Szajna, Olimpia (2024. 08. 17.)
https://www.valaszonline.hu/2024/08/15/parizs-olimpia-szajna-vizminoseg-duna-furdok-strandok-urbanisztika-kornyezetvedelem/
A Szajnát igenis megtisztították – a párizsi volt az első takarékos, fenntartható olimpia
Zsuppán András | 2024.08.15.
A látszattal ellentétben a franciáknak sikerült megtisztítani a Szajnát, legalábbis amennyire a további városi használathoz szükséges. A jó hír az, hogy a Dunára nem kell eurómilliárdokat fordítani: Budapesten akár most is nyílhatnának városi folyami uszodák, a legtöbb szakaszon olyan jó a vízminőség. A párizsi olimpia talán az első a modern játékok történetében, amit sikerült takarékosan megrendezni: sok új stadion helyett inkább a meglévő épületeket használták, bevonták a városi köztereket, és még az olimpiai faluval is egy korábbi ipari terület megkezdett rehabilitációját folytatták. Urbanisztikai tanulságok a párizsi olimpiáról – Budapestről nézve.
Egy olimpia soha nem csak a sportról szól, hanem arról is, hogy egy nagyváros megmutathatja a világnak: milyen a jövőképe, melyek a városfejlesztés aktuális prioritásai. Hosszabb ideje az a helyzet, hogy nem tolonganak a városok a lehetőségért, hogy olimpiát rendezhessenek, mivel hírhedten drága műfaj, és az előírások miatt rengeteg a lefaraghatatlan költség. Azt a meghirdetett célt, hogy a játékok ésszerűbbek és fenntarthatóbbak legyenek, eddig sehol nem sikerült megvalósítani. De Párizs minden korábbi kísérletnél közelebb jutott hozzá. Nem ismétlődött meg Athén vagy Szocsi esete, ahol egyetlen rendezvény kedvéért óriási új sportinfrastruktúrát húztak fel, hogy aztán pár év múlva a világ a sorsukra hagyott, gazzal benőtt helyszínek fotóin hüledezzen. Ha egy négyévente mindig máshol megrendezett megaesemény nem lenne eleve pazarló, azt is mondhatnánk, az idei volt az első, urbanisztikai szempontból nagyjából fenntartható olimpia.
Ettől még egy modern olimpia rettenetesen drága. Ha csak a sportrendezvényekkel kapcsolatos költségeket nézzük – és általában ezt veszik összehasonlítási alapnak, mivel a városi infrastruktúra-fejlesztéseknél nagyon nehéz eldönteni, hogy egy metróvonal vagy repülőtéri terminál tényleg az olimpiára épült-e –, akkor a párizsi nagyjából a hatodik legdrágább olimpia volt. A pontos lista az Oxfordi Egyetem kutatóinak négy évvel ezelőtti tanulmánya alapján (az utóbbi két olimpia adataival kiegészítve) így néz ki:
- Szocsi téli olimpia (2014): 21,89 mrd dollár
- Londoni nyári olimpia (2012): 14,96 mrd dollár
- Riói nyári olimpia (2016): 13,69 mrd dollár
- Tokiói nyári olimpia (2021): 10,45 mrd dollár
- Barcelonai nyári olimpia (1992): 9,69 mrd dollár
- Párizsi nyári olimpia (2024): 8,2 mrd dollár
- Pekingi nyári olimpia (2008): 6,81 mrd dollár
A fenti listából látszik, hogy a franciáknak sikerült olcsóbb olimpiát rendezni, mint az előző három nyári játékok házigazdáinak, ami önmagában is eredmény. A korábbi, 20. századi nyári olimpiák költsége nagyságrendekkel kisebb volt, és általában a téli olimpiák is jóval kevesebb pénzt emésztenek fel – kivéve persze a valószínűleg örökrekordot felállító, az orosz birodalmi hatékonyságot a világnak parádésan bemutató szocsi téli olimpiát.
