Pósfai Gábor interjú - hetiválasz.hu (2023.02.04.)
Cikkajánló
„Ezért ha valaki felemeli a hangját, rögtön kilövik” – az osztrák Decathlon magyar vezetője a szolidaritás hiányáról
'Felelet': Azért a multicég akkor is káros a társadaomra, ha a vezetője éppen jó. Másfelől meg ha már van multicég, ha jobb a vezetője, talán kevésbé káros.
A cikk:
Stumpf András 2023.02.13.
Éppen öt éve, hogy a francia sportszermulti egy magyar menedzsert bízott meg azzal, hogy alapítsa meg és vezesse a cég osztrák üzleteit. Pósfai Gábor addig a magyar Decathlont vezette – páratlan sikerrel. Akkorával, hogy még azt is elnézték neki, amikor nyilvánosan bírálta a magyar kormány hatalomgyakorlásának módját és magát Orbán Viktort. A Válasz Online érdeklődésére most arról mesél, miért veszett fejsze nyele a megszólalás itthon, s miért lenne rá szükség mégis a gyakran lapító magyar elit részéről. Meg arról, mi a különbség az osztrák politikai korrupció és a magyar, az ottani és az itteni társadalmi feszültségek között. Annyit már most elárulhatunk: hatalmas a különbség. Érdemes tehát vennie a sátorfáját annak, akinek elege van a hazai állapotokból? Interjú.
– Hat éve már, hogy önnel volt tele a sajtó, amiért a Decathlon magyarországi vezetőjeként is merészelte nyilvánosan bírálni Orbán Viktort.
– Valóban.
– Egy évvel később aztán Bécsbe költözött.
– Ez is igaz.
– A megszólalásakor már tudta, hogy várja a bécsi állás? Azért volt olyan bátor?
– Nem tudtam még, dehogy. Ahogy arról sincs szó, hogy a posztom után elüldöztek és kénytelen voltam elhagyni az országot – sokan ilyet is láttak a háttérben. Rosszul. Amikor kiírtam a Facebookra a véleményem, abban nagyon sok új nem volt: addig is írtam hasonlókat, igaz, azokat csupán az ismerőseim láthatták.
– Ezt a posztot meg véletlenül nyilvánosra állította?
– Nem véletlenül. Úgy voltam vele, hogy szeretnék most már erről a hatalomgyakorlási módról egy kicsit szélesebb diskurzust. Amekkora lett belőle, akkorára mondjuk nem számítottam. Azok a megszólalások, hogy
a kormányfőnek keresztényként is viszket a tenyere a tüntetések láttán – ezt a hozzáállást keresztényként is ki szerettem volna kérni magamnak. Azt is, hogy tudatosan, tervezetten uszítanak magyarokat magyarok ellen.
Alapvetően azonban nem csupán a kormányoldalra vonatkozott az a bejegyzésem, hanem a hazai közbeszéd állapotára általában.
– Aztán látta, hogy semmi hatása nem lett, úgyhogy el is ment Bécsbe?
– Nem egészen. Akkor már hat éve vezettem a hazai Decathlont, szó volt már arról, hogy mi lehet számomra a következő lépcsőfok. A poszt nyomán kialakult helyzet mindenesetre nem segítette, hogy azt itthon képzeljem el.
– Kicsit bővebben, ha kérhetjük!
– Nem akarok mártírszerepben tetszelegni, nem üldöztek el, a cégem is megvédett…
– Nem is lett problémája ebből a cégnek?
– Megszaporodtak az ellenőrzések, az tény. Persze nem tudhatjuk, volt-e összefüggés a két dolog között… Mindenesetre mind egyéni, mind társadalmi szinten beigazolódtak a sejtéseim arról, hogyan működik ez a rendszer. Holott nem fogadtam el akkoriban semmilyen interjúfelkérést. Pedig mindenhonnan kerestek. Nem is csak a sajtó: az ellenzéki pártok is egytől egyig.
– Ön lehetett volna a ’18-as Márki-Zay Péter? A gazdaságból érkező, sikeres keresztény-konzervatív ellenzéki!
– Nem tudom, lehettem volna-e, az biztos, hogy nem szerettem volna lenni. A posztot is átállítottam végül privátra, de az ismerőseim számára a mai napig megtalálható az oldalamon.
