Deprecated: Required parameter $langRoot follows optional parameter $assets in /home/xn910000/felelet.hu/plugins/system/cwtrafficcount/cwtrafficcount.php on line 489

Deprecated: Required parameter $limit follows optional parameter $stripHtml in /home/xn910000/felelet.hu/plugins/system/cwgears/helpers/tools.php on line 38

Deprecated: Required parameter $langRoot follows optional parameter $assets in /home/xn910000/felelet.hu/plugins/system/cwtrafficclean/cwtrafficclean.php on line 448

Deprecated: Required parameter $langRoot follows optional parameter $assets in /home/xn910000/felelet.hu/plugins/system/cwtrafficonline/cwtrafficonline.php on line 330

Deprecated: Required parameter $langRoot follows optional parameter $assets in /home/xn910000/felelet.hu/administrator/components/com_coalawebtraffic/helpers/coalawebtraffic.php on line 245
FELELET - oktatás
user_mobilelogo

Tagged in: oktatás

  • A 80 éves Falus Iván oktatási reformról (2024. 03. 15.)

     

    A 80 éves Falus Iván oktatási reformról, tanári pályáról (2024 03 15)

     

     

    https://www.valaszonline.hu/2024/03/14/falus-ivan-80-eves-pedagoguskepzes-oktatasi-reform/

    „Nagyobb titoktartás övezi, mint annak idején az atombomba fejlesztését” – a 80 éves Falus Iván oktatási reformról, tanári pályáról

    Sashegyi Zsófia | 2024.03.14. | Interjú

    kiemelve ('Felelet')

     

    De maga a folyamat úgy elbürokratizálódott, olyan formálissá vált, hogy az életpályamodell alapvető funkciója, nevezetesen hogy a jó pedagógust megkülönböztesse a gyengébbtől, elsikkadt. Ehelyett az egész arról szól, hogy ha egy kicsit több pénzt akarsz, akkor kínlódnod kell. A kezdeményezésünk teljesen félresiklott.

    A gond az volt, hogy Hoffmann Rózsa mindenképp meg akarta valósítani még a mandátuma alatt ezt a programot, ezért sürgette és nem volt hajlandó hagyni, hogy kiérlelődjön, hogy ki lehessen próbálni, hogy kellően differenciálódjon. Leperegtek róla a viták. Ez a centralizált rendszer hátránya. Általában nem adnak megfelelő időt a dolgokra.

    Mindenkinek érdeke lett volna, hogy jobb minőséget érjünk el, ehelyett leszorították a béreket és hirtelen ezen keresztül emelték be az életpálya modellt. Ahhoz, hogy valaki többet kereshessen, feljebb kellett lépnie. Ha pedig „pedagógus 1”-ből „pedagógus 2”-be akart lépni, be kellett adja a portfólióját. Ezt értelemszerűen mindenki a lehető leggyorsabban meg akarta ugrani, holott a portfóliónak az a lényege, hogy miközben dolgozom, folyamatosan összegyűjtöm a tapasztalataimat, odaírom, jövőre mit kéne jobban csinálni, reflektálok a saját módszereimre. Mivel a bérezést ehhez kötötték, nem adtak lehetőséget arra, hogy ezt munka közben, az eredmények összegyűjtésével valósítsák meg a pedagógusok, ennek pedig az lett a következménye, hogy általában visszamenőleg írták meg, vagy százezer forintért megíratták mással. A koncepciónk tehát teljesen félrecsúszott. A másik gond az volt, hogy hozzá nem értő mesterpedagógusokat neveztek ki arra, hogy segítsék ezt az értékelési munkát. Mi próbáltuk javasolni, hogy az iskolai munkaközösségek megkérdezésével válogassák össze ezeket az embereket, de nem így lett. Azok ítélték meg pedagógustársaik munkáját, akik jelentkeztek. Hogy úgy mondjam, nem mindig a leginkább felkészültek, vagy a személyiségükben legalkalmasabbak. Ennek megint csak rettenetes hatása volt. A tanárok úgy élhették meg, nem elég, hogy arra kényszerítik őket, hogy hazudjanak össze egy portfóliót, de ráadásul olyasvalaki mond ítéletet arról, ők milyen tanárok, aki nem kompetens ebben. Pedig ez elsülhetett volna jól is.

    Nemrég jelent meg a főszerkesztésében, Szűcs Ida szerkesztésében egy gigantikus didaktika kézikönyv, amelyben huszonöt szerzőt bírt közös munkára

    A baj az, ha ebben a munkában akadályozzák, például a KRÉTÁ-ba feltöltendő rengeteg adminisztrációval túlterhelik a tanárokat, elvonva őket ezzel az igazán fontos pedagógiai munkától.

     

    teljes cikk:

     

    Nincs olyan pedagógus, aki ne tanult volna tizenöt könyve valamelyikéből. A 80 éves Falus Iván egyértelműen a pedagógusképzés doyenje, akit nemcsak a pályájáról, de arról is kérdeztünk: miért volt olyan sok tanár a 60-as években, min buknak el rendre az oktatási reformok hazánkban, milyen része volt a sokat kárhoztatott Hoffmann-féle életpályamodell kialakításában, és hogy mit tud a nagy titkolózás övezte új pedagógusképzési modellről. Nagyinterjú.

    – Az önről fellelhető összes életrajz az egyetemi éveivel indul. Milyen meghatározó dolgok történtek az azt megelőző időszakban és hogyan lyukadt ki a pedagógiánál, amely mellett aztán annyira elköteleződött?

    – A hetedik kerületben nőttem fel, a Hevesi Sándor téren. A szüleim ipari szövetkezetekben dolgoztak, a papám műszaki vezető, a mamám könyvelő volt. Akkoriban még nem volt ilyen nagy válogatás az intézmények között, általában az otthonához legközelebbi iskolába járt az ember, én így a Dob utcába. Éppen akkoriban vezették be országosan a pályaválasztási tanácsadást és rajtunk próbálták ki a nyugatról átvett teszteket. Amikor kikérdeztek és megnézték a tesztjeimet, feltették a kérdést, mi szeretnék lenni. Azt mondtam, vegyészmérnök. A pályaválasztási tanácsadó, aki később igen neves szakemberré nőtte ki magát, azt mondta, kiváló választás, minden adottságom megvan hozzá. Később, amikor már a Madách Imre Gimnázium reál tagozatába jártam, negyedikben újra elmentem a tanácsadóba, mert kíváncsi voltam, most milyen pályát javasolnak. Akkor már pedagógia szakra szerettem volna jelentkezni, ők pedig azt mondták, kiváló választás, ehhez vannak a legjobb adottságaim. Végül emellett döntöttem.

    – Miért?

    – Mert elég sok rossz tanárom volt és úgy gondoltam, ezen változtatni kellene.

    – A legtöbb ember, aki sokra vitte, arról számol be, hogy egy jó tanár indította el a pályán, ön az első, akitől azt hallom, hogy rossz tanárok inspirálták.

    – Volt köztük jó is, de a reál érdeklődésemet például egy olyan tanár miatt vesztettem el a gimnáziumi évek alatt, aki nem kedvelt. A negatív tanári hatásnak köszönhetően az ember képes teljesen elfordulni egy tárgytól. Így végül történelem-pedagógia szakra jelentkeztem. Előbbiből nem sokat tudtam, pedagógiából viszont már nagyon komolyan készültem, akkorra sok mindent elolvastam, Makarenko összes írását is beleértve. Elsőre nem vettek fel, de újból jelentkeztem, akkor már pedagógia–orosz szakra.

    – Milyen diák volt?

    – Változó. Kitűnőre érettségiztem, de előfordult, hogy félévkor hármasom is volt. Az ember érdeklődési köre változik. Van, amikor az iskolai tananyag áll a középpontjában, van, amikor más. De valamit már akkor is nagyon szerettem: összehozni az embereket egy közös cél érdekében. Egyszer például egy csillagtúrát szerveztem az iskolába járó hatszáz diák és a tanárok részvételével. Törökbálintról, Hűvösvölgyből, Budaörsről kellett felérni a frankhegyi turistaházba úgy, hogy a közbülső állomásokon különböző szellemi tevékenységekről kellett számot adni. Nagyon élveztem, hogy ennyi embert meg tudtam mozgatni.

    – Akkor hány éves volt?

    – Tizenhat-tizenhét lehettem. Akkoriban a tanórákon csak azt jegyzeteltem, mit kell elintéznem a szünetben. Nagyon jól éreztük magunkat, élményt adó, jó iskola volt, ahol élveztünk lenni és ez talán majdnem annyit jelentett, mintha teletömték volna a fejünket sok okossággal. Mi voltunk az utolsó tisztán fiú osztály. Ötvenen.

    – Te jó ég! Ma mit kezdene egy pedagógus egy ötvenfős fiú osztállyal?

    – Szerintem azt, amit akkor. Tanárhiány akkor is volt, emlékszem, egy 80 éves, alacsony, igen gyenge hangú matektanárt hívtak vissza, mert nem akadt más, aki tanítson minket. Mondanom sem kell, nem mindig kötött le az, amit éppen oktatott, olyankor a „hátsó dzsungelben” öten-hatan inkább egymással vitattuk meg a dolgokat, ő pedig erőtlen hanggal próbált minket kordában tartani.

    – Mondjuk pedagógus legyen a talpán, aki ötven fiúval szemben jó tanár tud lenni…

    – Az osztályfőnökünk, dr. Márki János például félelmetesen jó tanár volt, megszervezte, hogy legyen az osztálynak szavalókórusa, énekkara, kamarakórusa. Sokan indultak szavalóversenyen, volt színjátszókörünk is, Koltai Robival szerepeltem is pár darabban, amit színpadra rendezett az egyik osztálytársunk. Általában alárendeltje voltam, egyszer hajdúként jelentettem neki, máskor ő volt a színigazgató, én meg a titkára…

    – Orosztanárnak készült vagy már akkor is más tervei voltak a pedagógia terén?

    – Benne volt a pakliban, hogy oroszt is fogok tanítani, de a fő motivációm az volt, hogy rájöjjek, hogyan segíthetném, hogy jobb tanárok legyenek. Én nem hiszek a „született pedagógusokban”. Abban hiszek, hogy vannak jó alapok és ezekhez hozzá jönnek a tapasztalatok, amiket addig szed magára, amíg a pedagógusképző intézménybe bekerül. Ez az időszak, körülbelül 3-tól 18 éves korig nagyon meghatározó. Minden azon múlik, hogy milyen a család, vannak-e olyan feladatai, van-e olyan mintája, ami miatt a mások iránti érdeklődés, az empátia felébred benne. A családi, baráti környezetben, az iskolában, az ifjúsági szervezetben kialakul az ember önismerete.

    – Önben hogyan ébresztette fel egykesége ellenére a mások iránti empátiát a család?

    – Egyrészt a szüleim személyes példájukkal hatottak rám, másrészt hárman voltunk unokatestvérek, mindannyian egykék, de úgy éltünk, mintha testvérek lennénk. Ugyanakkor nem állítanám, hogy ezzel a folyamat befejeződött. Arra, hogy mire vagyok képes, a közösségekben jöttem rá. Már egyetem előtt, alatt is nyüzsögtem, tudományos diákkört szerveztem, amelybe próbáltunk meghívni szakembereket, akik tágították az érdeklődési körünket, jóval túlmutatva azon, amit az egyetemi képzés nyújtott, sőt, kisebb kutatásokat is végeztünk már akkor. Akkoriban jelent meg a kibernetika, mint új tudomány, ami felkeltette az érdeklődésemet. Amikor negyedévesen egy éves részképzésre kimentem a Szovjetunióba, meglehetősen elhanyagoltam az oroszt, inkább pedagógiai pszichológiai kurzusokra jártam be. Addigra rengeteg mindent lefordítottak az amerikai, angol szakirodalomból, ezeket tanulmányoztam, majd megírtam a szakdolgozatomat „A visszacsatolás problémája a didaktikában” címmel, amiben azt próbáltam bizonygatni, hogy a pedagógia is egy rendszer, és azt vizsgáltam, mi kell ahhoz, hogy az irányító, az irányított és a kettő közötti kapcsolatok jól működjenek. Ez rögtön felkeltette a figyelmet a szakmában és egy év múlva meg is jelent a Tankönyvkiadónál.

    – Ez volt az első a tizenöt könyből, amelyek szerzője lett? 

    – A második, mert ötödévben, amikor visszajöttem Moszkvából, megkeresett a Szakmai Munkaügyi Minisztérium módszertani központjának a vezetője azzal, hogy írjak a feladatlapok, taneszközök szakmunkásképzésben való alkalmazásáról és ez a kötet már egy évvel korábban, 1968-ban megjelent.

    – Ahhoz tehát, hogy valaki jó tanár legyen, empátia kell, de mik a kizáró tényezők? Van olyan módszer, amivel elébe lehetne menni a sokat emlegetett kontraszelekciónak?

    – Ez egy nagyon izgalmas és veszélyes kérdés. 2012-13-ban vezették be a pályaalkalmassági vizsgálatot annak érdekében, hogy ne kerüljenek olyan emberek a pedagógus pályára, akikre nemhogy a gyerekeinket, de a kutyánkat se bíznánk rá. Szakmai elbeszélgetésből és motivációs levélből próbálták megállapítani, alkalmasak-e a jelentkezők vagy sem, és az eredmény az egész országra érvényes volt. Évente húsz-huszonöt főről derült ki, hogy nem alkalmas, a legtöbben fellebbeztek és így évi két-három jelölt maradt, akit végül eltanácsoltak. Azt azonban máig se tudjuk, hogy akiről kimondták, hogy nem alkalmas, kevésbé lett volna-e alkalmas, mint az, aki bekerült a képzésbe. Azt, hogy valaki való-e pedagógusnak, egyrészt nagyon nehéz egy adott korban, pláne nehéz tizennyolc évesen megállapítani, másrészt egy érettségizett embernek van annyi esze, hogy tud úgy motivációs levelet írni és elbeszélgetni, ami alapján alkalmasnak nyilvánítható. Voltak olyan kísérletek a 70-es, 80-as években, hogy videón bejátszottak szituációkat, amiket meg kellett oldania a jelentkezőnek. Akkoriban az Oktatástechnikai Központban dolgoztam és a tanítóképző pszichológia tanszékének vezetőjével együtt készítettünk ilyen fél perces szituációkat. A jelentkezőnek egyrészt meg kellett mondania, hogy hogyan oldaná meg a helyzetet, másrészt megmagyarázni, hogy hogyan állhatott az elő. Ezek a kísérletek se váltak be igazán. Később azzal is próbálkoztak, hogy berakták a szerencsétlen jelentkezőt egy gyerekcsoportba. De ez is csak azt mutatta, mi az a tudás, amit 18 éves koráig megszerzett, arra vonatkozóan, hogy hogyan fog a képzés után helytállni egy ilyen helyzetben, nem mondott semmit.

    Egyszóval máig sem ismerek olyan tesztet, amely előre megmutatná, kiből lesz jó pedagógus.

    Egyet lehet tenni, minél több gyakorlatot kell beiktatni és ha ezeken 2-3 éven keresztül előjönnek bizonyos negatív tulajdonságok, ha például túl erőszakos, autokratikus, vagy nem figyel a gyerekre az illető, akkor azt kell tanácsolni neki, hogy legyen inkább történész vagy fizikus, de ne tanár.

    – Melyik volt az a szakasz a pályáján, amikor a legtöbbet tudott hozzátenni a magyar oktatási rendszer alakulásához?

    – A 70-es évektől kezdtem a pedagógus témával foglalkozni és a nemzetközi szakirodalmon keresztül hamar megismerkedtem a mikrotanítás módszerével, amit akkor vezettek be Amerikában. Úgy gondoltam, ennek van haszna, így a 70-es évek végétől bevezettük és alkalmaztuk is az ELTÉ-n, aztán sok más képző intézmény is átvette. Amikor aztán az Országos Oktatástechnikai Központban dolgoztam, ami egy UNESCO támogatta intézmény volt, mindig igyekeztünk a hozzánk beérkező legfrissebb eredményeket az ország különböző képző intézményeiben elterjeszteni. Foglalkoztam a célok pontosabb meghatározásával, azzal, hogy mik azok a pedagógiai tevékenység-elemek, amiket, ha el tudnak sajátítani a pedagógusjelöltek, hatékonyabbak lesznek. Ennek a metodikáját, amit a 80-as években egy könyvben meg is írtam, később is alkalmaztuk. A mikrotanítás, ha nem is az eredeti formájában, de valamilyen mértékben beépült. A képzés kezdeti szakaszától kezdve valamilyen gyakorlati tevékenységet végeztetünk, amit aztán videón visszajátszunk, elemzünk. Ez fejleszti az önismeretet, az ember ilyenkor szembesül azzal, mire képes, hogyan kellene javítani a módszerein. Nemcsak a pályaalkalmasságot lehet vele próbára tenni, de egyfajta pályaszocializációként is szolgál a belépéstől a végzésig. Így egyre nagyobb önállóságot kívánó, egyre bonyolultabb feladatokkal lehet eljutni az ötödévig, de még mindig egyetemi keretek között. Ezért van hihetetlenül fontos szerepe a gyakornoki tevékenységnek.

    – Gondolom, arra is van megoldóképlete, hogyan lehetett volna megelőzni a mára kialakult kóros tanárhiányt.

    – Bár említettem, hogy gyerekkoromban is volt tanárhiány, közben volt egy időszak, amikor ez teljesen megszűnt. Amikor mi végeztünk, Budapesten és a környékén szinte lehetetlen volt elhelyezkedni. Akik 1960-70 között végeztek, csak kis falvakban találtak állást és gyakran csak napköziben vagy nem a szakterületüknek megfelelően tudtak munkába állni, tehát normális pedagógus ellátottság volt. Ami a mai helyzetet illeti, az biztos, hogy a fizetéseket időben meg kellett volna emelni, mert az, hogy odáig jutottak a pedagógusok, hogy a saját gyereküknek nem tudták a normális étkezést sem biztosítani, nonszensz. Hogy miért feszítette a húrt ez a kormány eddig és miért csak azután volt hajlandó a béreket megemelni, hogy ez a rengeteg tüntetés lezajlott és miután már az EU kikötötte, hogy csak akkor ad támogatást, ha ez megtörténik, ezt nem tudom megérteni. 

    – Tehát csak a pénzen múlt?

    – Nem. Abban, hogy idáig jutottunk, a Nemzeti Alaptanterv (NAT) alakulása is jelentős szerepet játszott. A rendszerváltás után arra törekedtek, hogy a  NAT egy szűkszavú vázlat legyen, amelyet kerettantervvel, helyi tantervvel, a pedagógusok saját fejlesztő munkájával a lehető legjobban lehet majd az adott iskolához, annak diákjaihoz igazítani. Ez lehetőséget adott a pedagógus számára a kreatív munkavégzésre. Itt bizonyos kudarc ténylegesen bekövetkezett, mivel nem voltak megfelelően felkészítve a pedagógusok arra, hogy ezt a feladatot ellássák. Nem volt tantervkészítési ismeretük, de hiányzott az a pedagógiai, pszichológiai tudás is, ami a tanításon túlmutat és képessé tesz a munka megtervezésére. Nem jöttek létre olyan munkaközösségek, amelyek ezt a feladatot megfelelő színvonalon elláthatták volna, így a nagyfokú szabadsággal a felkészültség, támogatás hiányában nem tudtak megfelelően élni. Erre ahelyett, hogy segítették volna őket a feladat ellátásában, inkább központilag meghatározták, mit kell tanítani. Öt-hat évvel ezelőtt Csépe Valéria megpróbált kidolgozni a munkatársaival egy elég jó, felvilágosult,  jó pszichológiai alapokra épülő NAT-ot, de nem engedték bevezetni. Az új alaptanterv ehelyett jelentősen korlátozta, hogy a szigorúan megadott célokat milyen módon érheti el a tanár, tehát megszűnt a pedagógusoknak az a lehetősége, hogy a kreativitásukat kibontakoztatva alkotó munkát végezzenek. 

    – Miért volt a 60-as években olyan sok tanár?

    – Ebben talán a demográfiai helyzetnek is volt része, de tény, hogy akkor még meglehetősen nagy presztízse is volt a pályának.

    A tanár, az orvos, a mérnök, a jogász azonos rangú szakmák voltak.

    A nőgyógyász ugyan már akkor is rózsadombi villában lakott, de a jogász a rendszerváltáskor vált jól keresővé, addig nem tért el lényegesen a keresete a pedagógusétól, hiszen a szocializmusban maximum vállalati jogtanácsos lehetett. A pedagógusok a rendszerváltáskor szakadtak le anyagilag és presztízsben is. Ebben talán annak is szerepe volt, hogy más pályán a kiemelkedésre jóval nagyobb lehetőség volt, de a pedagógus az egyetem elvégzésétől a nyugdíjig ugyanabban a státuszban dolgozott. Az, hogy nagyon gyenge vagy kiváló tanár volt, nem játszott szerepet a széleskörű társadalmi megbecsültségében. Ezért is próbáltuk kialakítani a különbségtételt a pedagógusok között, 2012-ben törvénybe is iktatták az életpályamodellt.

    – Amely mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy tükrözze a tanárok valódi felkészültségét. Része volt a kidolgozásában?

    – Már jóval 2010 előtt dolgoztunk rajta. Akkor még Manherz Károly volt a miniszterhelyettes, hozzá fordultunk egy előterjesztéssel a pedagógusok előmeneteli rendszeréről, érzékelve a problémát, hogy nem tesznek különbséget aközött, aki továbbképzi magát és sokat áldoz ezért a munkáért és aközött, aki letudja az óráit, aztán fut haza, hogy a háztájiban dolgozzon. Hogy ez az előmeneteli rendszer miért siklott félre és miért nem úgy alakult, ahogy én reménykedtem benne, annak elég sok oka van. A portfólió, azaz az, hogy valaki reflexiót alakítson ki a saját munkájáról, önmagában nagyon jó dolog. De maga a folyamat úgy elbürokratizálódott, olyan formálissá vált, hogy az életpályamodell alapvető funkciója, nevezetesen hogy a jó pedagógust megkülönböztesse a gyengébbtől, elsikkadt. Ehelyett az egész arról szól, hogy ha egy kicsit több pénzt akarsz, akkor kínlódnod kell. A kezdeményezésünk teljesen félresiklott.

    – Miért siklanak félre mindig a hozzáértők által elindított jó kezdeményezések a hazai oktatásban?

    – Az életpályamodell bevezetését elég közelről követtem. Részt vettem az előkészítésében a kolléganőmmel, Kotschy Beátával, akivel, sok angol, amerikai, nyugat-európai előzmény alapján kidolgoztuk a pedagógusképzés és előrehaladás sztenderdjeit, végigvéve, hogy az egyetemi évektől kezdve a pályán való előrehaladás alatt melyik szakaszban nagyjából mi az, ami elvárható egy tanártól. Ő aztán bekerült Hoffmann Rózsa körébe, ott próbálta érvényesíteni, amit közösen kidolgoztunk. A gond az volt, hogy Hoffmann Rózsa mindenképp meg akarta valósítani még a mandátuma alatt ezt a programot, ezért sürgette és nem volt hajlandó hagyni, hogy kiérlelődjön, hogy ki lehessen próbálni, hogy kellően differenciálódjon. Leperegtek róla a viták. Ez a centralizált rendszer hátránya. Általában nem adnak megfelelő időt a dolgokra.

    – Hogyan tévesztett célt a szitokszóvá vált tanári portfólió?

    – Mindenkinek érdeke lett volna, hogy jobb minőséget érjünk el, ehelyett leszorították a béreket és hirtelen ezen keresztül emelték be az életpálya modellt. Ahhoz, hogy valaki többet kereshessen, feljebb kellett lépnie. Ha pedig „pedagógus 1”-ből „pedagógus 2”-be akart lépni,  be kellett adja a portfólióját. Ezt értelemszerűen mindenki a lehető leggyorsabban meg akarta ugrani, holott a portfóliónak az a lényege, hogy miközben dolgozom, folyamatosan összegyűjtöm a tapasztalataimat, odaírom, jövőre mit kéne jobban csinálni, reflektálok a saját módszereimre. Mivel a bérezést ehhez kötötték, nem adtak lehetőséget arra, hogy ezt munka közben, az eredmények összegyűjtésével valósítsák meg a pedagógusok, ennek pedig az lett a következménye, hogy általában visszamenőleg írták meg, vagy százezer forintért megíratták mással. A koncepciónk tehát teljesen félrecsúszott. A másik gond az volt, hogy hozzá nem értő mesterpedagógusokat neveztek ki arra, hogy segítsék ezt az értékelési munkát. Mi próbáltuk javasolni, hogy az iskolai munkaközösségek megkérdezésével válogassák össze ezeket az embereket, de nem így lett. Azok ítélték meg pedagógustársaik munkáját, akik jelentkeztek. Hogy úgy mondjam, nem mindig a leginkább felkészültek, vagy a személyiségükben legalkalmasabbak. Ennek megint csak rettenetes hatása volt. A tanárok úgy élhették meg, nem elég, hogy arra kényszerítik őket, hogy hazudjanak össze egy portfóliót, de ráadásul olyasvalaki mond ítéletet arról, ők milyen tanárok, aki nem kompetens ebben. Pedig ez elsülhetett volna jól is.

    – Most a régi kijavítása helyett újabb teljesítményértékelési rendszer készül. Az alapján, amit eddig tudunk róla, ennek lesz köze a valós teljesítményhez?

    – A részletes végrehajtási utasítások még nem készültek el, ezért nehéz megítélni, de az már most látszik belőle, hogy kevés szerepet szánnak benne annak, hogy milyen a felkészültsége, milyen a tudása a tanárnak és hogy milyen a munkája minősége. Sokkal inkább azt fogja értékelni, hogy a szükséges iskolai tevékenységek közül mit és mennyit lát el. Arra tehát mindenképp jó lesz, hogy kiszűrje azt a különbséget, ami fennáll az iskolában lelkesen, sokat dolgozó és a megtartott órák után rögtön eltűnő pedagógusok között, de a minőség megfelelő szintű értékelésére nem látom, hogy kellően érzékeny lenne. Egy igazgató el fogja dönteni azt, hogy miért hány pontot ad, az elszámolt munka mellé odarendeli a pontot, ahhoz pedig hozzárendeli a fizetést, de az árnyalt differenciálásra, úgy gondolom, nem lesz alkalmas. Nagyon jó igazgatónak kell lenni ahhoz, hogy ehhez hozzá tudja valaki rendelni a minőséget is. Itt az számít majd, hány embert készített fel OKTV-re a tanár, talán még az is, hogy milyen eredménnyel. Következésképp fűt-fát elküldenek majd a tanulmányi versenyekre, ami alapján megkapják a pontokat, de azt, hogy ténylegesen kiderüljön, mennyi munka rejlik abban, hogy egy-egy gyerekből kihozzák a maximális teljesítményt, ettől a minősítési rendszertől hiába várjuk.

    – Az ön tapasztalatára nem épít a kormány oktatáspolitkája?

    – Négy-öt éve volt egy kezdeményezés, amibe engem is bevontak. Horváth Zita, a Miskolci Egyetem mai rektora akkor helyettes államtitkár volt. Egy kiváló szakemberrel, Stéger Csillával, aki nagyon jól ismeri az európai fejlődési trendeket és Rádi Katalinnal, aki pedig a hazai oktatáspolitikai struktúrával van tisztában, egy nagyon jó elgondolást terjesztettek elő arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene a pedagógusképzés egész rendszerét a bevezető- és alapképzéstől a továbbképzésig egyetlen egységes rendszerbe foglalni. Lefolytatták a szakmai vitákat, de aztán a kezdeményezés teljesen elhalt, szinte semmi nem valósult meg belőle. Pedig

    ez lett volna az első olyan változtatás, ami a minisztériumtól indult és korszerű, jó alapelvek szerint dolgozták ki, bevonva a szakmát.

    – Ez a kezdeményezés min bukott el?

    – Az oktatáspolitika általában visszaél azzal, hogy van egy örökös szembenállás a szaktudományi (kémia, fizika, stb.) és a mesterségbeli (pedagógia, pszichológia módszertani) oktatás között. Itt egyfajta kreditharc is folyik, mindegyik több óraszámot akar magának biztosítani, ezt pedig jól ki tudja használni a minisztérium. Pedig ennek nem volna szabad ilyen erőviszonyoktól függnie. Világosan meg kellene fogalmazni, mely követelményeknek kell megfelelni ahhoz, hogy jól tudjon dolgozni egy pedagógus, és hogy ennek megfelelően milyen tárgyak tudnak ehhez szaktudományos és mesterségbeli területen hozzájárulni. Ha egy ilyen jól átgondolt, pontosan kidolgozott, gyakorlati elemzésből kialakított kritériumrendszer létezne, többé nem a különböző lobbik döntenék el ezt a vitát. Vannak például olyan területek a pedagógiai munkában, ahová elegendő lenne az alapvető struktúrák ismerete, nem kellene olyan mennyiségű történelmi ismerettel teletömni a hallgató fejét, mint ahogy most történik. Ugyanígy pedagógiából, pszichológiából is inkább alkalmazni kell tudni az ismereteket, tehát nem az elméleti oktatáson kéne legyen a hangsúly. Egy gyakorló pedagógusnak azt kell tudnia, mik a jó pedagógiai módszerek és hogyan lehet őket alkalmazni, az elvi  hátteret meghagyhatja a neveléstudósnak. Ezt kéne kidolgozni és ennek alárendelve elosztani a krediteket. 

    – Nagy a titkolózás a most megkezdett pedagógusképzési reform körül, amelynek kidolgozásával az egri, a debreceni és a nyíregyházi egyetemet bízták meg. Ön mit tud róla?

    – Megalapozott véleményem nem lehet róla, hiszen nagyobb titoktartás övezi, mint annak idején Los Alamosban az atombomba fejlesztését.

    Ez a fejlesztési stílus nem nagyon tetszik, ha rajtam múlna, az ország legkiválóbb szakembereivel dolgoztattam volna ki a koncepciót, a kísérleti kipróbálásba pedig bevontam volna az összes jelentkező intézményt.

    Tudtommal csökkenni fog az elméleti tárgyak szerepe és nőni fog a gyakorlaté.

    – Ez jó hír, hiszen a gyakorlatot ön is mindig fontosnak tartotta.

    – Valóban, de ahhoz, hogy egy ilyen reform sikeres legyen, néhány feltételnek teljesülnie kell, amelyekről gyakorta megfeledkeznek. Először is, ahogy már az előbb mondtam, a tantárgyak kreditszámát nem esetlegesen, a résztvevő oktatók erőviszonyainak függvényében kell meghatározni. Másodszor biztosítani kell annak a feltételeit, hogy az egyetemi oktatók és az iskolai tanárok egyenrangú partnerként, azonos szellemben dolgozhassanak. Az is fontos lenne, hogy kiépüljön a kezdő pedagógusok egyéni, differenciált támogatási rendszere, a jól megtervezett gyakornoki fázis, figyelembe véve az adott intézményi környezet által meghatározott egyéni igényeket is. Ezek nélkül az alapvető feltételek nélkül a reform kudarcra van ítélve.

    – Nemrég jelent meg a főszerkesztésében, Szűcs Ida szerkesztésében egy gigantikus didaktika kézikönyv, amelyben huszonöt szerzőt bírt közös munkára. Ma talán önnek van a legnagyobb rálátása Magyarországon erre, úgyhogy árulja el: ön is úgy véli, hogy leáldozott a frontális oktatásnak?

    – Ha azt vesszük frontális oktatásnak, hogy egy tanár huszonöt gyereknek kizárólag csak magyaráz, akkor feltétlenül. De az sem kétséges, hogy meg kell maradniuk az oktatásban azoknak a mozzanatoknak, amelyekben a pedagógus irányító szerepe kerül előtérbe. A frontális mozzanatokra nyilvánvalóan szükség van a csoportmunka, az egyéni munka, a sok új módszer mellett, amit megpróbáltunk összeszedni ebben a terjedelmes munkában, hiszen van annak helye, hogy a tanár megvilágítsa az összefüggéseket azok alapján, amiket a gyerekek egyénileg vagy csoportosan kikutattak.

    – Az írott munka vagy a tanítás volt a fontosabb az életében?

    – Egyformán fontosak. Amikor azzal szembesülök, hogy sok mindent használnak a munkáimból az emberek, netán hivatkoznak is rá, az jó érzés. Szombathelyen történt egyszer, Koltai Robi előadása után, amikor bemutatott nekem egy debreceni kolléganőt, aki szintén a vendége volt, hogy amikor a pedagógus hölgy meghallotta a nevemet, nagyon megörült és ecsetelni kezdte, mennyi mindent tanult a könyveimből. Robi elég hiú ember, azóta is élcelődik rajta, hogyan szorítottam háttérbe az ő művészetét egyetlen bemutatkozással.

    – Nemrégiben a G7 podcastadásából ismerhettük meg Fridez Dórát, aki sokéves vegyipari múlttal vált kémiatanárrá. Ő úgy fogalmazott, az elmúlt két évben, amióta tanít, többet kapott ezen a pályán, mint az azt megelőző húsz évben. Hogyan fogalmazná meg azt a „többet”, amit az ember ezen a pályán kaphat?

