatékonyságú napelemtípusok is, de ezek a most használt napelemek töredékét teszik ki. Jelenleg az úgynevezett mono- és polikristályos szilícium napelemeket gyártják tömegesen, és van egy-két százalék, ami a korszerűbb és – tegyük hozzá – sokkal drágább technológiát képviseli. Hadd mondjak ismét egy autós hasonlatot: sokat hallunk arról, hogy milyen motorfejlesztések vannak, az Euro 7-essel már minimálisra csökkentjük az emissziót. És akkor boldogok lehetünk, mert az innováció megment minket, nemsokára jó lesz a levegő a városokban? Vessünk már a valóságra is egy pillantást! Kinek van Euro 7-es autója? Ahogy megyünk a nyugati határ felé, látjuk: Németországból trélereken jönnek be a leharcolt, tízéves, nagy teljesítményű dízelautók. És ezek még húsz év múlva is közlekedni fognak.
Épp tavaly döntött úgy az unió, hogyszabályozza ezt a kérdést.
Igen, de a szabályozás nem azt mondja, hogy ilyen autók nem futhatnak, hanem azt, hogy 2035-től már nem lehet őket újonnan forgalomba helyezni. A lényeg, hogy ha a technológia élmezőnyét akarjuk a világra leképezni, becsapjuk magunkat. A fogyasztói társadalomba már Kína, India, Kelet-Ázsia, Afrika egy része, Dél-Amerika is kőkeményen beletartozik. Sok milliárd ember él ott, ahol még lepukkantabb autók vannak, és ahol még kevésbé tartanak be bármilyen szabályt, tehát mikor valaki azt mondja, hogy „nyugi, mert fejlődik a technológia”, akkor én megkérdezem, hogy a csúcshatékony fejlesztéseket vajon ingyen fogják gyártani és osztogatni?
Azért az erős érvnek tűnik, hogy az akkumulátorokban felhasznált fémeknek ma már akár 70–95 százalékos újrahasznosítási rátájuk is van, ahogy az említett vitairat mondja.
Csakhogy ez elméleti lehetőség, nincs így a gyakorlatban. De ha még ilyen számot mondanánk is, azért a matematikai következményekről se feledkezzünk meg. Az egynél kisebb számoknak van egy olyan kellemetlen tulajdonságuk, hogy ha önmagukkal többször megszorozzuk őket, igen gyorsan közelítenek a nullához. Beszéljünk mondjuk egy 70 százalékos újrahasznosításról, hiszen az már igen szép. Számoljunk: a 0,7 néhányszor megszorozva 0,7-tel már nagyon kevés, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy ha egy anyag néhány ciklust így bejár, utána volt, nincs. Ráadásul ha rövid az életciklusa egy terméknek, mert hamar kidobjuk, akkor ezek a szorzások hamar bevégződnek, és pillanatok alatt vagyunk a nullán.
Tehát az újrahasznosításoktól sem várhatjuk a nyersanyagválság megoldását?
Óriási hiba lenne attól várni. Az, hogy egy anyagot valamilyen formában újra ki kell nyerni, ismét anyag- és energiaigényes. Nem is beszélve arról, hogy ezeket egy adott helyre kell gyűjteni, nyilván valami magas technológiai szinten működő üzembe. A vasúti síneket viszonylag könnyű újrahasznosítani, azok egyben vannak, nagy tömegben. De a felhasznált vas nagy része betonban van, és ott is megy tönkre, mert nem könnyű onnan kiszedegetni, ahogy a gumiabroncsban levő fémet sem. Az újítások az egyre bonyolultabb szerkezetek felé haladnak, de minél bonyolultabb egy szerkezet vagy készülék, annál nehezebb belőle kinyerni az anyagokat.