Persze a nagy országok könnyebben köhögnek ki nagy költségeket: a Görögország két évtizede tartó válságához jelentősen hozzájáruló 2004-es athéni olimpia költsége csak 2,94 milliárd dollár volt, de a görög államkasszát ez is megroppantotta. (A fenti listában Tokió és Párizs kivételével jól összevethető, a dollár 2015-ös értékével kalkulált összegek szerepelnek; ezt az összehasonlító adatsort a linkelt oxfordi kutatás állította elő elsőként.)
A városi infrastruktúra fejlesztésének legnagyobb és a legtöbbet vitatott tétele az az 1,4 milliárd euró, amit a Szajna megtisztítására fordítottak. A franciák ezért a borsos árért valójában egy PR-katasztrófát kaptak. Az egész világnak csodálnia kellett volna, hogy egy fürdésre már legalább száz éve alkalmatlan, koszos városi folyószakaszt olyan állapotba hoztak, hogy ott megrendezhették a triatlon úszó számát és a nyílt vízi úszást. Az 1900-as olimpián a férfi úszók még a Szajnában versenyeztek, de már akkoriban sem a belvárosban, hanem egy majdnem városon kívülinek számító szakaszon.
Ehhez képest a világsajtó olyan címekkel volt tele, hogy „veszélyben az úszók egészsége”, „megint nem teljesültek a vízminőségi határértékek”, „hányással és hasmenéssel kerültek kórházba az olimpikonok”. A magyar Fábián Bettina is rosszul lett a Szajnában rendezett verseny után. Az olimpia imidzsének nem tett jót mindez, és ha a játékok felől nézzük, nyilván bölcsebb lett volna nem erőltetni a Szajnában versenyzést.
Ha viszont azt nézzük, mit kapott hagyatékként Párizs az olimpiától, akkor az egyik legjelentősebb eredmény pont a folyó megtisztítása. A történet Budapestről nézve is tanulságos.
Mindkét város a kezdetektől használta a folyóját fürdésre, és sokáig elképzelhetetlen volt a városi élet enélkül. Akárcsak a Dunán, a Szajnán is fából ácsolt fürdők ringatóztak a 19. században. Számuk a 20. század elején csökkenni kezdett, de még 1910-ben is létezett tizennégy úszó Szajna-fürdő. A legtovább a Piscine Deligny nevű, elegáns úszópalota maradt fenn, amely csak 1993-ban süllyedt el egy viharban. Medencéjét akkor már régóta tisztított folyóvízzel töltötték meg, ahogy 2006-tól a Josephine Baker énekesnőről elnevezett modern fürdőét is. Sok helyen azonban magában a folyóban is fürödtek az emberek, időnként a gyárak tövében kijelölt strandokon, például Vitryben. A nyíltvízi fürdést a hatóságok 1923-ban megtiltották – a fotók tanúsága szerint azonban a tiltásnak még sokáig nem tudtak érvényt szerezni. Valójában csak az életmód változásával, a motorizációval és a higiéniai követelmények szigorodásával ment ki a divatból a folyami fürdőzés az 1960-as évek elején.
Budapesten szinte pontosan ugyanez a folyamat játszódott le: a 19. században és a 20. század első felében a belvárosi részeken fából ácsolt Duna-fürdők kínáltak biztonságos folyami fürdőzési lehetőséget a városlakóknak. A nyíltvízi Duna-strandok fénykora az első margitszigeti folyami strand 1919-es megnyitását követő három-négy évtizedre esett, majd az 1950-es évektől a folyami fürdőzés fokozatosan visszaszorult, és 1973-ban hatóságilag betiltották. Budapest azonban előbbre jár, mint Párizs, ugyanis a Duna az elmúlt évtizedekben már annyira megtisztult, hogy 2021-ben két helyen ismét engedélyezték a strandolást: a Római-parti plázson és a Sho Beachnek nevezett fizetős strandon a Kopaszi-gátnál (akkor ezeket le is teszteltük). Mindkét strand működik jelenleg is, bár a Lágymányosi-öbölben lévő luxusstrandot idén nyáron Tiborcz István vállalkozása vette át a korábbi üzemeltetőktől, és átnevezte Flava Beachre.