– Utólag megijedt?
– Nem, csak mivel jóval nagyobb hullámokat vetett az írásom, mint azt előzőleg el tudtam képzelni, beláttam: a cég és az ott dolgozó munkavállalók érdekeit is jobban szem előtt kell tartanom. A ’18-as választások után le is szedtem egy másik posztomat – a kollégáim kérésére.
– Odaszólt a francia főnökség, hogy most már aztán legyen csöndben?
– Nem a főnökeim szóltak. A saját csapatom kérte „jobb a békesség”-alapon. Többen itthonról – nem a cégtől – viszont írtak a francia főnökségnek, hogy van itt egy magyar vezető, akinek a körmére kellene nézni. Nem tették meg, azóta is a cégnél vagyok, az osztrák Decathlont vezetem öt éve. Én pedig végül akceptáltam, hogy a magánvélemény összekeveredhet a cégével, s hogy még akkor sem lehet azt nyugodtan közölni, ha egyébként annyi az állítás, hogy emberibb hangra, párbeszédre lenne szükség. Nem olyan világot élünk itthon, hogy akár ezt nyugodtan ki lehetne mondani. Állami vezetők biztosan nem fogják, hiszen függőségi viszonyban vannak. De ha a piacról élő gazdasági szereplők sem nyilvánítanak véleményt, akkor mégis ki fog?
– Nem lehet, hogy a piacról élők is függenek már a 13 éve kétharmados hatalomtól?
– Költői kérdés.
– Valóban. Innentől viszont tényleg mindenki jobb, ha befogja a száját – vagy elmegy Bécsbe.
– Nos, talán igen. Ezért sem tudok senkit hibáztatni, amiért nem szólal meg. Mégis: ezen valamikor változtatni kell. Ez volt a célom akkor is: figyelemfelhívás, a párbeszéd beindítása. Egyelőre mindenesetre ez, úgy fest, veszett fejsze nyele.
– Bécsbe költözve megkönnyebbülten elengedte aztán mindazt, ami itthon van?
– Nem tudom, hogy a megkönnyebbülés-e erre a legjobb szó, de az biztos: kint nincs ez a mindent átitató politikai szembenállás. Ez óriási különbség a két társadalom között. Ausztriában is vannak korrupt politikusok, vannak botrányos ügyek…
– Heinz-Christian Strache alkancellár épp akkor bukott meg az oroszok felé mutatott mutyihajlandósága miatt, amikor ön már kint élt.
– Bizony. A különbség az, hogy az osztrákoknál az ilyesminek van következménye. Itthon ritkán van. Vegyük például azt, amikor a kancellár, Kurz bukott meg. Egyrészt a hatóság kiadta a személyes WhatsApp-üzeneteit a megfelelő szervnek. Itthon már ez is elképzelhetetlen. Másrészt mi volt a casus belli? Az, hogy a pártja megrendelt egy közvélemény-kutatást, amely jobb színben tüntette fel őket a valóságosnál. Ott ebbe bele lehet bukni, itthon meg napi gyakorlat – nem is csak a kormányoldalon. Szóval amikor itthon a nyugati kétes ügyekre mutogatnak, hogy lám, ugyanaz van mindenhol, az bizony elég hamis és gyenge érv. Ott ugyanis van társadalmi minimum. Teljesen tiszta, hogy mi az, amit egy politikus nem tehet meg. Ha megteszi mégis és kiderül, veszi a kalapját.
– A nép kényszeríti ki vagy a politikusok dobják ki maguk közül?
– A kettő összefügg. Egyszerűen létezik olyan, hogy demokratikus politikai kultúra, amely nálunk valamiért nem alakult ki a rendszerváltás után sem. Én márpedig elvárnám ezt – akkor is, ha nem a Fidesz lenne hatalmon. Csak azért mondom, mert megkaptam, hogy amikor Gyurcsány volt…
– Tényleg! Akkor, 2006-ban kint volt tüntetni ellene a Parlament előtt?