Egy 15–20 évvel ezelőtti telefon még csak körülbelül húsz kémiai elemet tartalmazott, a mostani okostelefonokban akár 60 kritikus elem is jelen van, összekeveredve, műanyag- és üveg alkatrészekbe ágyazva. Ráadásul a telefonok szerteszét vannak a világban több milliárd embernél, és a típusaik is nagyon különbözők: mindegyikben más van, máshol, más arányokban. Tehát nem lehet homogenizálni a technológiát, ráadásul a legyártott készülékekben az anyagok kémiai átalakulást szenvednek a használat során, és választanunk kell, hogy milyen elemeket akarunk kinyerni belőlük. Ugyanez a helyzet az elektromos autók akkumulátoraival. A működőképes újrahasznosítás az volt, amikor gyerekkorunkban összegyűjtöttük az üveget, bevittük a boltba, kaptunk érte egy forintot üvegenként, akkoriban egy gombóc fagylalt árát. Az üvegeket betették rekeszekbe, visszavitték a gyárba, kimosták, megint megtöltötték, lekupakolták és forgalomba került. Sok ezerszer vissza lehetett forgatni a palackokat, és legfeljebb a végére már kicsit mattabb lett a csillogásuk. Ma különböző színű, minőségű üvegek keverednek mindenféle vegyi anyaggal, és elég komoly technológia kell hozzá, hogy ebből bármiféle használható dolog lehessen, ráadásul az újrahasznosított anyag minősége egyre rosszabb. A műanyagokból vagy gumiőrleményből készítenek például paneleket a játszótérre, hogy ne üssék meg magukat a gyerekek; ilyesmiket lehet csinálni, de alapvetően az eredeti, értékes funkcióját az anyag elveszíti. A végén, amikor már nincs más opció, el lehet égetni a papírt vagy a műanyagot, akkor az energiatartalmát még hasznosítjuk, de ott a vége.
Antal Miklós, az ökológiai közgazdaságtan kutatójaazt válaszolta az ön állításaira, hogy a civilizációnk, ha okosan bánunk vele, fenntartható.
A jelenlegi állapotában biztosan nem.
És ha azt kérdezem, hogy egy szabályozott, korlátozott, átalakított fogyasztási struktúrával fennmaradhat-e?
Arra azt mondom, hogy nem reménytelen.
Ezen a ponton akkor egyetért a kritikusai többségével.
Csak én talán szkeptikusabb vagyok. Vagy realistább. Számos lépést meg kellett volna már tenni, illetve számos olyanra volna szükség, amire a nemzetközi politikában még csak szándékot sem látok. A fogyasztás radikális mérséklésére van szükség ahhoz, hogy hosszabb távon tervezzük a jövőt. Szélenergia, napenergia, zöld autó, bioetanol – ezeknek a technológiáknak a fejlesztése és széles körben való elterjesztése nem tudja beváltani azt a reményt, hogy a civilizáció az évszázad végéig fennmaradjon.
Tegyük fel, hogy holnap meghívják önt a világ legnagyobb államainak és vállalatainak vezetői egy kávéra, és azt mondják: professzor úr, megértettük, hogy ez nem jó irány, legyen kedves, javasoljon valamit helyette. Mit mondana?
Lehet, hogy a kávétermesztés betiltásával kezdeném, bár én is szeretem a kávét. Vannak olyan kezdeményezések, mint a low-tech a high-tech helyett. Ma már azért tart ott az anyagtudomány, hogy azokat a dolgokat, amik egyszerűek és beváltak akár évezredes távlatban is, meg lehetne jobb anyagból, jobb hatékonyságú folyamatok révén csinálni. Mindenki ismeri a feketére festett hordót.
Talán használt olajoshordó volt egy vasállványon. Sokan zuhanyoztak a hétvégi telkeken alatta.
Igen. Ez egy tipikus low-tech dolog, folyik belőle a meleg víz, igaz, hogy csak nyáron. És nagyon sok olyan ötletük volt a régieknek, amit újra kéne gondolni. Csak sajnos a városiasodás meg az a társadalomszerkezet, ami ennek nyomán kialakult, arra a premisszára épült, hogy ez örökké így fog maradni, vagy ha változik is, legfeljebb fejlődni fog. Az nem volt bekalkulálva, hogy a globális piac összeomlik, mert a kereslet mesterséges felturbózásával tartja fenn magát, de eléri a korlátait, és senki nem tudja az alternatívát, ráadásul új fogyasztói társadalmak lépnek be a rendszerbe.
Az összeomlást úgy kell elképzelni, hogy hatalmas kataklizma következik be, robbanások rázzák a felhőkarcolókat, és mindenki menekül?
