Andrásfalvy Bertalan néprajztudós (2021. 03. 16.)
Két újság interjúja, idén lesz 90 éves. Az
első, az 'egy.hu' elindítója (2019 dec.) Borbás Marcsi.
(további néhány kulcsszó: folyószabályozás, folyamszabályozás, vízgazdálkodás, fok, fokok, fokgazdálkodás)
„Embertelenül bántunk a parasztokkal” – Interjú Andrásfalvy Bertalan néprajztudóssal, volt kultuszminiszterrel
2021. március 13., szombat
90 év, nyolc unoka és a népi kultúra iránti valódi elkötelezettség, amely ma is aktív alkotói életformában teljesedik ki – Andrásfalvy Bertalan nevét egyaránt ismerjük a közéletből – ő volt az Antall kormány első kultuszminisztere –, valamint a magyar néprajzból az ártéri gazdálkodás kutatójaként és szenvedélyes gyűjtőként is. A megélt idő és a szilárd pedagógiai elveken keresztül végzett rengeteg munka nemzetépítő törekvéseket szült: a néphagyományban rejlő bölcsesség megismerésére és alkalmazására hívja fel a figyelmet.
Gáspár Kinga
Érdekes életrajzi adalék, hogy Petőfi Sándor távoli rokona. Sorsszerű párhuzam is van a két életútban: ahogy Petőfi részt vett a ’48-as szabadságharcban, úgy ön aktívan jelen volt az ’56-os forradalomban. Mennyire távoli ez a rokonság?
Az én dédnagyanyám anyja Hrúz Judit volt, neki unokatestvére pedig Hrúz Mária, Petőfi édesanyja, aki sokáig élt ükanyámnál, Juditnál. Apám kolozsvári születésű volt. Az ő apja javítóintézeti tanár volt, s amikor elcsatolták Erdélyt, nem írták alá az esküt, ezért kidobták őket. Apám akkor katona volt az első világháborúban. Átjött Magyarországra, itt ismerte meg édesanyámat, aki Mezei lány volt. Mielőtt még megismerték volna egymást, mindketten foglalkoztak népművészettel, édesanyám ötvösművész volt, gyönyörű dolgokat csinált, apámnak is szép népművészeti gyűjteménye volt. A földosztásnál kaptunk mi is egy darab földet a Hanságban, de állatok és eszközök hiányában megélni nem tudtunk belőle. Édesapám elvesztette az állását és egyik segédmunkásságból a másikba ment, mert vitéz volt, és az mindig gyanút keltett. Ugyanígy a bátyám is: munkaszolgálatos katona lett, nem fegyveres.
A származáson túl van-e a nemzet költőjével közös vonása?
Amikor diák lettem, én is gyalog jártam a világot, mint Petőfi – ebben hasonlítottunk. Nagyon érdekelt a nép sorsa. A háború után két évig egy majorságban laktunk, cselédekkel együtt, a falutól is távol. Akkor ismertem meg, hogy az emberi nagyság, az emberi intelligencia nem attól függ, hogy hány iskolát járt ki valaki, hanem, hogy hogyan tud élni azokkal a szükségletekkel, amelyek fontosabbak, mint a kenyér vagy az utazás. Innen indult el a végső elhatározás, hogy én ezt a népet fogom kutatni. Írtam is erről, A szeretet a néphagyományban című cikkemben.
Ekkor találkoztam ugyanis azzal, hogy a nép történelmét nem írta meg a magyar történettudomány. Ezt Asztalos Miklós történész fedezte fel, nem én mondom először. Ő írta azt, hogy a IV. Béla előtt megalakult nemesi nemzet mindig a saját szemüvegén keresztül ítélte meg a történetírást. Amikor végzősként lekerültem Szekszárdra a múzeumba, s már olvastam Kiss Géza és Kodolányi könyveit is, akkor tapasztaltam meg, hogy mi a történelemből nem azt tanuljuk, ami a parasztságot érintette. A vízrendezések például a nagybirtok érdekében történtek: tönkretettek egy olyan vízgazdálkodást, amihez nekünk a jövőben vissza kellene térnünk ahhoz, hogy fennmaradhassunk. A néphagyományban a jelen és a jövő súlyos társadalmi, emberi és szociális gondjainak megoldásához látok példát.
Az a társadalom, amelyik a szeretetet tekintette legfölsőbb értékének, a természettel is jobban együttműködött. A nagyüzemi gazdálkodásban ez elvész, hiszen a profit a legfontosabb, nem az emberi tényező: nem azzal törődik, hogy mit termelünk, hanem, hogy mennyiért.
Amikor arról beszélünk, hogy a néphagyományban megvan minden bölcsesség, ami az élethez szükséges, felmerül a kérdés, hogy ma, amikor már nem eleink életformáját éljük, hogyan tudnánk ezt a bölcsességet kamatoztatni, javunkra fordítani.