De mi történt Párizzsal? A város az elmúlt húsz évben nagy erőfeszítéseket tett, hogy rakpartjait visszahódítsa az autóforgalomtól, de a városi strandélet felélesztése jó ideig csak álom maradt. Pedig Jacques Chirac akkori főpolgármester már 1988-ban megígérte: „Tanúk jelenlétében fürdeni fogok a Szajnában, hogy bizonyítsam a folyó tisztaságát”. Az ígéretnek négy év múlva kellett volna teljesülnie, de Chirac soha nem fürdött a Szajnában – ellentétben Anne Hidalgo mostani főpolgármesterrel, aki az olimpia előtt valóban megmártózott a folyóban.
2017-ben a városi önkormányzat már átadott egy faszerkezetű, úszó fürdőt, amely a régi Szajna-fürdők modernizált változatának nevezhető. Első változata három medencéből állt, és naponta ezer ember fürödhetett benne a nyári hónapokban. Ahogy nyitóképünkön is látszik, a 90 méter hosszú folyami fürdő medencéit egyszerű fakeret választja el a nyílt víztől; ez a terasz napozásra, pihenésre alkalmas, de nincs rajta olyan épített szerkezet, mint a régi Szajna- és Duna-fürdőknél, a kiszolgáló funkciók (öltözők, mosdó, büfé) ugyanis a parton vannak. A három medence eltérő mélységű, a legkisebb, 40 centis a gyerekeké, a középső 120 centiméter mély, a harmadik 2 méteres. A szerkezetet minden évben lebontják és újjáépítik, a medencék száma már a nyitást követő évben négyre nőtt, és népszerűségét mutatja, hogy még a Covid idején sem szűnt meg.
Csakhogy van egy apró szépséghiba: ez az uszoda nem a Szajnán, hanem a Bassin de la Villette nevű mesterséges városi tározón található. A tározót valaha ipari környezet vette körül, de a raktárak, üzemek idővel megszűntek, és vize annyira megtisztult, hogy a fürdő létrehozását megelőző négy évben a vízminőség már stabilan kiváló volt. A Bassin de la Villette nyári uszodájával a párizsi városvezetés bizonyítani akarta, hogy a 2024-es olimpiára a folyó megtisztításával is elkészülnek, ahogy pályázatukban ígérték. „Ez az első bizonyíték arra, hogy a párizsi vizekben lehet fürdeni. Meg akartuk mutatni, hogy ehhez megvan a know-how, betartjuk az ígéreteinket, és hogy ami a pályázatunkban állt, az nem science fiction” – nyilatkozta Jean-François Martins alpolgármester.
Csakhogy sokkal könnyebb feladat jó vízminőséget biztosítani egyetlen tározón, mint egy 13 milliós nagyvárosi régiót keresztülszelő, messziről érkező mellékfolyók vizét is magába gyűjtő folyón. A Szajna megtisztítása összehasonlíthatatlanul nagyobb kihívás.
A folyók vízminőségét alapvetően bakterológiai szempontból vizsgálják, két olyan baktériumféle, az E. coli és az Enterococcus jelenlétét keresik, amelyek betegséget okozhatnak, és jellemzően a szennyvízben találhatók. A legtöbb modern európai város nem enged a folyójába tisztítatlan szennyvizet, Párizs sem. Hogy kerülhet akkor mégis ilyen szennyeződés a folyókba? A fő probléma az, hogy a csapadékvíz-elvezető rendszer általában a csatornahálózatra van rákötve,
és különösen nagy esők, felhőszakadások idején a rengeteg burkolt felületről hirtelen olyan nagy mennyiségű víz zúdul be a csatornákba, amivel a rendszer nem tud megbirkózni: a szennyvízzel keveredett csapadékvíz ilyenkor a túlfolyókon keresztül a folyóba ömlik.