Az esetleg egy nukleáris katasztrófa forgatókönyve lehetne, ami ugyan nem kizárt, de nem is valószínű. Egyébként nem szeretem az összeomlás szót, pontosan azért, mert ilyen képzetek kapcsolódnak hozzá.
Amiről én beszélek, az egy folyamat, ami már most is zajlik, lépésről lépésre: megfővünk, mint a békák a vízben. Ha nem jön közbe valami, és a magam részéről nem látom, hogy mi jönne közbe, akkor kábé húsz év lehet még hátra a történetből. Már ma is kifogy a benzinkútról a benzin. Élelmiszerválság van. Energiaválság van. A természeti katasztrófák egymást érik. Amit az elmúlt évtizedekben-évszázadokban tettünk, annak szépen beérett a gyümölcse. Miért gondoljuk, hogy a helyzet javulni fog?
Például azért, mert egyszer véget ér a háború.
A helyzeten a háború nagyon sokat ront, ez biztos. De a bajt nem a háború okozta, hanem a fenntarthatatlan, tudományosan megalapozatlan, vagyis hamis elképzelésekre épülő rendszer. Kívánom, hogy legyen vége a háborúnak, és valahogyan térjen magához a gazdaság és az energiaellátás újra, de ez hosszabb távon nem old meg semmit.
A háború nem egy aszteroida, nem valami kívülről jött, előre nem látható csapás, hanem a rendszer része. A globális világ termelte ki, és termeli ki folyamatosan, és e szempontból mindegy, hogy aktuálisan ki a hibás.
A Covid szintén nem külső tényező, mégis sokan úgy tekintettek rá, mint természeti csapásra. Lehet rá mutogatni, és azt mondani, hogy a járvány miatt vannak a bajok. Nem, a járvány van amiatt, hogy így élünk, így utazgatunk. A felfedezések kora előtt nem volt világjárvány. A világjárványok akkor kezdődtek, amikor az emberiség úgy érezte, hogy a kontinenseket kinőtte, és elkezdett utazni a különböző életterek között. Az utóbbi évtizedekben a tömegturizmus sok helyen szinte elviselhetetlen méreteket öltött.
Talán nem kéne utaznunk?
A mai volumenű turizmus nem biológiai szükséglet. Nyilván klassz dolog piramisokkal fényképezkedni, aztán hazautazni, de talán nem véletlen, hogy ilyet egyetlen állat sem csinál. Ha csak ezzel leállnánk, már attól sokat csökkenne a globális fogyasztás. A globalizációból egyfajta helyi értékteremtésre kellene váltani, ami most már persze nehéz, mert az erőforrások eloszlása egyenlőtlen. Gyerekkoromban a földrajzot úgy tanultuk, hogy vaktérképre kellett rajzolni, melyik nyersanyag hol van Magyarországon, de ma már ezeken a helyeken semmi nincs. Mindennek a nyakára hágtunk, ezért benne kell maradni valamiféle nemzetközi geopolitikai játszmában, hogy az erőforrásokhoz hozzá lehessen férni. Fenn kell tartani a legfontosabb anyagok valamilyen szintű kereskedelmét, de egyébként elérni, hogy mindenki maradjon veszteg, és próbáljon a saját környezetében boldogulni, vagy valamilyen alternatív rendszerben, munkamegosztással osztozni a maradék javakon. Csak tudja, mi a gond? Képzeljen el egy erre épülő politikai programot. Egy pártot vagy politikust, aki azzal kampányol, hogy vegyünk vissza a fogyasztásból. Ki támogatná?
Rendkívül népszerűtlen volna, azt hiszem.
És ez azt a kérdést veti fel, hogy a gyökeres életmódváltozásra mennyire képesek az emberek, mennyire tolerálják, hogy ami úgymond jár nekik, amit megszoktak meg amihez az életüket igazították, az nincs többé vagy nem abban a formában van. A másik kínzó kérdés pedig, hogy lesz-e elég idő az átállásra.