Először meg kellene ismerni ezt a műveltséget, de a parasztságot, az ő történetét és művészetét igazából nem ismerjük. Nemcsak a népművészet külsőségeit kell tanulmányozni, hanem azt is fel kell fogni, hogy mit jelentettek a parasztember életében az ő énekei és motívumai, mert ez a művészet eredeti értelme. Így adta ki magából a hajdani parasztember a belső feszültségét és fejezte ki a szeretetét, erről szólnak a szerelmi énekek, a balladák. Alkotni kell tehát, nem nézni, szemlélni. Manapság azzal mérik a műveltséget, hogy ki jár színházba, ki hallgat operát, de a régi emberek maguknak kellett énekeljenek, önmaguknak kellett, hogy megteremtsék ezeket az önkifejezési formákat.
Attól tartok, hogy most már egy olyan generáció nő fel, amelyik eredeti környezetében már nem fog találkozni a népi kultúrának ezzel a rétegével.
Többször írtam kérvényeket és csatlakoztam ilyen célú kezdeményezésekhez, hogy állítsák vissza a művészeti oktatást az iskolákban.A néphagyományt oktatni kéne, hiszen ebből alakul ki a művészethez való egészséges viszonyulás. Egy pécsi művészetterapeuta, rajztanár, Platthy István példáját tudom idézni, aki létrehozott egy Csontváry Képzőművészeti Stúdiót a Pécsi gyermekotthonban, ahol úgy foglalkozik a gyerekekkel, hogy mutat nekik különböző tárgyakat, népi motívumokkal, majd rajzoltatja őket. Nem lemásolniuk kell a látottakat, hanem saját kútfőből rajzolnak: kirajzolják magukból a problémáikat. Rátalált tehát a művészet lényegére: az alkotás örömére – ez a legfőbb sajátossága az embernek. Éppen ezért kellene visszaállítani a művészeti oktatást.
Hogyan lazult fel ennyire a kapcsolatunk a népi kultúrával?
A 13. században sajátította ki a leggazdagabb nemesi osztály a magyar történelem írását és irányítását és ekkortól kezdve voltak olyan dolgok, amelyekről nem lehetett beszélni. Ekkor kapcsolódtunk be ugyanis Európa kereskedelmi vérkeringésébe, mi marhákat hajtottunk nyugatra. Mivel semmilyen közlekedési eszköz nem volt, amivel a szállítást meg lehetett volna oldani, a lábasjószágot a saját lábán hajtották, ehhez pedig füves területek, legelők kellettek. A cél érdekében a földesurak a parasztok földjeit is legelővé alakították át, így gyakorlatilag már a 13. században sztyeppévé válik az Alföld. Ez ellen lépett fel IV. Béla, ezt akarta megakadályozni, de a nemes urak egyszerűen kinevették, amikor pedig jött a tatár, nem voltak hajlandók őt támogatni. Hofer Tamásnak és Kubinyi Andrásnak vannak tanulmányai erről, de a történelemkönyvekben nincs benne, hogy az Alföld nem sztyeppés terület volt, hanem virágzó, vízzel gazdálkodó jobbágyfalvak ontották magukból itt a legjobb minőségű terményeket. A középkorban még az a hír járta Magyarországról, hogy micsoda finom zöldségek és gyümölcsök teremnek itt, aztán a hírünk is megváltozott.
Mitől változott meg Magyarország megítélése?
Erről sok anyagot lehet olvasni, például Benda Kálmán és Sisa István műveit, de én is írtam erről. Rengeteg írás jelent meg Magyarországról határainkon kívül: egyik rosszabb, mint a másik. A hunok, szkíták és avarok bűneit is mind a magyarok nyakába akasztják. Torz megítélésünk okai a magyarság meghasonlásában keresendők: embertelenül bántunk a parasztokkal. Werbőczy István Tripartitumában kijelenti, hogy a parasztok nem magyarok, hanem csak meghódított népek, akiket Kálmán király jobbágyságba emelt. Az erdélyi földesurak a 18. században el is kergették a magyar jobbágyokat és románokat telepítettek be helyettük. Ne csodálkozzunk hát Trianonon, mert ezt mi magunk idéztük elő.
Arról, hogy mi, magyarok hogyan bántunk saját magunkkal, könyvek sora született már, de kevesen ismerik ezeket: Berlász Jenő részletesen megírja a jobbágyok sorsának alakulását, Simon Péter könyvet írt arról, hogyan kergették ki a magyarokat Erdélyből, Málnási Ödönt még bíróság elé is állították és bebörtönözték egy könyve miatt, mondván, hogy ez egy vádirat a nemzetet fenntartó nagybirtokos osztály ellen. ’56-ban aztán kiszabadult és Münchenben megírta a könyv folytatását. Ezeket a munkákat a történettudomány sokáig elhallgatta.