Ez a jelenség létezik Párizsban és Budapesten is, de Párizsban sokkal súlyosabban befolyásolja a folyó vízminőségét. Ennek számos oka van: a párizsi nagyvárosi régió a budapestinél nagyobb, a Szajna viszont kisebb folyó a Dunánál, és a város óceáni éghajlata miatt ott jóval gyakoribbak nagy felhőszakadások nyáron is, amikor Budapesten kevesebb a csapadék.
A Szajna megtisztítását célzó akciótervet 2015-ben indították el, de a legjelentősebb műszaki fejlesztés, a Bassin d’Austerlitz nevű hatalmas, földalatti vésztározó csak közvetlenül a játékok kezdete előtt, június 17-én állt szolgálatba, és több más elem is csak az idei év első felében készült el. Bármit is gondoljunk arról, hogy jó ötlet volt-e az olimpikonokat a Szajnába küldeni, az akcióterv eredményeként Párizs egyértelműen tisztább és egészségesebb város lett, és ez nem átmeneti javulás. A megvalósult fejlesztések:
- Négy új csapadékvíz-vésztározó
- Új vízfertőtlenítő egységek a párizsi régió két szennyvíztisztítójában
- 23 ezer új csatornahálózati bekötés az agglomeráció külső régióiban, ahonnan a szennyvíz eddig tisztítatlanul érkezett a Szajnába és a Marne folyóba
- 260 lakóhajó rákötése a csatornahálózatra
- A szennyező befolyók azonosítása és megszüntetése
- Az esővíz megtartását célzó tájépítészeti beavatkozások
- Korszerű vízminőség-figyelő rendszer kiépítése
A leglátványosabb ezek közül a Bassin d’Austerlitz csapadékvíz-vésztározó megépítése volt. Ez a lenyűgöző mérnöki alkotás körülbelül 50 ezer köbméter csapadékvíz befogadására alkalmas, ami nagyjából húsz olimpiai úszómedencének felel meg. A föld alatt rejtőző 50 méter átmérőjű és 30 méter mély vasbeton tartály mennyezetét tizenhat pillér tartja. Az esővíz összegyűjtésére egy 600 méter hosszú, a Szajna alatt is átfutó alagút, valamint két gyűjtőkút épült. A tárolt vizet a medencéből fokozatosan engedik be a csatornahálózatba, amikor az már nincs túlterhelve. A Bassin d’Austerlitz megépítése előtt 44 túlfolyón keresztül érkezett szennyvíz felhőszakadások esetén a folyóba, most ezek száma tízzel csökkenhet.
A beruházást a környezetvédők pont azért kritizálták, mert ahhoz nem elég nagy, hogy a túlfolyók problémáját teljesen felszámolja. De belátható, hogy egy olyan sűrűn beépült, kialakult szerkezetű nagyvárosban, mint Párizs, már igen nehéz szabad helyet találni egy ekkora létesítménynek. Csak olyan terület jöhet szóba, ahol nincsenek épületek, nincs értékes park, nem megy át alatta a metró – márpedig Párizs közepén ilyen nem nagyon van. A vésztározónak végül az Austerlitz pályaudvar melletti Marie Curie tér alatt találtak helyet, ahol addig nagyrészt parkoló volt, de még itt is ki kellett vágni miatta több tucat fát. A tározó tetejét teljesen bezöldítik a játékok után, és új városi közteret alakítanak ki rajta.
De ha tényleg ennyi mindent tettek a Szajna megtisztításáért, akkor miért kellett mégis több eseményt elhalasztani a rossz vízminőség miatt, és miért betegedtek meg az úszók közül többen? Mennyire volt ténylegesen tiszta a Szajna?
A hivatalos adatok és mérések szerint a vízminőség megfelelő volt azokon a napokon, amikor a versenyeket megrendezték, amikor meg nem volt megfelelő, azt a monitoring rendszer jelezte, és a szervezők megtették a szükséges lépéseket. A párizsi városháza szerint nincs abban semmi meglepő, hogy a baktériumkoncentráció időnként átlépte a megengedett mértéket, mivel az időjárásból fakadó problémákat teljesen felszámolni nem lehet. A játékok előtt különösen csapadékos volt Párizsban az idő, az olimpiai megnyitó ceremónián is esett, később is többször leszakadt az ég, a csatornahálózatból ezért került némi szennyvíz a folyóba. A vízminőség azonban gyorsan változik, a szennyeződések hamar felhígulnak, így végső soron csak rövid időre, egy-két napra okozott ez problémát, amit a versenynaptár átrendezésével kezelni lehetett.