Takács-Sánta András humánökológus, az ELTE docense szinténvitába szállt önnel. Szerinte is óriási, a történelemben példátlan a jelenlegi környezeti krízis, és azonnal cselekedni kell. Az ő javaslata az, hogy el kell kezdeni helyi közösségekből szépen, lépésről lépésre, demokratikus módon felépíteni egy másik világot. Bevásárlóközösségek, kistermelői piacok, ismeretterjesztés…
Egyetértek azzal, hogy a kollektív belátás lenne az út a megoldáshoz, de nem hiszem, hogy ez puha és lassú építkezéssel elérhető volna. Ennek az optimizmusnak az alapjai szerintem okos, művelt és jóravaló értelmiségiek fejében léteznek, de nem a természetben, vagyis a minket körülvevő valóságban. Vannak nagyon előremutató lokális kezdeményezések, és ezek kétségtelenül hasznosak, de az efféle „lassú forradalomra” már biztosan nincs idő, meg egyébként globális szinten igény sincs. A társadalom épp az ellenkező irányba halad, ráadásul gyorsulva, anélkül, hogy bármiféle korlátozást képes lenne elviselni. Azt is képtelen volt tolerálni a rendszer, hogy a Covid részlegesen, kis időre lelassította a gazdaságot. Meg aztán a nagyvárosok struktúrája egy megváltozott fogyasztói szemlélet megvalósítására kevéssé alkalmas. Nagyon szép dolog a termelői piac, a bevásárlóközösség meg a ruhacsereprogram, de azért a 40 milliós Sanghajban nehezen tudom elképzelni, vidéken, falvakban sokkal inkább. Csakhogy az egész modern gazdaság és társadalomszerkezet a nagyvárosokat preferálja, ott vannak munkahelyek, hivatalok, iskolák.
Sokak szerint kommunikációs szempontból káros és felelőtlen dolog, hogy ön a civilizációnk rövid időn belül bekövetkező végéről beszél mint valószínű forgatókönyvről. Magam is megkaptam, hogy miért kellett ilyen interjút készíteni, hiszen aki elolvassa, lelkileg lebénulhat. Nem volna mégis jobb a reményt fenntartani?
Ez a József Attila-idézet sokat jár a fejemben: „az idő lassan elszivárog, / nem lógok a mesék tején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején.”A reményt fenntartani jó, de az illúziókat fenntartani nem szabad. Etikailag is elfogadhatatlannak tartom, hogy hamis reményt tápláljunk az emberekben, és arról beszéljünk, hogy az úgynevezett megújulók majd elhozzák a zöld jövőt, és meg leszünk mentve, csak most még vegyék meg a zöld autót, a környezetbarát mobiltelefont, fogyasszanak ugyanolyan tempóban, és a sok értelmetlenül keletkező hulladékot gyűjtsék szelektíven.
Nem a szelektív hulladékgyűjtés a megoldás, hanem az, ha nem csinálunk feleslegesen hulladékot. A „zöld növekedés” meg a „zöld fogyasztás” illúziói szemben állnak a legelemibb természettudományos törvényekkel. Lehet kábítani az embereket, csak akkor húsz év múlva tessék a szemükbe nézni, hogy ezt propagáltuk, és mindenki megcsinálta, megvette, hazavitte, fölszerelte, mégis összedőlt a világ.
Viszont ha elhessegetjük a hiú ábrándokat és szembenézünk a valósággal, akkor tiszta döntési helyzet van előttünk. Aki ezeket végiggondolja, dönthet arról, hogy ebbe az irányba akar vakon továbbmenni, vagy esetleg próbál másokkal közösen gondolkozva új utat keresni.
Szeretnék több konkrétumot hallani arról, hogy mi az a másik út.
Higgye el, én is. Nem tudok egyszerű megoldást, és ha valaki előáll azzal, hogy tud, akkor el kell kezdeni gyanakodni, ugyanis a probléma nagyon bonyolult. Csak arra tudok rámutatni, hogy amit megoldásként akarnak eladni nekünk, az hamis, mert tudományosan nem igazolható. Én azt tudom megalapozottan állítani, hogy az egész fenntarthatóságnak nevezett technológiai paradigma, meg a globális klímapolitika hatalmas sebességgel visz a szakadékba. Persze felállítják a környezetvédelmi munkacsoportokat, akik mondanak is értelmes dolgokat, például 14 kritikus elemet felsoroltak először 2011-ben. Csak aztán ezt senki nem gondolta tovább, nem kapcsolták össze a valósággal, hanem tovább beszéltek a gazdasági növekedésről. És felállítják a diagnózist, meg a faék egyszerűségű megoldást: erre a dátumra ennyivel kell visszafogni a szén-dioxid-kibocsátást, és minden rendben lesz.