    – Nagyon szeretném, ha sok ilyen, Dórihoz hasonló elhivatott ember lenne azok között, akik más szakmáról képezik át magukat tanárrá. Félek tőle, hogy a többség nem ilyen. Ha azért módosítanak pályát, mert az előző munkájukban már kifelé áll a szekerük rúdja, vagy alkalmatlanok, kérdés, hányan lesznek közülük olyanok, akik tényleg azt találják meg ezen a pályán, amiben reménykedtek. Persze általánosságban erről nem lehet véleményt mondani, csak annyit, hogy ha sok ilyen tanár születne az átképzések nyomán, mint Dóri, az nagyon boldogító lenne nekik is, az iskolának és a társadalomnak is. Nyilván óriási dolog, ha az ember úgy érzi, hogy szívesen segítené a gyerekeket azon az úton, amihez megvannak a képességeik, a lehetőségeik az emberi fejlődésre, és ha valóban közre tud működni ebben, az sok-sok boldogsággal töltheti el.

    Amikor egy hallgatóval találkozom, épp úgy, ahogy egy hatéves gyerek esetében, csak sejtem, hogy mi lehet belőle.

    Megpróbálom segíteni, látom, ahogy fejlődik és aztán azt is, hogy tíz-tizenöt év múlva mire jutott azzal a segítséggel, amit próbáltam neki nyújtani. Most doktorált három olyan hallgatóm, akiket huszonöt-harminc évvel ezelőtt alapszakon tanítottam. Látom, ahogy fejlődtek és azt, hogy azoknak a dolgoknak, amiket együtt megbeszéltünk, valamiféle hatása lett arra, amivé ők váltak. Látom és ők maguk is mondják. Biztos szép dolog az, ha megépül egy híd, amit mérnökként megtervez az ember, de annál, hogy az a sok gyerek képessé vált valamire, netán boldogabb is lett, mint amilyen anélkül lehetett volna, mint amit én hozzáadtam a fejlődéséhez, nem tudok nagyobb dolgot elképzelni. Gondolom, Dórinak is ez ad jóval többet annál, mint amit a laborban töltött évek adtak. A baj az, ha ebben a munkában akadályozzák, például a KRÉTÁ-ba feltöltendő rengeteg adminisztrációval túlterhelik a tanárokat, elvonva őket ezzel az igazán fontos pedagógiai munkától.

    – Az elmúlt 80 évből minimum 60-at a pedagóguspályának szentelt. Nem bánta meg?

    – Nem. Élveztem. Az egyetemen való tanítás is nagyon sok örömet adott. Több mint ötven doktoranduszom van, akiknek témavezetője voltam. Jó érzés, hogy volt valami szerepem abban, hogy sokra vitték.

    Falus Iván 1944. november 29-én született Budapesten. Tanulmányait a Dob utcai Általános Iskolában kezdte, a Madách Imre Gimnázium reál tagozatán érettségizett, majd az ELTE BTK pedagógia–orosz szakán szerzett diplomát. Az egyetem elvégzése után az ELTE BTK Pedagógia Tanszékén gyakornok, később tanársegéd volt. 1973-tól 1976-ig az Országos Oktatástechnikai Központban módszertani osztályvezetői, majd főosztályvezetői beosztásban dolgozott, közben a mikrotanítás módszertanával kapcsolatban 10 hónapos tanulmányutat tett az UNESCO ösztöndíjával az NSZK-ban, Svédországban és Nagy-Britanniában, melynek során elméleti és gyakorlati kutatásokat is folytatott, illetve gyűjtőmunkát végzett. Az ELTE Bölcsészkarának Pedagógiai és Pszichológiai Karán a Neveléstudományi Tanszéken kezdetben egyetemi adjunktusként, majd docensként oktatott. 2001-2003 között az ELTE Neveléstudományi Intézet oktatáselméleti szakcsoportját vezette, 2003-tól kinevezték a Tanszék vezetőjévé. Négy felsőoktatási intézmény doktori iskoláiban összesen több mint 50, a vezetésére bízott doktorandusz hallgató szerzett fokozatot. Emellett 1989-ben a Helsinki Egyetem vendégoktatója volt; Kutatási területe elsősorban a pedagógus tevékenység, a tanári kompetenciák és sztenderdek elemzése, a pedagógusképzés, az oktatásmódszertan, didaktika, az oktatáselmélet és az oktatási stratégiák, valamint a tanárok szakmai fejlődésének vizsgálata. Prima Primissima-, Kiss Árpád- és Apáczai Csere János-díjas pedagógus, a neveléstudományok MTA doktora, egyetemi tanár, az egri Eszterházy Károly Egyetem Professor Emeritusa, az EKE Neveléstudományi Doktori Iskolájának alapító törzstagja, az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskolájának alapító tagja, tíz éven át volt a Tanárképzők Szövetségének elnöke.

     

     



  • A gyertyától a ledig (2020. 10. 17.)

    A gyertyától a ledig (2020. 10. 17.)

    (Felelet:)

    "Pallérozott kristályból tizenkét lámpások

    Benne sorba függtek, nagy vólt ragyogásuk;

    A viaszgyertyáktól esett villámlások,

    Szememet sértették a sok súgárzások."

       Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása

     

    Gazdag ország vagyunk, dacára az 500 éve tartó megszállásoknak, háborúknak. Nemcsak lakásállományunkat cseréljük le 50 évente, szemben a szegény svájciakkal, franciákkal, angolokkal, hanem a mesterséges világítást is.

    Berlinben az utcai lámpák harmada máig gázlámpa. A fénye is szebb, kevésbé zavar, kápráztat, vakít, és anyagilag is jobban jártak. Nálunk például az iskolákban a 80-as évektől lecserélték az olcsó üveggömb izzólámpákat drága (rút) fénycsőre, majd kompaktra, majd ledre. Persze a csere is drága, az újabb fényforrások is sokkal többe kerültek, de energiát se spóroltunk, és a hálózatot is át kellett építeni, sőt atomerőművet is akarnak, mivel a cserék közben az egykori 60 lux fényerőt 1000 (ezer!) luxra növelték. (iskolákban mért adatom)

    Így hiába fogyaszt kevesebbet (az amúgy előállítása, eldobása és használata közben is mérgező) modern termék. Tizenötszörösére nőtt a fényerő, és emiatt már 100 lux ablakon bejövő fénynél is felkapcsolják a lámpát, hisz sötétnek tűnik nélküle. Hozzájönnek a nulladik órák, a délutánra úgyfelejtett lámpák, és az egyre inkább ablak (de legalábbis megfelelő nagy és magas ablak) nélkül épülő oktatási épületek. (Nem beszélve a teljesen ablaktalan munkahelyekről, plázákról, egyetemekről.) Azaz az 50 évvel ezelőtti napi átlag egy órás mesterséges fény helyett az iskolákban is 10 órát világítanak. Ezt a 15-ször 10-es, azaz 150-szeres növekményt kéne a ledeknek megtakarítaniuk.

    A sok fény, erős fény, vibráló, természetellenes fény, a sok munkafüzeti, számítógépes, mobilos munka (beszélgetés, előadásra figyelés, játék helyett) tönkreteszi a gyerekek szemét. Szerencsére a sok szemüveges növeli az orvosipar hasznát és a GDP-t.

    Persze ez már száz éve kezdődött a fény-ipar-kapitalizmusban is, az izzók élettartamának globális lerontásával. (Izzólámpa összeesküvés c. film, 53 perc itt felirattal) index cikk, magyar nemzet cikk, (reklám, terveztett avulás, hitel - a három alap...)

     Ne féljünk, a ledek vagy autó xenon fényforrások se fognak tovább működni, mint az izzók. De sajnos addig is tűrnünk kell a hatóságok közönye miatt a szembevakító, a hagyományos 65 wattos izzóhoz képest erősebb, fehérebb, kékebb, kisebb pontból jövő és ezért is vakítóbb, közlekedést veszélyeztető fényét, valamint városban a mögöttünk álló magas fényszórójú tankok (SUV), vagy előttünk féklámpát égető, ezzel vakító többtízmilliós autók zavarását.

     

     

     

     

     

     

     

  • A Mandiner hetilap 14. számáról (2019.12.12.)

    Mandiner, 14 szám, 2019. december 12.

    Miért is osztogatják ingyen még 2020. februárjában is ezt a lapszámot? Talán mert a címlapon hirdetett Liget cikk a beruházást reklámozza. Hozzáértőbb kérdésekkel, az igazságra törekvő akarattal a valóságról is megtudhatna valamit az olvasó. Vagy esetleg egy cikk a másik féltől? A "Városliget Város Vár, Mindent a maga helyén" 2015-ös kiadvány szerzőit meg lehetne kérdezni...

    De jó is van a lapban:

    Több bizalmat a szülőknek - Szalai Laura (16.o.)

    Fontos kérdést érint (távolról, óvatosan) az írás. "Szemléletbeli különbség"; "más országokban a gyerekek iskolába akarnak járni" (nálunk miért is nem? a túlterheltség, a rossz tananyag, tanárok, osztályközösség, stressz, terror...); "az oktatásügy áttolja a probléma kezelését az egészségügyre"; "bizalmat adunk a szülőknek" (Ez az, amit az utóbbi évszázad magyar uralkodó kormányzatai, valamint a hivatalok nem akarnak, amitől félnek. Bizalmat adni, és persze a felelős állampolgárok döntéseitől.)

    A cikk szerint a három napos rossz gyakorlatot nem is jogszabály, hanem maguk az iskolák követelik meg. Ez igaz lenne?

    Megkérdezhetnék: Miért és mi jogon veszi el az állam, a bölcsőde, iskola a szülőktől a gyerekeit, az együttlét és  a tudásátadás lehetőségét, egymás segítésének, a családi üzem működtetésének a jogát. Elveszi, és olyan szilárd akarattal, hogy már három nap után büntet.

    A bemutatott próbálkozás (körzeti orvos és iskolaigazgató) évi 30 nap igazolást akart adni a szülőknek, végül csak 15-öt szavaztak meg.

    Idő van - Hegedűs Zoltán (66.o.)

    Fontos, érdekes téma. Több figyelmet érdemel. A rohanó életvitelről.

    Azért az túlzás, hogy magunkat zsákmányoljuk ki önszántunkból. Például: A reklámok, pláne a tolakodó, agresszív, hazug, hatásvadász hirdetések kiváltói a viselkedésünknek. Ugyancsak a bürokrácia miatt a kelleténél 10-szer nagyobb idő és pénzkiadások. Vagy  a kormányzatok miatt sorban lerombolt épületállományok - most vagy 20 éve csak az új építést támogatják. A cikkben említett autóval iskolába hordás is a kötelező iskola, a kisközösségek tönkretétele, a közeli iskola gyermekrontó híre miatt alakult ki.

     

     

  • Ajánló: Dr. Tóth Zoltán József (2021. 06. 24. - 2022. 03. 03.)

    Ajánló: Dr. Tóth Zoltán József (2021. 06. 24., frissítve 2022. 03.03)

     

    Történelem három órában (3:04:14 hosszú) (youtube-on itt):

    A Szent korona tan 1. - Dr. Tóth Zoltán József (honlapon itt)

     

    a tartalomból:

    1:31:48
    1:33:10 II András (1205-35, lánya: Szent Erzsébet), államvagyon, királyvagyon
    1:33:40 Aranybulla: Magyarország nem részvénytársaság
    Idegenek pénzt (sót) csak az országhatáron válthatnak
    1:33:10 Nem keresztény nem kezelheti az állami vagyont
    Terményben kell adót szedni, nem pénzben

    1:36:00 szerzetesrend
    1:41:00 1347 bankházak pénzt eltüntetik (Mediciekhez átmegy a pénz), nagy pestis

    1:42.00- 1:43:00 művészet, ikon, állandó, szemlélő ábrázolás, Leonardo (1452-1519): Istentől függetlenül, buzi
    1:45:00 Pap is akartam lenni

    1:46:40 Boccaccio (1313-75 bankházi gyerek "humanista") - Dekameron
    1:47:40 Ez akkor van, amikor Magyarországon kivirágzik a Szent-László kultusz
    1:47:50 Mi történik Magyarországon a nagy válság után?
    Nagy Lajos 1326-1342-1382
    1351: Aranybulla újra, örökíthetőség (1222, kiskapu, de szokásjog nem engedte) bezárása = Ősiség törvény
    nincs födtulajdon, nincs jelzálog, nincs hitel
    Európai arany 80%-a, kiviteli tilalom
    1:52:10 A pénz mindent akar
    Kiépül egy sokkal agresszívebb birodalom: Fugger bankház: kitalál egy dinasztiát magának: Habsburgok
    1:54:30 leszámolás templomosokkal - átprogramozás - más irány - szabadkőművesség

     

    további film:

    Dr. Tóth Zoltán József - Helyzetben...

    (1:35:03 hosszú) (youtube-on itt)

     

    könyv:

    Végkifejlet előtt - végveszélyben

    (2022. 02. 28. cikkben)

    Két Hollós Kiadó, 2014

     

    Dr. Tóth Zoltán József - Helyzetben...

    néhány táma az előadásból:

    4:10 Hogyan vette át a kétharmadon belül az "örök" SZDSZ az uralmat. (2012)

    5:20 2012 június - megjött az IMF

    8:30 270 milliárd dollár ment ki az országból (1990-2012)

    23:00 A nemzeti bank bármit tehet, és 10 évre titkosították is. "jeruzsálemi Áder, Lázár mr. Izrael"

    25:00 2012 júniusától az új törvénnyel (miniszterelnöki államtitkár) Orbán már csak a kirakatember.

    56:10 Új módszer: szemkilövetés helyett illúzió

    1:19:20 Termőföld és Ángyán

     

    Bogár László:

    Fenti fim (Történelem három órában) összevethető (egyezések) Bogár László véleményével:

    mely a HÍR TV 2021 06 24-i adásában volt hallható "A globalista háttérhatalom tevékenysége a kiegyezéstől napjainkig" felirattal.

    Háttérkép (2021-06-24) - HÍR TV (youtube)

    A kiegyezés kapcsán valóban beszélhetünk boldog békeidőkről? Kiderül a Háttérkép tematikus adásából. Ezúttal is Bogár László, Boros Imre és Bayer Zsolt a HírTV stúdiójában.

    'Felelet':

    Érdekes, hogy milyen tisztán látják a múltat, és hályog borítja szemüket, mikor észre kéne veniük, hogy ma itthon pontosan ugyanaz történik.

     

    idézetek:

    31:20

    1867-1917, A legújabbori magyar történelem legpusztítóbb 50 éve - az idetelepülő és minden hatalmat átvevő globális pénzhatalmi rendszer...

    A halálos pusztítást, a halálos létsebet a magyar parasztság, a magyar nép-nemzet...

    Látványtechnika, elfedő: Budapest megteremtése

    A legújabbkori magyar történelem legnagyobb szörnyűsége - máig sem elbeszélhető, hogy mi történt -

    Egy magyar nábob c. filmben 15 percben előadva az igazság. Ma már nem mondható ki.

     

     

    35:45

    Újra ugyabba a csapdába kétszer is... a magyar nemzet felhalmozott... vagyonát... elveszik tőlünk, és ezt ünnepelnünk is kell

    34:45

    1966-1996 között másik 30 év - Magyarország pénzhatalmi elpusztítása ekkor ment végbe úgy, hogy ezt fejlődésnek, haladásnak, rendszerváltozásnak, nyugati inegrációnak van tanítva. Ez is egy "kiegyezés", de nem Moszkvával. 1981-ben (!) a valutaalap vezérigazgatója titokban ide jön, hogy letárgyalja Kádárral az átadás-átvételt.

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

  • Andrásfalvy Bertalan néprajztudós (2021. 03. 16.)

    Andrásfalvy Bertalan néprajztudós (2021. 03. 16.)
    Két újság interjúja, idén lesz 90 éves. Az első, az 'egy.hu' elindítója (2019 dec.) Borbás Marcsi.

     (további néhány kulcsszó: folyószabályozás, folyamszabályozás, vízgazdálkodás, fok, fokok, fokgazdálkodás)

     

    „Embertelenül bántunk a parasztokkal” – Interjú Andrásfalvy Bertalan néprajztudóssal, volt kultuszminiszterrel

    2021. március 13., szombat

    90 év, nyolc unoka és a népi kultúra iránti valódi elkötelezettség, amely ma is aktív alkotói életformában teljesedik ki – Andrásfalvy Bertalan nevét egyaránt ismerjük a közéletből – ő volt az Antall kormány első kultuszminisztere –, valamint a magyar néprajzból az ártéri gazdálkodás kutatójaként és szenvedélyes gyűjtőként is. A megélt idő és a szilárd pedagógiai elveken keresztül végzett rengeteg munka nemzetépítő törekvéseket szült: a néphagyományban rejlő bölcsesség megismerésére és alkalmazására hívja fel a figyelmet.

    Gáspár Kinga

    Érdekes életrajzi adalék, hogy Petőfi Sándor távoli rokona. Sorsszerű párhuzam is van a két életútban: ahogy Petőfi részt vett a ’48-as szabadságharcban, úgy ön aktívan jelen volt az ’56-os forradalomban. Mennyire távoli ez a rokonság?

    Az én dédnagyanyám anyja Hrúz Judit volt, neki unokatestvére pedig Hrúz Mária, Petőfi édesanyja, aki sokáig élt ükanyámnál, Juditnál. Apám kolozsvári születésű volt. Az ő apja javítóintézeti tanár volt, s amikor elcsatolták Erdélyt, nem írták alá az esküt, ezért kidobták őket. Apám akkor katona volt az első világháborúban. Átjött Magyarországra, itt ismerte meg édesanyámat, aki Mezei lány volt. Mielőtt még megismerték volna egymást, mindketten foglalkoztak népművészettel, édesanyám ötvösművész volt, gyönyörű dolgokat csinált, apámnak is szép népművészeti gyűjteménye volt. A földosztásnál kaptunk mi is egy darab földet a Hanságban, de állatok és eszközök hiányában megélni nem tudtunk belőle. Édesapám elvesztette az állását és egyik segédmunkásságból a másikba ment, mert vitéz volt, és az mindig gyanút keltett. Ugyanígy a bátyám is: munkaszolgálatos katona lett, nem fegyveres.

    A származáson túl van-e a nemzet költőjével közös vonása?

    Amikor diák lettem, én is gyalog jártam a világot, mint Petőfi – ebben hasonlítottunk. Nagyon érdekelt a nép sorsa. A háború után két évig egy majorságban laktunk, cselédekkel együtt, a falutól is távol. Akkor ismertem meg, hogy az emberi nagyság, az emberi intelligencia nem attól függ, hogy hány iskolát járt ki valaki, hanem, hogy hogyan tud élni azokkal a szükségletekkel, amelyek fontosabbak, mint a kenyér vagy az utazás. Innen indult el a végső elhatározás, hogy én ezt a népet fogom kutatni. Írtam is erről, A szeretet a néphagyományban című cikkemben.

    Ekkor találkoztam ugyanis azzal, hogy a nép történelmét nem írta meg a magyar történettudomány. Ezt Asztalos Miklós történész fedezte fel, nem én mondom először. Ő írta azt, hogy a IV. Béla előtt megalakult nemesi nemzet mindig a saját szemüvegén keresztül ítélte meg a történetírást. Amikor végzősként lekerültem Szekszárdra a múzeumba, s már olvastam Kiss Géza és Kodolányi könyveit is, akkor tapasztaltam meg, hogy mi a történelemből nem azt tanuljuk, ami a parasztságot érintette. A vízrendezések például a nagybirtok érdekében történtek: tönkretettek egy olyan vízgazdálkodást, amihez nekünk a jövőben vissza kellene térnünk ahhoz, hogy fennmaradhassunk. A néphagyományban a jelen és a jövő súlyos társadalmi, emberi és szociális gondjainak megoldásához látok példát.

    Az a társadalom, amelyik a szeretetet tekintette legfölsőbb értékének, a természettel is jobban együttműködött. A nagyüzemi gazdálkodásban ez elvész, hiszen a profit a legfontosabb, nem az emberi tényező: nem azzal törődik, hogy mit termelünk, hanem, hogy mennyiért.

    Amikor arról beszélünk, hogy a néphagyományban megvan minden bölcsesség, ami az élethez szükséges, felmerül a kérdés, hogy ma, amikor már nem eleink életformáját éljük, hogyan tudnánk ezt a bölcsességet kamatoztatni, javunkra fordítani.

    Először meg kellene ismerni ezt a műveltséget, de a parasztságot, az ő történetét és művészetét igazából nem ismerjük. Nemcsak a népművészet külsőségeit kell tanulmányozni, hanem azt is fel kell fogni, hogy mit jelentettek a parasztember életében az ő énekei és motívumai, mert ez a művészet eredeti értelme. Így adta ki magából a hajdani parasztember a belső feszültségét és fejezte ki a szeretetét, erről szólnak a szerelmi énekek, a balladák. Alkotni kell tehát, nem nézni, szemlélni. Manapság azzal mérik a műveltséget, hogy ki jár színházba, ki hallgat operát, de a régi emberek maguknak kellett énekeljenek, önmaguknak kellett, hogy megteremtsék ezeket az önkifejezési formákat.

    Attól tartok, hogy most már egy olyan generáció nő fel, amelyik eredeti környezetében már nem fog találkozni a népi kultúrának ezzel a rétegével.

    Többször írtam kérvényeket és csatlakoztam ilyen célú kezdeményezésekhez, hogy állítsák vissza a művészeti oktatást az iskolákban.A néphagyományt oktatni kéne, hiszen ebből alakul ki a művészethez való egészséges viszonyulás. Egy pécsi művészetterapeuta, rajztanár, Platthy István példáját tudom idézni, aki létrehozott egy Csontváry Képzőművészeti Stúdiót a Pécsi gyermekotthonban, ahol úgy foglalkozik a gyerekekkel, hogy mutat nekik különböző tárgyakat, népi motívumokkal, majd rajzoltatja őket. Nem lemásolniuk kell a látottakat, hanem saját kútfőből rajzolnak: kirajzolják magukból a problémáikat. Rátalált tehát a művészet lényegére: az alkotás örömére – ez a legfőbb sajátossága az embernek. Éppen ezért kellene visszaállítani a művészeti oktatást.

    Hogyan lazult fel ennyire a kapcsolatunk a népi kultúrával?

    A 13. században sajátította ki a leggazdagabb nemesi osztály a magyar történelem írását és irányítását és ekkortól kezdve voltak olyan dolgok, amelyekről nem lehetett beszélni. Ekkor kapcsolódtunk be ugyanis Európa kereskedelmi vérkeringésébe, mi marhákat hajtottunk nyugatra. Mivel semmilyen közlekedési eszköz nem volt, amivel a szállítást meg lehetett volna oldani, a lábasjószágot a saját lábán hajtották, ehhez pedig füves területek, legelők kellettek. A cél érdekében a földesurak a parasztok földjeit is legelővé alakították át, így gyakorlatilag már a 13. században sztyeppévé válik az Alföld. Ez ellen lépett fel IV. Béla, ezt akarta megakadályozni, de a nemes urak egyszerűen kinevették, amikor pedig jött a tatár, nem voltak hajlandók őt támogatni. Hofer Tamásnak és Kubinyi Andrásnak vannak tanulmányai erről, de a történelemkönyvekben nincs benne, hogy az Alföld nem sztyeppés terület volt, hanem virágzó, vízzel gazdálkodó jobbágyfalvak ontották magukból itt a legjobb minőségű terményeket. A középkorban még az a hír járta Magyarországról, hogy micsoda finom zöldségek és gyümölcsök teremnek itt, aztán a hírünk is megváltozott.

    Mitől változott meg Magyarország megítélése?

    Erről sok anyagot lehet olvasni, például Benda Kálmán és Sisa István műveit, de én is írtam erről. Rengeteg írás jelent meg Magyarországról határainkon kívül: egyik rosszabb, mint a másik. A hunok, szkíták és avarok bűneit is mind a magyarok nyakába akasztják. Torz megítélésünk okai a magyarság meghasonlásában keresendők: embertelenül bántunk a parasztokkal. Werbőczy István Tripartitumában kijelenti, hogy a parasztok nem magyarok, hanem csak meghódított népek, akiket Kálmán király jobbágyságba emelt. Az erdélyi földesurak a 18. században el is kergették a magyar jobbágyokat és románokat telepítettek be helyettük. Ne csodálkozzunk hát Trianonon, mert ezt mi magunk idéztük elő.

    Arról, hogy mi, magyarok hogyan bántunk saját magunkkal, könyvek sora született már, de kevesen ismerik ezeket: Berlász Jenő részletesen megírja a jobbágyok sorsának alakulását, Simon Péter könyvet írt arról, hogyan kergették ki a magyarokat Erdélyből, Málnási Ödönt még bíróság elé is állították és bebörtönözték egy könyve miatt, mondván, hogy ez egy vádirat a nemzetet fenntartó nagybirtokos osztály ellen. ’56-ban aztán kiszabadult és Münchenben megírta a könyv folytatását. Ezeket a munkákat a történettudomány sokáig elhallgatta.

    Idén 90. születésnapját ünnepli. A megélt idő és a tapasztalatok alapján hogy látja, mit kellene tenni ma, hogy visszanyerjük az elveszített tudást?

    Küzdöttem érte miniszterségem idején is, de nem sok eredménnyel. Az egyik fontos lépés volna visszaállítani a kisiskolákat,hogy a vidéki gyerekeknek ne kelljen hosszú utat megtenniük, hogy tanulhassanak. A másik a már érintett téma, hogy vissza kellene állítani a művészeti oktatást, az énektanítást, a táncot, a néphagyományok és a népköltészet ismeretét. Ebben a szellemben kellene kinevelni a tanárokat is. A Kodály-módszer alkalmazása például nemcsak az énektudás színvonalát javította, hanem egészen más embert szült: ezt vissza kellene hozni. Manapság nagyobb hangsúlyt kap a sportra való nevelés, amely leginkább a versenyszellemet táplálja, nem az együttműködési készséget fejleszti, mint a művészeti nevelésben az együtt alkotás öröme. A kulturális tudás a versenyszellem áldozatává válik. Az iskolának nem az a célja, hogy tudósokat vagy versenyzőket, hanem, hogy embereket neveljen. Ilyen értelemben az osztatlan rendszerű oktatás alsóbb osztályokban hatékonyabb, mint a szakosított pedagógia, és ezt az angolok a mai napig tudják, hiszen az ő nevelési kultúrájuk a karakterfejlődésre épít.

    Ehhez a tapasztalathoz nem könyveken, hanem a terepmunkán keresztül vezetett az út. Ahhoz a néprajzos nemzedékhez tartozik, amely még élő anyagon tanulmányozhatta a folklórt, eredeti környezetében.

    A népi írók társasága vonzott: személyesen ismertem Illyés Gyulát, Sinka Istvánt, nagyon érdekelt Kodolányi, Kiss Géza is – néprajzos akartam lenni, de nem arra vettek föl, román szakos voltam. Végül persze néprajzos lettem. Egy szembetegségem miatt viszont nem tudtam sokat olvasni, így aztán rengeteget jártam terepre, hogy élő környezetében találkozzak a népi kultúrával. Rengeteget gyűjtöttem, gyalog, motorral, biciklivel jártam az országot. Az egyetemen ismerkedtem meg Martin Györggyel és Pesovár Ferenccel, akikkel hármasban sok táncot gyűjtöttünk fel, és eközben előkerültek mesék is. Amikor már Erdélybe is lehetett menni, azonnal indultam. Szerencsémre tudtam románul, ezért nem kerültem nagyobb bajba.

    Mi bizonyult a legnehezebbnek pályája során?

    Szeretem ezt a szakmát, de az én gondolataim csak részben tudtak érvényesülni. Amit az iskolák kapcsán el akartam érni, az sajnos nem sikerült.

    Mit tekint a legnagyobb szakmai eredményének?

    Rájöttem arra, hogy volt egy gazdálkodási forma, az ártéri gazdálkodás, amelyet nem ismertek el a felsőbb rétegek, az urak. A paraszt ugyanis tizedet adott, amiből a földesúr nem tudott meggazdagodni, nekik áru kellett, emiatt kellett a marha még a 13. században. A gabonatermesztés érdekében megszüntetett ártéri gazdálkodás azonban több értéket termelt, mint a későbbi gazdálkodási formák. Nemcsak nálunk, Ázsia több területén is alkalmazták és mindenhol tönkrement az árutermelés következtében. Amikor az emberi közösségek elveszítik együttműködésüket a szegényebb rétegekkel, nemcsak a társadalom esik szét, hanem a természettel való viszonyuk is megváltozik, csorbul, elpusztul. Ez a világon mindenhol így van.

    Az ártéri gazdálkodásról szóló könyvem már harmadik kiadását érte meg – büszke vagyok rá, hogy érdeklődésre talált ez a téma. Azt tartom a legfontosabb eredményemnek, hogy tudományosan igazolni tudom: a paraszti hagyományban rejlő tudásra és tapasztalatokra az élet minden területén szükségünk van. Ha ezt nem tudjuk hasznosítani valamilyen formában, akkor nemcsak a magyarság, hanem az emberiség is kipusztul. Nem szabad ezt az értékrendet leváltani egy profitorientált világra. Vissza kell térni egy olyan társadalomhoz, amelyben az emberek egymás iránt szolidaritást vállaltak és szeretetben éltek, különben saját létünket veszélyeztetjük. Minden rivalizáló társadalom szétszakad, elaprózódik és elpusztul: nem az ellenség végez vele, hanem saját magát teszi tönkre. Nem egy birodalom jutott már erre a sorsra.

     

    Második cikk a Mandinerről.

    A hazafiságról beszéltem, és ezt kigúnyolták – Andrásfalvy Bertalan a Mandinernek

    2021. március 3. 12:01

    Írta: Maráczi Tamás

    „Még el sem mondtam, mit akarok, már tüntettek ellenem.” A rendszerváltás utáni és a mai kultúrharcokról, valamint a magyarság sorskérdéseiről is kérdezzük Andrásfalvy Bertalant, Antall József egykori kultuszminiszterét, aki idén lesz 90 esztendős. Szerinte a kultúrpolitikai vitákban „szakmai érveknek kellene előtérben lenniük, illetve annak, hogy milyen elkötelezettség van egy ügyben a nemzet iránt”. Nagyinterjúnk!

    Andrásfalvy Bertalan (1931) az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritusa, az Antall-kormány egykori művelődési és közoktatási minisztere. Az 1960-as évektől kezdve muzeológusként, majd néprajzkutatóként dolgozott, többnyire Pécsett. 1988-ban csatlakozott az MDF-hez, a szervezet pécsi elnöke lett. 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő, 1990-től 1993-ig művelődési és közoktatási miniszter volt. 2005-ben kilépett az MDF-ből, és csatlakozott a Lezsák-féle Nemzeti Fórumhoz. 1993 és 2001 között a JPTE (később PTE) egyetemi tanára volt. Részt vett a Százak Tanácsa munkájában, amely a nemzeti sorskérdésekről stratégiai állásfoglalásokat készített.

    ***

    Ott volt az 1985-ös monori találkozón, majd az 1988-as második lakiteleki találkozón. Milyen kapcsolatrendszer mentén tudott az ellenzéki kezdeményezésekről?

    Mindig is érdeklődtem a népi írók iránt, hasonló gondolkodásuk volt, és személyesen ismertem Illyés Gyulát, Sinka Istvánt, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy egy nemzeti mozgalomhoz csatlakozom. Még ezen események mellett itt, Pécsett alakult egy értelmiségi klub, ahol politikai kérdésekről is szó volt. Illetve ott voltam a Bibó-könyv szerzői között, a többi szerző többségével ismertük egymást, volt kapcsolatunk és találkoztunk is.

    1988-ban csatlakozott az MDF-hez. Amikor a párttá alakuló mozgalom elnököt választott, ön nem szavazott Antall Józsefre, pedig még az egyetemről ismerte. Miért nem?

    Nem emlékszem már erre, őszintén mondom. Valóban az évfolyamtársam volt, ismertem, és nem volt kifogásom ellene, de másra gondoltam. Nem gondoltam, hogy ő alkalmas arra a feladatra, hogy politikus legyen. Meglepődtem, amikor az elnökségért indult.

    Ön az MDF népi, Antall a kereszténydemokrata szárnyához tartozott. Ez is benne volt a távolságtartásban?

    Nem mondanám őket kereszténydemokratának, inkább az volt a különbség, hogy ők az SZDSZ-szel kiegyezésre törekedtek. Paktumot kötöttek – Antall sok esetben nem az én elképzeléseim szerint kötötte a szövetségeit, illetve viszonyult a környezetéhez.

    A kormányozhatóság érdekében köttetett meg a paktum. Ön szerint anélkül is tudott volna működni, hatékonyan cselekedni az Antall-kormány?