Idén 90. születésnapját ünnepli. A megélt idő és a tapasztalatok alapján hogy látja, mit kellene tenni ma, hogy visszanyerjük az elveszített tudást?
Küzdöttem érte miniszterségem idején is, de nem sok eredménnyel. Az egyik fontos lépés volna visszaállítani a kisiskolákat,hogy a vidéki gyerekeknek ne kelljen hosszú utat megtenniük, hogy tanulhassanak. A másik a már érintett téma, hogy vissza kellene állítani a művészeti oktatást, az énektanítást, a táncot, a néphagyományok és a népköltészet ismeretét. Ebben a szellemben kellene kinevelni a tanárokat is. A Kodály-módszer alkalmazása például nemcsak az énektudás színvonalát javította, hanem egészen más embert szült: ezt vissza kellene hozni. Manapság nagyobb hangsúlyt kap a sportra való nevelés, amely leginkább a versenyszellemet táplálja, nem az együttműködési készséget fejleszti, mint a művészeti nevelésben az együtt alkotás öröme. A kulturális tudás a versenyszellem áldozatává válik. Az iskolának nem az a célja, hogy tudósokat vagy versenyzőket, hanem, hogy embereket neveljen. Ilyen értelemben az osztatlan rendszerű oktatás alsóbb osztályokban hatékonyabb, mint a szakosított pedagógia, és ezt az angolok a mai napig tudják, hiszen az ő nevelési kultúrájuk a karakterfejlődésre épít.
Ehhez a tapasztalathoz nem könyveken, hanem a terepmunkán keresztül vezetett az út. Ahhoz a néprajzos nemzedékhez tartozik, amely még élő anyagon tanulmányozhatta a folklórt, eredeti környezetében.
A népi írók társasága vonzott: személyesen ismertem Illyés Gyulát, Sinka Istvánt, nagyon érdekelt Kodolányi, Kiss Géza is – néprajzos akartam lenni, de nem arra vettek föl, román szakos voltam. Végül persze néprajzos lettem. Egy szembetegségem miatt viszont nem tudtam sokat olvasni, így aztán rengeteget jártam terepre, hogy élő környezetében találkozzak a népi kultúrával. Rengeteget gyűjtöttem, gyalog, motorral, biciklivel jártam az országot. Az egyetemen ismerkedtem meg Martin Györggyel és Pesovár Ferenccel, akikkel hármasban sok táncot gyűjtöttünk fel, és eközben előkerültek mesék is. Amikor már Erdélybe is lehetett menni, azonnal indultam. Szerencsémre tudtam románul, ezért nem kerültem nagyobb bajba.
Mi bizonyult a legnehezebbnek pályája során?
Szeretem ezt a szakmát, de az én gondolataim csak részben tudtak érvényesülni. Amit az iskolák kapcsán el akartam érni, az sajnos nem sikerült.
Mit tekint a legnagyobb szakmai eredményének?
Rájöttem arra, hogy volt egy gazdálkodási forma, az ártéri gazdálkodás, amelyet nem ismertek el a felsőbb rétegek, az urak. A paraszt ugyanis tizedet adott, amiből a földesúr nem tudott meggazdagodni, nekik áru kellett, emiatt kellett a marha még a 13. században. A gabonatermesztés érdekében megszüntetett ártéri gazdálkodás azonban több értéket termelt, mint a későbbi gazdálkodási formák. Nemcsak nálunk, Ázsia több területén is alkalmazták és mindenhol tönkrement az árutermelés következtében. Amikor az emberi közösségek elveszítik együttműködésüket a szegényebb rétegekkel, nemcsak a társadalom esik szét, hanem a természettel való viszonyuk is megváltozik, csorbul, elpusztul. Ez a világon mindenhol így van.
Az ártéri gazdálkodásról szóló könyvem már harmadik kiadását érte meg – büszke vagyok rá, hogy érdeklődésre talált ez a téma. Azt tartom a legfontosabb eredményemnek, hogy tudományosan igazolni tudom: a paraszti hagyományban rejlő tudásra és tapasztalatokra az élet minden területén szükségünk van. Ha ezt nem tudjuk hasznosítani valamilyen formában, akkor nemcsak a magyarság, hanem az emberiség is kipusztul. Nem szabad ezt az értékrendet leváltani egy profitorientált világra. Vissza kell térni egy olyan társadalomhoz, amelyben az emberek egymás iránt szolidaritást vállaltak és szeretetben éltek, különben saját létünket veszélyeztetjük. Minden rivalizáló társadalom szétszakad, elaprózódik és elpusztul: nem az ellenség végez vele, hanem saját magát teszi tönkre. Nem egy birodalom jutott már erre a sorsra.
Második cikk a Mandinerről.