Ha független tudományos mérésekre vagyunk kíváncsiak, a Fluidion vízminőség-méréssel foglalkozó cég szabadon hozzáférhető adatsorait és elemzéseit böngészhetjük. Ezekből kissé más kép rajzolódik ki. A Fluidion szerint a hivatalos laboratóriumi mérések nem elég pontosak, az általuk kidolgozott, ALERT nevű módszer valóságosabb képet ad a víz E. coli tartalmáról. A baktérium jelenlétét kétféle módon is mérték: az egyik csak a vízben lebegő, ún. planktoni E. coli mennyiségét mutatja ki, a másik viszont a nagyobb ürülék- és üledékrészecskékben rejlő baktériummennyiséget is hozzászámítja (komprehenzív E. coli). Ezek a részecskék rengeteg fertőző ágenst tartalmazhatnak; a cég magyarázata szerint a planktoni E. coli szám olyan, mintha a forgalomszámításkor minden személyautót és buszt egyformán egy elemként számítanánk be, a komprehenzívnél viszont a buszok utasait külön is megszámoljuk. Értelemszerűen az utóbbi adat mindig magasabb, de sokkal jobban jelzi a víz fertőzöttségét.
A Fluidion mérése szerint április elejétől június közepéig mindkét módszer szerint határérték fölött volt az E. coli mennyisége, az olimpia idején viszont a planktoni E. coli szintje néhány napot leszámítva már megfelelő volt. A komprehenzív E. coli módszer szerint viszont a víz ebben az időben is túl szennyezett volt, csak néhány olyan napot találtak, amikor a határérték alá került a baktériumok mennyisége.
A Fluidion részletes kimutatásokat készített azokra a napokra is, amikor a Szajnában az úszóversenyeket megrendezték. Ezek sem teljesen megnyugtatóak: a július 31-i triatlonverseny napján például a planktoni E. coli rendben volt, a komprehenzív számítás viszont a vártnál szignifikánsan magasabb értéket mutatott. Hasonló volt a helyzet augusztus 5-én, augusztus 8-án, a női maratoni úszás versenyén mindkét mérés szerint rendben volt a Szajna, augusztus 9-én viszont két helyről rosszabb adatok érkeztek, vagyis az eredmény a szürke zónába került. Mindebből persze nem következik, hogy néhány úszó tényleg a Szajnától betegedett meg, de kizárni sem lehet.
Lényegesebb, hogy ennek a kérdésnek a későbbi hétköznapi városi folyóhasználat szempontjából nincs semmi jelentősége. Az olimpiai számoknál ugyanis jóval szigorúbb határértéket állapítanak meg, mint a strandolásnál.
A Nemzetközi Triatlon Szövetség (World Triathlon) előírásai szerint 1000 E. coli/100 ml az elfogadhatósági határérték. Egy strandnál a limit simán lehet magasabb. A magyar fürdőhelyeken például a jelenleg érvényes 2008-as kormányrendelet szerint akkor biztonságos a fürdőzés, ha az E. coli koncentráció nem haladja meg az 1500/100 ml értéket, az Enterococcus pedig az 500/100 ml-t.
Józan ésszel is belátható, hogy mi ennek az oka: egész másként strandolunk egy természetes vízben, mint ahogy egy olimpikon úszik. Nem nyelünk le rengeteg vizet, sőt, ha óvatosak vagyunk, egyáltalán nem tesszük bele a vízbe a fejünket úszás közben. A dunai strandolásnál ezt tanácsolják a kijelölt, biztonságos strandokon is, mivel mindkét baktérium a szervezetbe kerülve fertőz, bőrön át nem szívódnak fel. Fábián Bettina úszó a verseny után el is mondta: azért „fertőtlenített” pálinkával, mert nagyon sok Szajna-vizet nyelt. Egy mezei strandoló viszont legrosszabb esetben is csak egy-két korty vizet nyel le véletlenül.