    Nézze, Pécsett az ellenzéki társaságban az MDF és az SZDSZ együttműködött, megegyeztünk, hogy mindig azokat a jelölteket fogjuk támogatni, akik az adott választókerületben a baloldali jelölt ellenében eséllyel többséget tudnak szerezni, a két párt jelöltjei egymás javára visszalépnek ennek érdekében. Egymást támogattuk annak érdekében, hogy legyőzzük a szocialistákat. Ott helyben ez volt a megállapodás. Mi ehhez tartottuk magunkat, de az SZDSZ végül olyan MDF-es jelölttel szemben is indított saját jelöltet, akinek nagyobb esélye volt a győzelemre.

    A kormányalakításkor állítólag Antall sem önben gondolkodott, amikor a kultuszminiszteri posztról volt szó, hanem Katona Tamásban. Egy visszaemlékezésében ön azt mondta, hogy azon dőlt el a dolog, hogy Csengey, Csoóri és Csurka önt javasolta. Ismerték önt?

    Én akkor nem tudtam, hogy engem javasoltak. Mind a hárommal jóban voltam, és már korábbról ismertem őket. Volt kapcsolatom Csoórival, Lakiteleken beszélgettem Csurkával, Csengey pedig szekszárdi volt, én pedig egy ideig Szekszárdon dolgoztam. Korábbi ismeretségeim voltak velük, de különösebb közeli kapcsolatban egyikkel sem voltam soha.

    Nem volt meg a bizalmi viszony a miniszterelnök és ön között. Csupán annak tulajdonítja, hogy Antall egyes ügyek kezelésében más véleményen volt, vagy esetleg személyes okoknak is?

    Csak politikai okai voltak ennek, személyes konfliktusaink nem voltak. Amikor kormánytag lettem, és elmondtam egyes ügyekben a véleményemet, ő sokszor nem fogadta el. Talán nem azért, mert antipatikus voltam neki, hanem mert neki más elképzelései voltak az SZDSZ-szel kötött paktumról.

    Egy életinterjúban azt nyilatkozta, hogy Antallal két-három nagyobb összeütközése volt, ezek a témák pedig a következők: a kisiskolák megszüntetése, aztán az, hogy ön be szerette volna vezetni a kötelező vallásismeretet és erkölcstant, illetve az, hogy az akadémikusok és egyetemi oktatók tudományos minősítését felül akarta vizsgáltatni. Emiatt váltotta le végül a miniszterelnök, vagy más okok játszottak közre?

    A leváltásomat Antall nem indokolta meg. De tény, hogy a kisiskolák bezárásával nem értettem egyet. A kötelező vallásismeret és erkölcstan bevezetését pedig még az egyház egyes képviselői is ellenezték, pedig én nem azt akartam, hogy gyerekeket katolikussá, evangélikussá, baptistává vagy zsidóvá neveljenek az iskolákban, hanem hogy ismerjék meg az emberiség történetének ezt a fontos összetevőjét, a vallást, az Istennel való kapcsolatot, és ezt az tanítsa mindenhol, akinek az ehhez szükséges teológiai végzettsége éppen van. Ha egy kis faluban református lelkész van, akkor ő, ha katolikus van, akkor pedig az. Tehát nem lett volna szó arról, hogy valakire is rákényszerítettek volna egy felekezeti tanítást, hanem egy erkölcsi és vallástörténeti ismeretet adtak volna át. Antall ezt nem támogatta.

    Az akadémikusok és egyetemi oktatók „átvilágítása” is nagy ellenállásba ütközött.

    Igen. Akkoriban olyan akadémikus is előfordult, akinek nem volt elvárható egyetemi végzettsége sem. A lényeg az, hogy volt egy rendszer Európában, ennek keretében bizonyos tudományos szakok összefogtak, és ha valamelyik országban egy professzort kineveztek, akkor a többi országban élő szakmabeli professzorokat, tudósokat megkérdeztek róla, függetlenül attól, hogy egy szocialista vagy egy nyugati országban éltek-e. Emlékszem, egy finn professzor kinevezéséhez anno még Ortutay Gyula véleményét is kikérdezték. Én ezt a rendszert akartam visszaállítani. Nem boszorkányüldözés lett volna, hanem az, hogy a professzorokat nemzetközi elbírálással nevezzük ki akadémikusoknak. Bakos István kollégám fel is vette a kapcsolatot angol, luxemburgi, francia és más egyetemekkel, miniszterekkel és tudományos emberekkel – elő volt készítve a reform, és meg is voltak hívva ezek a külföldi emberek, de egyszer csak Antall kijelentette, hogy ezt nem csinálhatom. Vitába keveredtünk, és bár nem emlékszem pontosan az érvelésre, de valami olyant mondott, hogy „nem lehet, mert nincs benne a paktumban”. Én azonban a paktum tartalmát nem ismertem.

    A beígért „tavaszi nagytakarítás” elmaradt, az ön tárcája alá tartozó kultúra területén is.

    Hadd tegyek egy megjegyzést: a korabeli ellenzéki újságokban Antallt és a kormányt gyalázó vagy negatív színben feltüntető cikkek miatt bekérettem az egyik politikai napilap vezetőjét, egy német embert – akkor azt a lapot és más lapokat is egy német cég vásárolta meg. Felelősségre vontam ezt a vezetőt, hogy míg Kohl és Antall nagyon jóban vannak egymással, ez a német tulajdonlású lap keményen támadja a kormány tagjait és politikáját. Erre az illető azt válaszolta, hogy ez azért van, mert ezeket az orgánumokat olcsón fel tudták vásárolni, de az eladó egyetlen feltétele az volt, hogy a „Mannschafton” nem szabad változtatni. A tulajdonos megváltozott, de a régi újságírók maradtak. Ezt nagyon furcsának találtam, és ennek ismert következményei lettek a közéletben.

    Ön át akarta alakítani a kultúra finanszírozását, meg akarta törni az állampárti befolyást és a régi személyi kapcsolati hálót a szektorban. Milyen körülmények miatt nem történhetett ez meg?

    Nagyon nehéz volt átlátni ezt a területet. Még ki sem mondtam, hogy mit akarok csinálni, máris diákok tüntettek a minisztérium előtt, „Andrásfalvy-veszedelemről” beszéltek. Még el sem mondtam a programomat. Pedig a program első pontja az volt, hogy a pedagógus karban senkinek sem kötelező olyan dolgot mondania, amiben nem hisz. Mindenki a hite és meggyőződése szerint tanítson, de törekedjen az objektív igazság közlésére. Nem követeltem meg, hogy csak marxista lehet egy tanár, vagy csak katolikus, vagy evangélikus. A magyar tanügyben a legnagyobb átok az volt, hogy a tanárok nem taníthatták azt, ami a meggyőződésük volt, hanem amit a párt előírt.

    Önt akkor egy nacionalista, klerikális figurának állították be, ezt szajkózta a média is. A kormánynak nem volt elég kommunikációs felülete saját álláspontja kifejtésére, a rágalmak semlegesítésére.

    Voltak olyan politikusok, akiknek az volt akkor a véleményük, hogy „az Andrásfalvy, a bő gatyájú karikás ostorral fogja a gyerekeket a misére hajtani”. És ezen röhögtek, meg is írta akkor a Magyar Narancs. Olyan dolgokat hoztak fel, amiket nem is mondtam. Az egyetem konferenciatermében, a Múzeum körúton a meghallgatásra meghívtuk a tanárok képviselőit, a szakszervezetet, és elmondtam a fentebb mondott elvemet, valamint azt, hogy nem szabad megszüntetni a kisiskolákat – még akkor sem, ha osztatlan osztályok vannak, hogy ne kelljen a gyerekeket utaztatni órák hosszat. A beszédem után lehetett kérdezni, az első kérdést egy szakszervezeti vezető tette föl, azt kérdezte, hogy: „Mondja, miniszter úr, mikor mond le?”. Ilyen szellemiség volt. Székesfehérváron ugyanez történt: még el sem mondtam, mit akarok, már tüntettek ellenem.

    Baloldali kulturális hegemónia volt még sokáig – érdekes módon ma már ezt sokan vitatják. Az volt? A baloldali kulturális-politikai narratívák túlsúlya volt jellemző?

    Igen, ez így volt. Én így emlékszem. A kultúra minden területén így volt, vagy akár a rádióban is. Egyszer a rádióban azt hangoztattam, hogy az igazi magyar történelemnek megfelelően többet kellene törődni az ifjúság magyar öntudatának a nevelésével, és ilyen műsorokat kéne csinálni. A művészeti oktatást pedig vissza kellene állítani nagyobb súllyal az iskolákban, mert a hazafiságot nem matematika vagy fizika órákon tanítják, hanem a történelem vagy a magyar órákon. Ahhoz, hogy valaki ragaszkodjon a hazájához, a történelmet és a magyar irodalmat nemcsak tanulni kell, de gyakorolni, énekelni, táncolni is; részt venni a közös kulturális eseményeken. Ilyeneket mondtam ott, és ezt kigúnyolták.

    A régi paraszti kultúrában nem hangversenyre vagy színházba jártak, hanem akinek fájdalma vagy öröme volt, az maga énekelte el, táncolta el, vagy maga faragta, hímezte azt a tárgyat, amivel szeretetét akarta valakinek kifejezni. A művészet teremtésének örömét vissza kellene adni minden egyszerű embernek, mert az nem csak szórakozás, a szabadidő eltöltésének egy módja; a művészet leginkább életszükséglet, az emberi kapcsolatok, a közösség, a szeretet kifejezésének eszköze. Hiányára vezethető vissza az elmagányosodás, elvándorlás, öngyilkosság, válás... stb.

    A 2010-es kormányváltás óta nagy változások történtek a kultúra és az oktatás területén is: az ellenzék „egész pályás” letámadást emleget, a médiaviszonyok és a kulturális intézményrendszer átalakulását az állam által felülről irányított mesterséges, néhol erőszakos beavatkozásnak látják. Ön is?

    Nem egészen. Bár nem látom kifogástalannak az állásfoglalásokat, de nem úgy látom, hogy itt egy ideológiai diktatúra lenne. Számomra nem az a felháborító, ha valaki más nézeteket vall, hanem ha valaki azért kap funkciókat, mert hűséges valakihez. Vagyis nem a tehetsége, a hozzáértése, a kapacitása alapján kapja meg a rangját, hanem azért, mert engedelmes híve a pillanatnyi igényeknek.

    A kulturális harc jelképes színtere az SZFE körüli huzavona. Világosan látszódnak itt a törésvonalak, a két tábor szakmai és legfőképp politikai vonatkozású ellentétei. Emlékezteti ez a helyzet a régi urbánus-népi ellentétre?

    Hát, ebből a szempontból ezt még nem elemeztem. Én csak azt sajnálom, hogy olyan kérdésekben, amelyekben megegyezés révén az ország javát kéne szolgálni, veszekedés van. Ez előfordult akkor is, és a jelek szerint most is. Ezek a dolgok a másik ember lejáratásáról szólnak, nem a szakmáról. A kultúrpolitikában nem szabad ilyen személyes dolgokkal előjönni, a lényeggel kellene foglalkozni. Van „damaszkuszi út”, és tehetséges emberek is megjárták azt – nem arra való a politika, hogy egymást gyalázzuk. A szakmai érveknek kellene előtérben lenniük, illetve annak, hogy milyen elkötelezettség van egy ügyben a nemzet iránt. Támogatja-e a nemzeti érzés fejlődését, a hazafiságot, vagy éppen a cinizmust, a nihilizmust.

    A kulturális harc másik újszerű és szintén szimbolikus jelensége a Meseország mindenkié nevű gyerekkönyv körüli vita. A mesekönyv kisebbségek szemszögéből értelmez újra népmeséket, a bírálók szerint ez homoszexuális érzékenyítés gyerekek számára. Mi a véleménye?

    A régi meséknek komoly funkciójuk volt az erkölcsi nevelésben, a férfi és női hivatás kialakításában. Ezért a genderelméletet hirdető meséket elítélem, nem tartom a gyerekek boldogságát vagy a nemzet ügyét szolgálónak. A mesékben azt kell hangsúlyozni, hogy egy szegény, harmadik királyfi, vagy egy kis kanász is tud boldogulni: ha nemes és jó, akkor király lehet. Azt a mesét, amely a teremtett emberi nemet, a családot bármilyen formában gyengíti, nem tartom elfogadhatónak.

    MMA, Klik, MTA, PIM, SZFE...stb. Mi az átfogó véleménye az Orbán-kormányok kultúrpolitikájáról?

    Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert ha van véleményem, amely nem egyezik a kormány véleményével, azzal én még nem leszek gyurcsányista. Ha kritikát mondok, akkor besorolnak a destruktív ellenzékhez. Tehát nincs igazi vita, kulturális kérdésekről sem. MTA, egyetemek átszervezése, és így tovább. Ezeket az ügyeket jobban át kellett volna beszélni, több előzetes vita kellett volna a vezető kutatók, professzorok bevonásával. Több véleménycsere, több szabadabb vita – ezt szeretném látni. Illetve a pedagógusok és az orvosok anyagi megbecsülése kellene, mert mindkettő nagyon fontos hivatás: az egyik a lelki, a másik a testi egészségért felelős.

    Nagy figyelem kíséri a magyar őstörténeti kutatásokat, a Magyarságkutató Intézet tevékenységét. A Hunyadi-család és több magyar király genetikai meghatározása, az Árpád-ház forrásvidékének vagy a magyarok őseinek kutatása, a vitát kiváltott A pozsonyi csata című animációs film. Néprajzosként izgalmasnak látja ezeket?

    Sok egyoldalúság van. Nem tartom feleslegesnek, de nem tartom fontosnak sem. Fontosabbnak érzem, hogy a magyar nép igaz történetét megírjuk. Egy nemzetet nem a vére határozza meg, hanem a kultúrája. Azt pedig ugyanúgy tanulni kell, mint a nyelvet. Nagyon fontosnak találnám, hogy azoknak a kis népeknek a művészetével foglalkozzunk, amelyek a magyar rokonságot vallják. Ezeknek a kultúráját kellene megismerni. Hadd említsem meg Máthé Lajos nevét, aki ötször-hatszor járt Belső-Mongóliában, Ujguriában, Kazahsztánban, körülbelül 600 olyan könyvet írt össze, amelyek a rokon népek irodalmát tartalmazzák. Több mázsa ilyen könyvet hozott haza, ezek kínai, arab, cirill vagy kazah írással készült könyvek, és ezekből állított össze egy bibliográfiát, amelyben ezen könyvek tartalmát magyarul ismerteti. Ez a gyűjtemény páratlan.

    Tavaly a centenáriumon sokakat megleptek Trianonnal kapcsolatos gondolatai, miszerint a történelmi Magyarország szétesésének súlyos belső okai, magyar felelőssége is van. Ez a szembenézés még nem történt meg. Ha megtörténne, a trianoni trauma jobban feldolgozható lenne?

    Persze. Mert a trianoni trauma végső következtetése az, hogy ha összetartottunk volna, akkor ez nem történt volna meg. A magyarság a két nagyhatalom közötti vergődésében hol az egyik, hol a másik uralma alá került. De még fontosabb, hogy a gazdag nemesi réteg érdekei minden más magyar érdeket elnyomtak – ennek irodalma van. Egy példa: az erdélyi földesurak elkergették magyar jobbágyaikat, és betelepítették a románokat. Vagy: a magyar kormány megszüntette a keresztényszociális mozgalmat, amely Nyugat-Európában jótékony hatással volt a politikára. Azon sem kell csodálkozni, hogy egyedül a nyilasok és a kommunisták álltak ki a földreform mellett. Mária Terézia idejében a nagybirtokok és azoknak az árutermelésből befolyó profitját nézték, és közben tönkre ment az ország, hárommillió koldus lett, és másfél millió kivándorló.

    Földosztás elmaradása, nagybirtokrendszer aránytalansága – sokszor beszél erről. Miért érzi ezt a legnagyobb fejlődést gátló tényezőnek?

    Mert ez tönkreteszi a földet és a társadalmat. A falu kipusztul. Az a föld, amelyen azokat a növényfajtákat termesztik, amelyek a legtöbbet termik, ahol olcsón olyan vegyszerekkel dolgoznak, amely a méheket is kiirtja, egyoldalúvá teszi a mezőgazdaságot, csökken a termőmennyiség.

    Nem szabad a rövid távú profitért gazdálkodni, hosszú távra kell gondolkodni, ahogy a parasztok tették régen.

    „Adjanak 15-20 hektárt a nagybirtokosok a falunak, hogy ott biogazdaságot lehessen kialakítani!” – írta egy kiáltványban. Miért lenne ez előremutató?

    Azért, mert a magyar éghajlat, a megfelelően kezelt föld a világon egyedülálló minőséget tud létrehozni. A középkorban közmondásos volt a magyar gyümölcs, zöldség – nekünk nincsenek olajmezőink, sem kiterjedt erdőink, nekünk ez az, amiből egyedülállók tudnánk lenni. A nagybirtokrendszer nem tudja kiaknázni ezeket az adottságokat, mert pusztítja a földet. Azt a vizet, amely szétterítve megtermékenyítette egykor a Kárpát-medencét, ma lefuttatjuk a Fekete-tengerbe.

    A magyar vízgazdálkodás ma is modellértékű. Ha a Földön a jövőben kiélesedik a harc az ivóvízért, Magyarország adottságai még inkább fel fognak értékelődni. Hogyan bánunk a vizünkkel?

    A 18. századra ármentesítéssel egy magas színvonalú vízgazdálkodást tettek tönkre. A középkori források regéket írnak a magyar mezőgazdaság teljesítményéről, sőt, a kora középkori források a magyarokról azt írják, hogy csatornáik vannak, és fejlett mezőgazdaságuk. A karakórumi, a Szir-darja-i, kambodzsai vízgazdálkodás nagyon hasonló volt ahhoz, amelyet itt, Magyarországon is használtak, de végül tönkre tettek. Ez egy több ezer éves tudás volt – a lényege az volt, hogy együtt kell működni a természettel. A kiáradt folyók vizét hasznosították, és nem gátak közé szorították, mint most is; lekergetik a Fekete-tengerbe több száz tonna trágyát érő hordalékkal együtt, ami azelőtt itt maradt és szétterült. A régi árvízgazdálkodás visszaállításával egyedülállót lehetne tenni.

    Mik ma a magyarság legnagyobb sorskérdései?

    A fiatalság magyarságának, hazafiságának felébresztése, hogy a fiatalok ne csak a saját sorsukért tanuljanak, dolgozzanak, hanem hogy a magyarság sorsán is javítsanak. Ez ugyanis az ő felelősségük is. Fontos az ő itthon tartásuk is a nemzeti művészeti neveléssel, a népet is érintő, igazi történelem tanításával, és nagyon fontos az ezt tanítók megbecsülése.

    fotó: Andrásfalvy Boróka, Andrásfalvy Bertalan, MTI

     

    kapcsolódó:

    Andrásfalvy Bertalant méltatja Schiffer András

    2021. március 3. 17:43

    Posztot írt Schiffer András a Mandiner mai, Andrásfalvy Bertalannal, az Antall-kormány kultuszminiszterével készült interjúja kapcsán.Az LMP egykori alapítója a következőket írta: 

    „Andrásfalvy Bertalan a rendszerváltás utáni kormányok egyik legtisztább lelkű minisztere. A legenda szerint, hivatalban levő miniszterként, saját maga baktatott le a sarkon levő postahivatalba, hogy személyes leveleit feladja: nem akarta közpénzen, hivatalnokokkal intéztetni személyes ügyeit. Ilyen is volt.

    Ma azt mondja a nagybirtokrendszerről: »Mert ez tönkreteszi a földet és a társadalmat. A falu kipusztul. Az a föld, amelyen azokat a növényfajtákat termesztik, amelyek a legtöbbet termik, ahol olcsón olyan vegyszerekkel dolgoznak, amely a méheket is kiirtja, egyoldalúvá teszi a mezőgazdaságot, csökken a termőmennyiség. Nem szabad a rövid távú profitért gazdálkodni, hosszú távra kell gondolkodni, ahogy a parasztok tették régen.«

    Elmondhatatlanul szégyellem magamat azért, hogy '90 őszén, első éves egyetemistaként boldogan gúnyoltam, tüntettem ellene a Szalay utcában.”

     

     

     
     

     

     


     

     

     

  • Boldogság, nevelés - könyvajánló (2021. 01. 14.)

    Boldogság, nevelés - könyvajánló (2021. 01. 14.)

    Mit keres ez a téma egy közéleti honlapon?

    Az ajánlott könyvekből kiderül, hogy a közélet, politika, történelem, háborúk, emberi boldogtalanság, családok szomorúsága hogyan következik a civilizációnk nevelési szokásaiból, szabályaiból, hogyan adódnak a bajok mindig tovább, minden jószándék ellenére, és merre van a megoldás.

    1.: Summerhill - A. S. Neill, 1967 (a kiadónál is kapható)

    2.: Kezdetben volt a nevelés - Alice Miller, 1983 (Pont kiadó; a kétezeregykiadónál is kapható)

    3. Mérgező ​szülők - Susan Forward, 1989 (itt is kapható)

    4. (kapcsolódó, de nehezebb olvasmány): Emberi játszmák (1964) és Sorskönyv (1972) - Eric Berne

     

    Summerhill - A. S. Neill

    Az iskola idén lett száz éves! (honlapjuk itt)

    SummerHill - Teljes film, magyar felirattal itt. 100 perc

    Summerhill(angol nyelvű film) 28 perc

    Wikipédiaszócikk.

    BBC film az iskola bezárása elleni küzdelemről, a perről

    Magyar cikk: Fóti Péter: Látogatás Summerhillben, 2010. október 4-5.

    ebből idézve:

    "...a történelem a 70-es évek második felében másféle fordulatot vett, és a Summerhillt követő iskolák elsorvadtak elsősorban azért, mert anyagilag nem bírták a versenyt, az adófizetők pénzéből finanszírozott “ingyenes” állami iskolákkal. Summerhill azonban fennmaradt... Angliában az 1988. évtől, az „Education Reform Act” életbe léptetésétől az iskola egyre jobban a gazdasági érdekeknek a kiszolgálójává vált, és az oktatási bürokrácia a maga sajátos mindent mérő, mindent uniformizálni és ellenőrizni akaró hatalma egyre jobban érvényesült... Őfelsége tanfelügyeleti igazgatósága végül 1999-ben elhatározta, hogy a 90-es évek eleje óta a különös tekintettel megfigyelendő iskolák listájára (titokban) felvett iskolát megpróbálja bezáratni úgy, hogy olyan dolgokra kényszeríti, amelyeket az iskola úgysem fog teljesíteni. Amíg fennhangon hirdették, hogy az iskolának az angol iskolarendszer tradíciói szerint joga van egy saját filozófiára, addig konkréten ennek a rendszernek egyik legfőbb oszlopát körmönfont érvekkel megtámadták. Ez az elv kimondta, hogy az iskolai órák látogatása önkéntes jellegű."

    (a cikk írója által ajánlott nevek. John Holt, George Dennison, James Herndon, Herbert Kohl, Edgar Friedenberg)

     kapcsolódó:

    David Gribble: Real Education (Az igazi nevelés) angolul csak - Summerhill (részletek magyarul: EUDEC demokratikusnevelés honlapról)

     

     Kezdetben volt a nevelés

     ....... keresem a rövid idézeteket....

     

     Mérgező szülök

     .......keresem a rövid idézeteket....

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

  • Budapest 2019 program - saját elgondolás (2019.09.03. a honlap nyitó írása)

    Budapest 2019 program - saját elgondolás (2019.09.03. a honlap nyitó írása)

    BUDAPEST 2019

    Húsz pont a jobb közérzetű Budapestért.

    Miből lesz rá pénz? Nem kell több pénz, csak ésszerű, közérdekű döntések tisztességes végrehajtása. Sok pénzbe csak a dőlten szedett részek kerülnek.

     

    tartalom:

    1  kímélet  a kényszerítő reklámoktól
    2  felelős útkarbantartás, közműépítés
    3  jobb parkolás és közlekedés szabályozás
    4  sokféleség a taxis közlekedésben
    5  a közterületen élhessünk, ne csak rohanjunk
    6  a tisztálkodás alapjog?
    7  jó éttermek, szolgáltatások
    8  piacok
    9  fő helyen a fő dolgok
    10 fény és zajszennyezés, sugárzás, egészség
    11 neon, led, légkondi, wifi, nappali világítás
    12 közművek, telefon
    13 sajtó, nyilvánosság, tájékoztatás
    14 vendégek, turisták kedvére
    15 pláza adó távolság
    16 fürdők
    17 utcavásár, szemét ügy
    18 négy óra munka
    19 városközpont, városháza
    20 méltó élet
    21 ivóvíz

     

    1 – Kímélet  a kényszerítő reklámoktól 

    A stressz növelő, fölös-káros fogyasztásra és környezetszennyezésre ösztönző, látványa, mérete, hangja, fénye miatt kikerülhetetlen és zavaró, erőszakos reklámok megszüntetése.

    Csak a közművelődési és tájékoztató célú plakátok maradjanak meg úgy, hogy elolvasásukhoz közel kell menni, azaz kis méretben.

    Fokozatosan érvénybe léptetés: házméretű plakátok – óriásplakátok– villogó plakátok, kivetítők – megvilágított plakátok – hangos reklámok, reklámautók (kivéve erősítés nélkül, élőhanggal az őstermelők) – fél méteres méret fölötti plakátok – közterületről látható reklámos napernyők, hűtők, székek, alátétek stb.

    2 – Felelős útkarbantartás, közműépítés, szabályozás

    A közműcégek, útépítők és cégvezetőik ne okozzanak többet kényelmességből, butaságból közlekedési káoszt, dugókat. (Oldják meg a sávok félrehúzását, a forgalom intelligens irányítását, ezek folyamatos ellenőrzését.) A ma jellemzően az elvárhatónál öt-tízszer lassabban elvégzett munkák felgyorsítása. A beruházások egy nagyságrenddel tartósabbra készüljenek. (Így pl. a Nagykörutat a villamos-felújítás miatt nem 10, csak 50 évente kellene lezárni.) A takarékossággal a kivitelező ma nyer esetleg pár milliót, de a társadalom veszít százszor annyit. Két, együtt fokozott kárt okozó lezárás (pl. házépítés és közmű) ne kapjon egyszerre engedélyt. Intelligens és percre kész felügyeletet kell létrehozni. (Ma, a műholdak idején már igazán könnyű lenne gyorsan beavatkozni.) Azonnali intelligens közbelépés baj esetén, akár önkormányzati emberekkel is.

    3 – Jobb parkolás és közlekedés szabályozás

    Egységes és megfizethető parkolás, teljesen egyértelmű jelzésekkel. Különválasztva engedélyes lakók és többiek parkolóhelyeit. Kedvezőbb szabályzás (rugalmasan) a helytakarékos kiskocsiknak (japán Kei-car mintára kb. 3,40 méter hosszig). Gyorsparkolás vásárláshoz. Kisboltok működési lehetőségeinek javítása. Drága rendszerek mellőzése.

    Buta és drága közlekedési lámpák lecserélése a közlekedő ember képességeit felhasználó megoldásokkal (mint a körforgalom). Gyalogos a felszínre: aluljárókba autókat ereszteni. Kis belmagasságú, olcsóbb, szebb aluljárókat építeni, személyautók és városi ellátást biztosító kisteherautók számára.

    4 – Sokféleség a taxis közlekedésben

    A taxi szabályozás több évtizedes lemaradásban van. Rengeteg előírás csak a szolgáltatás drágítását szolgálja.  Az átlag polgár számára megfizethetetlen taxi túl nagy autóforgalmat, dugót, lakhatatlan várost eredményez. Különböző országokból össze kell válogatni a legegyszerűbb, legolcsóbb és legváltozatosabb lehetőségeket. Egyszerűbb, olcsóbb kocsi, kevesebb bürokrácia, engedély, adózógép, festés, kocsiméret, ajtószám, több utas felvétele egymás után, járművek a háromkerekűtől a minibuszig, iránybusz adott vonalon de tetszőleges megállással, gyorsabb kiszállás lehetősége (fizetés, megállási mód).

    „Uber” típusú rendszert bevezetni, de lehetőleg magyar (állami) alkalmazással, hogy a szervezés nyeresége ne külföldre kerüljön, és kiszolgáltatva se legyünk. A taxisok is jól járnának, és az utasok és a város is. A várost fűtő, környezetrontó légkondis járműveket emelten adóztatni.

    5 – A közterületen élhessünk, ne csak rohanjunk

    Azaz ne kelljen külföldi nyaralásba menekülni egy kis nyugalomért.

    Ma a „jó” (azaz a GDP központú, a munkaadóknak és kereskedőknek megfelelő) polgár csak rohan, autózik a munkahely és a pláza, a boltok, iskolák között. Nem él a városban, nem tölt értékes időt a városi közterületeken, köztereken. De Európában nyugatabbra és délebbre, vagy akár itthon a múltban másképp volt és van.

    Autómentes belvárosi hétvége (nagykörút és attól befelé, hidak, rakpart, külső városközpontok is; kb. reggel 8 - este 10-ig)

    Padokat. Ne az legyen a cél, hogy még az üldögélésért is fizetni kelljen valakinek. A sok csúf karó, korlát eltüntetése.

    Az ingatlan „fejlesztés” szabályzása: pl. ne lehessen az elbontott ház helyére annál több szinteset építeni. Fűre lehessen lépni, szökőkútba lehessen lábat lógatni.

    Ivó kutak elhelyezése, Parkok, sétányok visszaépítése, újak telepítése. Szökőkutak építése, a vízáramlás természetes szépségét zavaró elektromos vezérlés, fényszínezés nélkül.

    Ide tartozik a reklámmentesség, a közlekedés, a zaj és fényvédelem, a zöldterületek és sok más is.

     6 – A tisztálkodás alapjog?

     Azaz a természetes funkciót, mint minden kor minden élőlénye, a budapesti ember is ingyen, kényelmesen végezhesse.

    Belvárosba buszmegállónként (üzlethelyiségbe vagy föld alá, nem bódéba) ingyenes éjjel-nappali 1-1 tágas vécé és kézmosó létesítése. (Ha multicégek, plázák a mi pénzünkből meg tudják tenni, akkor az önkormányzat is.) Óránkénti ellenőrzés, tisztítás. Külvárosba ritkábban, térképes, táblás jelöléssel.

    Üzlethelyiségek, vendéglátóhelyek nyitvatartásuk alatt 1-1 fülkét betérő (nem vásárló) embereknek fenn kell tartsanak. (Alapterület szerint szabályozva, felmentés kérhető.) Kisállatoknak helyek kialakítása.

    Tiszta lenne a város.

    7 – Jó éttermek, szolgáltatások

    Az önkormányzat segítse (olcsó bérlet, szakmai, jogi támogatással) a helyi, egészséges alapanyagokból vegyszer, cukormentesen jó ételt készítő, multi gyártmányokat, eldobható palackot, ismeretlen összetevőjű italokat nem áruló családi üzemeltetésű éttermeket, ahol így az étel az állampolgároknak megfizethetővé válik.

    Hasonlóan segítse a kis cégek szolgáltatásait: tejbolt, cipész, üveges…

    8 – Piacok

    Építsünk könnyen elérhetően (azaz sűrűn) kis piacokat, igazi kistermelőknek, ingyenes fedett helyekkel. Tram-train (vasúti sínre is kifutó villamos) megoldással a falvakból közvetlen járatokat indítani a városi piacokhoz. A piachoz vegyszer, adalék ellenőrző berendezések és személyzet tartozzon.Az árus írja ki nevét, az étel pontos származási helyét (falu, hrsz.), a felhasznált vegyszereket (trágya, permet, csávázószer, betakarító szer).

    9 – Fő helyen a fő dolgok

    A főutak mentén és közelében a mindennapi természetes élet, egészséges élet, fenntartható élet velejárói legyenek. A pénzügyi cégek, bankok, nemzetközi ételláncok vonuljanak a mellékutcákba (pl. adó kivetésével ösztönözve). A műemlékszerű értékes középületek, (pl. elegáns egykori mozik) nyilvánosság számára elérhető árú,  méltó, kulturális használatára ösztönözni a tulajdonosokat.

    Közösségi és kulturális alkalmakhoz szép, egészséges épületek biztosítása. Polgárok számára évente 1-2-szer jutányosan bérelhető közösségi hely pl. házibulikhoz, amely zaja amúgy a szomszédot zavarná. (A plázák bezárása erre jó helyet biztosítana.)

    10 – Fény és zajszennyezés, sugárzás, egészség

    • kirakatok, telephelyek fényének korlátozása (fényerő, minőség, mozgás, vakítás)
    • esti, éjszakai fényerőcsökkentés (közvilágítás, díszvilágítás, kirakatok), alkalmanként teljes csillagnézős éjszaka éjféltől
    • erősítés nélküli élőzene támogatása (vagy hangszerfüggően akusztikus hangszernél nem hangosabb erősítés) Az üvöltő diszkók külvárosba terelésével a Belváros újra lakhatóvá válhatna.
    • mérsékelni a szirénázó járművek okozta zajt és stresszt
    • pénzbe kerülnek:
    • cukor és vegyszermentes közösségi étkezést
    • egészséges közvilágítást: fényminőség, lámpamagasság, káprázás és oldalvilágítás mentes kialakítás,
    • ivóvízhálózat külön kialakítása fokozatosan (ebbe vegyszermentes víz kerülne)

    11 – Neon, led, légkondi, wifi, nappali világítás

    Közösségi közlekedésre egészséges (azaz fénycső és led helyett wolfram-halogén izzószálas világítású, nappal csak természetes fényű, légkondi és wifi nélküli) járműveket vagy legalább járműrészeket, várókat.