A hazafiságról beszéltem, és ezt kigúnyolták – Andrásfalvy Bertalan a Mandinernek
2021. március 3. 12:01
Írta: Maráczi Tamás
„Még el sem mondtam, mit akarok, már tüntettek ellenem.” A rendszerváltás utáni és a mai kultúrharcokról, valamint a magyarság sorskérdéseiről is kérdezzük Andrásfalvy Bertalant, Antall József egykori kultuszminiszterét, aki idén lesz 90 esztendős. Szerinte a kultúrpolitikai vitákban „szakmai érveknek kellene előtérben lenniük, illetve annak, hogy milyen elkötelezettség van egy ügyben a nemzet iránt”. Nagyinterjúnk!
Andrásfalvy Bertalan (1931) az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritusa, az Antall-kormány egykori művelődési és közoktatási minisztere. Az 1960-as évektől kezdve muzeológusként, majd néprajzkutatóként dolgozott, többnyire Pécsett. 1988-ban csatlakozott az MDF-hez, a szervezet pécsi elnöke lett. 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő, 1990-től 1993-ig művelődési és közoktatási miniszter volt. 2005-ben kilépett az MDF-ből, és csatlakozott a Lezsák-féle Nemzeti Fórumhoz. 1993 és 2001 között a JPTE (később PTE) egyetemi tanára volt. Részt vett a Százak Tanácsa munkájában, amely a nemzeti sorskérdésekről stratégiai állásfoglalásokat készített.
***
Ott volt az 1985-ös monori találkozón, majd az 1988-as második lakiteleki találkozón. Milyen kapcsolatrendszer mentén tudott az ellenzéki kezdeményezésekről?
Mindig is érdeklődtem a népi írók iránt, hasonló gondolkodásuk volt, és személyesen ismertem Illyés Gyulát, Sinka Istvánt, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy egy nemzeti mozgalomhoz csatlakozom. Még ezen események mellett itt, Pécsett alakult egy értelmiségi klub, ahol politikai kérdésekről is szó volt. Illetve ott voltam a Bibó-könyv szerzői között, a többi szerző többségével ismertük egymást, volt kapcsolatunk és találkoztunk is.
1988-ban csatlakozott az MDF-hez. Amikor a párttá alakuló mozgalom elnököt választott, ön nem szavazott Antall Józsefre, pedig még az egyetemről ismerte. Miért nem?
Nem emlékszem már erre, őszintén mondom. Valóban az évfolyamtársam volt, ismertem, és nem volt kifogásom ellene, de másra gondoltam. Nem gondoltam, hogy ő alkalmas arra a feladatra, hogy politikus legyen. Meglepődtem, amikor az elnökségért indult.
Ön az MDF népi, Antall a kereszténydemokrata szárnyához tartozott. Ez is benne volt a távolságtartásban?
Nem mondanám őket kereszténydemokratának, inkább az volt a különbség, hogy ők az SZDSZ-szel kiegyezésre törekedtek. Paktumot kötöttek – Antall sok esetben nem az én elképzeléseim szerint kötötte a szövetségeit, illetve viszonyult a környezetéhez.
A kormányozhatóság érdekében köttetett meg a paktum. Ön szerint anélkül is tudott volna működni, hatékonyan cselekedni az Antall-kormány?
Nézze, Pécsett az ellenzéki társaságban az MDF és az SZDSZ együttműködött, megegyeztünk, hogy mindig azokat a jelölteket fogjuk támogatni, akik az adott választókerületben a baloldali jelölt ellenében eséllyel többséget tudnak szerezni, a két párt jelöltjei egymás javára visszalépnek ennek érdekében. Egymást támogattuk annak érdekében, hogy legyőzzük a szocialistákat. Ott helyben ez volt a megállapodás. Mi ehhez tartottuk magunkat, de az SZDSZ végül olyan MDF-es jelölttel szemben is indított saját jelöltet, akinek nagyobb esélye volt a győzelemre.
A kormányalakításkor állítólag Antall sem önben gondolkodott, amikor a kultuszminiszteri posztról volt szó, hanem Katona Tamásban. Egy visszaemlékezésében ön azt mondta, hogy azon dőlt el a dolog, hogy Csengey, Csoóri és Csurka önt javasolta. Ismerték önt?
Én akkor nem tudtam, hogy engem javasoltak. Mind a hárommal jóban voltam, és már korábbról ismertem őket. Volt kapcsolatom Csoórival, Lakiteleken beszélgettem Csurkával, Csengey pedig szekszárdi volt, én pedig egy ideig Szekszárdon dolgoztam. Korábbi ismeretségeim voltak velük, de különösebb közeli kapcsolatban egyikkel sem voltam soha.
Nem volt meg a bizalmi viszony a miniszterelnök és ön között. Csupán annak tulajdonítja, hogy Antall egyes ügyek kezelésében más véleményen volt, vagy esetleg személyes okoknak is?