Éppen ezért a párizsi önkormányzat a rossz olimpiai PR ellenére egyáltalán nem tett le arról a tervéről, hogy jövőre három folyami strandot nyisson a Szajnán. Ahhoz hasonló létesítmények lesznek ezek, mint a Bassin de la Villette már működő fürdője, de kint lesznek magán a folyón. Az egyik a történelmi belvárosban, de nem ott, ahol az olimpikonok úsztak, hanem a Szent Lajos-sziget melletti csendesebb folyóágban, ahol a magas partvédmű megbontásával, a part humanizálásával vízisportközpontot alakítanának ki. A másik két tervezett folyami strand is sűrűn beépült helyszíneken lenne. Az Île-de-France régió egészét tekintve 25-30 helyen hoznának létre újra strandokat a Szajna és a Marne mentén – ezzel a folyami fürdőzés ismét a nyári hétköznapok részéve válhatna az egész térségben. Ez lenne a párizsi olimpia legfontosabb hagyatéka.
Amiért Párizsban ennyit küzdöttek, az Budapesten már eleve megvan, bár messze nem használjuk ki az adottságokat annyira, mint lehetne. A Duna vízminősége ugyanis szinte mindenhol lehetővé tenné már most is strandok és úszó fürdők kialakítását a párizsihoz hasonló költséges beavatkozások nélkül. Ezt a Valyo – Város és Folyó Egyesület Dunaviz.info nevű projektjének köszönhetően idén már objektív mérésekkel is igazolni lehet. A két létező strandon természetesen már évek óta monitorozták a vízminőséget, most viszont újabb négy helyszínen végeznek rendszeres méréseket:
- az Óbudai-sziget északi csúcsánál
- az Antall József rakparton
- a Szent Gellért térnél
- és a Hengermalom útnál.
A projekt célja, hogy a Duna belvárosi szakaszán néhány éven belül legalább egy, de idővel több úszó Duna-fürdő jöjjön létre, és új strandokat is kialakítsanak. Akárcsak Párizsban, itt is a két szennyvíz-baktérium jelenlétét figyelik, a négy helyszínen a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Zrt. (BGYH) akkreditált Vízminőség-vizsgáló Laboratóriuma vesz mintát havi rendszerességgel. Ezek akkreditált adatok, de a Szent Gellért térnél lakossági mintavétel is zajlik, ami részletesebb – bár nem hivatalos – eredményeket szolgáltatott. Ezeknek a mintáknak az elemzését az Eötvös Loránd Tudományegyetem Mikrobiológiai Tanszéke végzi.
Az adatok a Római Szabadstrand vízminőségi adataival együtt szabadon hozzáférhetők a Valyo oldalán. Lohász Cili projektvezető kérdésünkre elmondta, hogy a mérésekből egyértelmű kép rajzolódik ki: a négyből három helyszínen kiváló a Duna vízminősége, a Szent Gellért térnél viszont ingadozó, és a lakossági mintavételes vizsgálatok alapján rendszeresen előfordul, hogy a két baktérium mennyisége meghaladja a határértéket. „A Szent Gellért téren nagy valószínűség szerint az Ördög-árok befolyója okozza a problémát, mert nagy esők idején ezen keresztül szennyvíz is érkezik a Dunába, amikor a csatornarendszer túlterheltté válik. Ebből számunkra az a következtetés adódik, hogy ezen a helyszínen nem, a többinél viszont fürdésre alkalmas a folyó, és az Antall József rakpartnál, a pesti oldalon lehetne az első korszerű, új Duna-fürdő – több mint nyolcvan év szünet után.”