Nem kell visszafogni?
De.
Akkor nem jó cél, hogy elérjük a karbonsemlegességet 2050-re?
Ez így rendkívüli demagógia. Az az elbeszélés hamis, amelyben az éghajlatváltozásnál a varázsszó a szén-dioxid, és ha azt visszafogjuk, a gyorsvonat megáll. Eleve kétséges azt állítani, hogy vissza tudunk fordulni, amikor még lassítani sem tudtunk eddig. Én ezt egybites illúziónak nevezem: leszűkítjük a problémát egyetlen változóra, aminek persze van szerepe, de messze nem ilyen egyszerű a történet.
Van az uniónakmetánstratégiája is.
Van, de egyrészt nem régóta, másrészt azzal is elég nehéz mit kezdeni, mert olyan dolgokat kellene leépíteni, mint a mezőgazdaság, amit még a fosszilis energiánál is nehezebb korlátozni. Illetve korlátozhatjuk, csak akkor sokaknak nem lesz mit enni. Egy tehén 60 kiló metánt ereget évente a levegőbe, de ha eltüntetjük a szarvasmarhákat, akkor nem lesz se hús, se tejtermék. A rizstermesztés során is ki fog jönni a metán, mert ez az árasztásos művelés velejárója. És akkor még ott van a földgázszállítással járó metánszivárgás, körülbelül két százaléka az ide-oda vándorló földgáznak a levegőbe kerül. A szénbányáknak is vannak olyan szellőztető rendszerei, amik ezeket a gázokat a levegőbe juttatják, és ezeket nem lehet megakadályozni. És a koromról akkor még nem is beszéltünk, ami szintén a melegedést fokozza, hiszen fekete. Az égéstől nem lehet elvárni, hogy ne termeljen több-kevesebb kormot.
Antal Miklós azt mondja, hogy pillanatnyilag van egy tudományos konszenzus arról, hogy a globális felmelegedést vagy az éghajlatváltozást meg lehet állítani. Ő nem kevesebbet állít, mint hogy az ön érvelése tudománytalan, amikor azt mondja, hogy „nem lehet itt már megállítani semmit.”
Nincs ilyen tudományos konszenzus.
A legutóbbiIPCC-jelentés, ami rengeteg tudományos kutatás eredményét szintetizálja, szintén azt állítja, hogy a klímaváltozás még megállítható. A szakemberek, akik önnel vitába szálltak, mind hivatkoznak erre a jelentésre.
Először is: az IPCC (Intergovernmental Panel on ClimateChange, Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) nem tudományos, hanem politikai szervezet. Egy percig sem vitatom, hogy a kutatások, amikre hivatkoznak, valósak. Az IPCC a jelentéseiben tudományos eredményekből válogat, de egyrészt erősen szűri őket, másrészt van egy jelentős késleltetési ideje. Hétévente adnak ki jelentést, ilyen időtávokban frissítik a tudást, és próbálnak konszenzusra törekedni a már korábban megjelent cikkek között is. Szóval egy IPCC-jelentés mindenképp érdekes, én is olvasom, csak épp nem kéne rá úgy tekinteni, mint a tudomány legújabb eredményeinek összefoglalójára. Nem a legaktuálisabb, nem a tudomány teljes spektrumát tartalmazza, ráadásul a politika eléggé meg is fésüli.
Akkor hogyan lehet megtudni, hogy mi az igazi tudományos konszenzus? Mondjuk akár az éghajlat tekintetében.
A tudományban soha nincs ilyen konszenzus. Vannak bizonyított tények, amiket minden kutató elismer, de attól még a tudomány világa dinamikus rendszer, ahol mindig folynak viták, ahol vannak mindig új eredmények, amik felülírják a régebbieket, tehát ahol van fejlődés. Amik alapján levonom a következtetéseimet, azokat én is csak olvasom. Nem megyek el a tundrára megmérni a kiolvadó talaj széndioxid-kibocsátását. De a legfrissebb adatokat naprakészen, top nemzetközi folyóiratokból, a szakma legjobb fórumain elolvashatom.