Csak politikai okai voltak ennek, személyes konfliktusaink nem voltak. Amikor kormánytag lettem, és elmondtam egyes ügyekben a véleményemet, ő sokszor nem fogadta el. Talán nem azért, mert antipatikus voltam neki, hanem mert neki más elképzelései voltak az SZDSZ-szel kötött paktumról.
Egy életinterjúban azt nyilatkozta, hogy Antallal két-három nagyobb összeütközése volt, ezek a témák pedig a következők: a kisiskolák megszüntetése, aztán az, hogy ön be szerette volna vezetni a kötelező vallásismeretet és erkölcstant, illetve az, hogy az akadémikusok és egyetemi oktatók tudományos minősítését felül akarta vizsgáltatni. Emiatt váltotta le végül a miniszterelnök, vagy más okok játszottak közre?
A leváltásomat Antall nem indokolta meg. De tény, hogy a kisiskolák bezárásával nem értettem egyet. A kötelező vallásismeret és erkölcstan bevezetését pedig még az egyház egyes képviselői is ellenezték, pedig én nem azt akartam, hogy gyerekeket katolikussá, evangélikussá, baptistává vagy zsidóvá neveljenek az iskolákban, hanem hogy ismerjék meg az emberiség történetének ezt a fontos összetevőjét, a vallást, az Istennel való kapcsolatot, és ezt az tanítsa mindenhol, akinek az ehhez szükséges teológiai végzettsége éppen van. Ha egy kis faluban református lelkész van, akkor ő, ha katolikus van, akkor pedig az. Tehát nem lett volna szó arról, hogy valakire is rákényszerítettek volna egy felekezeti tanítást, hanem egy erkölcsi és vallástörténeti ismeretet adtak volna át. Antall ezt nem támogatta.
Az akadémikusok és egyetemi oktatók „átvilágítása” is nagy ellenállásba ütközött.
Igen. Akkoriban olyan akadémikus is előfordult, akinek nem volt elvárható egyetemi végzettsége sem. A lényeg az, hogy volt egy rendszer Európában, ennek keretében bizonyos tudományos szakok összefogtak, és ha valamelyik országban egy professzort kineveztek, akkor a többi országban élő szakmabeli professzorokat, tudósokat megkérdeztek róla, függetlenül attól, hogy egy szocialista vagy egy nyugati országban éltek-e. Emlékszem, egy finn professzor kinevezéséhez anno még Ortutay Gyula véleményét is kikérdezték. Én ezt a rendszert akartam visszaállítani. Nem boszorkányüldözés lett volna, hanem az, hogy a professzorokat nemzetközi elbírálással nevezzük ki akadémikusoknak. Bakos István kollégám fel is vette a kapcsolatot angol, luxemburgi, francia és más egyetemekkel, miniszterekkel és tudományos emberekkel – elő volt készítve a reform, és meg is voltak hívva ezek a külföldi emberek, de egyszer csak Antall kijelentette, hogy ezt nem csinálhatom. Vitába keveredtünk, és bár nem emlékszem pontosan az érvelésre, de valami olyant mondott, hogy „nem lehet, mert nincs benne a paktumban”. Én azonban a paktum tartalmát nem ismertem.
A beígért „tavaszi nagytakarítás” elmaradt, az ön tárcája alá tartozó kultúra területén is.
Hadd tegyek egy megjegyzést: a korabeli ellenzéki újságokban Antallt és a kormányt gyalázó vagy negatív színben feltüntető cikkek miatt bekérettem az egyik politikai napilap vezetőjét, egy német embert – akkor azt a lapot és más lapokat is egy német cég vásárolta meg. Felelősségre vontam ezt a vezetőt, hogy míg Kohl és Antall nagyon jóban vannak egymással, ez a német tulajdonlású lap keményen támadja a kormány tagjait és politikáját. Erre az illető azt válaszolta, hogy ez azért van, mert ezeket az orgánumokat olcsón fel tudták vásárolni, de az eladó egyetlen feltétele az volt, hogy a „Mannschafton” nem szabad változtatni. A tulajdonos megváltozott, de a régi újságírók maradtak. Ezt nagyon furcsának találtam, és ennek ismert következményei lettek a közéletben.
Ön át akarta alakítani a kultúra finanszírozását, meg akarta törni az állampárti befolyást és a régi személyi kapcsolati hálót a szektorban. Milyen körülmények miatt nem történhetett ez meg?