A folyón úszó, faszerkezetű Dunafürdők utoljára 1944-ben működtek, faanyagukat az ostrom idején a lakosság tüzelte el, a mai budapestiek már csak a régi fényképekről ismerhetik ezeket a szerkezeteket. A ma Antall József rakpartnak nevezett lipótvárosi szakaszon több ilyen fürdő is működött, egészen a második világháborúig. Ez a régi budapesti hagyomány minden további nélkül újraéleszthető lenne. Mivel a kiszolgáló létesítményeket Budapesten nem lenne szerencsés a rakparton elhelyezni, valószínűleg érdemesebb lenne a régiekhez hasonló, felépítménnyel ellátott szerkezetet építeni. Egy ilyen fürdő akár egy elpusztult régi másolata is lehetne: ez olyan különleges turisztikai látványosság volna, amihez hasonló talán sehol nincs a világon.
A Duna szabadidős hasznosítását Budapesten tehát nem a vízminőség, hanem más tényezők nehezítik.
Mindenekelőtt az, hogy az elmúlt évtizedekben a partokat szinten teljesen elfoglalták a szálloda- és rendezvényhajók, alig van szabad terület, ahol le lehetne jutni a vízhez. A főváros a Duna-parti Építési Szabályzat (DÉSZ) módosításával próbálna ezen változtatni, nem véletlenül tiltakoznak ellene annyira a hajós turizmus lobbiszervezetei – de azért keresztül kellene vinni. Ezzel a budai oldalon is megnyílhatnának a fürdőépítési lehetőségek.
A Valyo méréseinek meglepő eredménye, hogy téves az a közhiedelemben makacsul élő nézet, hogy a Dunában csak Budapest fölött lehet fürödni, a város alatt nem. A Hengermalom úti mérési helyet pont azért választották, hogy kiderüljön, mi a helyzet a délebbi szakaszokon, és az eredmények itt is kiváló vízminőséget mutatnak. Lehetne akár itt is szabadstrand a remélhetőleg kulturális központként újjászülető Budai Hengermalom tövében, de érdemes lenne idővel kiterjeszteni a méréseket a főváros alatti településekre is. Míg a Duna-kanyarban szinte minden parti településnek van strandja, Budapest alatt végig teljesen halott a folyópart, pedig egyáltalán nem törvényszerű, hogy ez így legyen.
Magában a fővárosban egy komoly probléma vár kezelésre: az Óbudai Gázgyár talajszennyezése. Az itt elásott, mérgező gázgyári iszapot mindenképpen kármentesíteni kellene, de ezt a feladatot évtizedek óta nem hajlandó elvégezni a jogutód MVM Next Energiakereskedelmi Zrt. – és állami segítség nélkül valószínűleg soha nem is fogja. A határidő már többször lejárt, és a Greenpeace bizonyítékai szerint a területről a talajvízzel együtt bűzös, rákkeltő trutymó szivárog a Dunába. A probléma a Duna alacsony vízállása esetén jelentkezik, és mindaddig, amíg nem történik meg a kármentesítés, az egyébként kiváló adottságú Óbudai-szigeten biztosan nem lehet strandot kialakítani.
A párizsi olimpia legfontosabb urbanisztikai tanulsága azonban Budapestről nézve éppen az, hogy érdemes egy városi folyó újraélesztéséért nagyon jelentős áldozatokat hozni. A párizsiak szívesen emlegetik azt az adatot, hogy negyven évvel ezelőtt mindössze két halfaj élt a Szajnában, most viszont harmincnégyet tartanak számon.
Az olimpia annak a 80-as években megkezdett, hatalmas munkának a betetőzése, amely lehetővé tette, hogy az élet visszatérjen a folyóba.
De vannak más tanulságok is, különösen, ha a kormány valóban olimpiát akarna rendezni 2036-ban, amiről egyre hangosabban suttognak. A kormány éppen ma cáfolta Magyar Péter állítását, hogy titokban már be is adták a pályázatot, arra hivatkozva, hogy egyébként sem országok, hanem városok pályázhatnak. Ez persze nem zárja ki, hogy Budapest pályázzon, amint az új fővárosi közgyűlés kialakítja az álláspontját az ügyben. Egyelőre nem megnyitva azt a vitát, hogy ez lehetséges és észszerű-e, abban az esetben, ha Budapestre rászakadna ez az öröm, érdemes figyelni arra, hogy:
Párizsban szinte semmilyen új sportlétesítményt nem építettek.