Apropó, tundra: többek közt a permafroszt, vagyis az egykor fagyott, mára kiengedő talaj felmelegedésére hivatkozott, amikor azt mondta, a klímaváltozás visszafordíthatatlan.
Képzelje el, hogy van egy nagy fagyasztóládája, tele mindenféle hússal és egyéb étellel, és ez meghibásodik, de nem veszi észre, csak amikor a háromhetes szabadságáról visszatér. Mi történik a hússal?
Megbüdösödik, gondolom.
Ugyanez történik ott, mindenféle állati tetemek olvadnak ki a jég alól, meg egy csomó egyéb szerves anyag. Nem tudjuk megakadályozni, hogy miután kiolvadtak, elbomoljanak. A bomlás azért kellemetlen szagú a számunkra, mert a bomló szerves anyag kiereszt mindenféle gázokat.
És ezek üvegházhatású gázok.
Hogyne, ráadásul a bomlás maga is hőtermelő folyamat, tehát a további olvadáshoz is hozzájárul. Ezzel nagyon kevesen foglalkoznak, és az IPCC-vel pont az a bajom, hogy ezeket a természeti visszacsatolásokat nem veszi figyelembe. Ha kiolvadt az a szegény csirke a fagyasztóban, csak idő kérdése, hogy el is bomoljon. Hogy milyen gyorsan bomlik el, az persze még egy csomó dologtól függ, és lehet rajta vitatkozni, de a lényeg, hogy az így keletkező gázok a légkörben fognak kikötni, és ezt megakadályozni már nem lehet.
Az olvadás rendületlenül halad, a kiolvadt terület határa egyre északabbra húzódik, sajnos elég gyorsan. És ez nincs benne sem a kiotói, sem a párizsi klímaegyezményben. Pedig nagyon előkelő helyen volna az emissziós tényezők közt, ha nem hagynák ki a felsorolásból.
De nem tudományos megfontolásból hagyják ki, hanem egyszerűen azért, mert nem lehet érte egy országot sem felelőssé tenni, tehát nem tud vele mit kezdeni a politika.
Mind Takács-Sánta András, mind Antal Miklós azt mondta, hogy a jósolgatás nem helyes, mert ilyen bonyolult rendszerek esetében legfeljebb valószínűségekről lehet beszélni.
Persze, ez igaz.
Amikor azt állítja, hogy nem fogjuk tudni megállítani a folyamatokat, és a civilizáció ebben a formában nem fenntartható néhány évtizednél tovább, az nem jósolgatás?
Én sem tudom konkrétan megmondani, hogy mi lesz az emberiséggel harminc év múlva. És a természeti rendszerekben van egy csomó bizonytalanság. Másfelől viszont vannak már megismert folyamatok, amiknek tudhatjuk a kimenetelét, mert vannak róla tudományos tapasztalatok. Mondok egy közismert példát: létezik egy megegyezés arról, hogy összesen másfél fokot szabad melegednie a légkörnek, mert különben nagy baj lesz. Ha sikerülne megállítanunk a felmelegedést a bűvös másfél foknál, akkor még nagyjából megúsznánk, bár egyes, ma még lakott vízparti területeket akkor is elönt a tenger. Pillanatnyilag 1,1 foknál tartunk, és semmi nem mutatja, hogy lassul a felmelegedés, dacára annak, hogy állítólag az úgynevezett megújulók már szép eredményeket értek el. Szóval az biztosan kijelenthető, hogy mi nem tudjuk másfél fokon megállítani a folyamatot. Az is kijelenthető, hogy ami már kiolvadt, azt nem tudjuk visszafagyasztani.
Tehát biztos, hogy nagy baj lesz.
Nagyon valószínű, de nem egészen biztos. Az, hogy valamikor valamiért lassulni fog a folyamat, a természetnek mindenféle, adott esetben még nem is ismert mechanizmusai miatt elméletileg lehetséges. Sok minden lehetséges, csak az nem, hogy mi, az emberiség, a jelenlegi tudásunkkal, módszereinkkel és hozzáállásunkkal ezt tudatosan és irányítottan meg tudjuk változtatni. Viszont még mindig csak a légkörnél tartunk, mintha a civilizációnak más problémája nem is volna. A légkör is a rendszer része, gyakorlatilag nem is létezik önállóan, csak kölcsönhatásban a többivel. Körülbelül olyan vékony a Földhöz képest, mint a boltban kapható asztali földgömbön a lakkréteg.