    Oktatási intézményekbe (főleg mivel kötelező ott élni) hasonló kialakítást, vagy legalább választhatóan osztályonként. Azaz a szülő szándéka esetén a gyermeke se az osztályban, se a közösségi terekben ne legyen a fenti ártalmaknak kitéve.

    Energiafaló és egészségtelen, környezetszennyező mestersége hűtés helyett megfelelő épületeket használni: vastag fal, kevés üveg, fák között, ligetben megbúvó. Ésszerű idő-használatot (pl. szieszta, nyári szünet.) Végső esetben épületekben test/fal-hűtést, azaz nem a levegőbe fújt huzatos és baktériumos hűtést kell építeni.

    12 – Közművek, telefon

    Budapesten is (hát még falun) rengeteg közmű tárgy, oszlop, vezeték csúfítja az utcákat, tereket. Ezek cégeit kötelezni kell a vezetékek elsüllyesztésére, a trafók szépítésére, a zajos trafók hangszigetelésére. Ha a városé a közmű, akkor pláne meg kell tenni mindezt.

    A telefonszolgáltatóknál a vezetékes hívásrészeket segíteni a sugárzó adatátvitel adóztatásával. Vezetékes munkahelyi, otthoni, éttermi, utcai telefonokat telepíteni, melyek mellé a mobiltelefont lehelyezve sugárzásmentesen, azaz olcsóbban telefonálhatunk.

    13 – Sajtó, nyilvánosság, tájékoztatás

    Telefon, wifi, G5 stb. sugárforrások helye és megengedett értéke legyen nyilvános (világhálón és érintett kapukon kiírva, utcarészeken, plázákban, vonaton, irodákban is). Olcsón kölcsönözhető műszer, cirkáló önkormányzati mérőautók tetejükön kijelzővel segítsék az ellenőrzést.

    Boltok, cégek, irodaházak tulajdonosait (valós személy szerint, részvényest is) kiírni.

    Közteret figyelő kamerák tulajdonosait kiírni, kevesebb orwelli kamerát.

    Valós tájékoztatás. Pl.: A Metró üzemeltetése megéri-e? Mennyivel drágább a felszíni közlekedésnél?

    Inkább kormányzati feladat, de a helyi műsortovábbítókon keresztül önkormányzati is: műsormegszakító reklámok, a műsornál hangosabb reklámok tiltása. Gyógyszerreklámok tiltása.

    14 – Vendégek, turisták kedvére

    Fiatal és szegényebb, Budapestet meglátogató külföldiek és vidékiek kedvéért, vendégszerető udvariasságból, más világvárosok mintájára, olcsó szálláshelyeket létrehozni. Ezeket egy ember csak korlátozottan, évente legfeljebb egy hetet használhatná. Legyenek a belváros gyalogos közelségében. Egy kemping a Gellért-hegyen, és egyszerű, 1-6 ágyas (TV mentes, de kis közösségi térrel, reggeliző hellyel rendelkező, csendes szállodák a pályaudvaroknál.

    15 – Pláza adó távolság szerint

    A közlekedés és a városi élet újraélesztése és környezetvédelem névvel adóval lehet a nagyobb boltokat, a távolról (külföld, más földrész) beszállítókat feloszlásra ösztönözni, a lakóktól gyalogos távolságra lévő, jobban ellenőrizhetőbb, megbízhatóbb közeli terméket áruló boltokat segíteni, életre lehelni.

    16 – Fürdők

    Lehetővé tenni (a turisták mellett) minden budapesti családnak, hogy kb. heti kétszer kényelmesen, zsúfolásmentesen (neon, led, zaj, reklám és légkondi nélkül, természetes fényben), ingyen (mint a rómaiak) gyógyfürdőben, uszodában úszhasson, pihenhessen. Sok fürdőt kell építeni azért is, hogy pár perc sétával elérhetők legyenek. Kell legyen rá pénz, mert van olyan fontos, mint a metró és az autópályák.

    17 – utcavásár, szemét ügy

    Európai módon utcavásárokra lehessen a lomot (nem a szemetet) kivinni, ahol legelőbb a helyi lakók csereberélhetnének, a fémgyűjtők és más országos szervezetek mellőzésével. A végső maradékot viheti el a köztisztaság. (Ma büntetés jár annak a szülőnk, aki visszavisz egy véletlenül kidobott babát a gyerekének, a lom halmokat idegenek viszont lefoglalhatják főnökeiknek.) Szemétgyűjtés: Helyi adókkal korlátozni a műanyagpalackokat és az ételek, ipari termékek műanyag csomagolását. Az újra használható műanyagokra engedmény.

    A várost járó hulladékgyűjtő autókra vegyészmérnök tudású embereket alkalmazni, hogy minden hulladék azonnal jó helyre kerüljön. A lakók tegyék egy külön kis edénybe az alábbiakat: vegyszerek, festékmaradékok, éles fémhulladék, gyógyszerfélék, elemek: mindezeket összeöntés helyett azonnal válogassák szét.

    18 – négy óra munka

    Az országos szabályozással összeegyeztetve, az önkormányzat által fizetett munkahelyek nagy részében heti 20 órás „bentlét” elvárása. Részben 20 órás munka (az eddigi fizetésért, de feltehetően jobb teljesítménnyel, a fölös bürokrácia elhagyásával. Kis részben otthoni munkavégzés. Így együtt lehetnek a családok, a gyereket kevesebbet kell megőrzőbe adni vagy utcán hagyni, főzhet a család magának vagy ehet együtt kisétteremben. Szabadban sétálhat, sportolhat együtt, tornaóra és konditerem helyett.

    19 – városközpont, városháza

    Hasonlóan, vagy felhasználva, hogy átvezették Pestre (2019-ben, óriási munkával és dugók árán) a vizet Budáról, célszerű a Városháza rendezetlen terén egy új, szabadtéri, nagy gyógyfürdőhöz felhasználni. Ez egy új park dísze és a belváros hűtője, pihenőhelye lenne. A városházát, de legalább a belső szárnyait ehhez el kell bontani, az így talán csökkenő bürokrácia a kerületekhez és a kormányhoz költözhet. És máris lenne egy új közfürdő. A Városháza külső épületrészei lehetnének a kiszolgáló egységek, öltözők, kabinfürdők. A szomszédos Erzsébet teret is vissza kell adni a polgároknak, a városképet szégyenletesen csúfító, mindent elnyomó óriáskerék elbontásával. A két park összeköthető, a terület az úttest alagútba süllyesztésével (buszok maradnak fenn), a villamos meghosszabbításával rendeződne.

    20 – méltó élet

    Visszaadni a családnak és az egyénnek a méltóságát. Segítse a város a hátrányosan megkülönböztetett (állam által nem támogatott) természetes (otthoni, békés) szüléseket. Segítse az otthoni ápolást (hospice). Érjük el, hogy újra lehetséges legyen az otthoni ravatalozás, békés búcsúzás. Ez ma már mobil légkondival nyáron, lakótelepen is megoldható. Segítsük lehetővé tenni a templomi esküvőket és a családi temetést. Végül legyenek ingyenesek a sírhelyek. Ennyi jár, az ingyenes oktatás és utak mellett. (Legfeljebb az átlagos parkfenntartásnál esetleg magasabb költséget osszák szét.) Azaz a sok létesítendő park egy része legyen sírkert, temető, mely szintén alkalmas hétköznapi használatra, elcsendesedésre, sétára, a város hűtésére és látogatók gyönyörködtetésére (mint Korfun az angoltemető).

    21-Ivóvíz

    Elsősorban az iskolák, majd a családok ellátása lehetőleg forrásvízzel, ha az nincs az országban, kútvízzel. A Dunából jövő fogamzásgátlós klóros víz nem túl jó a népnek. Jól mosható nagy, csapos acél vagy üvegballonokban lehet a friss vizet forgalmazni. Meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy kétdecis műanyag palackban való szállításra kényszerítik az iskolákat gyümölcslével ellátó gazdákat. A most elkótyavetyélt hazai édesvízkészleteket törvénnyel elsősorban a helyi lakók és az önkormányzatok számára kell biztosítani.

  • Családbarát ország - tervezet (2020. 09. 01.)

    Családbarát ország - tervezet (2020. 09. 01.)

    (Felelet)

    Avagy mi segítené valóban a magyar népesség erősödését, növekedését

    1

    Megengedni az anyáknak a stresszmentes, férfiuralom-erőszak nélküli, milliós kórházi kényszerkiadást feleslegessé tevő, szelíd, természetes otthonszülést. Így elmarad a műtét, annak lelki vagy testi következményei nem okoznak elmaradó további gyermekáldást, a szoptatás is menni fog, a gyerek se fogja üvöltésével tönkretenni a szülők kapcsolatát és környezetének békéjét.

    2

    Megengedni az újszülötteknek a természetes születést, a békés bizalmas kapcsolatot édesanyjával gépek, üvöltő többi csecsemő, cukros tea helyett.

    3

    Megengedni a csecsemőknek, hogy a természetes szülés és az anyatej alakítsa egészségessé immunrendszerüket, és ne az bizonytalan, hosszú távon teljesen ismeretlen hatású, emberkísérletnek mondható "védő" oltások rontsák le azt, egyben sokféle veszélyt, hiperaktivitást, diszlexiát, autizmust,  allergiát stb. hordozva.

    4

    Megengedni az anyának, hogy gyermekével és családjával maradjon, élhessen. Ne kelljen napi nyolc órát "munkahelyen" töltenie csak azért, hogy bankok, milliárdosok hasznát, a fegyverkezést, a pazarló életmódot növelje, a bürokráciát fokozza, a saját gyermeke állam általi drága nevelését és a saját idős szülei állam általi drága elfektetését fedezze.

    5

    Megengedni a családnak, hogy egyben maradjon, együtt lehessenek, tölthessék el idejüket, hogy óvodás és nagyobb gyermekét is maga nevelje, ahelyett hogy az adójukból épített drága óvodákból pár hét után már trágárul beszélő, tv-t, telefont istenítő, gyermeklelket ölő rajzfilsorozatokat drogként fogyasztó idegen (szelleművé formálódó) gyereket kapjanak vissza.

    6

    Megengedni a gyereknek, hogy ne terhet jelentsen szüleinek, akit hozni-vinni kell iskolába, előkészíteni-bepakolni-kikérdezni, ezzel, a stresszel, rohanással, az iskola által elvárt, nem a gyereknek való dolgok kényszerítésével elrontva a közös estéket, reggeleket, vasárnapokat, hogy a napi nyolcórás tanulási-iskolai robot helyett (vagy egy része helyett) otthon segíthessen a gyerek családjának - ahogy ez tízezer éven át normális volt, és közben játszva és dolgozva megtanulta a szükséges dolgokat és szokásokat.

    7

    Megengedni a családnak és környezetének, rokonoknak, barátoknak, hogy a gyermek az ő példájukat lássa, tőlük kapjon kedvet valamihez, ők nevelhessék saját értékrendjükben az állami tanárképzők és tankönyvek rendszerenként változó elvei helyett.

    8

    Megengedni a fiataloknak, hogy a ma már csak népdalokból ismert "édesanyjuk kenyerét" egyék az egyen-egészségtelen menzakoszt helyett, ezzel is kötődve családjukhoz és a kisközösség által termelt készített ételekhez a kólakultúra helyett.

     

    (Ez csak egy gyors-hiányos vázlat az iskolakezdés alkalmából...)

  • Egy majdnem igaz kormánycikk (2022. 10. 27.)

    Egy majdnem igaz kormánycikk (2022. 10. 27.)

    Olyan mélyen van a karmányoldal és persze a másik sajtója is (a kettőt ugyanaz a hatalom mozgatja), hogy már egy ilyen cikk is említést érdemel, miközben nincs miről írnom, mert minden változatlan, ömlik a hazugság, teszi tönkre a kormány a családi gazdaságokat...

    Magyar Nemzet2022 okt. 26. Szentesi Zöld László: Trágárság helyett élet

    'Felelet':

    Végre valaki ír a trágárság, az uszítás ellen (a tanártüntetésen felszólaló trágár diák kapcsán), és a cikk első fele még igaznak is tűnik (azt hittem, hogy őszintén ír), aztán persze beleírja, vagy a Párt beleírja, beleíratja a cikkébe, hogy igazából a baloldal a hibás, a bűnös. Holott a sóhajtozó, 12 éve szinte naponta főműsoridőben trágárkodó, gyalázkodó főfideszes tevékenysége, vagy például az egyetlen kulturált adó, a Duna TV SZDSZ-Fidesz összmunkával való megszüntetése mutatja, hogy a magyar nép elbutítását, a nyelv tönkretételét a két külföldről támogatott erő (Szdsz és jelenlegi utóda, valamint álcázott utóda, a Fidesz) közösen végzi.

    Másképp fogalmazva a baloldalra utaló részek nélkül egy kiváló írás lett volna.

    Mellesleg Puzsér Róbert is a trágárságával lett felfuttatva, pedig nem lett volna szabad közölni azokat az írásait úgy. A két említett közíró műveit összességében nem ajánlom, a hölgynek csak most olvastam el írásait, korábban nem hallottam róla. A szokásos számomra: fele igaz, fele hazug.

    Az idézett cikk olvasása helyett talán érdemesebb a népzenei honlapunk böngészése: szépszerével.hu. Én is inkább ezekkel a dolgokkal töltöm az időmet. Lehetőség szerint kiválni az orwelli világból.

     

    A teljes cikk, kiemelve a szokásos kötelező hazugságot:

     

    Ha a hazai politikai publicisztikák legsajátosabb jellemzőjét szeretnénk meghatározni, valószínűleg a másik ember következetes verbális bántalmazását említenénk elsőként. Ebben talán világelsők is vagyunk, de hogy a szabadalom itthon széles körben nyomasztja a lelkeket, egy percig sem vitás.

    Minderről teljes őszinteséggel vallhatok, egykori bántalmazóként és bántalmazottként ismerem az ügyet kívülről-belülről. Valamikor úgy gondoltam, hogy az igazság teljes megvallásáért majdnem minden megengedett, és ha nem szimpatikus másként gondolkodók állnak az utamba, haladéktalanul rájuk kell ripakodnom. Láttam és tapasztaltam, hogy a baloldalon milyen szívós következetességgel gyűlölik azt, ami kitűnő, de nem az övék, és milyen konok szeretettel táplálják, ami pusztán az övék, pedig nem jó és nem szép. Akkoriban azt gondoltam, hogy nekünk is valamilyen protekcio­nista elfogódottsággal ki kell zárni mindent az életünkből, amit nem vallunk a sajátunknak, és ha néhány hírlapi pofon elcsattan, hát legyen, belefér. Úgy érzem, nemigen léptem át az illendőségi és minimális erkölcsi határokat, olykor persze sistergett a klaviatúra. Válaszként hasonlóan csípős üzenetek érkeztek, engem is elküldtek ide vagy éppen oda, ömlött a szidalmazás, a lekicsinylés, igyekeztek bebizonyítani, hogy villával eszem a levest és úgy gondolom, hogy Pakisztánban mindenkinek öt füle és négy orra vagyon.

    Jó néhány esztendő telt el, és mára rájöttem, hogy az állandóan perlekedő, kényszeresen beolvasó magatartás egyetlen gondolkodó emberhez sem méltó. Először is, a személyeskedésben, sértegetésben és megbélyegzésben eltöltött napok és órák megbénítják a cselekvőképességet. Legalábbis azt látom, tapasztalom, hogy akik állandóan személyeskednek, éppen a lényegről nem tudnak mit mondani.

    Elolvassa az ember Puzsér Róbertet, aki ideje száz százalékát mások cinkelésével tölti, majd feltesszük a kérdést magunknak: most akkor mi van? Haladt előrébb a világ egy tapodtat is, mert ez a furcsa ember díszes szóvirágokkal nekirontott a másiknak? Vagy Perintfalvi Rita, aki katedrálist épített magának különféle személyek kiszerkesztéséből, vajon képes lenne bármi mást, értelmeset, hasznosat, örömtelit írni? Aligha.

    Aki figyelmesen olvassa a Mandiner napi sajtószemléjét, hosszasan sorolhatja tovább a neveket, megszólalók tucatjaira érvényes, hogy reggel bekapják a gyűlölettablettát, majd felrobbant fejjel virtuális tőrt döfnek másokba. Utána persze semmi sem történik, hiszen az értelmiségi tollforgatók zöme csak a sértegetésben jeleskedik, felelősséget nem vállal, megoldást nem kínál, hiszen sokszor egyáltalán nem értünk ahhoz a témához, amelynek a kritikusaként momentán felhorkantunk. Olvasóinknak azonban sokszor nem is kell a feloldódás, bőven elegendő a bántás, manapság már ezt várja az elemzőtől, nincs igénye a tudásra, nem tartja tiszteletre méltónak az ekézés nélküli önálló gondolkodást.

    Sokan azt mondják, a Mandinernek nem szabadna szemléznie ennyi agymenést, hiszen terhes olvasmány ennyi terméketlen, értelmetlen hozzászólás. Másképp gondolom: remek, hogy a Mandiner szemezget a gyűlöletcunamiban, legalább tisztán látjuk a hazai baloldal szándékait.

    Nyilván a jobboldalon is akad elég indulat, meggondolatlanság, gyűlölet, de ember legyen a talpán, aki bebizonyítja nekünk, hogy a magyarországi baloldal születése első pillanatától nem vezeti az örökranglistát. (Nekik ugyanis Rousseau, Marx és a többiek nyomán mindig, mindenütt forradalmat kell szítani, nincs megnyugvás, nincs béke, nem szabad örülni semminek, valósággal kéjelegnek, ha mindent romosan festhetnek az olvasó elé. Néha úgy tűnik, ragaszkodás és szeretet nemigen létezik bennük, csak kritikának álcázott panaszáradat és bujtogató szándék.)

    Ezek után elérkeztünk a második fontos elemhez, ahhoz a fogós kérdéshez, hogy az íróféléknek akad-e bármiféle felelősségük a közbeszéd, a közízlés formálásában. Szerintem mindenképpen. Nézzük meg, hogy amióta a gonzó újságírás kibocsátotta a legmocskosabb szavakat, kifejezéseket, amelyeket még dramaturgiai okokból sem szabadna leírnunk, a közbeszédben és a virtuális térben elszabadultak az indulatok.

    Értelmes, tanult, művelt, alapvetően normális emberek úgy írnak, beszélnek, mintha szájöblítőnek a hírét sem hallották volna eleddig. Ennek az elharapózó közállapotnak a kikovácsolói – részben – mi, újságírók vagyunk, sőt csak tetézzük a bajokat, amikor azt sugalljuk, hogy a szellemi életet le lehet írni különféle b és p kezdetű szavakkal. A másik ember fejéhez vágni ugyanezeket pedig egyetlen következménnyel jár: az olvasó példát merít mindebből, és bátran, aggályok nélkül szintúgy nyakig merül a szenny­ben. Ha ez célnak elegendő, meg sem szólaltam. Csak halkan jegyzem meg – visszautalásként a bevezetőben írottakra –, hogy az igazság hirdetéséhez és megvallásához nem kell feltétlenül megtizedelni a hallgatóságunkat.

    Könnyen meglehet, hogy éppen az igazságtól tántorítjuk el azokat, akikben maradt még jóérzés, aggodalom a szellemi javakért.

    Miről álmodtunk tizenhat évesen, amikor a könyvtárban olvasgattuk kedvenc regényeinket? Nem arról, hogy másként gondolkodókkal kölcsönös sértegetések után ne maradjunk semmiben. Nem arról szól az igazság, az eszmék, a mindennapi emberség képviselete, hogy értéket teremtünk? Valami olyasmit, ami már nem pusztán a miénk, mint az ajkunkról elröppenő trágárság, hanem közkincs, bárki által birtokba vehető szép üzenet?

    Újságíróink miért nem írnak könyveket, értelmes cikkeket, tudományos közléseket? Valaha, a magyar hírlapírás fénykorában Mikszáth, Kosztolányi, Babits vagy Móricz nem pusztán lepötyögte írógépén a kötelező penzumot, de minden műfajban egyforma igényességgel máig eleven olvasmányokat hagyott hátra.

    Ha egy magyar újságíró megelégszik azzal, hogy kést ránt, de pusztán a mészárlás szándékával, akkor valamit nagyon rosszul tesz. Jelenlétünk ugyanis nem pusztán földi létünkre szól, a legjobbak és a legismertebbek közülünk ennek a kornak a maradandó alkotói. Minden szavunkkal, minden sorunkkal hozzáteszünk vagy elveszünk valamit a jelenlegi közállapotokból.

    Nem pusztán kínos, inkább szégyenletes, hogy a XXI. század elején politikai, közéleti publicisztikáink jelentős része nem érdemes arra, hogy azokból bármit a jövőbe is utaljunk. Részint a kibírhatatlan személyeskedések, az elemi gyűlölet, másrészt a gondolattalanság miatt. Valójában irodalmat kellene teremtenünk, ahogyan a régieknek, értékes, önálló gondolatokat összefűzni, kevesebbet törődni a másként gondolkodókkal, a politikai publicisztikában is megcsillantani más színeket, napsugarat mutatni, fényre vezetni, örömhírt hirdetni.

    Ostobaság volna mindez? Dehogy, csak már elfelejtettük, hogy a szó szinte cselekedet, a boldogság pedig nem teher. Ideje dolgozni, alkotni, alázatosabban élni és működni, valamiféle összképet alkotni, méltósággal, tartással, önbecsüléssel. Sorozatom címével együtt hirdetem: csendes órákra van szükségünk, hogy hangunk lehessen.

     

    Más:

    Puzsér érdekesen váltakozik szememben mint bunkó módon író, sokszor hamisságot, máskor meg másoktól nem hallható igazságokat kimondó személy. Miért nem lehet kulturált? Ez is valami számdékos nép félrevezetés?

    Egy mostani írásából:

    Bayer Zsolt mindössze felmérte, hogy ami az RTL-nek rossz, az neki meg a törzsének jó, és ennek megfelelően egyszer csak minden előzmény nélkül kirohanást intéz a kultúra huszonöt éve zajló kereskedelmi tévés elsorvasztása ellen. Felhívom Bayer Zolt figyelmét arra, hogy ebből a huszonöt évből tizenhat éven át az ő gazdája kormányzott, az elmúlt tizenkét év teljhatalma pedig pont elég jó lett volna arra, hogy felszámolja a kereskedelmi televíziózást Magyarországon – már ha az neki meg a kurzusának tényleg kultúra elleni irtóhadjárat volna, nem pedig szelep és erőmű.

    Hadd ne higgyem már el, hogy Bayer Zsoltnak a bulvárral van baja, hadd ne higgyem el, hogy Bayer Zsoltnak tényleg a kereskedelmi tévés dögvésszel van baja, amikor tudva tudja, hogy a TV2-n éppen ugyanez a szellem uralkodik, de az ellen valahogy nincs egy rossz szava se, hiszen az Mészáros Lőrinc tévéje: az nemzeti bulvárszórakoztatás, az népben gyökerező celebparádé, az hazafias típusú kulturális megrontás, hisz a Tények rémhíradója estéről estére hatalomra jogosító szavazatokat termel belőle az őt fényesen tartó koleszszobának.

    Bayer Zsolt, aki maga a magyar nyelven harsogó goebbelsizmus kígyóvállú csúszómászók, férgek és patkányok jelzős szerkezeteivel...

    Bayer Zsolt ezzel szemben most is, mint mindig politikai céllal kiszámított propagandatevékenységet folytat. Nincs véleménye. Szolgálata van.

     

     

     

     

     

  • Fidesz: 4+10 év (2020.03.29.)

    fidesz: 4+10 év (2020.03.29.)

    2020

    Négy plusz tíz év Orbán-Fidesz kormányzat.

    2010-ben kezdtem írni a (szerintem! remélem tévedek) jó és rossz eredményeket. Akkor a jó túlsúlyában reménykedtem, mint sokan, nyolc év várakozás után.

    Aki hisz a kormányban, az ne is olvassa tovább, legfeljebb a „JÓ” rovatot. Ők a boldogok. A kiábrándultak rövidtávon reményvesztettek is lettek, hiszen ma politikai alternatíva sincs. (Bár váratlanul gyorsan változhat a helyzet, az évtizedek (évszázadok?) alatt részben sikeresen elbutított tömegek is rejtett bölcsességet mutathatnak fel.)

    Persze a Fideszben és a mai (politikai, gazdasági) hatalomban is rengeteg jószándékú, tisztességes, okos ember tevékenykedik. A rendszer mégis a jó kezdeményezéseket is visszájára fordítja. Végül, jobb híján, leginkább mindenki magát védi.

    A lista nem végleges, és főleg nem teljes.

    1. a nemdohányzók védelme zárt helyeken, kis dohányboltok pártolása
      de: régi tulajdonosok kitúrása, energiaital árusításának megengedése, a szót lealacsonyító nemzeti elnevezés. Ez az ügy rejtélyes, mert szinte az egyetlen, hogy hatalmas ipari lobbiérdekek ellenében tettek kormányok, külföldön is.
    2. az Erkel színház épületének megmentése, az előző kormány bontás és parkba plázaépítés terve helyett
    3. Budapest, Uránia nemzeti filmszínház szép épületének egyedül moziként megmentése - nem lett bank… (még 1. Orbán kormány)
        de: a csőtörés (2015) óta nem tették rendbe az alagsori termeket – mégse fontos a színvonalas filmek vetítése?
    4. Fölszállott a páva népzenei TV műsor bevezetése
        de: a látvány legalábbis ide illetlenül, primitív ízléstelen kereskedelmi, a rangsorolás rossz ötlet volt

    JÓ LETT VOLNA, FÉLIG JÓ

    1. Szerencsejátékok, falusi pénznyelők megszüntetése. De: a nagy játékbarlangok helyzete visszás.
    2. Zeneakadémia, Népzene tanszék megalakulása (2007, 2009) ja, ez nem is Fidesz idő!
        de: nem taníthatnak a jelenlegi tanárokat egykor oktató, tankönyveket író régi mesterek (buta bürokrácia, papírmánia)
    3. Budapest, A Várbazár felújítása
        de: picit rozsdás, a belső terem pedig háborús pince jellegű
    4. vasárnapi zárás a multik dolgozói, a családi élet, a bibliai és emberi minimális pihenőnap védelmében
      de: visszavonták az első lehetőségnél (kivételesen egyedüli módon ellenzéki kezdeményezésre, félve vagy örülve a felvetett népszavazásnak)
    5. Kétmillió forintos havi állami bérplafon 2010-től
        de: 2015-ben visszavonták (ekkor vette át az irányítást az ország fölött a kapzsi  de alkalmatlan fideszes felső-középvezető réteg, vagy eleve csak a választók becsapása volt a cél?) Tényleg, havi 2 millióért nem dolgozik Magyarországon tehetséges, alkalmas ember?

    BETARTATLAN 2010-ES FIDESZ VÁLASZTÁSI ÍGÉRETEK:

    1. Ángyán félreállításával az élő falu, kisgazdaságok, jó élelem-re szavazó állampolgárok becsapása
    2. a többször ígért bürokrácia csökkentés helyett a valaha volt paragrafusszámnak sokszorosát ontják, így csak a zavarosban halászók járnak jól; ahol egyszerűsödött volna valami (építési engedély), valójában ott is bonyolultabb, drágább, átláthatatlanabb lett minden
    3. állampolgárság, de: 2005-ben a Fidesz miatt nem lett meg az igenek elegendő mennyisége (csak kényszerűségből álltak mellé, nem kampányoltak, mint bármely más ügyben); és az eskü (szöveg) mint olyan furcsasága, pláne egy idős székely vagy csángó esetében.
    4. vonatok, szárnyvonalak (megígérték a 2010-es kampányban az újranyitást, nem tették…)
    5. kisiskolák (megígérték a 2010-es kampányban az újranyitást, nem tették…)
    6. vidéki posták (nem tudom, hogy ígérték-e, de azokat is előtte szüntették meg.)
    7. járhatatlan örök kátyús utak (pl. Nógrád megye. De Budapest is nagyon zötyögős, pl. 2019/2020 telén a Szilágyi ErzsébeT fasoron még veszélyes kátyúk is voltak, pedig erre tényleg az uralkodó réteg jár, és tél se volt.)
    8. lakásfelújítási ígéretek, de már az első Fidesz kormány is az új építést támogatta (ők kezdték), ezzel felújítás híján rombadöntve a 100 éves lakásállományt, lenyomva a használtlakás árakat, tönkretéve a felújító kisvállalkozókat, segítve a lakótelep-építőket, az ingatlan-spekulánsokat mind a belvárosi házak lebontásával, mind a zöldbeépítésével, tönkretéve a zöldterületeket vagy arra alkalmas részeket, elszabadítva a hitelezést segítve a bankokat.
    9. A mindennapos testnevelés ígéretét sajnos betartották. Ez épp a családok elleni intézkedés, mint a kötelező óvoda. Persze ha a közösségeket, nem élsport-jellegű klubokat nem támogatják, a Rómait és a Városligetet is beépítik, akkor a családok valóban nem tudnak együtt mozogni, maradnak a büdös drága egészségtelen légkondis terek, a családi együttlét nélküli gyerekmozgatás.

    JÓNAK INDULT DE CSALÓDÁS A VÉGE, ÉS FÉLIG JÓ DOLGOK:

    1. Csurka vezetésével színház, (elvették tőle, bele is halt, ha jól emlékszem?)
    2. „jobboldali” új vezetésű színházak: jobbat vártunk, nagyrészt gyenge darabok, trágárság itt is
    3. KATA adó: viszonylag egyszerű, bár a rengetek összevissza szabály miatt nálunk ehhez is könyvelő kell. Bevezetéséhez tönkre kellett tenni az EVA-t a mértéktelen emelésével. A KATA talán szándékos hibája, hogy pár hónapos bevételkiesés tönkreteheti az embert, és túl magasra (havi 1 millió) emelték a felső határt, így már igazságtalanul kedvez a leggazdagabbaknak. Azaz számukra Európa legkisebb adója, az átlag polgárnak a legmagasabb. 150 ezer havi bevételnél 30%.

    KÖZPÉNZ, KÖZLEKEDÉS, DEMOKRÁCIA, KÖZÖSSÉG, DÖNTÉSEK, NYILVÁNOSSÁG, IGAZSÁG:

    1. M4 metró: Nem árulták el nekünk, pedig átláthatóságot is ígértek, miért kellett befejezni (titkolt tanulmányok?), és főleg, hogy miért-kikért kezdték el, milyen hamisításokkal, mesterséges dugókeltéssel, járatmegszüntetéssel indokolva szükségességét. mennyit loptak rajta és kik. Azt se tudjuk, most mennyibe kerül az üzemelése.
        Most (2020) meg még egy metrót kezdenek tervezni(!), szintén a Duna alatt átkelőt.
    2. nevetséges témájú népszavazások, a valóban fontos kérdésekről tilos, lehetetlen (Kádár népe nem Svájc lakossága? Nekünk vezetés kell, nem tudunk jól dönteni? Csak vezetőválasztásra vagyunk alkalmasak?
    3. teljes hiteltelen, ellenőrizhetetlen, irányított kérdéssorú kormányzati közvéleménykutatások
    4. állami lopás:
      • törvényessé tételével az állam, az igazságszolgáltatás, a remény nevetségessé tétele
    5. Választások, pártok:
      • Az lenne a minimum, ha demokráciának nevezzük ami van (és már a számítógépkor előtt is megoldható lett volna, ha nem akar a mindenkori hatalom és ellenzék? csalni), hogy mindenki visszaellenőrizhesse a saját szavazatát.
      • valódi ellenzéki gondolkodás felszalámizása, megszüntetése (MDF, kereszténypárt, parasztpárt, környezetvédő párt), megfélemlítés (pl. ha nem kapja vissza a jelölt a kiadott aláírólapokat, pénzbüntetés…), az 5% alatti pártok esetén elvesző szavazatok ügye (messze nem demokratikus; szavazatátirányítással más kis pártra új párt is születhetne)
      • Ángyán személyének kihasználása a kétharmadhoz, aztán hátbatámadása
      • bátran kiállók, fontos hiteles példamutató személyek megsemmisítése:
        • NAV ügy Horváth András 2014
        • Ángyán (Bencsik) föld 2012, élelem, élhető Magyarország / zenélő óriás-zárt géntehenészet (lásd)
        • Sándor Mária „fekete” nővér, egészségügy, 2015
        • Geréb Ágnes, békés egészséges szülés-születés
    1. A Fidesz soha ellenzéki kezdeményezést nem fogad el, bármilyen jó. Néha később, mint sajátjukat, végrehajtják. (Az állampolgársági ügy is hasonló. ne a Világszövetségé legyen az érdem, ezért nem támogatták.)
    2. A károsult állampolgár az utolsó, előbb a bank, adóhivatal stb. kap pénzt. Még az Olaszliszkán agyonvert tanár esete után se módosították a sorrendet, családjának sem fizetett legalább valamely milliárdos fideszes. Közben máig fidesz törvény alapján 10 milliárd jutott börtönlakóknak és ügyvédeiknek.