– Egyébként igen, kint voltam. Az sem titok, hogy 2010-ben a Fideszre szavaztam, történelmi lehetőségnek láttam az akkori kétharmadot – azóta meg azt látom, hogy bár nem minden rossz, ami történt, távolabb kerültünk attól, aminek a megvalósítására én a szavazatommal akkor felhatalmazást adtam. 2017-ben még láttam esélyt, hogy ez megfordulhat, azért is írtam ki magamból, amit éreztem. Csakhogy az elmúlt öt-hat évben sem javult a helyzet. Sőt.
– Tehát marad is inkább Bécsben?
– Örökre biztosan nem. Öt és hét évesek voltak a lányaim, amikor kimentünk. Úgy voltunk vele, épp jó időpont, hogy három évet máshol töltsünk: ők megtapasztalják, milyen egy másik, idegen kultúra és nekem is kiváló szakmai lehetőség. Ebből végül már legalább öt év lett. Amiért jöttünk, bőven megkaptuk, és egyre inkább közeledik a pillanat, amikor el kell döntenünk, hol szeretnénk, hogy a gyerekeink a kamasz éveiket töltsék. Magyarok vagyunk, így mindenképpen itthon képzeljük el a hosszabb távú jövőt.
– Nem jobb nekik ott?
– Itt van a család, itt vannak a barátok… Ez a mi hazánk. Az anyanyelvi némettudásuk már megvan: később, ha úgy döntenek majd, élhetnek Ausztriában vagy Németországban is. De tapasztalatom szerint senki nem akar igazán hosszabb távon külföldön élni. Vagy nagyon kevesen. Aki kint van, annak sokszor van honvágya és ha megtehetné, inkább itthon élne.
– Szóval nem ajánlja az útilaput annak, akinek elege van a hazai állapotokból?
– Én nem kényszerből mentem, hanem szakmai továbblépés miatt, de akinek menni kell itthonról, annak még mindig jó célpont Ausztria: munkalehetőség rengeteg van ott.
– Kevesebben vannak, mint mi, kisebb az ország, mint a mienk. Miért élnek mindig jobban az osztrákok?
– Sok oka van: történelmiek, strukturálisak, a turizmus lehetősége, az adók felhasználása, de az is idetartozik, hogy Ausztriában, ha egy nappal csúszom a csekk befizetésével, már jön is a büntetés. Megtanulja az ember betartani a szabályokat. Itthon meg az interkulturális tréning első mondata a „kiskapu” szó elmagyarázása.
– Milyen tréning?
– Interkulturális. Ez egyébként konkrétan megtörtént. Amikor jöttek ide franciák ismerkedni az országgal, ez volt az első, amit ezen a „képzésen” megtanítottak nekik. A kiskapu jelentése. Mosolyogtak rajta. Az osztrákok ezt aztán végképp nem értik. Itthon egymást érik az ellenőrzések, ott nem: ha egyszer le van írva a szabály, abból indulnak ki, hogy betartod. És be is tartod, mert ha a ritka ellenőrzések egyikén elkapnak, akkor nem kicsike ejnyebejnye van, mint itthon. Azt akkor tényleg megérzed. Nem tudnám megmondani, mi a sikerük titka, de azt látom – hiszen egy multi ottani vezetőjeként a kárvallottja vagyok bizonyos fokig –, hogy a helyi vállalatok védelme is rettentő fontos az osztrákoknak. A helyi közösségeket segíti az állam, csak éppen sikeresebben mint nálunk. Ráadásul korrektül, normatívan, átláthatóan megy ez is, nem haveri alapon.
– Miért van akkor mégis, hogy leláncolt kislányokat találnak évről évre különféle osztrák pincékben?
– Nem gondolom, hogy ez valami osztrák sajátosság, őrültek mindenhol vannak. Én annak örülök, hogy a mi beilleszkedésünk sikerült.
– Könnyen ment?
– Ami például az állami szolgáltatások igénybevételét jelenti, elég könnyű volt. Még nem volt elintézve a társadalombiztosításunk, amikor az egyik lányomat baleset érte otthon. Vasárnap. Levittük a helyi ügyeletre, 15 és fél perccel később már gipszelték a lábát. A kórház meg olyan volt, mint egy űrállomás. Azért ez ad némi nyugalmat az embernek.