A biológia ismer olyan átbillenési pontokat, ahonnan nincs visszaút, mondjuk egy-egy faj kipusztulásakor. A környezettudomány minden területén vannak ilyenek? Igazából arra vagyok kíváncsi, az egész rendszernek van-e olyan átbillenési pontja, ahonnan…
Az a veszély nem áll fenn, hogy a bolygó lakhatatlanná válik. Az élet alapvető feltételeit nem tudjuk elrontani, az oxigént nem tudjuk elhasználni, még ha mindent elégetünk, akkor sem. Viszont nagyon durva változásokra, és az emberiség többsége számára az életfeltételek szűkülésére lehet számítani, ez szerintem már kikerülhetetlen.
A vízszűkösség is egyre komolyabb probléma.
Pedig a víz nem is tartozik a szűkös erőforrások közé, globálisan nézve a mennyisége stabil, nem párolog ki az űrbe, folytonos körforgásban van. Az aszály mégis komoly gond, sok helyen az ivóvízhez való hozzájutás sem megoldott, a talajvízszint lesüllyed, a kutak vagy a források elapadnak, a folyók vízhozama lecsökken. Tehát hiába van belőle globálisan rengeteg, mégsem tudjuk nyolcmilliárd ember ellátását biztosítani, mert olyan sok teret benépesítettünk a Földön, és ezzel kiszolgáltatottá tettük magunkat. De ha egy állandó mennyiségű erőforrással problémák vannak, mit gondoljunk azokról, amelyek nem korlátlanul állnak rendelkezésre?
Azt mondta az interjúban, a foszfátkészlet is rohamosan fogy. És ha elfogy, nem lesz termőtalaj, és nem lesz táplálék. A Szkeptikus blog szerzői azzalválaszoltak, hogy valójában több száz évre elegendő a készlet.
Rosszul számolnak, amikor egyszerűen elosztják a készlet becsült mennyiségét a jelenlegi éves felhasználással. Ugyanis a népesség és a fogyasztás növekedését nem lehet figyelmen kívül hagyni, és ez a prognózisok szerint kilenc és fél milliárd alatt nem nagyon fog megállni. Itt exponenciális függvénnyel kell számolni, mint a kamatos kamat esetében. Ezzel a növekedéssel és a foszforkészlet ilyen mértékű szétszórásával néhány évtized múlva a termőtalaj tápanyag ellátásának kérdése nagyon égető probléma lesz, és ez globális éhínséget eredményezhet.
Mitől állhatna meg a népesség növekedése?
Véges rendszerekben semmi nem terjeszkedik a végtelenségig. Elnézést a hasonlatért, de ha a Petri-csészébe beteszünk egy baktériumtenyészetet, ellátjuk tápanyaggal, a tenyészet elkezd növekedni. Aztán amikor elér a csésze széléig, akkor már nem növekszik, mindent felzabál, és nagyjából ott a vége. Tehát van önszabályozás a rendszerben, csak ez későn kapcsol be, és ezt nem kellene megvárni. Lassan elérünk a csésze széléig. Addig lehet róla még vitatkozni, meg filozofálni, de amikor elkezdünk felzabálni mindent, ami a csésze peremén belül van, vagyis elkezdünk megküzdeni egymással a táplálékért, az már nem a szép jövő víziója. Ezt jó lenne megelőzni.
Farkas Norbert / 24.hu
Viszont ha holnaptól durván visszanyessük a fogyasztást, azzal kinyírunk egy-két milliárd embert. A fogyasztás tartja életben a társadalmat. Az egyik abból él, hogy előállítja, amit a másik meg akar venni, és ez így megy oda-vissza, körbe-körbe.