    KULTÚRA, ALKOTÓ KÖZÖSSÉGEK, KORÁBBI EREDMÉNYEK TÖNKRETÉTELE:

    1. Duna TV szisztematikus, az Szdsz-szel vállvetve történő lassú tönkretétele, beolvasztása
    2. Katolikus rádió nem kapott országos frekvenciát, helyette rengeteg népbutító reklámadó
    3. kereskedelmi csatornák mindkét „oldalon” ugyanazzal tömik az emberek fejét
    4. Játék és muzsika műsor megszüntetése
    5. nemzeti népzenei adó egyedül nálunk nincs tán az egész világon – Kodály országa? (cigány adót valamiért csináltak)
    6. múzeumok tönkretétele, pénzelvonás, helyette látvány óriás beruházások

    TÚLFOGYASZTÁS, SZÁNDÉKOS NÉPBUTÍTÁS

    1. reklám:
      • házméretű reklámok 2010 utáni elterjedése (a mögötte lakókkal is embertelen és megalázó)
      • TV reklámok továbbra is üvöltenek a műsorokhoz képest
      • műsort megszakító reklámokat, reklámidők összehangolását sem tiltották meg
      • reklám a közadókon is
    2. propaganda:
      • még rosszabb mint Antall idején az akkori ellenzéké, most már trágár is, ugyanúgy agresszív hazug, vita, ellenvélemény nincs
      • figyelemelterelés állandóan: pl. átvándorlók a népességfogyás, cigány és kínai valós problémák helyett
    3. fidesz kereskedelmi adó, TV, újságok. Végtelen szajkózás, mint az egykori kommunista propaganda.
    4. elnevezéseket, szignálokat se adták vissza:
      • rádió szignál
      • Rádió énekkar neve
      • TV csatornák jelei, főleg Duna TV hulláma
    5. Nemzeti Színház közösségének és közönségének megalázása a név elvételével (2000-ben)

    MAGYAR IPAR, NEMZETBIZTONSÁG, ÉLELEM

    1. külföldi buszok, vonatok stb. behozatala (az utóbbi pár évben kis változás)
    2. „stratégiai partnerek”, multik támogatása a magyar kisebb-nagyobb cégek helyett
    3. nem kapható hal, főleg nincs egészséges, élővizi - egykor elláttuk Európát
    4. nincs magyar
      • közösségi oldal (volt!)
      • telefontársaság
      • bank (talán a Magnetbank részben? De tudni semmit nem lehet ezekről, hogy mi kié?)

    ADÓSSÁG

    1. valójában titkolt elhazudott növelés, kölcsönfelvétel PAKS-ra, állampolgársági üzlet (külhoni magyaroknak megalázó is, hogy azok kaphatnak)

    EMBER- ÉS TERMÉSZETVÉDELEM

    1. Paks: az egész régió létének kockáztatása, valamint minden forrás elvétele erre.
    2. környezetvédő bebörtönzése (Audi, 2010), ezzel jeladás a félelemre, pénzelvonás környezetvédelmi civilszervezetektől, minisztérium megszüntetése
    3. parkok megsemmisítése, Városliget, Kossuth tér, József Nádor tér stb.
    4. Továbbra is alig van gyógyfürdő, talán csak a turistáknak elég, nekünk megfizethetetlen. de drága esztelen kapukkal tele vannak.
    5. Úszni, sétálni se lehet. Uszodák, szabad strandok, folyók, tavak használata, sétányok, ligetek? Velencén a szabad strandot egy pláza kedvéért egy választás másnapján tarolták le. Klór van.
    6. napelemre még Romániában is kaptak támogatást a családok, de nálunk csak óriáscégek telepíthetnek

    CSÚNYA KÖZTEREK, ÉLHETETLEN VÁROS

    1. lakáskiadás kezelése (megengedett zajjal vandalizmussal elüldözött belvárosi lakók, az így leesett árú lakásokat felvásárlók megszerezték, ügyes)

    BANKÁROK

    1. teljhatalom bankoknak és végrehajtó maffiának, az állítólagos adósmentés (árfolyamgát hazugság) is az ő érdekükben, garantált hosszú fizetés
    2. nincs magyar bank
    3. rongálás
    4. Vidámpark (főleg még meglévő régi játékok)
    5. utak:
    6. kapu tényleg nincs, viszont így elbújtatták az Áfa és egyéb adók mögé a nagyon drága kifizetéseket.
    7. Római part, tiltakozók megalázása

    REMÉNY

    1. A remény elvétele az országtól, amit 2010-ig sokan vártak, kiderült, hogy nagyjából ugyanazt teszik a nemzettel, mint elődeik 1994-től.
    2. előző rendszer legrosszabb embereinek alkalmazása (tanácsadó), barátsága (Gergényi),

    ORWELL, EMBER TRAGÉDIÁJA

    1. kötelező óvoda. iskolában 3 nap, Geréb Ágnes bebörtönzése, otthonszülési törvény csak a szülészmaffia érdekében (azaz lehetetlenné teszi, ami tízezer évig lehetséges volt, még Kádár alatt is)

    EGYÉB

    1. hálapénz ellen semmi, a szülési hálapénz ellen szóló miniszter (Mikola István) eltüntetése
    2. rossz beruházások: Ferenciek tere betonrengeteg, Moszkva tér szintén, stb.
    3. Ígért igazságszolgáltatás elmaradása: 2006-os rendőrbűnözők, miniszterek stb.
    4. közbiztonság: csak az állampolgári önvédelmet szüntették meg (gárdának „pofon”)
    5. magyar családi gazdaságok, élhető város, emberi kapcsolatok ellen:
      • elektronikus pénztárak (idő, pénz), mint végső csapás tönkretett sok kisiparost
      • bürokratikus terhek
      • hivatalok zaklatása
      • cégóriásoknak kedvező gyakorlat (ugyanannyit kell költeniük egy bürokratikus előírásra, ami a kicsit tönkreteszi, a nagy meg se érzi)
    6. közlekedés:
      • taxi: Budapesten sárga, most (2020 járvány) is ők kaptak először adófelmentést, de Antall idején szinte kormány döntöttek, Uber olcsó közlekedést is megakadályozták, a reptéri maffia a reptéri metrót is 30 éve gátolja, garantált magas árak, fölös költségek, csak a gazdagok tudják megfizetni
      • légkondi mániákus népszerűsítése és bevezetése, miközben drága, környezetszennyező, egészségtelen és ellenőrizhetetlen, állíthatatlan, a helyi közösség kiszolgáltatott egy ismeretlennek
    7. ujjlenyomat: nemrég még a magyar elnök tiltakozott ellene, ma már itthon is kötelező
    8. autópálya, autóút, elkerülő út: kis utak, városi utak pocsékok, elkerülő utak alig épülnek; egyetlen jó, hogy legalább Kaposvárra nem autópálya épült, hanem egyszerűbb út

     

  • Gloviczki Zoltán, oktatásról (2022. 11. 15.)

    Gloviczki Zoltán, oktatásról (2022. 11. 15.)

    HetiVálasz Borbás Barna·2022.11.14

    rokonszenves idézetek:

    Tudták, hogy ezek fontos kérdések, amelyekkel kezdeni kell valamit. 2012–13 fordulóján viszont szigorúbbra fordult a történet, és absztraktabb problémák kezdték el foglalkoztatni a csúcspolitikát. Ágazati ügyek helyett toposzok, általános politikai kérdések.

    Azért mondtam le, mert úgy éreztem, becsaptuk a tanárokat. Megalkottunk egy törvényt, a kapcsolódó rendeleteket, kitaláltunk és bejelentettünk egy rendszert, majd Matolcsy miniszter úr 2012 végén azt mondta, nincs pénz a pedagógusbér minimálbérhez kötésére.

    . 160 ezer pedagógusnak nem megoldás a magániskola vagy a külföld.

    A bér nem megoldás, hanem feltétel. Hogy világosan beszéljünk: itt nem arról van szó, hogy sokat kell-e keresni egy pedagógusnak vagy keveset, hanem a helyzet az, hogy konkrétan nem lehet megélni abból a fizetésből, amit a kezdő pedagógus kap.

    (A kezdő pedagógus fizetés mindenhol – ágazati pótlékkal együtt – nettó 207 480 forint – a szerk.) ('Felelet' inkább 160 eFt)

    Röviden: az iskola és az óvoda arra való, hogy a szülők segítségére legyen abban, hogy boldog és boldogulni képes felnőtteket neveljenek.

    Én az ilyen mennyiségű információ két hétre való kötelező memorizáltatása ellen szólalok fel. És az ellen az érv ellen, hogy ezt te azért tanuljad meg, fiam, mert „én is kibírtam, akkor te is kibírod”.

    Felelős vezetőként a 2012-es NAT készülése során lett világos számomra, hogy itt olyan nemcsak politikai, hanem tudományos és szakmai lobbik működnek, amikkel én helyettes államtitkárként sem tudok semmit kezdeni

    azt az egyszerű hibát vétették, hogy a tudományuk érdekeit akarták érvényesíteni ahelyett, hogy azt nézték volna, mi az oktatás célja.

    – Csalódott, hogy a rendszerben csak az erő számít?

    – Úgy mondanám, 2010-ben azt hittem, másról is szól a politika, mint a hatalom meg az erő. Az a remény még így is megvan bennem, hogy attól, hogy a politika erről szó, attól még nem feltétlenül kell egy orvosi rendelőindézetnek és az általános iskola 7.b osztályának is erről szólni.
    – Nem kellene, de a politika logikája csak beljebb hatol, és mindenhol megjelenik: média, sport, kultúra – sorolhatnánk.
    – Tulajdonképpen ez szánalmas félelem a politika részéről. Tanultuk történelemből, hogy nyilván a hatalmukat legjobban féltők mennek le ilyen szintekig. Őszintén: mi szüksége van a politika biztonságának arra, hogy egy tankerületi vezetőn át befolyásoljon egy iskolaigazgatói posztot?

     

    Nem tetsző idézet:

    mitől lesz boldog valaki?...ha boldogul a munkaerőpiacon.

     

    A teljes riport:

    A tankerületi rendszer nem arra lett kitalálva, amire ma használják – mondja a Válasz Online-nak Gloviczki Zoltán. Az EMMI korábbi helyettes államtitkára szerint lényegében megszűnt az oktatáspolitika Magyarországon, pedig a területen még a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok alatt sem voltak akkora bajok, mint ma. Gloviczki – aki ma az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora – először beszél részletesen arról, hogy 2020-ban az új NAT-ba és a tankönyvekbe történt politikai belenyúlás miatt távozott az Oktatási Hivatal éléről. Miért „nem megoldás, hanem feltétel” a pedagógus-béremelés? Mivel kezdődhetne a konszolidáció? Milyen oktatás végén lesz több boldog és boldogulni képes felnőtt? Nagyinterjú.

    A hónapok óta zajló oktatásügyi demonstrációkon nemcsak béremelést követelnek, hanem például decentralizációt, szabad tankönyvválasztást és újra 18 éves tankötelezettséget is: egy sor téma, ami vastagon az ön aktív politikusi időszakát (2010–2013) érinti. Hogyan tekint a megmozdulásokra?

    – Sok sebből vérzik az egész magyar közoktatás. Sovány vigasz, hogy így van 1990 óta. Pedig a politika rengeteg jószándékú paradigmaváltással próbálkozott. Az összes kísérlet elhalt, elkorcsosult, félbemaradt vagy elbénázták. Őszintén szólva ezt gondolom a mienkről is.

    Az önöké „elhalt” vagy „elbénázták”?

    – Messzebbről kezdem. Szakmabeliként végigtüntettem a kétezres évek elejét, a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok időszakát az oktatásért, pedig akkor még nem voltak ekkora bajok. Van két, manapság többször elővett kordokumentuma ennek az időszaknak. Az egyik egy kormányzati vitaanyag, a „Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért” (megjelenés 2008, Hiller István miniszteri ideje – a szerk.), amit valóban komoly oktatási, közgazdasági szakértők írtak. A másik a Sólyom László felkérésére készült Szárny és teher kötet vonatkozó fejezete. Más ideológiai megközelítésű, de körülbelül azonos szindrómákat fölfedező írások ezek. Máig úgy gondolom, hogy a 2010-11-es, jelenleg érvényes köznevelési törvény arra tett kísérletet, hogy a szakanyagokban körbejárt legégetőbb bajokat orvosolja. Több azóta is kritizált elemre – önkormányzatiból állami fenntartás, életpályamodell –, azt mondom: jó irányba mozdultunk.

    Az államosítás és az életpályamodell is előkerül a tüntetéseken mint egyfajta ősbűn.

    – Pedig 2010-re minden közigazgatási és oktatási szakember arról beszélt, hogy abszurd ötlet volt a rendszerváltozáskor 3200 önkormányzatra bízni az oktatás és az egészségügy üzemeltetését. Se pénz, se elegendő figyelem, legtöbbször szakmai kompetencia sem volt erre a helyi testületekben. Mit léptünk mi? A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ létrehozása klasszikus hiperreakció volt: teljesen torz központosítás, válaszul a széttagoltságra. Viszont a mára kialakult, körülbelül két járásonkénti tankerületi központ – szakmai irányítással, minisztériumi becsatolással – önmagában működőképes… Lenne, ha az lenne, amire anno kitaláltuk.

    Nem pedig spontán tüntetések kulisszája, ahol ismeretlen tankerületi vezetők neveit skandálják?

    – Határozottan állítom: a rendszer mint struktúra alkalmas lenne a szakmai irányításra, például segédanyagokkal támogathatnák a tanítást, végeznék a megfelelő gazdasági, tanügyigazgatási feladatokat. Ami a valós gyakorlatot illeti: én sem vagyok meggyőződve, hogy a vezetők kiválasztásánál tisztán a szakmaiság dönt.

    – „A köznevelési rendszer átalakításának financiális háttere, mely természetesen nem egyszerűen pedagógus-béremelést jelent, egyelőre nem áll rendelkezésre” –indokolta lemondását éppen tíz évvel ezelőtt, 2012 októberében. Azóta minden utódja elmondhatta volna ugyanezeket a szavakat.

    – Pontosan ez a baj:

    2012–13 óta sem léptünk előre. Pedig lett volna rá alkalom. Tíz év után elmondható, hogy nem nagyon van oktatáspolitika Magyarországon.

    Nyilván ez tükröződik abban is, hogy továbbra sincs önálló minisztérium.

    Az ön ideje alatt még volt oktatáspolitika? Önálló minisztérium akkor sem létezett.

    – A 2010 utáni néhány évben nagyon is élénk oktatási érdeklődést tapasztaltam. Pezsgő időszak, alkotási periódus volt vitákkal, harcokkal, gondolkodással, emlékezzen csak az államtitkárság vitáira Pokorni Zoltánnal. Akkoriban olyan csúcsminisztérium létezett, ahol fajsúlyos államtitkárságok voltak, politikailag vitatható, de a szakmából jól ismert, karakterisztikus arcokkal. Az elejét szabad szárnyalásként éltem meg. Ami meglepően támogatott volt.

    „Támogatott”?

    – Úgy értem, hogy az ügy megütötte a nagypolitika ingerküszöbét. Tudták, hogy ezek fontos kérdések, amelyekkel kezdeni kell valamit. 2012–13 fordulóján viszont szigorúbbra fordult a történet, és absztraktabb problémák kezdték el foglalkoztatni a csúcspolitikát. Ágazati ügyek helyett toposzok, általános politikai kérdések.

    Végső soron ezért távozott?

    – Azért mondtam le, mert úgy éreztem, becsaptuk a tanárokat. Megalkottunk egy törvényt, a kapcsolódó rendeleteket, kitaláltunk és bejelentettünk egy rendszert, majd Matolcsy miniszter úr 2012 végén azt mondta, nincs pénz a pedagógusbér minimálbérhez kötésére.

    Én pedig úgy láttam, az nem működik, hogy rászakad a tanárokra egy új szisztéma, elvárjuk a minősítést, a több munkát és adminisztrációt, de a magasabb fizetést nem garantáljuk.

    A 28. óra című, a G7-en futó podcastnak adottminapi interjúban azt mondta, „a mai (politikai) vezetésben az alapvető problémaérzet sincs meg” a közoktatással kapcsolatban. Miért?

    – Ennek van belső és külső magyarázata. A belső mechanizmusa egyfajta sikerpropaganda, ami sok mindent eltakar. Az ágazatért felelős miniszterek nem szólnak a bajokról. Úgy is fogalmazhatnék, hogy A császár új ruhája című Andersen-mesében élünk. A külső magyarázat, hogy vannak a magyar oktatásnak igazán jól mutató „mintagazdaságai”: jó gimnáziumok, diákolimpia-eredmények, és azért nekem van egy olyan gyanúm is, hogy a politikai elit gyerekei nem a borsodi zsákfalvak iskoláiba járnak, de még csak nem is egy átlagos budapesti felső tagozatba.

    Mi a véleménye arról, hogy sokak szerint nem szándékolatlan következmény, hanem kifejezett cél az elhanyagolt közoktatás? A rázós gazdasági ügyekben a kormány őszinte hangjának tekintett Parragh László kamarai elnökki is mondta: Magyarország versenyképességét az olcsó munkaerő adja. Nem kell tehát Nógrádba kémiatanár, az adjon csak szakmunkást, legyen, aki a futószalag mellett dolgozik az autógyárakban.

    – Sajnos az elmúlt évek hivatalos nyilatkozataiból, reflexióiból nyilvánvaló, hogy a politikai elit alapvetően 70-es, 80-as évek iskolai ideáljában él. Valószínűleg Parragh László is.

    Ez mit jelent?

    – Hogy az iskola üzem, ami így is, úgy is működik. Majd lesz valahogy, mert olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. Ha nincs kémiatanár, akkor majd leadja az anyagot más. Akárki. Bárki. Az iskola sosem áll meg. És most mondok valami bizarr dolgot: nem biztos, hogy baj van azzal, amit Parragh László mondott. Lehetne az a magyar oktatás célja, hogy végzettséggel rendelkező szakmunkások alkossák a munkaerőpiacot? Lehetne. Rendben, szervezzünk olyan oktatást! És akkor majd nincs sírás, hogy nincs kémiatanár. Legyen ez a víziónk, és építsünk fel rá oktatáspolitikát. Szeretném látni ezt a koncepciót! Akkor el tudnám mondani, hogy felelőtlenség, sőt történelmi hiba. De nincs ilyen koncepció. Nincs semmilyen koncepció – ez a baj.
    Nem lehet, hogy koncepció nélkül, de mégis ez történik? Mint az egészségügyben: az elmúlt 12 év legnagyobb nyertese a magánszektor, egyre szélesebb réteg fizet kétszer az ellátásért – egyszer tb-alapon, egyszer magánban –, a spontán privatizáció pedig történik, mint a szabadesés.

    – Orvosférjként és orvos családból származó emberként nem tudom tagadni a hasonlóságot, de fontos különbség a finanszírozás: a magyar orvosnak van szakmán belüli egérút, a pedagógusnak nincs. 160 ezer pedagógusnak nem megoldás a magániskola vagy a külföld. Ez a feszültség nem tud spontán, vagy tisztán a tanárok önerejéből megoldódni.

    Visszatérő ellenvetés, hogy ha többszörösére emelik is a tanárbért, az a közoktatás legtöbb baját nem oldja meg. Mit old meg?

    – A bér nem megoldás, hanem feltétel. Hogy világosan beszéljünk: itt nem arról van szó, hogy sokat kell-e keresni egy pedagógusnak vagy keveset, hanem a helyzet az, hogy konkrétan nem lehet megélni abból a fizetésből, amit a kezdő pedagógus kap.

    (A kezdő pedagógus fizetés mindenhol – ágazati pótlékkal együtt – nettó 207 480 forint – a szerk.) Óriási szerencse, hogy van mintánk, merre kellene indulni: amikor 2012-13-ban elkezdődött a pedagógusi életpályamodell és ’13-ban a Klebelsberg Ösztöndíj, látványosan meglódult a tanárképzésbe jelentkezők száma. A jövőbeli cselekvésnek két feltétele van. Az egyik a pedagógusokkal való együttműködés: mindegy, milyenek ők, milyen szavakkal tiltakoztak korábban, kontraszelektáltak-e vagy sem. Nélkülük nem lehet semmit tenni az oktatásüggyel. A második premissza: normális fizetés nélkül nem lehet elkezdeni ezt a munkát.

    Mi lenne az első lépés a létező oktatáspolitika felé?

    – Először gesztusértékű irányokba kellene indulni: bármiféle EU-s forrás nélkül is alakítható a kommunikáció, mert, ugye, mennyire máshogy hangzana az, hogy kedves kollégák, tiszteljük a munkájukat, de nagyon nagy slamasztikában vagyunk, kérjük, tartsanak ki, mi pedig keressük a megoldást. Ehelyett az üzenet most nagyjából az volt, hogy csönd legyen. Soron következő lépésként ki kellene találni, mi az, hogy magyar oktatás. Az elmúlt 30 évben ez a kérdés kimerült a kompetencia vs. tudás vitában, majd rögtön el is aprózódott részletkérdéseken.

    Mi az ön célképzete a magyar oktatásról?

    – Röviden: az iskola és az óvoda arra való, hogy a szülők segítségére legyen abban, hogy boldog és boldogulni képes felnőtteket neveljenek. Az állam, a döntéshozás feladata pedig megnézni, hogy a 21. században mi kell ahhoz, hogy egy boldogulni képes és boldog felnőtt éljen a világban.

    Elvont feladatnak tűnik.

    – Pedig nagyon sok mindent tudunk erről az OECD vagy a Világgazdasági Fórum kutatásaiból. Ezek a szervezetek rendszeresen az orrunk elé tolják, hogy milyen képességekkel, kompetenciákkal kell rendelkeznie ma, holnap, holnapután egy felnőtt embernek ahhoz, hogy boldoguljon. Ezek egyrészt elképesztően megalapozott kijelentések, másrészt józan paraszti ésszel megállapítható, hogy egy felnőtt embernek bizonyos képességekre van szüksége, bizonyos ismeretekre meg egyáltalán nincs.

    Jöhet a jó öreg „képességek vagy információk” vita?

    – Nem, mert a kettő együtt kell! Ahhoz, hogy komfortosan érezzem magam egy szociokulturális közegben, elengedhetetlen, hogyha azt mondom, hogy „Csigabiga…”, akkor a másik azt mondja, hogy „…gyere ki”, mert különben nem tudok vele beszélgetni. A közös tudásmagvakat, kulturális reflexeket át kell örökíteni.

    Van válasza például az OECD-nek arra, hogy mitől lesz boldog valaki?

    – Igen: ha boldogul a munkaerőpiacon.
    Kiindulásnak ez se rossz.

    – De ki-ki hozzáteheti, amit akar.

    Az igazán nagy lépés ebben a gondolkodásban az lenne, hogy ha egyszer végre nem „reformálni” akarnánk az oktatást, hanem a célból kezdenénk felépíteni a rendszert.

    Azt, hogy mit tanítsunk kémiából, már nagyon sokszor „megreformálták”: néha többet akartak tanítani sok órában, néha kevesebbet kevés órában, de azt az egyszerű kérdést, hogy mi kell ma egy felnőtt embernek kémiából ahhoz, hogy boldoguljon a világban, nem tette fel senki.

    Kérdés, hogy ez egyáltalán megválaszolható-e.

    – Mondok egy arcátlanul egyszerű algoritmust. Ha én szabad kezet kapnék, hogy nemzeti alaptantervet készítsek, akkor a munkaanyagot rögtön odaadnám felnőtt értelmiségi embereknek, akiknek nem az a szakmájuk, hogy kémikusok vagy irodalomtörténészek. És engedném, hogy húzzák ki, ami szerintük nem kell, majd írjanak még 10-15 kérdést, hogy mit szeretnének adott területen tudni.

    És ha a húzás végén nem marad semmi?

    – Csupán az derülne ki, hogy tele vagyunk teljesen irreleváns ismeretekkel. Ma Magyarországon a tananyag és az iskola oksági viszonyra épül. A tananyag a tudományából fakad, azzal a logikával, hogy adott tudományszak ismereteit egyszerűsítsük le, zsigereljük ki iskolai szintre. És nem abból, hogy mit szeretnénk valójában elérni.

    Megtanuljuk a kovalens kötést és Arany Jánostól a Toldi első énekét – majd nem „használjuk” soha. Mégis az az érték, az az agytorna jele, ha valaki hallott a kovalens kötésről meg eszébe jut, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja…” Nem tudáscsonkítás, ha kihúzzunk, ami később nem kell?

    – A memoriter igen, a matematikaóra igen, az énekóra igen, a testnevelésóra igen, a rajzóra igen – nem véletlenül nyomom meg ezeket az igeneket. Ezek olyan tornák, agytornák, amelyek nélkülözhetetlenek. De már az általános iskola harmadik osztályában elmaradnak az énekórák és testnevelésórák azért, mert környezetismeretben leragadtak a felfújt bogyós és a nem felfújt bogyós növények közti különbségtételnél, ami viszont agytornának is rossz. Én az ilyen mennyiségű információ két hétre való kötelező memorizáltatása ellen szólalok fel. És az ellen az érv ellen, hogy ezt te azért tanuljad meg, fiam, mert „én is kibírtam, akkor te is kibírod”.

    Ezek szerint támogatja például a Z-szakot,az új környezetismeret-környezettan egyetemi képzést?

    – Igen, jó kezdeményezés, mert pont abból indul ki, hogy ma mire lenne szükség: integrált, problémaközpontú természettudományos tudásra, amihez hozzá tud szólni az ember anélkül is, hogy kémikus vagy fizikus lenne.

    A jelentkezési számok alapján egyelőre mégsem lett átütő siker.

    – Mert azzal együtt, hogy kivételesen korszerű kezdeményezés, ez egy zárvány. Nem illeszkedik nagyobb oktatási koncepcióba, hiszen ilyen nem is létezik. Mit gondol a diák, aki Z-szakra jelentkezik? Hogy ő „Z” tantárgyat fog tanítani?

    Jogos. És azzal a kormányzati lépéssel egyetért, hogy követelménycsökkentéssel próbálnak a tanárképzés felé terelni diákokat? Nem kell már emelt szintű értettségi, nyelvvizsga…

    – Jobban örülnék, ha Finnországhoz hasonlóan a legjobb tanulók állnának sorba a képzés előtt, de tény, a jó pedagógusság nem az emelt szintű értettségitől függ.

    Egy korábbi nyilatkozatban említette, hogy „a pedagógusképzés az egész mókuskerék legkonzervatívabb részlege”, és hogy az egyetemeken dolgozó módszertanos kollégák a korábbi tantervek készítésénél mindig elérték, hogy minden maradjon a régiben.
    – Felelős vezetőként a 2012-es NAT készülése során lett világos számomra, hogy itt olyan nemcsak politikai, hanem tudományos és szakmai lobbik működnek, amikkel én helyettes államtitkárként sem tudok semmit kezdeni.

    Ez komoly? Az önképe szerint a magyar történelem legerősebb kormánya fennakadt a fizika- és biológiaszakos lobbin?

    – Hogyha a Magyar Tudományos Akadémia elnöke történetesen nagyhírű fizikus és egyúttal volt oktatási miniszter, és azt mondja, hogy a Nemzeti Alaptanterv fizikáról szóló része nem jó, akkor erre azért nehéz azt mondani, hogy de. És 2012-ben röhejes módon kétféle természettudományos NAT lett.

    Sajátos megoldás.

    – Millió hasonló esetet lehetne még mondani, amikor különböző aktorok azt az egyszerű hibát vétették, hogy a tudományuk érdekeit akarták érvényesíteni ahelyett, hogy azt nézték volna, mi az oktatás célja.

    Ön később az Oktatási Hivatal elnöke is lett. A – fogalmazzunk így – vegyes tapasztalatú előzmények után miért vállalta ezt a feladatot?

    – 2017-ről beszélünk, amikor az első „kockás inges” tüntetések zajlottak, aminek következtében kerekasztal-tárgyalások kezdődtek, és remélni lehetett, hogy lesznek válaszok arra, hogy mit is kéne máshogy csinálni az oktatásban. Palkovics László (akkoriban államtitkár – a szerk.) felhívott, hogy nagyon kellene az OH élére valaki, én pedig azt gondoltam: hátha itt a lehetőség, hogy a sok félresiklott dolgot visszaszuszakoljuk a megfelelő mederbe. Az Oktatási Hivatal addigra gigaintézmény lett, ami lényegében mindenért felelt az oktatásban az érettségitől a tankönyvekig, a minősítéstől a továbbképzésekig. Úgyhogy jó terepnek látszott. Egy kikötésem volt: nem válok politikai szereplővé, nem nyilatkozom politikai szereplőként. Amit teljes mértékben tiszteletben is tartott a környezetem. Elnökségem vége azonban mégis egybeesett azzal a pillanattal, amikor be kellett írni a nevemet felelős kiadóként az új tankönyvekbe…

    Tehát most az új, 2020-as NAT szerinti állami tankönyvekről beszélünk.

    – Igen. Ezek a tankönyvek viszonylag egyértelmű politikai nyomás alatt születtek, és ugyanebből a gondolatkörből kiindulva kezdték szétcincálni az érettségi rendszert is. Ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint néhány évvel korábban.

    A közvélemény ebből az egészből leginkább a magyar irodalom tankönyvek körüli emlékezetpolitikai balhét látta: Herczeg Ferenc, Nyirő József…

    – 2020-ban majdnem sikerült meglépni, hogy egy nagyon-nagyon hozzáértő szakmai kör készítsen egy olyan NAT-ot, amely tényleg a közoktatásra figyel. Sajnos nem sikerült. Ennek eredménye, hogy például az irodalom tantervben Sztáray Mihálytól Ezra Poundig sorakoznak a nevek, akiket a szakmunkás gyerekeknek tudniuk kéne, mielőtt elhagyják az iskolapadot.

    – „Majdnem sikerült” – ezt hogy érti?

    – Az eredeti alkotók magas színvonalú szakmai munkát végeztek. Sajnos ez egy ponton túl már nem előny volt, hanem hátrány.

    A sajtó akkoriban arról írt, hogy a külön mandátum nélküli Takaró Mihály irodalomtörténész teljesen átírta a magyar irodalomról szóló tantervet.

    – Ezt nem szeretném kommentálni.

    Az viszont tény, hogy az OH-s, tehát állami középiskolás történelem tankönyv szerint Szent Istvánt Székesfehérváron koronázták 1000 karácsonyán,míg az egyházi tankönyv szerint Esztergomban, és vagy 1000 karácsonyán vagy pedig 1001 újévkor. Az állami tankönyv reális tézisként, hosszan szól a kettős honfoglalásról, az egyházi pár sorral elintézi.

    – Ez is az egyik tünete annak, amiről fent beszéltem.

    A Vigilia című katolikus folyóiratban közöltegy írást Szent István király intelmeiről. A tanulmánya konklúziójából idézek: „Szent első királyunk ma szól hozzánk. Szent évünkben. Intéseivel utat mutat, s ezzel reményt ad. Reményét annak, hogy nem a hatalom, az erő megszerzésének csínja a kulcs; mindössze a honestas, a hittel teli, erényes élet az egyetlen út, mely már a földön elnyerheti emberi jutalmát is.” 2016-ban írta ezt, már helyettes államtitkári lemondása után, de még az Oktatási Hivatal előtt. Egyfajta keserű tapasztalat szülte ezeket a szavakat a hatalomról és az erőről?

    – Hálás vagyok a politikában eltöltött évekért, egyáltalán nem arról van szó, hogy utólag azt mondanám, borzalmas korszaka volt az életemnek. Fontos munkám volt, amit tisztességesen próbáltam végezni. Egészen addig, amíg ez lehetséges volt.

    Csalódott, hogy a rendszerben csak az erő számít?

    – Úgy mondanám, 2010-ben azt hittem, másról is szól a politika, mint a hatalom meg az erő. Az a remény még így is megvan bennem, hogy attól, hogy a politika erről szó, attól még nem feltétlenül kell egy orvosi rendelőindézetnek és az általános iskola 7.b osztályának is erről szólni.
    Nem kellene, de a politika logikája csak beljebb hatol, és mindenhol megjelenik: média, sport, kultúra – sorolhatnánk.
    – Tulajdonképpen ez szánalmas félelem a politika részéről. Tanultuk történelemből, hogy nyilván a hatalmukat legjobban féltők mennek le ilyen szintekig. Őszintén: mi szüksége van a politika biztonságának arra, hogy egy tankerületi vezetőn át befolyásoljon egy iskolaigazgatói posztot?

    Az Apor Vilmos Főiskolán beszélgetünk, melynek 2020 óta rektora. Már az intézményi formája is felvet egy kérdést: hogyhogy vannak még főiskolák Magyarországon?