– Ha jól tudjuk, a gyerekei normál osztrák iskolába járnak, nem valami fizetős nemzetközibe.
– Igen. Némettudás nélkül betettük őket. Mélyvíz.
– Szírekkel és marokkóiakkal volt tele a suli?
– Bécs alatt, Badenben élünk, ott az általános iskolai osztály fele nem osztrák hátterű.
– Van ebből feszültség?
– Kár lenne tagadni. Társadalmilag is kihívás ez az osztrákoknak. A népesség negyede ma már bevándorló hátterű. Több mint kétmillió ember. Mi is azok vagyunk. A rendszer viszont felkészült erre. A nagyobbik lányom például addig nem kapott osztályzatot, amíg nem volt olyan szinten németből, hogy egyáltalán képes legyen felelni, dolgozatot írni. Emellett az állam biztosít nyelvórákat is. Természetesen így is vannak bevándorlók, akik nem tanulják meg a nyelvet – ők leszakadnak. Nehéz így összetartani az osztályokat, a társadalmat is, de igyekeznek.
– Hogy működik például a hazafias osztrák nevelés? Itthon ugye az a fontos az iskolában. A magyar hazafiság.
– Tapasztalatom szerint az osztrákok az iskola első éveiben inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy tanuljon meg a gyerek szépen írni, olvasni és számolni. És: igazodjon el az életben. Elmentek például egy helyi rendőrrel, megtanulták, hogyan kell közlekedni, kerékpárjogosítványt szereztek, a helytörténeti múzeumba is ellátogattak. Nem nemzeti büszkeségre, hanem helyismeretre és az életre igyekeznek nevelni, ahogy én láttam eddig. Gimnáziumban persze így is sokkal nagyobb már az osztrákok aránya – nem diszkrimináció miatt, hanem mert a helyzeti előnyük nagy.
– Szóval jobb, ha inkább távol tartjuk magunktól ezt a problémát.
– Én örülök, hogy a gyerekeim sokszínű osztályba járnak. Meg lehet próbálni elzárkózni, csak éppen az már ma sem sikerül, Magyarországnak sem. Magyarok dolgoznak Ausztriában, Németországban, Angliában, ukránok és mongolok, kínaiak pedig itt. Ez a helyzet. Általános jelenség, hogy mindenki Nyugatra tart. Csak mi valamiért nagyon nehezen értünk szót nem magyarokkal.
– Az osztrákokkal ön könnyen szót értett?
– Nem, de ez inkább az én személyes attitűdömből fakad. Elég rugalmas figura vagyok, ők viszont sokszor merevek. Ha járatlan útra lépnék, gyakran nem értik, miért, ha egyszer van járt is. Ebben még öt év után is vannak számomra kihívások.
– Ahogy üzletileg is vannak. Nagy tervekkel ment ki az osztrák Decathlon megalapításakor, de mintha nem lenne akkora a siker.
– Attól függ, honnan nézzük. Ausztria volt az egyik utolsó ország, ahol nem volt Decathlon. Többször úgy döntött a francia cégvezetés, hogy kis ország, telített piac, nagy sportkereskedelem – nem éri meg ott piacra lépni. Az üzleti modellünk gazdagabb országokban nem is feltétlenül előnyös: mi az ár-érték arányra építünk, az osztrákoknál viszont az, hogy valami jó áron van, inkább visszafogja a vásárlási hajlandóságot.
– Merthogy ami olcsó, az rossz?
– Ilyen képzetek miatt, igen. Én erőltettem mindenesetre, hogy mégiscsak piacra kellene lépnünk Ausztriában. Öt éve nagy tervekkel mentem ki valóban, az első év tanulóév volt, kezdtünk sínre kerülni… Aztán akkor kitört a covid. Egy áruházunk volt és az internetes kereskedésünk – a cél akkor nem lehetett más, mint a túlélés. Sikerült. 50 milliárdot tett bele az osztrák állam a gazdaságba, ebből viszont új cégként mi alig részesültünk, de még így is tovább tudtunk fejlődni. Utána aztán jött az energiaválság… Mindezek ellenére: most nyitjuk meg az ötödik áruházat. Haladunk tehát. Attól persze tényleg elmaradunk, amit öt éve elterveztem, de ezen a piacon, különösen ilyen körülmények között ez is teljesítmény.