Nagyon nehéz volt átlátni ezt a területet. Még ki sem mondtam, hogy mit akarok csinálni, máris diákok tüntettek a minisztérium előtt, „Andrásfalvy-veszedelemről” beszéltek. Még el sem mondtam a programomat. Pedig a program első pontja az volt, hogy a pedagógus karban senkinek sem kötelező olyan dolgot mondania, amiben nem hisz. Mindenki a hite és meggyőződése szerint tanítson, de törekedjen az objektív igazság közlésére. Nem követeltem meg, hogy csak marxista lehet egy tanár, vagy csak katolikus, vagy evangélikus. A magyar tanügyben a legnagyobb átok az volt, hogy a tanárok nem taníthatták azt, ami a meggyőződésük volt, hanem amit a párt előírt.
Önt akkor egy nacionalista, klerikális figurának állították be, ezt szajkózta a média is. A kormánynak nem volt elég kommunikációs felülete saját álláspontja kifejtésére, a rágalmak semlegesítésére.
Voltak olyan politikusok, akiknek az volt akkor a véleményük, hogy „az Andrásfalvy, a bő gatyájú karikás ostorral fogja a gyerekeket a misére hajtani”. És ezen röhögtek, meg is írta akkor a Magyar Narancs. Olyan dolgokat hoztak fel, amiket nem is mondtam. Az egyetem konferenciatermében, a Múzeum körúton a meghallgatásra meghívtuk a tanárok képviselőit, a szakszervezetet, és elmondtam a fentebb mondott elvemet, valamint azt, hogy nem szabad megszüntetni a kisiskolákat – még akkor sem, ha osztatlan osztályok vannak, hogy ne kelljen a gyerekeket utaztatni órák hosszat. A beszédem után lehetett kérdezni, az első kérdést egy szakszervezeti vezető tette föl, azt kérdezte, hogy: „Mondja, miniszter úr, mikor mond le?”. Ilyen szellemiség volt. Székesfehérváron ugyanez történt: még el sem mondtam, mit akarok, már tüntettek ellenem.
Baloldali kulturális hegemónia volt még sokáig – érdekes módon ma már ezt sokan vitatják. Az volt? A baloldali kulturális-politikai narratívák túlsúlya volt jellemző?
Igen, ez így volt. Én így emlékszem. A kultúra minden területén így volt, vagy akár a rádióban is. Egyszer a rádióban azt hangoztattam, hogy az igazi magyar történelemnek megfelelően többet kellene törődni az ifjúság magyar öntudatának a nevelésével, és ilyen műsorokat kéne csinálni. A művészeti oktatást pedig vissza kellene állítani nagyobb súllyal az iskolákban, mert a hazafiságot nem matematika vagy fizika órákon tanítják, hanem a történelem vagy a magyar órákon. Ahhoz, hogy valaki ragaszkodjon a hazájához, a történelmet és a magyar irodalmat nemcsak tanulni kell, de gyakorolni, énekelni, táncolni is; részt venni a közös kulturális eseményeken. Ilyeneket mondtam ott, és ezt kigúnyolták.
A régi paraszti kultúrában nem hangversenyre vagy színházba jártak, hanem akinek fájdalma vagy öröme volt, az maga énekelte el, táncolta el, vagy maga faragta, hímezte azt a tárgyat, amivel szeretetét akarta valakinek kifejezni. A művészet teremtésének örömét vissza kellene adni minden egyszerű embernek, mert az nem csak szórakozás, a szabadidő eltöltésének egy módja; a művészet leginkább életszükséglet, az emberi kapcsolatok, a közösség, a szeretet kifejezésének eszköze. Hiányára vezethető vissza az elmagányosodás, elvándorlás, öngyilkosság, válás... stb.
A 2010-es kormányváltás óta nagy változások történtek a kultúra és az oktatás területén is: az ellenzék „egész pályás” letámadást emleget, a médiaviszonyok és a kulturális intézményrendszer átalakulását az állam által felülről irányított mesterséges, néhol erőszakos beavatkozásnak látják. Ön is?
Nem egészen. Bár nem látom kifogástalannak az állásfoglalásokat, de nem úgy látom, hogy itt egy ideológiai diktatúra lenne. Számomra nem az a felháborító, ha valaki más nézeteket vall, hanem ha valaki azért kap funkciókat, mert hűséges valakihez. Vagyis nem a tehetsége, a hozzáértése, a kapacitása alapján kapja meg a rangját, hanem azért, mert engedelmes híve a pillanatnyi igényeknek.
A kulturális harc jelképes színtere az SZFE körüli huzavona. Világosan látszódnak itt a törésvonalak, a két tábor szakmai és legfőképp politikai vonatkozású ellentétei. Emlékezteti ez a helyzet a régi urbánus-népi ellentétre?