    – Irgalomból mindig egyetemeznek minket, pedig tényleg főiskola vagyunk, ragaszkodom is ehhez. A németül Hochschule, angolul college olyan típusú felsőoktatási intézmény, amely nem generálisan értelmiségieket akar képezni, hanem egy szakmára vagy szakmacsoportra készít föl, méghozzá magas színvonalon. Néha azt érzem: bárcsak lennének ma is Kandó Műszaki Főiskolák, meg Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola, meg Benedek Elek Tanítóképző Főiskola… De nincsen. Mi vagyunk az utolsó önálló pedagógusképző főiskola az országban. Nincs doktori képzésünk, és csak egy bizonyos „topikban” dolgozunk, az úgynevezett segítő szakmában, mint a szociálpedagógia, pedagógia. Ez gyakorlatiasabb megközelítést kíván, mint egy tudományegyetem.

    Feltételezem, az Apor „helyi érdekű” főiskola, vagyis inkább Észak-Magyarországra bocsát ki szakembereket.

    – Amikor véletlenül épp elnök voltam az Oktatási Hivatalban, sikerült egy olyan komoly adatbázist létrehozni, amelyből pontosan tudjuk, hogy megdöbbentő módon az összes magyar felsőoktatási intézmény regionális működésű, beleértve a nagy vidéki tudományegyetemeket. Mindenki a környékről szívja föl és a környékre bocsátja ki a hallgatókat. Ez így van nálunk is. És valljuk be, Nógrád megyének például nagy szüksége van pedagógusokra, segítő szakemberekre.

    Mit jelent az, hogy az Apor katolikus intézmény?

    – Mindenekelőtt nagyon világos hagyományt. A főiskola 1929 és az államosítás között, majd a rendszerváltástól újra katolikus fenntartású volt. A gyakorlatban ez azt is jelenti, hogy hitéleti területre is kiágazunk, van lelkipásztori vagy kántor képzésünk. Ma is az egyház tart fönn minket, az én felettesem ilyen szempontból a váci megyéspüspök, akivel nagyon jó mind az emberi, mind a szakmai kapcsolatom. Magam hívő katolikus vagyok. Igyekszem semmit sem mondani vagy tenni, ami a hitem által szabott keretekből kilóg.

     

     

  • Gyámhivatal - a gonoszság maga (2023. 01. 30.)

    Gyámhivatal - a gonoszság maga (2023. 01. 30.)

    'Felelet'

    Ahogy már nagy emberek megállapították, a hivatalok (az ügyek hivatalosodása) maguktól egyre inkább embertelenekké, gonosszá válnak. A nálunk több évszázados korrupció csak tovább ront ezen.

    Most épp egy öt hónapos embert, csecsemőt kínoznak. Tévedésből (?) odaadják egy házaspárnak, aztán visszaveszik. Hitler büszke lehetne rájuk, azaz a hivatal ügyintézőinek tevékenységére. Persze csak mindenki végzi a dolgát, azaz védi magát és az aktákat, a sokféleképpen értelmezhető, de általában az ügyintéző szempontjából legegyszerűbben értelmezett (sem emberséget, sem értelmet, sem könyörületet, sem belátást - hacsak nem hatalom vagy korrupció segít - nem ismerő értelmezés) paragrafusokat.

    (Magyar Nemzet) :  A csecsemő Ócsán hivatásos nevelőszülőhöz került, miközben elkezdődött a örökbeadási eljárás. A kislány vér szerinti édesanyja lemondott a gyermekről, a gyámhivatal pedig kiállította az örökbefogadáshoz szükséges papírokat. A brit–afgán házaspár ezután jelent meg Ócsán, kikérte a gyermeket a kijelölt gyámtól, aki oda is adta nekik.

    'Felelet'

    Állítólag a lemondó anya hibásan töltötte ki a papírt. Amilyenek ma a hivatalos papírok, mindenki hibásan tölt ki mindent. (A számítógépes papírokat meg sokszor lehetetlen kitölteni, nem engedi a buta és hibás program.) Persze a bankok által kiadott, tönkretett magyarok által aláírt uzsorakamatok papírjai azok nem hibásak, érvényesek a családok tönkretétele céljára, azokat nem vonták vissza.

    Széchenyi is károsnak látta az árvaházakat és a köré tornyosuló bürokráciát. (Önismeret)

    Böszörményi Gyula is szépen leírja, hogyan működik a gyerekvédelem állami szinten:

     

    „Izomsorvadása van a gyereknek, próbálják ne nagyon megszeretni, mert nem éli meg a tizedik születésnapját.” Elég szar mondat, nem? Kétéves voltam, amikor az orvos közölte a diagnózist a szüleimmel.

    ('Felelet': ilyen orvosokat képeznek az egyetemen?)

    Anyám próbált nekem iskolát szerezni. A körzeti általános igazgatója elutasította, mondván, „gondoljon bele, hogy nézne ki a maga fia az egészségesek között?!”.

    ('Felelet': ilyen igazgatókat képeznek az egyetemen?)

    egy debreceni egészségügyi gyermekotthonba vittek, ahol a nyolcszáz gyerekből rajtam kívül mindössze kettő épelméjű akadt, a többi mind értelmi fogyatékos volt…
     

    ('Felelet': ilyen rendszert alakítanak a döntéshozók?)

    Öninterjút készítettem magammal a mozgássérültségről és a magányról, és bár a debreceni házirend tiltotta az ellenőrizetlen levelezést a külvilággal, meggyőztem a gondozómat, Margit nénit, hogy postázza a szöveget a Magyar Ifjúság című hetilapnak. Csodák csodájára lehozták, és küldtek kétszáz forint honoráriumot, ami akkor komoly pénznek számított. Az intézetvezetés őrjöngött, Margit nénit kirúgták, én két hét tévébüntetést kaptam, vagyis lényegében elzártak a külvilágtól,

     ('Felelet': ilyen vezetők inkább egy haláltáborba valók, nem?)
     
    a Pest megyei Erdőkertesen, az ottani idősek otthonában találtam magam, huszonkét évesen...A perspektíva annyi, hogy maradj nyugton egész addig, míg holnap, vagy évtizedek múlva, egyre megy, lábbal előre ki nem tolnak innen. Hamar a tudtomra adták, hogya rendszer nem tud mit kezdeni azzal, aki élni akar.Elegem volt mindenből, pár hónapot adtam magamnak arra, hogy belakjam az új világomat, és ha nem sikerül, eldöntöttem, véget vetek ennek az élet nevű hülyeségnek.
    Mindketten keményen piáltak, s én csatlakoztam az intenzív haláltréningjükhöz; nem beszéltük meg, de tudtuk, hogy erről szól a dolog.

     ('Felelet': ez a hivatal vívmánya? Van ebben bármi jó, vagy inkább több rossz, mint jó?)

    Rég nem élnék, ha nincs két pályakezdő nővér, Ancsa és Inci; a két lány egy nap azzal áll elém, hogy ennél bennem sokkal több van, gyerünk, átcuccolunk egy másik szobába.

     ('Felelet': Ha van jó, az a hivatal peremén szolgálók, itt például még nem lelkibeteggé tett kezdők)

     

    Azt is tudjuk, hogy ártatlan csecsemőket, gyerekeket "emelnek" ki (milyen álszent hazug szó!) a hivatalok a családjukból, mert egészségesen nevelik őket (a szomszédok nem bírják nézni, hogy TV és sok réteg télikabát, fűtött WC nélkül náluk sokkal egészségesebbek). Igen, TV vagy fürdőszoba hiánya miatt is tönkretesz a hivatal családokat. Persze, hiszen a tisztviselők úgy vannak nevelve, hogy ezek az élet alapvető részei.

    Nemrég meg a teljes magyar államhatalom azzal volt elfoglalva, hogy egy csecsemőtés családját tegye tönkre, mert nem akartak igazolványt a gyereknek. (Persze, a hatalom retteg attól, hogy a nép egyszer csak észreveszi, hogy meztelen a király, azaz értelmetlen és illegitim, sőt gonosz a hatalom.)

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

  • Ingatlanspekulánsok ízlésvilága (2024. 02. 09.)

    Ingatlanspekulánsok ízlésvilága (2024. 02. 09.)

    Szép Házak újság 2023/5 száma kapcsán

    Régen is hírhedt volt az újság arról, hogy az építész megbízója mutatott egy-két házat az újságból azza, hogy ő ilyet akar. Akkortájt a népbutító dél amerikai TV sorozatok filmdíszlet készítők által elképzelt alacsonyhajású tetejű villák itthonra kicsinyített változata jelentette a rendszerváltozás utáni remélt jólét vágyképét. Rettenetes volt. Igazából a sajtó erőlteti a magyarokra ezeket az „ízlésvilágokat”. E célból sorvasztották el a Duna TV-t, és kaptak sugárzási lehetőséget a katolikus rádió helyett a felváltva uralkodó pártok népbutító reklámos-dumaműsoros kereskedelmi adói.

    Mostanság a lapostetős nagyüvegfalas minden négyszögletes belül minden szürke a divat az újság szerint.

    2.o: „gyermekes család... elegáns villapark... közel állt az ízlésvilágukhoz az ott kialakult építészeti trend modern formavilága is”

    Egy mondat megannyi árulkodó butasággal.

    A nappali légterébe belóg egy üvegkalitka alakú zuhanyzó. A „gyerekszoba” (amit pár bedobott játék jelez annak) is üvegfallal csatlakozik több helyiséghez. Szerintem ez a ház (a számban az első) bizonyítja, hogy nem lakásokról van szó. Inkább nyilvánosház, kupleráj célból épülhetett ez a ház a „gyermekes család” megbízásából. (építész: Zubor Attila FAL Stúdió, belső: Virág Ottó, Pontegy Belsőépítészet)

    Az újság szerint (11.o.): „nagyon extrém térbeli jelenségnek tekinthető a szülői fürdő zuhanykabinjának a földszint felett lebegő üvegdoboza”.

    Talán még filmforgatáshoz jó az épület, beteges társasági életet élők jelenetéhez.

    A többi épület is hasonló belsejű.

    A külsőre azt mondhatom, hogy, mint a 80-as évek rózsadombi divatvillái, ha elég tágas telken állnának sok fával egymástól takarva, nem lennének rosszak. De nem, hiszen manapság parknak hazudnak minden sűrűn, telepszerűen beépített lakóterületet. Sőt a hasonlóan (kerített sportpályákkal és házakkal) beépített Városliget sem park többé.

    Érdekes a vezércikk is. (10-20 éve nem olvastam, akkor is ritkán).

    „nem életszerű... nem hisszük, hogy bárki ezt tenné önszántából... a lakberendező iskolákban sulykolják a hallgatókba...” „külföldi szaksajtót utánozzák” „a falak üresek, egy-két kép nagyon hiányzik... egy színes valami feldobja a lakást” „néha mi varázsoljuk a kopár falakra a képet” „ a gyerekszobák dedós stílusúak”

    Örülök, hogy az újság maga kritizálja az általa népszerűsített házakat, még ha csak a dísztárgyakat is. Szerintem ezek csúf, élhetetlen, rideg, halott lakásbelsők. Nem is hiszem, hogy bárki lakna ezekben, a belső képeket nézve. Minden szürke és szögletes. Persze egy jóérzésű ember megszépítheti ezeket, talán még az össze beépített bútort, lámpát és burkolatot se kell kidobni.

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     



  • Iskolakezdési szigorítás (2021. 03. 13.)

    Iskolakezdési szigorítás (2021. 03. 13.)
    Igazságmorzsák címkével ellátott írások: Az utóbbi évek sajtójában (elsősorban a Magyar Nemzet újságról van szó) az unalmasan egyhangú, ömlesztett, hazug, egyoldalú propaganda cikkek között alig találni egy-egy érdekeset. Már a nem politikai cikkek is érdektelenné, színvonaltalanná váltak. Néha van viszont legalább egy (ottfelejtett? becsempészett?) mondat, mely valós információt közöl. Ezekről lesz szó a sorozatban.
     

    1. rész. 'Felelet':

    2021. 03.13. Magyar Nemzet, 6. o. belföld rovat: "Jóváhagyták az iskolahalasztási kérelmek túlnyomó többségét"

    Az érdekesség a kis keretes írásban rejlik. "A 2020 előtti néhány évben mintegy harmincezer hatévest tartottak vissza az iskolából... (szüleik, egy évet)"

    Mit jelent ez számomra?

    Az évfolyamonként (született) 90000 gyerek egyharmadát (háromból kettőt) a szülei NEM akarják, legalább még egy évig, iskolába adni. Lehet, hogy többen is, csak nem tudnak élni a lehetőséggel.

    Miért az otthon vagy óvodában tartás? Esetleg féltik a gyereküket? Talán számukra trauma volt az iskolarendszer? Vagy szeretnék, hogy még együtt maradjon a család? Vagy félnek, hogy egy rossz osztályban a gyerek elzüllik, megrontják?

    Tehát az állampolgárok legalább harmada mást akar, mint amit a kormány rákényszerít, pláne az idei szigorítással. "Családbarát" kormány a családok akarata ellen? A gyerek elvétele a családtól, mint Madách Ember tragédiájában (Falanszter):

     

    TUDÓS
    E gyermeket orvosnak kell tanítni
    Ebből pásztor lesz.

    AZ AGGASTYÁN
    El tehát velök.
    (A gyermekeket el akarják vinni. Éva ellentáll.)

    ÉVA
    Hozzá ne nyúlj! e gyermek az enyém:
    Ki tépi őt el az anyakebelről! -

    AZ AGGASTYÁN
    Vegyétek el, mit késtek még vele.

    ÉVA
    Óh, gyermekem! hisz én tápláltalak
    Szivem vérével. - Hol van az erő,
    Mely e szent kapcsot elszakítni bírja?
    Lemondjak-é hát rólad mindörökre,
    Hogy elvessz a tömegben, és szemem
    Fürkésző gonddal hasztalan keressen
    A száz egyenlő ídegen között?

    ÁDÁM
    Ah, emberek, ha van előttetek szent,
    Hagyjátok ez anyának gyermekét.

    ÉVA
    Ugy-é, ugy-é, te áldott ídegen.

    AZ AGGASTYÁN
    Merész játékot űzesz, idegen;
    Ha a család előitéletét
    Éledni hagyjuk, rögtön összedűl
    Minden vívmánya a szent tudománynak.

     

    Érdekes lenne egy népszavazás a kötelező iskolarendszerről, kötelező óvodáról. (Igazi kérdésekkel, csalás nélkül.)

    Persze már rászoktattak minket a családtalan életre, a kisgyerek iskolába adására, államra bízására. Mária Terézia kezdte, a magyarok elnémetesítése és engedelmes alattvalóvá tétele céljával. Mára elvették az anyák idejét, elvették a rokoni, baráti, utcabeli segítség, összetartás lehetőségét (pl a panelbe költöztetéssel).

    Mégis, lám, a családok legalább egy év haladékért könyörögnek. De a hatalom könyörtelen, a családbarát kormány már az óvodáskorúakat is kötelezően kiszakítja a családból.

     

     

     

     

     

     

     

     

     
     
     

     

     


     

     

     

  • Kórházi szülésrend és egyéb népirtási gyakorlatok (2024. 02. 05.)

    Kórházi szülésrend és egyéb népirtási gyakorlatok (2024. 02. 05.) (2)

    Képmás folyóirat 2024/02 cikk apropóján

     

    6.o. Riport: Lackfi – Bárdos

    A beszélgetés egy részlet-témájából: „Szembesültem azzal, hogy a szüléseimnél - az évtizedekkel korábbi kórházi viszonyok között – semmi sem úgy történt, ahogyan kellett volna... a gyerekeim is, én is gyógyíthatatlan sebeket szereztünk...

    Felelet: Ezzel kapcsolatban írok újra.

    Kórházi szülésrend és egyéb népirtási gyakorlatok Magyarországon

    Ez a legfontosabb élet-rontási, magánéletbe beavatkozási ügye az orvostudománynak, orvostársadalomnak és most a Fidesznek is. Amikor arról beszélnek máshol (itt a Képmás újságban is!), hogy a nők félnek a szüléstől, a kisgyerektől, ezt sose emlegetik. Tiltott téma. (Egy-egy mondat néha elrejtve bekerülhet egy cikkbe.) Nagyobbrészt ezért csökken a népesség, és ezen nem segít, hanem ront, ha bankhitelekkel nehezítik (CSOK-gyerekek) tovább a családok életét.

    Családrontás mai állami módon:

    1. Egyenjogúság, gyári-irodai munkába állítás, munkaalapú társadalom kötelezése: a lányokat hosszas tanulásra kényszerítik a legjobb időszakukban. (Aztán karrierépítésre, felső vezetőknél a macskákhoz hasonlóan sterilizálásra.
    2. A műanyagipar (lásd épp itt is egy cikkben), vegyszeripar (háborús fegyvergyártás testvére), élelmiszeripar, gyógyszeripar is sokat tesz a termékenység ellen. (Vagy Afrikában: ételért cserébe védőoltásnak álcázott szerrel sterilizálják a lányokat.)
    3. Már várandóság alatt kötelező vizsgálatokkal tartják félelembe a nőket (és ki tudja mit tesznek a magzattal a félelemmel, szűrésekkel, ultrahanggal, vegyszerekkel). Az apáskodó gondoskodó terrorizáló állam nem enged választást, nincs se a nőnek, se a családnak döntési joga. „Kötelező, mert az állam jót akar, védi a magzatot a szülői felelőtlenségtől.”
    4. Általános meglátás: Persze utólag (10-100 év) lényegileg mindenről kiderül (főleg a mi kötelező), hogy az állam, a hatóság, az orvostudomány tévedett, hazudott, kárt okozott. (Pl. a szülési rendszer, a tápszer rendszer, az oltások. Ugyanígy van a vízgazdálkodás, fokgazdálkodás, vízlépcsők ügyében, ahol 100-200 év után jön vissza az igazság.)
    5. Lényegében kötelező (főleg a Fidesz óta) kórházi szülés megalázással, stresszel, műtéttel, vegyszerrel, cukros vízzel, anyától elszakítással, kórházi fertőzéssel, tömegjelenetekkel.
    6. A csecsemőt kapitalizmus függően vagy 2 hét után, vagy később elveszik az anyától. Rosszabb a helyzet, mint az Ember Tragédiájában. A Fidesz által bevezetett kötelező óvoda Mária Terézia művét betetőzve már három évesen attól is elveszi a gyerekét, akit a munkahelye nem kötelezne erre.
    7. A naponta és éveit tekintve is egyre hosszabbá váló kötelező (vagy a megéléshez kötelező) oktatási rend (amely valójában tudásátadásban kb. 1%-os hatékonyságú, valós célja a rendszerbe való engedelmes rabszolgává változtatás) is tovább romlott. A kötelező tornaórák már a közös szabadidős mozgást is elveszik a családtól. (E célból is jó beépíteni a budapesti parkokat, a Dunán a Római-partot, a kisvárosokat környező erdőket, nem csak az ingatlanspekuláció nyer, a totális állam is.) A Fidesz az otthoni tanulás lehetőségét is a szülők joga helyett kegyes eseti állami ajándékká változtatta.
      A Szabad Vonalzó honlapról:
      https://www.szavon.hu/2023/10/03/otthonoktatas-valodi-lehetoseg-vagy-nehezitett-palya/
      „Míg nálunk extremitásnak számít, ha valaki szabad akaratából otthon tanítja a gyermekét, az Egyesült Államokban több millió gyerek egyáltalán nem jár iskolába... a tengerentúli kutatások azt mutatják, hogy a jól megvalósított otthonoktatás semmilyen hátrányt nem jelent a diákok számára, sőt az így oktatott gyerekek még jobban is teljesítenek, és szociális készségeik is jobbak... mennyi idő felszabadult, amikor nem kellett oda-vissza utazni az iskolába, hogy mennyivel hatékonyabb tud lenni, ha egy gyerek a saját tempójában tanul, és hogy milyen jó is az, ha egy család nem csak a reggeli rohanásban és a vacsoraasztalnál van együtt”
      cikk az otthontanításról:
      https://folyoiratok.oh.gov.hu/uj-pedagogiai-szemle/az-otthon-tanulas-gyakorlata-a-mult-a-jelen-es-a-jovo
    8. Jellemző, és számomra bizonyítja, hogy ez a legfontosabb bűnös törvény, hogy az oktatásról szóló vitákban SOSE merül fel a kérdés, még megemlítve se, hogy miért van, kell-e, jó-e a kötelező oktatás. Tabu, tiltott téma. Feltehetően nem is kérnek fel ilyen hozzászólókat, cikkírókat, vagy cenzúrázzák őket. Még valószínűbb, hogy az oktatók, szakemberek annyira részei az oktatási rendszernek (beleszülettünk, belenőttünk és az egyetemet is csak ezzel a viselkedéssel végezhettük el), hogy eszükbe se jut megkérdőjelezni (és ezzel saját létüket, munkájukat.) Talán a 30-as években szólalt fel utoljára egy író-képviselő az Országgyűlésben arról, hogy a kötelező oktatás megsemmisíti a magyar parasztságot.
    9. Már a hazai koszt egyéni, családi jellege, összekötő ereje (közös készítés, evés, ízvilág), a népdalokban megénekelt „édesanyám kenyere” sem létezhet ebben a rendszerben, az állam a munkahelyekkel az időbeosztás miatt a menzára is kötelez, egyen, választhatatlan, egészségtelen, a közpénzből, azaz saját adónkból fizetett drága ételszerűséggel. (Ezzel is a multikat, a vegyipart, az iskolai büfékkel a kólát támogatva, a kisgazdákat, bio termelőket tönkretéve.)
    10. Általános meglátás: Minden, ami ingyenes vagy támogatott, valamelyest kötelező is. A mi adónkból fizetik a méregdrága kórházi szülést, ezért persze nehéz kifizetni külön az otthonszülést is. Ugyanez igaz a közpénzből támogatott étkeztetésre, kórházi ápolásra stb.
    11. A család csak percekre lehet együtt (akkor is lelkileg kifáradva, TV elé omolva) a Kádár és Orbán által egyaránt erőltetett munkaalapú társadalomban (ez alkalmazotti, gyári, bürokrata munkát jelent, nem önálló gazdálkodást, ipart, kultúrát)
    12. A gyereknek az iskola a munkahelye, ő is holtfáradt, az iskola és tanár különböző szintű szabotálásával védekezik, manapság a számítógépes térbe menekül, vagy ha engedelmeskedik a követelményeknek, iskola és szülő egybehangzó elvárásának, akkor gyomorbajos lesz már kisgyerekként.
    13. Az együtt élő nagycsaládot kiirtotta a rendszer, és a városokba, lakótelepekre kényszerítéssel a természettel, állatokkal való együttélést is.)
    14. Félelem a családban a gyerekneveléssel kapcsolatban a hatóságoktól és a társadalom, iskola megszólásától, kezdve a védőnős korszaktól már. Akár, mert nincs melegvizes fürdőszoba, akár mert baleset történik, a gyereket elvehetik a családtól, a szülő börtönbe kerülhet. Csak az állam által elvárt nevelés megengedett, bármilyen veszélyes az más szempontokból a gyerekre, a társadalomra. (Semmi kockázat, természetes sport, de sok meleg ruha, sőt naponta más, új ruha, dezodor, műanyag, szőrtelenítés, melltartó, maszkviselés, kötelező oltás, kijárási tilalom, tornaórák családi és baráti együttlét helyett, javasolt fogamzásgátló, sok TV és számítógép, iskolai oktatásban is ajánlott és részben kötelező számítógép használat, drága napi-divat szerű öltözködés.) Jó példa erre az állami gondolkodásra, gondoskodásra, védelemre, terrorra, hogy Magyarországon lényegében tilos természetes vízben fürödni, úszni, és ivóvízként is csak a vegyszer adható. Vagy hogy pár éve az óvodai csoportrendezvényre szülő nem vihet házi süteményt.
    15. A nagyszülők, a szülők, a barátok, szomszédok kezéből ki van véve a tanítás, nevelés, példamutatás sőt az együttlét lehetősége a gyerekekkel. A mai munkahelyekre be se mehet a gyerek a szüleihez, de ha bemegy, akkor se tudja, mit csinál a szülő, sokszor a szülő se tudja. (Lásd: értelmetlen munkák, káros munkák (David Graeber: Bullshit munkák). Szinte semmi valós, értelmes tevékenységet nem lát maga körül. Csak a TV-mozi-számítógép-tankönyv által mutatott életet láthatja.
      https://www.atlantiszkiado.hu/konyv/bullshit-munkak/

     

     

     

     

     

     

     

    .

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     



  • Kötelező oktatás - miért? - 2. rész (2022. 12. 21.-2023.01.30.)

    Kötelező oktatás - miért? - 2. rész (2022. 12. 21.-2023.01.30.)

    (a cikk folyamatosan készül; előző rész itt)

    'Felelet'

    Egy elég jó interjú, ami halványan érinti a fő kérdésemet: miért van, kell kötelező oktatás?

    valaszonline.hu:  Egyházi iskolai tanár: „Köreinkben soha nem volt ekkora az elkeseredés”
    Sashegyi Zsófia | 2023.01.30.

     

    Egyházi iskolai tanár: „Köreinkben soha nem volt ekkora az elkeseredés”
    Sashegyi Zsófia | 2023.01.30.

    – Miért nincs erős egyetértés a sztrájk és a polgári engedetlenség kérdésében?

    – Ennek egzisztenciális és politikai okai is vannak, de a legalapvetőbb, hogy a tanár nem az a fajta, aki lázadozni szokott. Az, hogy valaki egy oktatási rendszerben találja meg a helyét és ott jól érzi magát, többé-kevésbé szabálykövető magatartást feltételez.

    – Ez érthető, hiszen nekik is szabályok követésére kell nevelniük a fiatalokat.

    – Nem tudom, a szabálykövetés önmagában érték-e. Szerintem az, hogy állj ki amellett, amiben hiszel, még egy kicsit fontosabb.

    (Felelet: Ez azért is érdekes, mert azt mutatja, hogy eleve az oktatási rendszer a résztvevői hozzáállása miatt egyféle embert próbál nevelni, azaz engedelmes megalkuvót. A tananyag megadásával pedig az állam vezető rétege még inkább a saját akarata szerint formálja a társadalmat.)

    – Önök a Katolikus Egyház katekizmusából idézve buzdítottak polgári engedetlenségre, mondván: „Az állampolgárt lelkiismerete kötelezi arra, hogy ne engedelmeskedjék a polgári hatóságok előírásainak, amikor ezek ellenkeznek az erkölcsi rend követelményeivel, a személyek alapvető jogaival és az Evangélium tanításával. A polgári hatóságokkal szembeni engedetlenséget – amikor a hatóságok követelései ellenkeznek a helyes lelkiismerettel – az Isten szolgálata és a politikai közösség szolgálata közötti megkülönböztetés igazolja.” A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia erre közleményben jelezte, ők ennek ellenére is inkább „a jogkövető, felelős állampolgári magatartás mellett” állnak ki.

    Pintér Sándor intézményvezetőknek tartott „eligazítása” sem volt alkalmas, amelyben a tanárok szemére hányta, hogy nem nevelik hazaszeretetre a gyerekeket, akik miattuk keresik külföldön a boldogulásukat, és cinikusan utalt arra is, hogy nem kéne mellékállásokat vállalniuk, így több idejük maradna a felkészülésre.

     ...az iskola is az élményszerzés helye kéne legyen. Különösen annak fényében, hogy nagyon kérdéses, a diákok az iskolán kívüli idejükben milyen minőségű élményeket szereznek. Ha a gyerek napi 7-8 órát eltölt az iskolában, akkor az élményeinek nagy részét ott kéne begyűjtenie. Néha feltesszük a kérdést, ma milyen iskolát alapítana a rendalapító Kalazanci Szent József, ha a Trastevere utcáin kódorgó gyerekeket kéne összegyűjtenie és ahhoz hozzásegítenie, hogy boldog életet élhessenek felnőttként. Nem hinném, hogy az lenne a hirtelen ötlete, hogy 6-8 tanórával és ilyen irdatlan mennyiségű tananyaggal kéne megtolni őket, és attól majd boldogok lesznek.

     (Felelet: Innen kéne elkezdeni a gondolkodást. De a tanárok, mit a rendszer részei, erre általában alkalmatlanok, nem tételezhetik fel saját fölöslegességüket. Sajnos a szülőket is 50-100 év alatt részoktatták, hogy gyereküket az államra bízzák.)

     

     Eza cikk is elég érdekes:

    A tankerületi rendszer nem arra lett kitalálva, amire ma használják – mondja a Válasz Online-nak Gloviczki Zoltán. Az EMMI korábbi helyettes államtitkára szerint lényegében megszűnt az oktatáspolitika Magyarországon, pedig a területen még a Medgyessy–Gyurcsány-kormányok alatt sem voltak akkora bajok, mint ma. Gloviczki – aki ma az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora – először beszél részletesen arról, hogy 2020-ban az új NAT-ba és a tankönyvekbe történt politikai belenyúlás miatt távozott az Oktatási Hivatal éléről.

    2012–13 fordulóján viszont szigorúbbra fordult a történet, és absztraktabb problémák kezdték el foglalkoztatni a csúcspolitikát. Ágazati ügyek helyett toposzok, általános politikai kérdések.
    kitaláltunk és bejelentettünk egy rendszert, majd Matolcsy miniszter úr 2012 végén azt mondta, nincs pénz a pedagógusbér minimálbérhez kötésére.

    az nem működik, hogy rászakad a tanárokra egy új szisztéma, elvárjuk a minősítést, a több munkát és adminisztrációt, de a magasabb fizetést nem garantáljuk.
    160 ezer pedagógusnak nem megoldás a magániskola vagy a külföld.

    – A memoriter igen, a matematikaóra igen, az énekóra igen, a testnevelésóra igen, a rajzóra igen – nem véletlenül nyomom meg ezeket az igeneket. Ezek olyan tornák, agytornák, amelyek nélkülözhetetlenek. De már az általános iskola harmadik osztályában elmaradnak az énekórák és testnevelésórák azért, mert környezetismeretben leragadtak a felfújt bogyós és a nem felfújt bogyós növények közti különbségtételnél, ami viszont agytornának is rossz. Én az ilyen mennyiségű információ két hétre való kötelező memorizáltatása ellen szólalok fel. És az ellen az érv ellen, hogy ezt te azért tanuljad meg, fiam, mert „én is kibírtam, akkor te is kibírod”.

    (Felelet: Ez a gondolat is érinti az egész oktatás alapkérdését)

    Nem kell már emelt szintű értettségi, nyelvvizsga…

    – Jobban örülnék, ha Finnországhoz hasonlóan a legjobb tanulók állnának sorba a képzés előtt, de tény, a jó pedagógusság nem az emelt szintű értettségitől függ.

    gy korábbi nyilatkozatban említette, hogy „a pedagógusképzés az egész mókuskerék legkonzervatívabb részlege”, és hogy az egyetemeken dolgozó módszertanos kollégák a korábbi tantervek készítésénél mindig elérték, hogy minden maradjon a régiben.

    – Ez komoly? Az önképe szerint a magyar történelem legerősebb kormánya fennakadt a fizika- és biológiaszakos lobbin?

    – Hogyha a Magyar Tudományos Akadémia elnöke történetesen nagyhírű fizikus és egyúttal volt oktatási miniszter, és azt mondja, hogy a Nemzeti Alaptanterv fizikáról szóló része nem jó, akkor erre azért nehéz azt mondani, hogy de. És 2012-ben röhejes módon kétféle természettudományos NAT lett.

    – Nem kellene, de a politika logikája csak beljebb hatol, és mindenhol megjelenik: média, sport, kultúra – sorolhatnánk.

    – Tulajdonképpen ez szánalmas félelem a politika részéről. Tanultuk történelemből, hogy nyilván a hatalmukat legjobban féltők mennek le ilyen szintekig.

    hogyhogy vannak még főiskolák Magyarországon?

    – Irgalomból mindig egyetemeznek minket, pedig tényleg főiskola vagyunk, ragaszkodom is ehhez. A németül Hochschule, angolul college olyan típusú felsőoktatási intézmény, amely nem generálisan értelmiségieket akar képezni, hanem egy szakmára vagy szakmacsoportra készít föl, méghozzá magas színvonalon. Néha azt érzem: bárcsak lennének ma is Kandó Műszaki Főiskolák, meg Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola, meg Benedek Elek Tanítóképző Főiskola… De nincsen.

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

  • Kötelező oktatás - miért? (2022. 12. 21.)

    Kötelező oktatás - miért? (2022. 12. 21.)