– A francia főnökök is így látják?
– Elég nagy volt a kreditem a magyar cég vezetése után: amikor azt átvettem, az volt a mondás, hogy nincs sok dolog, csak el kell igazgatni. Ehhez képest nyitottunk 12 új üzletet és olyan piaci részesedésünk lett, amilyen sehol máshol nincs. Lehet, hogy ez a kreditem most kicsit csökkent, de nincs vész.
– Ha hazajön, visszaveszi a magyar Decathlont?
– Szó sincs róla. Senki kenyerét nem akarom elvenni.
– Akkor mihez kezd?
– Még nem tudom.
– Ellenzéki politizálás esetleg?
– Nem kaptam kedvet a magyar politikához az elmúlt időszakban sem.
– A Szeretem Magyarországot Klubban azért tag még?
– Eljárok a rendezvényekre, ha nem is mindegyikre. Afféle külsős tagként tekintek magamra.
– A következő vendég egy nagyon befolyásos kormányzati szereplő lesz.
– Csodálkoztam is, hogy elfogadta a meghívást. Arra biztosan elmegyek.
– Kérdésekkel is készül?
– Nagyjából tíz perccel egy beszélgetés eleje után tudni szoktam, hogy valóban nyitott-e a vendég, vagy csak panelekre számíthatunk. Utóbbi esetben nincs értelme kérdezni sem. A választások előtt, amikor Gattyán György volt a vendég, például elég gyorsan kiderült, hogy ez a helyzet. Hogy blöff, amit látunk.
– Egy ilyen, sok gazdag embert is tömörítő elitklubnak nem lenne felelőssége a megszólalás, kiállás, cselekvés?
– Nehéz ez. Amennyire tudom, a klub ilyen célokkal indult, aztán érzékelte, hogy nincs komolyabb hatása, tehát inkább beszélgetéseket szervez, amelyek nem is nyilvánosak. Az akciókkal réges-rég felhagyott, jóval azelőtt, hogy 2017-ben csatlakoztam. Mégis: én úgy gondolom, éppen ez a kör, illetve a döntéshozói pozícióban lévők köre az, amelynek még nagyobb felelőssége van. Lehet erre azt mondani, hogy ez moralizálgatás, de mégis kiktől várjuk, hogy tisztán, nyíltan elmondják a véleményüket, ha nem azoktól, akik egzisztenciálisan nem nagyon foghatók már meg? A részmunkaidős eladómtól kellene ezt elvárnom? Nem hiszem. De évekkel ezelőtt kicsiben az asztalitenisz-szövetségben már láttam, hogy működik, miért nem működik ez itthon.
– Mi történt?
– Nagyon régóta asztaliteniszezem, s 2013-ban úgy gondoltam, elindulok az elnökségért. Segíteni szerettem volna. Természetesen a politikus nyert 2 szavazat különbséggel, nem én. Mindenféle trükkel, 12 órás közgyűléssel, ahol szót sem kaptam… Fél évvel később mindenesetre megbukott volna az illető, de megkeresett, hogy menjek be „mellé” alelnöknek. Én viszem a szakmai részt, ő a gazdaságit, ez volt a terv. 9 hónap után lemondtam. Amit ígért, nem tartotta be, de ami rosszabb volt: a sportág szereplői folyton panaszkodtak nekem és mondták, mennyire jó, amit képviselek, ám amikor odakerült a helyzet, hogy közösen lépni kellett volna, mindenki kihátrált, az egyéni érdekét nézte csak. Így működik a magyar társadalom nagyban is: ha valaki felemeli a hangját, azért tudják rögtön kilőni, karaktergyilkosságot elkövetni az illetőn, mert nincs szolidaritás. Mert félelemből mindenki más csöndben marad, nem áll ki a másikért. Ez a szolidaritás viszont megvan egy sor nyugati államban. Amelyeket szidhatunk ugyan a migrációs politikájuk miatt és tehetünk úgy, mintha haldokolnának – csakhogy ott még mindig van olyan minimum, amely elvárás mindenki felé. Ide kellene valahogy eljutni itthon is. Persze lehet, hogy naiv vagyok.