Akkor át kell állni másra, a termelés helyett szolgáltatásokra. Aki a turizmusban dolgozott, annak át kell szokni valamire, ami nem igényel annyi erőforrást; lehet, hogy ápoló vagy idősgondozó lesz. És aki eddig gyártotta a dolgokat, ezután inkább javítani fogja. Szolgáltatásokra mindig van igény. Tudom, hogy ezt mondani könnyű, és nem hangzik elegánsan, de muszáj alkalmazkodni a túlélés érdekében. A végén még akár boldogabb is lehet a társadalom, mint amilyen most. Mert az, hogy mindig a legújabb autónk és bármilyen kütyünk legyen, nem tesz boldoggá, azt csak a reklámok hazudják. Egy kicsit visszatérve a kávéra: reggeli kávé nélkül sokan el sem tudják képzelni az életüket, pedig a nagy ültetvények, monokultúrák, rengeteg csomagolás és szállítás mind erőforrás-pazarlás, és a kávéra sincs igazán szükségünk. Ha abbahagyjuk, egy kicsit rossz, de egy-két hét után nem is hiányzik. És egy csomó dolog van az életünkben, amiről azt gondoljuk, hogy szükséges, mert megszoktuk. Versenyt fogyasztunk, és az emberek a szociális médiában büszkén kiposztolják a rengeteg fölösleges holmit, amire sikerült szert tenniük, mint megannyi trófeát. A reklámokat például betiltatnám.
De ha nem lennének reklámok, ez az interjú sem készülhetne el. A független média a hirdetési bevételekből él.
S ezt miért ne lehetne valahogy átalakítani? A tájékoztatás nagyon fontos dolog, de ha a társadalomnak van haszna belőle, finanszírozza a társadalom. Aki újságot akar olvasni, fizessen. Föl kell emelni a nem erőforrás-pazarlással járó, társadalmilag szükséges funkciókat, az ápolótól kezdve a tanáron, orvoson és a bébiszitteren át a hospice-szolgálatig. És ezek azok a funkciók, amiket ha rendesen megfizetnek, mindenki jól jár, csak ebből nem lehet profitot kicsatornázni. De nem is kell folyton egy harmadik fél, aki lefölözi a hasznot.
A jelenlegi energiakrízis irgalmatlan fogyasztói számlákkal jár, és ami megmarad a rezsi kifizetése után, azt elveszi az áremelkedés. Ez a helyzet rákényszerít minden háztartást, sőt, minden céget arra, hogy kevesebbet fogyasszon. Lehet, hogy pont erre van szükség?
Ezt a fenntarthatósággal szerintem ne keverjük össze, mert ez olyan kényszer, ami súlyos társadalmi igazságtalansággal jár: megint a végén, a legszegényebbeken csattan az ostor. A nagyvállalatok menedzsmentje meg a politikai elit nem fog rosszabbul élni és kevesebbet fogyasztani. Lehet, hogy környezeti károk szempontjából is súlyosbodik a helyzet, és nemcsak azért, mert újra beröffentjük a szénerőműveket, de ha a szegény embereknek nem lesz tüzelőjük, előveszik a hulladékot és elégetik, hiszen nincs más választásuk. Nem az ínség a fenntartható megoldás, hanem az, hogy a felesleges dolgokat engedjük el. De miért ne lehetne egy kicsit okosabb a társadalom, és miért nem csinálhatna valamit jól magától is?
Talán a veszélyérzet tudja az embert sarkallni arra, hogy változtasson, hiszen alapvetően azért vagyunk életben, mert az evolúció során a veszélyérzetre mindig reagált a túlélőösztön. Vagy az évezredek alatt, amit a vadontól távol töltöttünk, túlságosan elkényelmesedtünk, és elaludt az életösztönünk?
Hol van már az evolúció? Ki van kapcsolva, vagy legalábbis elment szabadságra. A modern világban az egyénen nincs szelekciós nyomás, hiszen aki összeesik az utcán, azt beviszik a kórházba. A természetes szelekció szerepét átvették a politikai, többnyire jóléti rendszerek. Ami nagyon jó, csak ahhoz kéne egy közgazdasági modellt alkotni, hogy ez valahogy működőképes is maradjon.
Fenntartható fejlődés?
Nem. Méltóságteljes, fenntartható visszavonulás. Működőképesnek kell maradni, de visszavonulni. Nem összeomlani, nem anarchiába fordulni: visszalépni, ahogy egy vesztésre álló hadsereg rendezetten visszavonul a háborúból, nem pedig fejvesztve menekül. A visszavonulás komoly stratégiai művelet, amit körültekintően meg kell tervezni és végrehajtani mihamarabb, hogy minél kevesebb legyen a veszteség. Előre már nem vezet út.