Ha végigböngésszük az olimpiai helyszínek listáját, azt találjuk, hogy mindenhol létező stadionokat, arénákat használtak, és a költségek csökkentése érdekében a vidéki városok meglévő sportlétesítményeit is bevonták. Lille, Marseille, Bordeaux, Nantes, Saint-Étienne, Lyon, sőt még a Föld túlsó felén lévő Tahiti is lehetőséget kapott egy-egy versenyszám megrendezésére (Tahiti esetében persze a kényszer diktált: a szörf csak 2020-ban lett olimpiai sportág, és racionális módon csak természetes helyszínen, a nyílt óceánon van értelme versenyt rendezni). Magában Párizsban mindössze egyetlen nagy új sportlétesítmény épült az olimpiára, a Stade de France stadion közvetlen közelében felhúzott új vízisport központ (Centre aquatique olympique). Ez az 5000 férőhelyes kapacitású létesítmény a játékok után is használatban marad, de befogadóképességét visszabontással a felére csökkentik.
A minél kevesebbet építeni logikája érvényesült tehát: rengeteg ideiglenes helyszínt, illetve városi közteret használtak. Így lett olimpiai versenyhelyszín például a versailles-i kastélypark, ahol a lovas eseményeket tartották, ahelyett, hogy felhúztak volna egy új, soha többé ki nem használt betonarénát, vagy az 1900-as világkiállításra épült, csodálatos, vasszerkezetű, szecessziós Grand Palais kiállítási csarnok, amit az olimpiától függetlenül is fel kellett volna már újítani. A Grand Palais adott otthont a vívásnak és a taekwando viadaloknak, a játékok után pedig régi funkciójában, kiállítási csarnokként működik tovább.
Az egyetlen olyan létesítmény, aminek a megépítését nem lehet megspórolni, az olimpiai falu.
A modern olimpiák mérete miatt ma már ez gyakorlatilag egy komplett új városrész felhúzását jelenti, Párizsban például 18 ezer sportolót kellett elhelyezni. Egy olyan kialakult nagyvárosban, mint Párizs, ekkora szabad terület a belső részeken már nincs, ezért a falu az egyébként nem túl jó hírű Saint-Denis külvárosba került. Mégpedig egy olyan felhagyott ipari területre, az 1980-as években bezárt Saint-Denis hőerőmű egykori telkére, amelynek rehabilitációja évtizedek óta szerepelt a város céljai között, és már az ezredfordulón elkezdődött (a legszebb art déco csarnokban például 2012-ben nyílt meg Luc Besson filmrendező Cité du Cinema nevű óriási filmstúdió-komplexuma, az olimpia idején ebből lett a központi étkezde).
A terület most sűrűn beépült, de törekedtek rá, hogy korszerű és élhető városrész jöjjön létre, ahol az olimpia után körülbelül 6000 lakást és 6000 munkahelyet alakítanak ki. A Szajna-parti telket eddig magas kerítés választotta el a folyótól, aminek a partján itt még gyalogjárda sem nagyon volt. Most a víz felé megnyíló, nagy zöldterületekkel és parti sétánnyal rendelkező negyed keletkezett, amelyet egy új gyalogoshíd is összeköt a folyó közepén lévő, keskeny, izgalmas adottságú osztószigettel. A volt hőerőmű mindegyik megmaradt, ipari örökségnek számító épületét gondosan felújították, ennek köszönhetően az új városrész nem lett steril, múlt nélküli hely: a 20. századi ipari forradalom hagyatéka tovább él az új épületek között.
A fenntarthatóbb olimpia lényege ez lenne: minél kevesebb dolgot építeni, és főként olyan fejlesztésekre költeni, amelyekre egyébként is szüksége lenne a városnak. Párizs minden eddigi próbálkozásnál közelebb jutott ahhoz, hogy ezt az elvet a gyakorlatba átültesse.