    (a cikk folyamatosan készül)

    Pár hónapja újra beszélnek és írnak az oktatásról, reformról, változásról. Igazából nem túl sokat. A társadalom belefásult mindenbe. (Aki tiltakozna, gondolkodna, az már jórészt külföldre menekült, vagy alkoholista lett.) Az nyilvánvaló, hogy tüntetni értelmetlen, vagy ha sokan tüntetnek, akkor a mindenkori, mindig nemzetközi segítséggel bíró hatalom (lásd 1849, 1956, 2014) belelövet a tömegbe... A vírusos lezárásokkal és börtönfenyegetéssel ez a kormány is kimutatta, hogy mire számíthatnak az ellenállók. A Fidesz-kormány léptetett be minket a Nátóba, hívta be a CIA-t... Oktatási reformok meg sok évtizede vannak, és egyre rosszabb az oktatás. (Egyedül az Antall-kormány ideján volt a szabadság irányában elmozdulás, alternatív iskolák nyílhattak.) Tehát az oktatási rendszer romlik, ahogy például az általános országos bürokrácia és korrupció csökkentését is sok évtizede újra-meg újra megígéri a hatalom, mégis egyre nő...

    Érdekes és tanulságos, hogy soha nem merül fel a fő kérdés, az ügy alapja, se tanár, se újságíró, se politius, se civil részéről, hogy:

    - kell-e a kötelező oktatás?

    - miért kötelező az oktatás?

    - jó-e a kötelező oktatás?

    Mi az eredete, a célja, az eredménye, a története, mik a nemzetközi összehasonlítások, mik a közismert és megbecsült nagyjaink véleménye erről, hogy álltak ők az oktatással?

    Erről néma csend. Tabu, tiltott téma, fel se merül. (Aki felvetné, azt elhallgatják, elhallgattatják.)

    Csak a mellékes dogokról megy a vita, a félrebeszélés, félrevezetés, időhúzás, energiapazarlás.

    Miért?

    1

    Gondolom, a tanárok többségének részéről azért, mert igazából ők a mindenkori rendszer neveltjei, belenőttek, és az iskolákban is ezt tanulták, ami van, eszükbe se jut megkérdőjelezni.

    2

    Másfelől ezzel részben saját létüket, munkájukat kérdőjeleznék meg, mert feltehetően sokkal kevesebb tanár kéne egy önkéntes de jó oktatási rendszerben.

    3

    Főleg pedig a félelem, az életbenmaradáshoz szükséges pénz, az ehhez szükséges állás, az ehhez szükséges kollektív előjog elvesztésétől. A kötelező oktatáshoz való megkérdőjelezhetetlen ragaszkodás oka a félelem, a pénz. És ez Magyarországon az emberek, munkahelyek, állások, szakmák többségére igaz. Papír, tagság, iskolai végzettség kell mindenhez, ez "védi" ezen kasztok tagjait a többi embertől, hogy el ne vegyék a munkáját. Legyen tanár, behajtó, építész, bármi.

    4

    A hatalom (tudatos, a kérdést átlátó része) meg nyilván nem veti fel ezt a témát önmaga ellen.

     

    Nyilván azért sokan (10%-ra becsülöm optimistán) egyetértenek a fent leírtakkal (és ha nyilvános beszéd folyna erről, a többség is belátná), de a kételkedők hangját elnyeli a többség félelme, megszokása. A tanárokból talán többen értenek egyet. A szülők főleg túlélésre játszanak: a saját munkahelyükön is, és hogy a gyerek teljesítse az iskolát, a "munkaalapú társadalom" pénzzel elismert diplomás tagjává váljon. Még ha ezzel fel is áldozza, tönkreteszi:

    1

    a gyerek gyerekkorát, boldogságát

    2

    a saját (szülő) kacsolatát a gyerekével

    3

    lényegében a család értelmét.

    Eleve elég értelmetlen a család (a mai "keresztény" kormányzat alatt is), ha diktatúrától függően (USA, nyugat, nők munkahelyre kényszerítése) pár hét vagy pár év után a gyereket az állam erőszakkal elveszi a családtól, a kisközösségtől, és az állam által kiképzett tanárok (spártai kiképző katonák) keze közé juttatja, legalábbis a család nappali óráira, amikor együtt lehetnének. De már a várandósságba beleerőszakoskodik az állam, ijesztget (veszélyekkel) fenyeget (aki nem akar ultrahangot, testi motozást.) A természetes szülést lényegileg meg van tiltva, még azt sem akadályozhatja meg a pár, hogy az orvos elfecsegje a gyerek nemét akaratuk ellenére. Korszaktól függően követketik az újszülött anyjától való elválasztása, cukorral itatása, életveszélyes oltások kötelező beadása. Utána pár évig csak a munkahelyi félelem és pénzhiány és magányosra alakított társadalmi rend az anyák, családok baja, aztán nemsokára jön a kötelező óvoda, elszakadnak a testvérek, idegen-rossz szokásokat vesz fel a gyerek és reggelenként retteg.

    Kötelező oktatás...

    A legnyilvánvalóbb érv ellene: ha nem kényszerítenének iskolába oda nem vágyó gyerekeket, mennyivel boldogabbak lennének az oda járók és ott tanítók. Egy alkalmatlan gyerek tönkreheteti egy egész osztály és tanári kar munkáját, tanulását, életét.

    Úgy vélem (sokakkal együtt), a Mária Terézia óta erősödő kötelező oktatás tényleges, titkolt de elsődleges célja a hatalomnak engedelmes alattvalók kinevelése. Csak ebbe már ugyanúgy beleszokott, beletörődött, belenőtt a társadalom száz éve, mint a "védő" oltásokba, a korrupcióba, a politikusok, újságok hazugságaiba...

     

    A témához (oktatáshoz) kapcsolódó idézetek (folyamatosan bővítva): (láss könyvajánlót itt is: éé.hu)

    Fekete István: Tíz szál gyertya / 1.

    "a gyerekek iskolába mentek, éppen olyan tétován és leplezetlen unalommal, mint a nagyok a hivatalba. Csak a postások siettek üdén és megmagyarázhatatlan szorgalommal, ám őlelőttük közel volt a cél: a kiürült táska, a megoldott feladat, míg a diákok csak év végére készülnek el vele, a kishivatalnokok pedig soha."

    Gr. Széchenyi István: Önismeret
    Atheneum, Budapest, 1875 (scan: University of Toronto, archive.org) (38.o.)

    "… az úgynevezett emberi tudomány ellenben vajmi sokszor csak bitorlott fénytől ragyog és nem csak nem tudomány, de ennek éppen ellenkezője, t.i. egyenesen tudatlanság, felszínség, sőt néha a legszemtelenebb hazugság…"

    Antall József: Kései memoár
    Osskó Judit, 2013, Corvina (106.o.)

    "… semmire sem próbált bennünket kényszeríteni, sem fegyelmzni… nagyon szabadon neveltek… oda mentem, ahova akartam… 4-5 éves koromtól szabadon járhattam… a falvakat… "

    Monty Roberts: Az igazi suttogó (1996)
    Horsebooks 2001 (156.o.) 

    "… a tanár soha nem taníthat meg semmit, viszont arra kell törekednie, hogy olyan körülményeket teremtsen, amelyek közt a diák képessé válik a tanulásra… … az agynak szomjaznia kell a tudást…"

    Bartók breviárium, Zeneműkiadó 1974

    ... a rádiózene az emberek nagy tömegét zenehallgatás szempontjából felületességhez szoktatja… annyira megszokja a torzított hangszíneket, … esetleg nem is fogja sze-retni a természetes zenét…

    nagy hátránya … az embereket a saját ma-guk végezte zenélésről leszoktatja... a gép-zene – gyáripar…

    A baj azonban ott kezdődnék, ha a gépze-ne éppúgy elárasztaná a világot az élőzene rovására, ahogy a gyáripari termékek ezt megtették a kéziipar rovására… Óvja meg a gondviselés ettől a csapástól utódainkat!...

    Kodály Zoltán: A zene mindenkié

    Zeneműkiadó 1975, 48.o. Gyermekkarok 1929

    "… csaknem az egész iskolázott magyar réteg, … mire felnő, nem ismeri saját zenei anyanyelvét, sőt idegennek érzi, éppen mert idegen zenei szemléletben nevelték.” „ … ezekkel ’hajlítjuk el’ a magyar palántát immár jó 70 éve (mióta az iskolában éneket is előírt a tanterv) a maga természetes ősi zenéjétől, ezekkel vetkőztetjük ki magyar mivoltából és tesszük idegenné saját hazájában.

    Az iskola és benne az énektanítás, idegen szellem elkötelezettje volt, és leginkább abban a korban, amely legjobban vissz-hangzott hazafias frázisoktól.” „Móricz Zsigmond … bizonyította, hogy ahol a nép már nem tud jól magyarul, a hírlapok és az iskola nyelve rontotta meg.” „…mire az állam népnevelő jószándéka valóra válik, éppen ellenkező hatást ér el.

    … zenei köznevelésünk 70 esztendős tévelygést jelent” „A nép úgy védekezett, ahogy tudott, passzív rezisztenciával.”

     Joy Adamson: A fürkésző szellem

    Gondolat 1982

    "… hat ilyen iskolát létesített az osztrák állam a háború (I.vh.) után… ha az időjárás engedte, a kertben tartották az órákat… a kérdve kifejtés módszerével oktattak… dramatizáltatták a történelmi eseményeket… színdarabokat adtunk elő, modelleztünk, festettünk…legkülönbözőbb társadalmi osztályokból származó gyerekek…"

    Andrásfalvy Bertalan: A néphagyomány szerepe a kultúra jelenében

    (az alábbi kötetből: Nyolcvan év Isten tenyerén - Megtartó szeretettel Molnár V. Józsefnek, Budapest 2010

    Nem szabad megrövidítenünk az édesanya kapcsolatát a csecsemőjével...

    Az iskolai vérengzések kiváltó oka a versengés...

    A természeti népek nem ismerik a versengést... az európai parasztok legalább a játékban és a teremtésben ezt a versenyzéssel ellenkező, játék-tevékenységet és a közös alkotás sokféle módját.

    Andrásfalvy Bertalan néprajztudós (2021. 03. 16.) (interjúból, Feleleten) „Embertelenül bántunk a parasztokkal”

    Többször írtam kérvényeket és csatlakoztam ilyen célú kezdeményezésekhez, hogy állítsák vissza a művészeti oktatást az iskolákban.
    Küzdöttem érte miniszterségem idején is, de nem sok eredménnyel. Az egyik fontos lépés volna visszaállítani a kisiskolákat.
    A másik a már érintett téma, hogy vissza kellene állítani a művészeti oktatást, az énektanítást, a táncot, a néphagyományok és a népköltészet ismeretét. Ebben a szellemben kellene kinevelni a tanárokat is. A Kodály-módszer alkalmazása például nemcsak az énektudás színvonalát javította, hanem egészen más embert szült: ezt vissza kellene hozni. Manapság nagyobb hangsúlyt kap a sportra való nevelés, amely leginkább a versenyszellemet táplálja, nem az együttműködési készséget fejleszti, mint a művészeti nevelésben az együtt alkotás öröme. A kulturális tudás a versenyszellem áldozatává válik. Az iskolának nem az a célja, hogy tudósokat vagy versenyzőket, hanem, hogy embereket neveljen. Ilyen értelemben az osztatlan rendszerű oktatás alsóbb osztályokban hatékonyabb, mint a szakosított pedagógia, és ezt az angolok a mai napig tudják, hiszen az ő nevelési kultúrájuk a karakterfejlődésre épít.

    Móra Ferenc: A magyar paraszt

    Magvető - Gondolkodó magyarok sorozat

    ... elég, ha írni-olvasni megtanítja az iskola... én erre ezt felelem: minek akkor az egész nagy és költséges népnevelési apparátus, ha eredménynek ennyi elég? MInek a hatosztályos iskola, hiszen írni, olvasni, számolni sokkal rövidebb idő alatt is meg lehet tanítani a gyereket.

    A mi iskolarendszerünk német mintára készült. Nem megfelelők a könyveink, sok hiábavaló terhet ró a tanítóra és tanulóra  a tanterv.

    Mi lenne, ha a tanyai gyerekek ősszel és tavasszal, reggel hattól kilencig iskoláznók, aztán hazaengednők családja segítségére?

     Sebeők János: Iskolaszék

    Magyar Nemzet Magazin újságcikk 2008.10.4.

    (magyarnemzet.hu/archivum-magyarnemzet - 2022-ben még él a hivatkozás)

    Szerintem a gyerek a felvilágosodás ajándéka... Addig... az embereknek volt gyermekkoruk... A gyerekek tüstént a valódi élettel kezdték...

    A gyerekek sose kaphatnak "igazit" (cipő, ruha, könyv, nekik más jellegú jár), mert hisz gyerekek.

    A gyermekek kiszakítása a nagycsaládból, beiskolázásuk, azaz korosztályos alapon történő kényszerű nevelőtáborba küldésük mind a felvilágosodás hozadéka...

    A 20. század közepére a gyermek, a fiatal tökéletes bentlakójává vált az általunk számára teremtett világnak. Ebből csak a felnőttkor jelentett szabadulást.

    ('Felelet: és ez az egyre hosszabb oktatással a végtelenbe tolódott mára, azaz reménytelen lett.)

     Zsolnai módszer - Jelet hagyni

    Balavány György
    2010.05.17. 22:00
    Magyar Nemzet 2010 5 8

    Egész karrieremet az ásotthalom-kőröséri öreg tanyasi iskolának köszönhetem. Tudja, az volt az én igazi egyetemem. Összevont osztályokban, együtt tanultak a gyerekek elsőtől negyedikig. A tanítók mindegyiket ismerték, gondjával, bajával, tehetségével, családi hátterével együtt.
    – Később jött a szakrendszerű oktatás.
    – Igen, és ez a szisztéma, amelyben szaktanárok oktatnak a felső tagozattól, nagyon sok bajt okozott. Egész életemben e rendszer ellen hadakoztam.
    A módszeremet alkalmazó iskolák rendszere 2002-ben még behálózta az országot, azonban a helytelenül integrációnak nevezett iskola-összevonások, amelyeket a most megbukott kormány hajtott végre, iszonyú pusztítást okoztak. Az elmúlt években a Zsolnai-pedagógiát alkalmazó száznégy intézményből csupán huszonnégy maradt.
    nem illik a jelenlegi oktatási szemléletbe. Körülbelül százötvenezer pedagógus dolgozik Magyarországon, és legtöbbjük gondolkodásának meg kellene változni ahhoz, hogy széles körben elfogadottá váljon a módszerem. Azonkívül számos tárgyat tanítunk, melyek szinte ismeretlenek másutt: társadalomismeretet, közgazdaságtant, erkölcsismeretet, tudománytörténetet, önismeretet, pszichológiát, virágkötészetet, rejtvényfejtést, amit csak el tud képzelni. Vagyis a kultúra teljességét igyekszünk áttekinteni.
    Az első előfeltevésem az, amit Nyíri Tamás neves antropológus-filozófus pap így fogalmazott meg: a gyermek ember. A gyerek alkalmas arra, hogy a kultúra és tudomány teljességét felfogja. A kétéves, óvodás kisgyerek is rendelkezik azokkal a lehetőségekkel, képességekkel, motivációkkal és szükségletekkel, amelyekkel a felnőtt, ám mindez először a játékon keresztül érvényesül.
    Az alkotás, amely a pedagógiám kulcsfogalma. A gyermek ember, s az ember alapvető vonása a kreativitás. Sok mai iskola éppen ezt fojtja el, hiszen a kreatív tevékenységgel szemben a repetitív, ismétlő tevékenység uralkodik. A tanárság ráadásul hatalomgyakorló szakma, vagyis a gyerek el sem menekülhet. Egy szociológus barátom mondta régebben, hogy akkor lesz aktuális a módszerem, amikor megkezdődnek a tanárverések: a gyerek nem bírja elviselni az iskolát, és nekimegy a tanárának, főleg serdülőkorban.
    Vannak a szakmában tehetséges pedagógusok, de az ilyenek általában elhagyják a pályát
    Tudja, a jó tanár maga is alkotó ember. Persze léteznek üdítő kivételek, de a tanárság ma nem alkotó értelmiségi réteg
    És aki nem képes alkotni, mert olyan iskolarendszerben szocializálódott, amely elfojtotta benne is a kreativitást, az a tanítványában sem látja meg a tehetséget.

    (Felelet: érdekes a cikknek a versenyzésről szóló, itt értékesnek bemutató része) 

     Petíció: Tiltakozás az egész napos iskola ellen, 2011 ősz

    ... aggodalommal hallottuk... a három éves kortól kötelező óvoda tervezett bevezetéséről szóló híreket...

    A gyermek nem akkor kerül "közösségbe", mikor beiatják az óvodába vagy iskolába, hanem a család közösségébe születik.

    ('Felelet': Ebből látszik, hogy a Fidesz-kormány (is) a családot igazából semmibe veszi vagy fel akarja számolni, bár az ellenkezőjét szajkózza.)

    teljes szöveg: (itt - peticiok.com, sajnos máig csak 4613 aláírás)

    Tisztelt Államtitkár Asszony!

    Levelünkkel azok nevében fordulunk Önhöz, akik aggodalommal hallottuk a kötelező egész napos iskola és a három éves kortól kötelező óvoda tervezett bevezetéséről szóló híreket.

    Mi úgy gondoljuk, hogy gyermekeinknek nem használ, ha a szükségesnél több időt kell otthonuktól, családjuktól távol tölteniük. Úgy gondoljuk, hogy a szülő tudja legjobban, mikor érett meg gyermeke az óvodába járásra, van-e szüksége napközire. A gyermek ugyanis nem akkor kerül "közösségbe", mikor beíratják az óvodába vagy iskolába, hanem a család közösségébe születik. Azon gyermekek számára, akikkel szüleik szeretettel foglalkoznak otthon, az elképzelhető legjobb óvoda vagy napközi is elégtelen pótlék. A család érzelmi biztonsága olyan nélkülözhetetlen kincs a gyermek számára, amit az óvoda vagy iskola szakmai értékei sohasem fognak tudni pótolni. A nem megfelelő családi háttérből érkező gyermekek hiányérzetét és fájdalmát is csak az elhivatott pedagógusok személyes törődése és szeretete lehet képes valamelyest enyhíteni, és nem az otthon töltött idejük korlátozása.

    A gyermeknek természetes joga, hogy családja közösségében növekedjen. Ezt a jogot nem emberi hatalom adta, és meggyőződésünk, hogy emberi hatalom nem is korlátozhatja. Mindannyian örülünk, ha az oktatási intézmények nemcsak tudást, de emberséget is nyújtanak a gyermekeknek, ez azonban csak emberséges iskolarendszerben valósulhat meg. Ezért kérjük, ne kötelezzék a szülőket, hogy gyermekük nevelését átengedjék az oktatási intézményeknek! Ne tegyék kötelezővé a délutáni iskolát, és ne hozzák előbbre az óvodakötelezettség kezdetét! Felelős szülőként azt várjuk az új oktatási törvénytől, hogy gyermekeinknek új lehetőségeket hozzon! Minden gyermek, szülei anyagi körülményeitől függetlenül művelődhessen, sportolhasson, tehetségét fejleszthesse, vagy éppen lemaradását csökkenthesse iskolai segítséggel! Ezzel együtt azt is elvárjuk, egyetlen gyermeket se fosszanak meg attól, amit családjától kaphat!

    Tisztelettel:

    A petíció aláírói

    'Családjukért felelősséget érző szülők'

     Ungváry Zsolt: Falanszter-kor

    2011. szeptember 28 - kuruc.info

    Nézzük meg, hogy nézett ki régen az élet. Az emberek döntő többsége családba született
    Alapvetően mindenki otthon volt: a paraszt földje a falu határában, vagy a kert végében volt, de ha nem akadt odakint dolga, a ház körül tevékenykedett
    Az emberek nem mentek el hazulról, idejüket nem idegen nőkkel-férfiakkal töltötték, nem veszekedtek-idegeskedtek reggelenként, hogy rohanni kell az utálatos munkahelyre, s nem csak öt percre látták a családtagjaikat az esti lefekvés előtt. A modern kor, a nők munkába állása, a feleslegesen városba kényszerítettség szétverte ezt a miliőt, és elhozta az összeomlást. A népszaporulat visszaesett, a családok széthullottak, válások tömege – alkoholizmus, depresszió, kábítószer, öngyilkosság. Céltalanság, kilátástalanság és az életprogram hiánya. Teljesen tévúton járunk, amikor ennek lebontását tovább erőltetjük. Ennek egyik vadhajtásaként kitalálták az egész napos iskolát. A család helyett nevelje a gyermeket az állam, szerető szülők helyett kizsigerelt, fáradt, ideges, nem ritkán kontraszelektált pedagógusok. A zsarnoki rendszereknek mindig is az volt a legfőbb célja, hogy szétverje a természetes emberi közösségeket, és megoldja a minél hatékonyabb ellenőrzést és uniformizálást. Az Orwell által elképzelt világ – amelyből volt részünk a Rákosi-korszakban is – most újra testet ölthet Hoffmann Rózsa védjegye alatt. Minél kevesebbet legyen otthon a gyerek, a szülők is minél többet legyenek távol az otthonuktól, mindenki ellenőrzött helyen töltse az ideje nagy részét. Sokan azt mondják, a cigánykérdés megoldására jó módszer az egész napos iskola, hiszen jobb környezetben lehet, mint otthon. Talán igen. De miért teszi mintává, normává még egy magát nemzetinek nevező kormány is az abnormitást? Mennyire rossz lehet az a család, aminél még az iskola is jobb? Másrészt az egész napos lekötöttséggel azok a konszolidált hátterű gyerekek, akiknek eddig csak fél napot kellett eltölteniük alkalmazkodni képtelen, neveletlen, agresszív kortársaikkal, most egész nap velük lehetnek, s még a család sem tudja a maradék, velük töltött fél órában ezt helyrehozni.

    A tömeges, nagy létszámú csoportokban, napi öt-hat órában folyó iskolai tanítás egyáltalán nem hatékony, sőt már-már értékelhetetlen. (Most meglenne egyébként a lehetőség, hogy a szomorú demográfiai helyzettel járó csökkenő korcsoportokat kihasználva – megoldva a pedagógus munkanélküliséget is – kis csoportokra bontsuk a tanulókat, de ilyen tervekről nem hallottam.) Az is embertelen, hogy 6-8, de akár 12-14 éves gyerekeket beültessünk padokba, ahol órákig, csöndben és moccanatlanul kell figyelniük, hol kémiára, hol irodalomra, hol írásra, hol környezetismeretre. Melyik felnőtt bírná ezt elviselni?

    És ez nem a diák, de még csak nem is a tanár hibája. A rendszer ilyen. Ennél az is hatékonyabb volna, ha minden nap csak tíz percet foglalkoznának egy diákkal, de azt intenzíven, rá figyelve. Nem az iskolában eltöltött időt, hanem annak hatékonyságát kellene növelni. Mire jó gyereket szülni, ha egész napját egy nemszeretem intézményben tölti, a szülője egy nemszeretem munkahelyen rohad, és este találkoznak meg reggel, amikor mindenki veszekszik, mert rohanni kell a nemszeretem intézményekbe, ahelyett, hogy együtt lennénk azokkal, akiket szeretünk? Csodálkozunk a válásokon, amikor az emberek idegen férfiakkal és nőkkel töltik a napjaikat, azokkal mennek ebédelni, azokkal beszélik meg a problémáikat, azokkal vannak közös ügyeik a férjük és a feleségük helyett? Micsoda világ ez? És miért erősít rá erre egy állítólagos családbarát, nemzetmentő kormány?

    Amit leírtam, lehet vitatni. De vagy lesznek ép, sok gyermekes, boldog magyar családok, vagy kipusztulunk.

    Timur Vermes: Nézd ki van itt

    Libri 2013

    … itt és most nincs más, csak halandzsarádió és szakácstévé. Miféle igazságot kell itt eltitkolni?... folyvást és a képernyő legképtelenebb pontjain bukkant fel újabb és újabb döreség… ugyan ki az , aki ilyesmit önszántából, rendszeresen néz?... (70.o.)

     

     

     

    korábbi cikkek a témában a Feleleten:

    Védjük a gyerekeket? (2021. 07. 07.) (2021. 08. 29.)

    Iskolakezdési szigorítás (2021. 03. 13.)

    Higgy Istenben és bízz önmagadban! - Géczy Gábor, Magfalva 2020. (2020. 11. 30.)

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

  • Lányi András interjú - Magyar Hang (2020.03.06.)

    kapcsolódó cikk: Magyar Hang - "Hatalmas sikereket értünk el, félig már elpusztítottuk a bolygót" Lányi Andrással készít interjút Ficsur Benedek (2020. 03. 06.)

    Kedvcsináló:

    A konzervatív lázadók szabadságharcot hirdetnek a totális ellenőrzés, a technológiai gazdasági rendszerek zsarnoksága ellen.

    Európában... okostelefont nyomunk a gyermekek kezébe, így is sikerül belőlük engedelmes fogyasztót, önálló gondolkodásra képtelen alattvalót nevelni.

    Visszaköveteli magának az értelmes munkát, az ép és szép környezetet, a tartalmas és biztonságot nyújtó emberi kapcsolatokat.

    Magyarországon az agrár-környezetvédelem és a víz-visszatartó gazdálkodás volna...

    A gépkocsi- és teherforgalom csillapítása... a német autóipar gyarmatán eretnek gondolatnak számít.

    Magyarországon sem találunk az államtól független középosztályt, hiszen azt a bolsevizmus módszeresen megsemmisítette. A késő kádári korban felnövekvő új középosztály pedig szervilizmusra és ügyeskedésre szocializálódott.... Továbbra is az állam ellenőrzi a civil társadalmat.

    A változásra vágyó, önálló kezdeményezésre képes fiatalok döbbenetesen nagy számban hagyják el az országot.

    A fiatalok észrevegyék... egy minden ízében ellenőrzőtt és manipulált kommunikációs gépezet termináljai csupán.

    A népvándorlással menekülők... elüldözésük otthonaikból, majd utaztatásuk és kifosztásuk jövedelmező üzletág. Ha ezt a terrorszervezetektől a feketegazdaságon át a hatalmi elitekig húzódó gazdasági láncolatot szét lehetne robbantani, sok probléma megoldódna.

     

     "Vitatható ökopolitika" vitaestek:

     https://tatk.elte.hu/content/vitathato-okopolitika.e.2061

     

     

  • Mihály Ildikó: Az otthon tanulás (2024. 02. 05.)

    Mihály Ildikó: Az otthon tanulás (2024. 02. 05.) (2)

    https://folyoiratok.oh.gov.hu/uj-pedagogiai-szemle/az-otthon-tanulas-gyakorlata-a-mult-a-jelen-es-a-jovo

    Mihály Ildikó: Az otthon tanulás gyakorlata; a múlt, a jelen – és a jövő?

    A 20. század utolsó évtizedeiben egyre több gyereket tanítottak otthon, s ez a tendencia az elmúlt néhány évben tovább erősödött. A tanulmány egyrészt körképet ad arról, hogy a világ különböző térségeiben milyen a home-schooling jogi szabályozása, másrészt részletesen elemzi, hogy milyen okok, szülői motivációk következtében terjedt el ismét ez a történelem korábbi szakaszaiban természetesnek mondható jelenség. Az elemzés szerint az okok között nagy súllyal esik latba az iskola agresszióval, erőszakkal teli légköre és a tömegoktatás alacsony hatékonysága.

    A művészet, a tudomány és a politika szereplőinek példái nyomán régóta mindenki előtt ismert a házitanítók és -nevelők személye és szerepe a gyermekek nevelésében. Olyan iskolázott fiatal férfiakról és nőkről van szó, akik rövidebb-hosszabb időn keresztül egy-egy gazdag család gyermekeinek oktatására és nevelésére vállalkoztak. Házitanító volt például Vörösmarty Mihály – a Perczel családnál –, nevelőnőként kezdték pályájukat a Brontë-nővérek, Charlotte, Emily és Anne, a később híres íróként ismertté vált angol papleányok. Otthon tanították például – egészen egyetemi tanulmányainak megkezdéséig – Alfred Nobelt, a közgazdász John Stuart Millt, s hasonlóképpen sok más ismert személyiség között a szociálantropológus Margaret Meadet, a Nobel-díjas Bertrand Russelt, a népszerű amerikai színműírót, Noel Cowardot, a „krimi királynőjének” tartott Agatha Christie-t és a világhírű hegedűművészt, Yehudi Menuhint is. Otthon tanították Hugonnai Vilmát, az első magyar orvosnőt is, és gyenge egészségi állapota miatt Weöres Sándor is magántanulóként tette le iskolai vizsgáit. Az irodalmi művek is megőrizték a házitanítók figuráit; sok más között Julien Sorel, Stendhal „Vörös és fekete” című regényének főhőse is ebben a minőségben került a tragikus végkifejlet első lépésének színterét jelentő de Renal-házba.

    Az otthoni tanulást azonban a 20. századdal kezdődően – még a gazdag arisztokrata és polgárcsaládok gyermekei esetében is – egyre inkább felváltotta a külső iskolába járatás, vagy elitkollégiumokba való beíratás gyakorlata; noha még sokáig ott maradtak a családoknál és részt vettek a nevelésben a gyerekeket különféle idegen nyelvekre tanító, külföldről hívott – fiatal vagy kevésbé fiatal – kisasszonyok. A 20. század második felétől aztán az otthoni tanulás – még az ilyen formában biztosított nyelvtanítás is – szinte teljesen eltűnt a pedagógiai gyakorlatból; a családok anyagi lehetőségei, illetve a megváltozott életmód és családszerkezet ugyanis egyre kevésbé tették lehetővé ezt a megoldást. A nevelési-oktatási intézmények viszont egyre több és nagyobb feladatokat vállaltak magukra, s az oktatás világméretű expanziója láttán akár az is hihető lett volna, hogy az oktatás végérvényesen kikerült a családi otthonok falai közül. Legfeljebb néhány olyan példa emlékeztetett a régmúlt idők otthontanulási gyakorlatára, amelyek azt mutatták: egynémely kivételes tehetségű gyerekeknek szüleik otthon tanították meg a tananyagot, hogy így – magántanulóként – több idejük maradjon sajátos képességeik kibontakoztatására.[1]

    A várakozások ellenére azonban a 20. század utolsó évtizedei során a szakmai és a közfigyelem ismét a gyerekek otthoni tanulásának kérdésére irányult. Elsősorban a házi feladatok elkészítésének kötelezettségei kapcsán került egyre gyakrabban szóba a szülők, a családok iskolai tanulmányok alatt sem szűnő felelőssége[2] a gyermekek tanulásával kapcsolatban; s miközben nemzetközi vizsgálatok sokasága foglalkozott a témával, több olyan vélemény is fórumot kapott, amely a házi feladatot is tulajdonképpen az iskolai curriculum részévé tette, illetve amely az iskoláktól ún. saját „házifeladat-politika” kidolgozását is elvárta. Érkeztek híradások ugyanakkor olyan megfigyelésekről is, amelyek arra utaltak, hogy sok családban már nem csupán elkészítik az iskolában kapott házi feladataikat a gyerekek, hanem az otthoni felkészülés folyamatába mind többször bekapcsolódnak – a szülők kérésére, a család finanszírozásával – szakképzett pedagógusok is; nemegyszer magukra vállalva a gyerek tantárgyi korrepetálásán kívül az iskola „egyéb” (nyelvoktatás, készségtárgyak stb.) mulasztásainak pótlását is. Sőt néhol már szinte intézményesült is az oktatási „árnyékgazdaság”[3] gyakorlata.

    Eközben az iskola tájáról sem csak jó hírek érkeztek és érkeznek. Sok problémát okoz ugyanis a gyerekek körében az erőszak[4], a gyermekközösségeken belül mind nagyobb szerephez jutnak a lelki terror különféle megnyilvánulási formái[5], és egyre több gondot okoznak a szülőknek, a gyerekeknek és a pedagógusoknak az iskola struktúrája, működése, valamint a tanulmányi nehézségek és kapcsolati kudarcok következtében kialakuló különféle szomatikus és pszichés betegségek.[6] Így szinte azon sem lehet csodálkozni, hogy az intézményes neveléssel-oktatással kapcsolatos társadalmi és szakmai pesszimizmus már-már világméreteket kezd ölteni.[7]

    Ráadásul külön témává nőtte ki magát az iskola biztonságának megannyi lehetséges problémája is.[8] Egyre több szakember kezdett ugyanis azzal foglalkozni, mit kell tennie, mit és hogyan tehet az iskola természeti katasztrófák – földrengés, árvíz stb. –, valamint emberi károkozás – vandalizmus, gyújtogatás és az egész iskolai közösséget veszélyeztető erőszakos bűncselekmények – esetén. Mert – így a szakemberek – ilyen esetekben az iskola felelőssége megvédeni a gyerekeket. Felkészült-e rá? Sorjáztak a megválaszolandó kérdések, amelyek mögött jól láthatóan megoldandó feladatok rejlenek. Miként lehet csökkenteni a gyerekek iskolai tartózkodásának biztonsági kockázatát? Hogyan lehet felszerelni megfelelő módon az iskolaépületeket egy-egy hirtelen beálló krízishelyzet kezelésére? Mi szükséges az iskolaépület, a tanterem, az iskola környezetének biztonságosabbá tételéhez, milyen beléptető rendszer, milyen megvilágítás stb.? Olyannyira, hogy immár több mint 30 esztendeje a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD külön programot indított a korszerű, minden igényt kielégítő iskolaépületek kialakítására.[9] A PEB-programként (Programme on Educational Building) ismertté vált kezdeményezés célkitűzései között már a fent említett biztonsági igények kielégítésének megvalósíthatósága is szerepelt. S hogy a szülők ráéreztek ezekre a gondokra, jelzik azok az intézkedések, amelyek többségét a szülők kényszerítették ki: egy amerikai szülőszervezet, a Schoolsafety például biztonságos átkelőhelyek kijelölését érte el az iskolák környékén, egy Schoolalert nevű civil szerveződés pedig kidolgozta és az iskola tantestületével is elfogadtatta a legkülönbözőbb vészhelyzetek esetén szükséges szülői tájékoztatás lebonyolítását.