Hát, ebből a szempontból ezt még nem elemeztem. Én csak azt sajnálom, hogy olyan kérdésekben, amelyekben megegyezés révén az ország javát kéne szolgálni, veszekedés van. Ez előfordult akkor is, és a jelek szerint most is. Ezek a dolgok a másik ember lejáratásáról szólnak, nem a szakmáról. A kultúrpolitikában nem szabad ilyen személyes dolgokkal előjönni, a lényeggel kellene foglalkozni. Van „damaszkuszi út”, és tehetséges emberek is megjárták azt – nem arra való a politika, hogy egymást gyalázzuk. A szakmai érveknek kellene előtérben lenniük, illetve annak, hogy milyen elkötelezettség van egy ügyben a nemzet iránt. Támogatja-e a nemzeti érzés fejlődését, a hazafiságot, vagy éppen a cinizmust, a nihilizmust.
A kulturális harc másik újszerű és szintén szimbolikus jelensége a Meseország mindenkié nevű gyerekkönyv körüli vita. A mesekönyv kisebbségek szemszögéből értelmez újra népmeséket, a bírálók szerint ez homoszexuális érzékenyítés gyerekek számára. Mi a véleménye?
A régi meséknek komoly funkciójuk volt az erkölcsi nevelésben, a férfi és női hivatás kialakításában. Ezért a genderelméletet hirdető meséket elítélem, nem tartom a gyerekek boldogságát vagy a nemzet ügyét szolgálónak. A mesékben azt kell hangsúlyozni, hogy egy szegény, harmadik királyfi, vagy egy kis kanász is tud boldogulni: ha nemes és jó, akkor király lehet. Azt a mesét, amely a teremtett emberi nemet, a családot bármilyen formában gyengíti, nem tartom elfogadhatónak.
MMA, Klik, MTA, PIM, SZFE...stb. Mi az átfogó véleménye az Orbán-kormányok kultúrpolitikájáról?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert ha van véleményem, amely nem egyezik a kormány véleményével, azzal én még nem leszek gyurcsányista. Ha kritikát mondok, akkor besorolnak a destruktív ellenzékhez. Tehát nincs igazi vita, kulturális kérdésekről sem. MTA, egyetemek átszervezése, és így tovább. Ezeket az ügyeket jobban át kellett volna beszélni, több előzetes vita kellett volna a vezető kutatók, professzorok bevonásával. Több véleménycsere, több szabadabb vita – ezt szeretném látni. Illetve a pedagógusok és az orvosok anyagi megbecsülése kellene, mert mindkettő nagyon fontos hivatás: az egyik a lelki, a másik a testi egészségért felelős.
Nagy figyelem kíséri a magyar őstörténeti kutatásokat, a Magyarságkutató Intézet tevékenységét. A Hunyadi-család és több magyar király genetikai meghatározása, az Árpád-ház forrásvidékének vagy a magyarok őseinek kutatása, a vitát kiváltott A pozsonyi csata című animációs film. Néprajzosként izgalmasnak látja ezeket?
Sok egyoldalúság van. Nem tartom feleslegesnek, de nem tartom fontosnak sem. Fontosabbnak érzem, hogy a magyar nép igaz történetét megírjuk. Egy nemzetet nem a vére határozza meg, hanem a kultúrája. Azt pedig ugyanúgy tanulni kell, mint a nyelvet. Nagyon fontosnak találnám, hogy azoknak a kis népeknek a művészetével foglalkozzunk, amelyek a magyar rokonságot vallják. Ezeknek a kultúráját kellene megismerni. Hadd említsem meg Máthé Lajos nevét, aki ötször-hatszor járt Belső-Mongóliában, Ujguriában, Kazahsztánban, körülbelül 600 olyan könyvet írt össze, amelyek a rokon népek irodalmát tartalmazzák. Több mázsa ilyen könyvet hozott haza, ezek kínai, arab, cirill vagy kazah írással készült könyvek, és ezekből állított össze egy bibliográfiát, amelyben ezen könyvek tartalmát magyarul ismerteti. Ez a gyűjtemény páratlan.
Tavaly a centenáriumon sokakat megleptek Trianonnal kapcsolatos gondolatai, miszerint a történelmi Magyarország szétesésének súlyos belső okai, magyar felelőssége is van. Ez a szembenézés még nem történt meg. Ha megtörténne, a trianoni trauma jobban feldolgozható lenne?
Persze. Mert a trianoni trauma végső következtetése az, hogy ha összetartottunk volna, akkor ez nem történt volna meg. A magyarság a két nagyhatalom közötti vergődésében hol az egyik, hol a másik uralma alá került. De még fontosabb, hogy a gazdag nemesi réteg érdekei minden más magyar érdeket elnyomtak – ennek irodalma van. Egy példa: az erdélyi földesurak elkergették magyar jobbágyaikat, és betelepítették a románokat. Vagy: a magyar kormány megszüntette a keresztényszociális mozgalmat, amely Nyugat-Európában jótékony hatással volt a politikára. Azon sem kell csodálkozni, hogy egyedül a nyilasok és a kommunisták álltak ki a földreform mellett. Mária Terézia idejében a nagybirtokok és azoknak az árutermelésből befolyó profitját nézték, és közben tönkre ment az ország, hárommillió koldus lett, és másfél millió kivándorló.