    Az oktatás expanziójának ellenreakciójaként tehát mind gyakrabban találkozni lehet olyan folyamatokkal is, amelyek akár az intézmények szerepének bizonyos mértékű megkérdőjelezéseként is értékelhetők: ezek egyike a gyerekek otthoni tanításának az utóbbi időben ismét tapasztalható terjedése.

    Az otthoni tanulás (home-schooling) mai gyakorlata

    Nem sorolhatók ide azok az esetek, amelyek során egy-egy magasan kvalifikált szülő, legtöbbször valamilyen tudományos tétel igazolása érdekében úgy dönt, hogy maga foglalkozik saját gyermeke tanításával. Ezt tette – egyebek között – az amerikai dr. Glenn Doman, aki azt akarta bizonyítani, hogy már az egészen kicsi gyerekek is képesek megtanulni olvasni, és ezt az állítást saját, kétéves gyermekének példájával igazolta is; vagy az a svéd nyelvészprofesszor, Ragnhild Söderbergh, aki ugyanerre vállalkozott 28 hónapos kislányának eredményes és szakmailag is dokumentált olvasástanításával.[10] Az 1990-es évek óta azonban – elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban, de másutt is – egyre több „átlagos család” is úgy dönt: nem engedi a gyermekét nyilvános iskolába járni, hanem otthon, saját maga fogja tanítani.

    Ezt a döntést a szülők természetesen csak olyan országokban hozhatják meg, ahol a törvények egyáltalán lehetővé teszik a tanköteles gyerekek otthoni tanítását. Ami az ENSZ emberi jogokról szóló deklarációját, valamint az emberi jogok európai konvencióját illeti, mindkettő hivatkozik ugyan az oktatáshoz való jogra, de azt egyik sem részletezi, hogy ezt a jogot milyen formában kell érvényesíteni. Az Amerikai Egyesült Államokban engedélyezik a gyermekek otthoni tanítását; a világ és Európa többi országának jelenlegi törvénykezési gyakorlata azonban igencsak eltérő módokon viszonyul ehhez a kérdéshez.[11]

    • Ausztrália, Belgium, Dánia, Finnország, Franciaország, Írország, Olaszország, Kanada, Luxemburg, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc, Új-Zéland és az Egyesült Királyság jogszabályai ezt már egyértelműen lehetővé teszik.
    • Ausztria korábban nem engedélyezte, de újabb szabályozással már lehetővé teszi.
    • Csak egyéni esetekben engedélyezi, egyébként jogszabályilag tiltja ezt a gyakorlatot Spanyolország, Hollandia, Görögország és Németország. (Ez utóbbi kapcsán érdemes emlékeztetni arra, hogy még 1920-ban, a weimari alkotmányban engedélyezték az otthoni tanítást, csak az 1980-as években szigorították meg az ilyen szülői kérések elbírálásának gyakorlatát.)

    E meghatározó jelentőségű különbségek ellenére a nemzetközi szervezetek[12] mind többet foglalkoznak az otthoni tanítás terjedésével; olyannyira, hogy például Amerikában már külön kutatóintézetet[13] is létrehoztak ezzel a céllal, és komoly tapasztalatokat is szereztek az otthoni tanítás szakmai következményeinek értékelésében. Sőt, olyan kutatásokról[14] is tudunk, amelyek több ország otthontanítási gyakorlatát áttekintve már általánosítható érvényű megállapítások megfogalmazását is lehetővé tették. Szinte mindenütt úgy látják, hogy az otthoni tanításnak rengeteg módja van attól függően, ki, hol és miért döntött e lehetőség igénybevétele mellett.

    E sokféleség ellenére is meg lehet azonban fogalmazni az otthoni tanítás néhány fontos jellemzőjét. Otthoni tanításról tehát akkor beszélünk – fogalmazza meg egy enciklopédia[15] –, amikor a szülők maguk tanítják gyermeküket otthonukban ahelyett, hogy hagyományos állami vagy magániskolába íratnák őket. Ezzel a fogalommal egyenértékűként használják még a szakirodalomban a home-based education kifejezést is[16], amelyet egyik-másik szakíró az „oktatás másképpen” (Education Otherwise[17]) gyűjtőfogalma alá rendel. Egyéb megfogalmazások szívesen alkalmazzák még az otthoni tanításra – ugyancsak gyűjtőfogalomként – azalternatív oktatás egyik formája, esetleg az atipikus oktatás megjelölést is.[18]

    Az otthoni tanítás melletti döntés indokai

    Gyakran azért döntenek e lehetőség igénybevétele mellett a szülők, mert az iskola nagyon nagy távolságravan az otthontól, s félnek attól, hogy a sok utaz(tat)ás megterhelő lenne a gyerek vagy túlságosan költség- és időigényes a család számára. Kanada, Új-Zéland és Norvégia vidéki környezetben élő családjai ezért gyakran tanítják otthon a gyerekeket, különösen akkor, ha az anya legalább érettségizett. (Norvégiában meg éppen azért nőtt meg számottevően az utóbbi időben az otthoni tanítást vállaló családok száma, mert – a gyermeklétszám csökkenésére hivatkozva – sok kistelepülési iskolát bezártak, és a gyerekeket távolabbi városok iskolájába irányították; ezt azonban a szülők nem vállalták.)

    Az iskolalátogatás egyéb terhei is riasztanak sok, elsősorban kisgyermekes szülőt. Amikor például Norvégiában a kötelező beiskolázás kezdetét a korábban megszokott 7 éves korról 6 éves korra tették, sok család ellenezte ezt, és a gyerekek iskolába járatásának elutasítása mellett döntött. Gyakran féltik a szülők a gyereket az iskolától, mert különféle veszélyeket látnak a formális iskolai környezetben. Sokszorosára növeli ezt az aggodalmat az utóbbi időben az iskolákban tapasztalható megannyi erőszakos cselekmény, a különféle, egészséget károsító iskolai ártalmak, még inkább a lelki terror – a bullying – jelenség megállíthatatlannak tűnő terjedése. Legalább ugyanekkora szerepe van az otthoni tanítás vállalásában a gyermeki közösséget súlyosan veszélyeztető kábítószer-fogyasztás fenyegetéseinek is. (Az Amerikai Egyesült Államokban 1993-ban végzett felmérés[19] szerint ugyanis a szülők elsősorban azt várták el az iskolától, hogy gyermeküknek biztonságot adjon; már akkor, több mint egy évtizede, kifejezetten az erőszakos cselekmények és a kábítószerek hiányát értve a biztonság alatt.) Nemegyszer a gyerekcsavargásának, az iskolai foglalkozásokról való lógásának megelőzése, illetve megakadályozása érdekében vállalják magukra a szülők az otthoni oktatást. Bizonyos fogyatékosságok esetén – amikor például problémát jelent a gyerek közlekedésének és iskolán belüli mozgásának megoldása – is gyakran ezt a megoldást választják a szülők, mint ahogy kézenfekvőnek tűnik – akár átmenetileg, akár véglegesen – a tartósan beteg, kortársai közé nem engedhető gyerek tanulmányi kötelezettségeinek teljesítése érdekében is.

    Igen gyakran vallási okok miatt maradnak távol a gyerekek az iskolai közösségektől; sok nagyon vallásos szülő úgy ítéli meg, hogy az iskolai közösség veszélyeztetné gyermekeinek a saját – nemegyszer az általános kultúrától valamiben eltérő – vallási normák szerinti nevelését, illetve a vallási előírások betartását, ezért inkább maga foglalkozik velük.

    Az egyik hivatkozott közlemény szerzője[20] összefoglalóan két kategória szerint különítette el az otthoni tanítás híveit: az egyik szülői kategóriában elsősorban az ideológiai, a másikban pedig a pedagógiaiszempontok érvényesülését emelte ki. Az ideológiai kategóriába sorolta a nagyon vallásos, illetve az ún.New Age-szemléletű szülőket; ez utóbbiak közé azok a szélsőségesen modern gondolkodású szülők számítanak, akik többnyire egy általános pedagógiai pesszimizmus miatt nem tekintik az iskolát sem a – legalábbis általuk fontosnak tartott – tudás átadására, sem a felnőtté válás előkészítésére, sem a gyermek szocializálására alkalmas intézménynek. A pedagógiai szemléletű elutasító családok elsősorban az iskola szociális és kapcsolati lehetőségeivel, az általa kialakított pedagógiai környezettel elégedetlenek, mondván, hogy az ilyesfajta intézményi struktúrák eleve alkalmatlanok a gyereket fenyegető számtalan negatív hatás kivédésre. S az esetek hozzávetőleg egy százalékában a családok az iskolába járás elutasítását gyermekükiskolafóbiájának tudomásulvételével vagy saját korábbi rossz tapasztalataikkal is indokolják.[21] Újabban mind gyakrabban hallani azt az érvelést is, hogy a számítógép-használat terjedése jócskán megnövelte az otthoni tanítás lehetőségeit, és ez sok, korábban habozó szülőt a nemrég még kockázatosnak tartott tanítói szerep vállalására bátorított.[22] Annál is inkább, mert egyre elterjedtebb, hogy a számítógép adta lehetőségeken kívül szinte minden szülőnek igénybe vehető szakmai kapaszkodót kínálnak a nevelési szándékú tévéműsorok, rádióprogramok és az ilyen célú szolgáltatásokat ajánló könyvtárak is.

    De vajon kik azok a szülők, akik manapság önszántukból vállalkoznak erre a nem könnyű feladatra? Milyen emberek, lehet-e valamilyen közös tulajdonsággal jellemezni őket? Ez a kérdés – nyilván – az amerikai kutatókat is foglalkoztatta, mert például a már többször is hivatkozott M. Mayberry[23] megpróbálta tipizálni legalább az átlagos otthon tanító amerikai családokat. Eközben arra a megállapításra jutott, hogy a tipikus otthon tanító család leginkább fehér (adatai szerint elenyésző az otthoni tanításra vállalkozó színes bőrű családok száma), keresztény és többnyire templomjáró is. Nyilvánvalóan a többségnél jobban – többnyire felsőfokon – képzett tagokból áll, vidéki környezetben vagy kisvárosokban lakik, az apa munkában áll, a jövedelme elegendő ahhoz, hogy a család nélkülözni tudja a feleség lehetséges keresetét is; akiknek azonban – a közhiedelemmel ellentétben – csupán egynegyede rendelkezik valamilyen pedagógiai képesítéssel. A többi otthon tanító családanya valamilyen más területen szerzett diplomát. Ez viszont arra figyelmeztet, hogy gyermeke tanítása során – szakmai szempontból – feltételezhetően valamilyen segítségre szorul(hat).

    Szerencsére a szülők többsége ma már nem érzi, nem is érezheti úgy, hogy az állam magára hagyná ezzel a feladattal. Mind több országban szervezett segítséget kapnak a szülők a munkájukhoz. A brit oktatási rendszer kifejezetten a helyi oktatási hatóságokra (LEA) bízza a gyermekek otthoni tanításának ellenőrzésén kívül az erre vállalkozó családok szakmai támogatását is. (Ez leggyakrabban oktatási segédanyagok és tanácsok közvetlen juttatásában mutatkozik meg.) Az Ír Köztársaságban ugyanezt a feladatot a Home Education Network által összefogott támogatócsoport látja el. De – főleg az Amerikai Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában – működik egy olyan, ma már hálózattá terjeszkedett szolgáltatás is[24], amelyet mégCharlotte Mason[25] hozott létre több mint 100 évvel ezelőtt, s amely ma már kifejezetten az otthoni tanítást vállaló szülők módszertani segítését szolgálja. (Ez a szervezet gondozza egyébként az 1890 óta folyamatosan megjelenő, kifejezetten a tanító anyák számára összeállított Parents Review című kiadvány rendszeresen megjelenő számait. Ugyanilyen szándékkal jelentetik meg – immáron két évtizede, ugyancsak Amerikában – a Home Education Magazint is.) Arról nem beszélve, milyen óriási lehetőségeket nyújt nekik a számítógép, főleg az internet! Weboldalak ezrei, a hozzájuk kapcsolódó legkülönfélébb linkekkel együtt vállalkoznak arra, hogy akár on-line segítséget is nyújtsanak a hozzájuk fordulóknak. Eközben pedig már sok helyen – főleg Amerikában – azt is látjuk, hogy az otthon tanító szülők egyfajta érdekképviseletet is létrehoztak; ezt vállalja magára például az Észak-Dakotában működtetett Home-School Legal Defense Association, egy másik amerikai államban a Georgia Home Education[26] Association vagy éppen a wisconsini Parents’ Association.

    De a legtöbb és legkövetkezetesebb szakmai és módszertani segítséget a szülők – bármilyen ok miatt is döntöttek gyermekük otthoni tanítása mellett – attól a John Holttól kapják, aki a nagy vihart kavart Iskolai kudarcok című, hozzánk ugyan csak több évtizedes késéssel eljutott könyvének a megírása után teljesen elfordult az intézményes nevelés pedagógiájától, és további munkásságát – egészen 1985-ben bekövetkezett haláláig – az otthoni tanítás, illetve az informális tanulás módszertani kérdéseinek szentelte.[27] Művei ma is – húsz évvel halála után – változatlanul termékenyítőleg hatnak az otthoni, családi körben végzett oktatás iránt elkötelezettek gondolkodásmódjára, módszertani kultúrájára.

    Ha viszont szóba hoztuk a szülők számára elérhető segítség intézményesen és szakmailag biztosított lehetőségeit, ne feledkezzünk meg arról sem, amit – legalábbis az amerikai szülők panaszai szerint – kívánságaik ellenére nem kapnak meg! Az otthon tanító szülők nem kapnak ingyenes számítógépet (holott az iskolák ott nagyon jól el vannak látva a legkorszerűbb információs-kommunikációs eszközökkel), nem kapnak könyvvásárlási kedvezményeket (holott az iskolák többségében kitűnően felszerelt könyvtárak segítik az oktatómunkát), sem ingyenességet a tömegközlekedési eszközök használatára (miközben a diákok nagy többsége számára az iskolába eljutás ingyenes). Mindezeket azért nehezményezik, mert ők – mint mondják – gyermekük otthoni tanításával az állami intézményrendszert tehermentesítik.

    Beváltja-e a home-schooling a hozzá fűzött reményeket?

    Akármelyik idevágó szakmai közleményt vesszük is kézbe, szerzőik természetesen feltették ezt a kérdést is, és a rá adott válasz kivétel nélkül: igen. Állításukat igyekeztek szakmai érvekkel is igazolni.

    Felhívták[28] például a figyelmet arra, hogy míg az osztálytermi munka során túlnyomórészt egyoldalú a kommunikáció, az egy, esetleg két gyereket tanító szülők esetében ilyen egyoldalúságra csak nagyon ritkán kerül sor; ott szinte folyamatosan mindkét irányból érkezik az információ. Aztán arra is, hogy míg az iskolai osztályok, tanulócsoportok jobbára életkorok alapján szerveződnek, és ezek az egy-egy életkoron belüli tanulóközösségek meglehetősen uniformizálnak, addig a saját gyermekét tanító szülő ezt a csapdát is elkerüli. Mint ahogy elkerüli a nagyobb létszámú közösségeken belüli szegregáció veszélyeit is. Nem beszélve arról – érvelt tovább a szakíró –, hogy az otthoni tanítás eredményességéhez (is) mennyire szükség van a tanuló önfegyelmére, önirányítására és összpontosítására (különösen azért, mert itt a szülő figyelme nem oszlik meg egyszerre több tanuló között); ha pedig ehhez már kisgyermekként, a folyamatos és direkt szülői irányítás hatására hozzászokik, a későbbiek során nagyon jó eredményekre hivatott.

    A vizsgálatok során tapasztalt pedagógiai hatékonyság magyarázatában természetesen egyéb előnyökről is szó esett. Például arról, hogy ez a fajta tanulás valóban személyre szabott, rugalmasan igazodik a tanulóhoz, a gyerekek elkerülik a rossz tapasztalatokat, a jellegzetesnek mondható iskolai ártalmakat, az iskolai közösségekben tapasztalható esetleges szexizmus (!) különféle csapdáit, valamint a kortársi közösség gyakran elkerülhetetlen zsarnokoskodásait is. (Olyan vélemény is hangot kapott[29], mely szerint az otthon tanuló gyerek eleve nem kerülhet társaival „függő helyzetbe”. Ezzel az állítással egyébként a szerző az ismert pszichológus, Bronfenbrenner véleményét kívánta megcáfolni.) Azt is többen hangsúlyozták, hogy a lényegénél fogva autoritárius iskolánál sokkal alkalmasabb a demokratikus családi légkör a gyermeki fejlődés szempontjából oly meghatározó jelentőségű bizalomépítésre és a valódi együttműködés megtapasztalására. Otthoni tanításkor több idő jut egy-egy gyerekre; mindezek az előnyök érvényesülnek az érintett gyerekek iskolába járó társaikénál jóval nagyobb tárgyi tudásában[30] és – bármily meglepő – gyermek- és felnőttkori jobb szociális képességeiben.[31] (Ami az első állítást illeti, helyességét azok az amerikai felmérések is igazolni látszanak, amelyek szerint újabban a különféle tanulmányi versenyek helyezettjei között is egyre több a „home-schooler” gyerek. Ami pedig a második állításra vonatkozik, arra a home-schoolerek ugyancsak megfigyelt szociális érzékenysége és a hasonló társadalmi helyzetű társaikénál jóval nagyobb szociális participációs hajlandósága a bizonyíték.)[32]

    Mit és hogyan tanít(s)anak a szülők a gyermekeiknek?

    Franciaországban például szigorúan ragaszkodniuk kell az érvényben lévő tantervi előírásokhoz. Az otthon tanuló gyerekeknek is ugyanúgy tanulniuk kell a francia nyelvet és irodalmat, a francia kultúrát, a matematikát, az idegen nyelvet, a történelmet, a földrajzot, a különféle természettudományos és művészeti tárgyakat, mint a nyilvános iskolák tanulóinak, és rendszeresen részt kell venniük az életkoruknak megfelelő sportfoglalkozásokon is. (Az otthon tanuló gyerekeknek, amint a módszertani szakemberek javasolják, éppen a testnevelés és a sportfoglalkozások jelent(het)ik a folyamatos lehetőséget a kapcsolattartásra kortársakkal, illetve más gyerekekkel.)

    Nagy-Britanniában – mint már jeleztem – a területi oktatási hatóságok feladata a szülők szervezett szakmai segítése és az otthoni tanulmányi munka ellenőrzése. (Erre az időközönként kötelezően beiktatott vizsgák újabb alkalmakat is adnak.) Az itteni szabályok előírják, hogy a szülőknek biztosítaniuk kell gyermekük számára a rendszeres gyerektársaságot, és általában a közvetlen családi kapcsolatokon kívüli társas élményeket is. A brit pedagógiai közvélemény és a tanárok is elégedettek az otthoni tanítás eddigi tapasztalataival.

    Az Amerikai Egyesült Államok előírásai szerint a szülőnek tanévenként legalább 180 tanítási napot és napi 4 (kontakt)órányi közös foglalkozást kell biztosítania gyermeke számára. A tananyag itt is megegyezik a nyilvános iskolákban tanítottakkal; tudásáról a gyereknek vizsgán kell számot adnia a 3., az 5., a 7., a 9., valamint a 11. tanévben. A szülőnek évente legalább két alkalommal fel kell keresnie a tananyagra vonatkozó információkért a körzete szerint kijelölt intézményt, ahol az otthoni oktatáshoz szükséges szakmai segítséget többnyire kézikönyvek, különféle kiadványok formájában kapja meg, de gyakran részt vesz egy-egy fontosabb témával foglalkozó szakmai konferencián, módszertani szemináriumon is.Norvégiában[33] az otthonok falai közötti iskoláztatás segítése és ellenőrzése ugyancsak a helyi oktatási hatóságok feladata. A szakemberek, különösen a nyilvános iskolákban tanító pedagógusok azonban az ezt lehetővé tevő jogszabály hatálybalépése utáni első években bevallottan nem szívesen tettek eleget a rájuk bízott feladatoknak; azóta természetesen ezen az ellenérzésen már túljutottak.

    *

    Mivel a gyerekek otthoni tanítása sokkal gyakoribb kisiskoláskorukban, mint később, megfigyelhető, hogy a szülők felkészítésének programjai inkább a közismereti tananyaggal, azon belül főleg az első néhány osztály tananyagával foglalkoznak. Jóval kevesebb az otthon tanuló középiskolás, még ennél is kisebb a családon belül tanított felső középiskolai korosztályhoz tartozók száma. Olyan példával, esetleírással azonban sehol nem találkoztam, ahol egy-egy gyermek szakmai képzését biztosította volna valamelyik szülő. Pedig a mesterségek, a szakmai ismeretek családon belüli átadásának még gazdagabb történelmi hagyományai vannak, mint a közismeretek otthoni megtanításának. Valószínűleg ezt a hiányosságot szeretné kiküszöbölni az Európai Unió is azzal, hogy a szakképzés megújítását célzó Leonardo da Vinci-pályázatok 2005/2006-ra kiírt prioritásai közé bevette a szakmai ismeretek családon belüli továbbadására vonatkozó kezdeményezéseket is.

    Vajon érkeztek-e ilyen pályamunkák is a bírálóbizottság elé? És egyáltalán: sikerül-e ezt a szép hagyományt valamiképpen újraéleszteni?

    1.      ^ Ezt tette például Polgár László, a három sakkfenomén édesapja is, aki az otthoni tanítás terén szerzett tapasztalatairól beszámolt a Farkas Endrével közösen készített Nevelj zsenit című könyvében (Interart, 1989).

    2.      ^ Lásd Beszéljünk a házi feladatról! Új Pedagógiai Szemle, 2003. 9. sz. 

    3.      ^ Lásd Tanulás „árnyékban”, avagy az oktatási második gazdaság működése. Új Pedagógiai Szemle, 2004. 4. sz. 

    4.      ^ Lásd Erőszak az iskolában. Új Pedagógiai Szemle, 2000. 4. sz. 

    5.      ^ Lásd Az iskolai terror természetrajza. Új Pedagógiai Szemle, 2003. 9. sz. 

    6.      ^ Lásd Diagnózis az iskoláról. Új Pedagógiai Szemle, 2002. 2. sz. 

    7.      ^ Lásd Az oktatás alkonya? Vagy a nevelés vége? Új Pedagógiai Szemle, 2005. 11. sz. 

    8.      ^ Lásd „Lessons in Danger.” International Conference on School Safety. 2003, Párizs. 

    9.      ^ Lásd Program a korszerű, kényelmes és hatékony iskolaépületekért. Új Pedagógiai Szemle, 2002. 12. sz. 

    10.    ^ Mindkét példával kapcsolatban lásd Rachel Cohen munkáit, aki a korai olvasástanítás elkötelezettje. Új Pedagógiai Szemle, 2001. 11. sz. 

    11.    ^ Amanda Petrie: Home Education in Europe and the Implementation of Changes to the Law. International Review of Education, 2001. September. 

    12.    ^ Lásd például Eurydice: Private education in the European Union 2000. 

    13.    ^ National Home Education Research Institute 2001. 

    14.    ^ Roland Meighan: Home-based Education Effectiveness Research and Some of its Implications. Educational Review, 1995. 3. sz.

    15.    ^ Encyclopedia of Education. Second Edition 2003. Editor in Chief: James W. Guthrie.

    16.    ^ Lásd Julia Webb: The Outcomes of Home-based Education: employment and other issues. Educational Review, 1989. 2. sz. Special Issue: „Parents and Education”.

    17.    ^ Lásd S. Lowden: Education Otherwise. Educational Review, 1989. 2. sz. 

    18.    ^ Christian W. Beck: Home-Schooling and Future Education in Norway. European Education.Issues and studies, 2002. 2 sz. 

    19.    ^ David N. Plank: Understanding Demand for Schooling. Lásd Az oktatás jövője – a jövő oktatása. Új Pedagógiai Szemle, 2006. 4. sz.

    20.    ^ M. Mayberry: Home-based Education in the USA: demographics, motivations and educational implications. Educational Review, 1995. 3. sz.

    21.    ^ Patricia Knox: Home-based Education: an alternative approach to „school phobia”. Edcational Review, 1989. 2. sz. Special Issues.

    22.    ^ Lásd International Review of Education, 2001. Sept. 

    23.    ^ Lásd Educational Review, 1989. 2. sz. 

    24.    ^ World-wide Education Service of the Parents’ National Education Union. 

    25.    ^ 1842–1927. 

    26.    ^ Iskolai kudarcok. Stratégiák gyermekeknek és tanároknak azon kudarcok elkerülésére, amelyek fő oka a kudarctól való félelem. Fordította: Kállai Tibor. Gondolat Kiadó, 1991.

    27.    ^ Teach your Own (Taníts magad!) 1982; The Underachievable School (A teljesítésre képtelen iskola) 2005. 

    28.    ^ Roland Meighan: Home-based Education. Effectiveness Research and Some of its Implications. Educational Review, 1995. 3. sz

    29.    ^ Raymond Moore, cím nélkül.     

    30.    ^ IDEC-konferencia Tokióban 2000.

    31.    ^ Julia Webb, Educational Review, 1989. 2. sz.

    32.    ^ Catharine Luke: Home Schooling: Learning from Dissent. Canadian Journal of Educational Administration and Policy, 2003. 4. sz.

    33.    ^ Christian W. Beck: Home Schooling and Future Education in Norway. European Education, 2002. 2. sz.

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

    .

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     



  • Mintha drogot adnánk a gyerekeinknek (2022. 02. 19.)

    Mintha drogot adnánk a gyerekeinknek (2022. 02. 19.)

    Uzsalyné Pécsi Rita

    Mintha drogot adnánk a gyerekeinknek

    magyarnemzet.hu 2022. 01. 24.

    Sokan azért adják oda a telefont, a tabletet a kisgyereknek, mert egyszerűen maguk sem tudják, mivel van dolguk – mondja Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, a Fejleszt vagy rombol? – Kulcs az okoseszközök okos használatához című könyv szerzője, aki hangsúlyozza, hogy az okoseszközök elektronikus drogként hatnak a kicsikre.

    Említette a „fertőzetlen” iskolákat, és könyvében arról is ír, hogy például Franciaországban 15 éves korig alapvetően tiltják az iskolai mobilhasználatot. Ez az elvárás illúzió lenne nálunk?

    – Hogy többek között a francia oktatás ide jutott, az annak köszönhető, hogy már sok tapasztalatuk felhalmozódott. Tarthatatlan helyzet alakult ki, az oktatás színvonala drasztikusan zuhant. Nálunk még nem érett meg az idő arra, hogy teljes állami szabályozás legyen. De megvan az igazgatók, az intézmények szabadsága. Ismerek több iskolát idehaza is, ahol médiamentes övezetet alakítottak ki. Mindig biztatom a szülőket is, hogy ezt bizony lehet kérni, ezért fel lehet lépni. De most a járványban azért rendesen a gép elé küldtük a gyerekeket…

    – Azt mondják, hogy tíz évet léptünk előre a digitális oktatásban.

    – Az lehet, de az iskola nem csak intellektuális oktatásra való. Egy ókori bölcs így fogalmaz: azt az oktatást, amely csak az észhez szól, nem lenne szabad tanításnak nevezni. És az online oktatás csak ezt a területet fedte le – ha lefedte egyáltalán. Sok problémával járt, s ha a tanárokat megkérdeznénk, hogy haladtak, nem kapnánk sok biztató választ. Ezek a gyerekek sokat veszítenek azzal, hogy most a képernyő elé szorultak. Vészhelyzet volt, amikor be kellett mindent zárni. De több igazgatótól hallottam már, hogy ha újból teljes lezárás lenne, akkor sem fognak az alsóban leállni, minden eszközzel megpróbálják a valóságos kapcsolatot fenntartani, és a gyerekeket a többórás képernyőkényszertől megvédeni. Valahogy megoldják – kis csoportokban, szétültetéssel. De tegyük hozzá, a 10–18 éveseknek is alapszükségletük a személyes kapcsolat.

     

    Elektronikus drogként hatnak az okoseszközök

    magyarnemzet.hu 2021.09.22.

    "Úgy gondolta, nem lehet a gépet büntetlenül használni: a gép elvégez valami feladatot, és eközben gazdája, vagyis az ember veszít emberségéből. Hozzá nem nyúlt volna a mobiltelefonhoz vagy a számítógéphez! Az internetnek még a létét is tagadta: olyan nincsen! Vagy ha van, semmi értelme" – e szavakkal emlékezik Molnár Tamásra Barna Teréz, a filozófus asszisztense a Visszatekintés címmel nemrég megjelent kötetben.

    Büntetlenül – főként kisgyermekkorban – bizonyosan nem lehet használni napjaink okoseszközeit – röviden így összegezhető Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató kedd esti előadása, amelyet a Pasaréti Közösségi Házban tartott.

    az okoseszközöket technikának látszó, függőséget okozó szerekként írta le, hiszen a gépek használata a kábítószerekhez hasonlóan jelentős mennyiségű dopamint termel az agyban. Ráadásul „lelkiismeretlen iparágról” van szó, a kütyüket kifejezetten úgy fejlesztik, hogy maguk elé szögezzék az embert, s végső soron függőséget okozzanak.

    Amerikai Pszichiátriai Társaság azt javasolja, hogy a gyerek hároméves kor alatt egy percet se legyen képernyő előtt.

    A neveléskutató félreértésnek nevezte, amikor a szülő a képernyő előtt ülő gyerekéről büszkén mondja, hogy lám, hogy tud koncentrálni. Ez nem koncentrálás, ekkor a gyerek transzban van! Ez olyan, mintha drogozna a kicsi, s Uzsalyné Pécsi Rita külön hangsúlyozta, hogy nem újságírók, hanem a témával foglalkozó kutatók nevezik „elektronikus kokainnak” az okostelefont.

    A túl sok képernyőzés három fő agyi területet sért, amelyekből egy is elég, hogy belássuk, mekkora károkat okoz: a gép előtt töltött idő károsítja az érzelmi folyamatokat, teljesen lerombolja a figyelemkoncentrációt és gátolja a gyermek döntéshozó képességének kialakulását.

    Uzsalyné Pécsi Rita szerint nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a függőség elkerülésére a legjobb ellenszer a valóságos emberi kapcsolatok megléte. – Ha a gyermek alapszükségletei normális úton kielégülhetnek, a rászokás esélye a nullához közelít – mutatott rá. S hogy milyen megoldások vannak? Nem túl bonyolult a válasz, csak ma mintha az evidens dolgokat is magyarázni kellene: mind több valódi, kézzelfogható játék, képzőművészet, zene, sport és a talán legfontosabb, a természet, a kültéri programok. Uzsalyné Pécsi Rita hangsúlyozta,

    a média kezelése tanult viselkedés, ezért a szülői minta a legerősebb. Ha minket is folyamatosan simogatni látja a telefont, és azt érzi, nincs időnk rá, akkor miért várjuk el, hogy ő később ne ezt tegye?

    Vagy ha kamaszkorban korlátozzuk a géphasználatot, akkor annak a szülőre is vonatkoznia kell.

    Uzsalyné Pécsi Rita úgy összegzett: kevesebb technika, érettebb agy. A mai, a digitális oktatás jelentőségét szinte mindenek fölé helyező korszellemre válaszul pedig rámutatott, tudományos vizsgálatok bizonyítják, hogy azokon a helyeken, ahol nincsenek digitális eszközök, a gyerekek tanulási képessége három-négyszerese a mindenféle kütyükkel tanulókéhoz képest.

    a Szilícium-völgy neves fejlesztőinek gyermekei maguk alapította úgynevezett „fertőzetlen iskolákba” járnak, ahol semmilyen digitális eszköz nincs. S ma már például Franciaországban is terjed, hogy 12 éves korig nem használnak digitális eszközöket az iskolában. – Mert miről is marad le a gyerek? – tette fel a költői kérdést Uzsalyné Pécsi Rita. Ha a fentieket figyelembe vesszük, nyugodtan kijelenthetjük: semmiről – sőt sokkal gazdagabb lesz a gyerekkora kütyük nélkül.

     

     Felelet:

    Ezek szerint a magyar kormány és oktatásügy az iskolai számítógéphasználat erőltetésével, kötelezésével, támogatásával a kötelező óvodával, iskolával, a vírus ürügyén kötelezett online oktatással a gyerekek és a magyar nép testi lelki egészségének tönkretételén ügyködik.