Földosztás elmaradása, nagybirtokrendszer aránytalansága – sokszor beszél erről. Miért érzi ezt a legnagyobb fejlődést gátló tényezőnek?
Mert ez tönkreteszi a földet és a társadalmat. A falu kipusztul. Az a föld, amelyen azokat a növényfajtákat termesztik, amelyek a legtöbbet termik, ahol olcsón olyan vegyszerekkel dolgoznak, amely a méheket is kiirtja, egyoldalúvá teszi a mezőgazdaságot, csökken a termőmennyiség.
Nem szabad a rövid távú profitért gazdálkodni, hosszú távra kell gondolkodni, ahogy a parasztok tették régen.
„Adjanak 15-20 hektárt a nagybirtokosok a falunak, hogy ott biogazdaságot lehessen kialakítani!” – írta egy kiáltványban. Miért lenne ez előremutató?
Azért, mert a magyar éghajlat, a megfelelően kezelt föld a világon egyedülálló minőséget tud létrehozni. A középkorban közmondásos volt a magyar gyümölcs, zöldség – nekünk nincsenek olajmezőink, sem kiterjedt erdőink, nekünk ez az, amiből egyedülállók tudnánk lenni. A nagybirtokrendszer nem tudja kiaknázni ezeket az adottságokat, mert pusztítja a földet. Azt a vizet, amely szétterítve megtermékenyítette egykor a Kárpát-medencét, ma lefuttatjuk a Fekete-tengerbe.
A magyar vízgazdálkodás ma is modellértékű. Ha a Földön a jövőben kiélesedik a harc az ivóvízért, Magyarország adottságai még inkább fel fognak értékelődni. Hogyan bánunk a vizünkkel?
A 18. századra ármentesítéssel egy magas színvonalú vízgazdálkodást tettek tönkre. A középkori források regéket írnak a magyar mezőgazdaság teljesítményéről, sőt, a kora középkori források a magyarokról azt írják, hogy csatornáik vannak, és fejlett mezőgazdaságuk. A karakórumi, a Szir-darja-i, kambodzsai vízgazdálkodás nagyon hasonló volt ahhoz, amelyet itt, Magyarországon is használtak, de végül tönkre tettek. Ez egy több ezer éves tudás volt – a lényege az volt, hogy együtt kell működni a természettel. A kiáradt folyók vizét hasznosították, és nem gátak közé szorították, mint most is; lekergetik a Fekete-tengerbe több száz tonna trágyát érő hordalékkal együtt, ami azelőtt itt maradt és szétterült. A régi árvízgazdálkodás visszaállításával egyedülállót lehetne tenni.
Mik ma a magyarság legnagyobb sorskérdései?
A fiatalság magyarságának, hazafiságának felébresztése, hogy a fiatalok ne csak a saját sorsukért tanuljanak, dolgozzanak, hanem hogy a magyarság sorsán is javítsanak. Ez ugyanis az ő felelősségük is. Fontos az ő itthon tartásuk is a nemzeti művészeti neveléssel, a népet is érintő, igazi történelem tanításával, és nagyon fontos az ezt tanítók megbecsülése.
fotó: Andrásfalvy Boróka, Andrásfalvy Bertalan, MTI
kapcsolódó:
Andrásfalvy Bertalant méltatja Schiffer András
2021. március 3. 17:43
Posztot írt Schiffer András a Mandiner mai, Andrásfalvy Bertalannal, az Antall-kormány kultuszminiszterével készült interjúja kapcsán.Az LMP egykori alapítója a következőket írta:
„Andrásfalvy Bertalan a rendszerváltás utáni kormányok egyik legtisztább lelkű minisztere. A legenda szerint, hivatalban levő miniszterként, saját maga baktatott le a sarkon levő postahivatalba, hogy személyes leveleit feladja: nem akarta közpénzen, hivatalnokokkal intéztetni személyes ügyeit. Ilyen is volt.
Ma azt mondja a nagybirtokrendszerről: »Mert ez tönkreteszi a földet és a társadalmat. A falu kipusztul. Az a föld, amelyen azokat a növényfajtákat termesztik, amelyek a legtöbbet termik, ahol olcsón olyan vegyszerekkel dolgoznak, amely a méheket is kiirtja, egyoldalúvá teszi a mezőgazdaságot, csökken a termőmennyiség. Nem szabad a rövid távú profitért gazdálkodni, hosszú távra kell gondolkodni, ahogy a parasztok tették régen.«
Elmondhatatlanul szégyellem magamat azért, hogy '90 őszén, első éves egyetemistaként boldogan gúnyoltam, tüntettem ellene a Szalay utcában.”
