Meglepő igénytelenség – az új Néprajzi (2022. 06. 19.)
Cikkajánló:
Lenyűgöző látványépítészet és meglepő igénytelenség – az új Néprajzi kívülről-belülről
Zsuppán András 2022.06.17
Hosszabb, mint az Országház, versenyre kel a Hősök terével, lepipálja a Nemzeti Múzeumot: az új Néprajzi Múzeummal kétségtelenül meghatározó épület született. Nem kis teher ez egy közepes jelentőségű múzeum számára, amelynek élettel kellene megtöltenie a rengeteg vita után felépült, gigantikus házat. Amely felemásra sikerült: a kétoldalt mesterséges hegyként tornyosuló szárnyak nagyon fotogének, belső terei viszont a túlzó méretek ellenére sem monumentálisak. Sőt. Helyenként egy mélygarázs nívóját is alig haladják meg. A múzeum 150 év hányódás után mindenesetre révbe ért, és egészen merész kiállításokkal várja azokat, akiket a tartalom is érdekel.
Ha késő este kisétálunk a Városligetbe, az új Néprajzi Múzeum földből kiemelkedő szárnyainak tetején mindig látunk nézeledő embereket. Az ég háttere előtt a betonmellvéd mögül kiemelkedő fejek a magasban aprócska foltoknak tűnnek. Akármit gondoljunk is az idáig vezető, éles, elmérgesedett vitával terhelt útról, megállapíthatjuk: itt valami nagyon működik. Aztán ha másnap a fölhajló épületvégek alatt megnyíló bejáratokon át bemegyünk a házba, megállapíthatjuk azt is, hogy valami más viszont nagyon nem. Kétarcú épület, és a jobbik része van a föld fölött.
Nem könnyű az új Néprajzi Múzeumról írni, mert az épület megítélését erősen befolyásolja a világnézeti és politikai elkötelezettség, akárcsak a közeli Magyar Zene Háza esetében, ráadásul az eredmény is nagyon ellentmondásos. Sokaknak már évekkel azelőtt határozott, karcos véleménye volt, hogy a markoló először beleharapott a Felvonulási tér betonjába. Érdemes azonban négy kérdéskört szétválasztani:
- Jó helyen van az épület?
- Építészeti szempontból mennyire jól sikerült alkotás?
- Mit jelent az új otthon a múzeum mint intézmény számára?
- Mivégre van néprajzi múzeum a 21. században, és mit kínál a látogatóknak?
Az épületről szóló viták többnyire az első két téma körül forognak, pedig múzeumokat nem csak azért építünk csilliárdokért, hogy politikai rendszerek emléket állítsanak maguknak, és az átadás után egy hétig nagyokat hüledezzünk és ámuljunk építészeti furcsaságokon – „Jé, ez a ház olyan formájú, mint egy gördeszka! Ez meg olyan, mint egy sajtreszelő! Húha, ennek fel lehet menni a tetejére!” –, hanem azért is, hogy a nemzeti és az egyetemes kultúra egy fontosnak tartott szeletét ott meg lehessen ismerni.
A helyszín: neuralgikus pont, mint a Liget-projekt összes építkezése esetében. Lehet amellett érvelni, hogy rossz helyszínre, olyan helyre, ahova nem lett volna szabad semmit építeni, nem is lehet jó alkotást tervezni. A Liget-projekt ellenzői következetesen képviselték ezt az álláspontot, amely szerint a Városliget Budapest és Európa egyik legrégebbi történeti közparkja, kiemelkedő érték, amelynek zöldterületeit meg kell újítani, az utólag beleépített, lebetonozott részeket vissza kell zöldíteni. Ilyen utólag lebetonozott rész volt a Felvonulási tér is, amelyet 1951-ben hoztak létre azért, hogy a kommunista diktatúrában katonai díszszemléket, tömegfelvonulásokat tartsanak. A rendszerváltás után parkoló lett belőle.
Ezzel szemben Baán László, a Liget-projekt ötletgazdája úgy érvelt, hogy a Városliget már a dualizmus időszakában elkezdett átalakulni zöldbe ágyazott múzeumi, szabadidős és szórakozónegyeddé, az új intézmények idetelepítése ezt a folyamatot folytatja, de csak a már leburkolt részekre kerülnek épületek, és a zöldterület szerény mértékben még növekszik is. Az egykori Felvonulási tér középső szakaszát, ahol a Városligeti fasor a Ligetbe torkollik, Baán kezdettől fogva természetes építési helynek látta, ahol az első (2014-es) koncepció szerint még az Építészeti és a Fotómúzeum került volna a helyén hagyott 56-os emlékmű két oldalára. A Néprajzi Múzeumot akkor még a Dózsa György út és az Ajtósi Dürer sor sarkára szánták. A sztoriban aztán jött egy sor fordulat, az Építészeti és Fotómúzeum kikerült a projektből, a Néprajzi Múzeumot átcsúsztatták ide, az első tervpályázaton nyertes francia építésziroda közutálatnak örvendő, rideg és hűvös tervét kidobták, és 2016-ban kiválasztották helyette Ferencz Marcel és társai sokkal izgalmasabbnak tűnő koncepcióját. Ez épült meg mostanra.
A terv érdemének lehetett betudni, hogy megpróbált reagálni a Liget-projekt ellenzőinek érveire: az épület közepét, a teljes épülettömeg 60 százalékát lesüllyesztette a föld alá, így nem falazta el a mögötte fekvő városrészektől teljes hosszában a parkot, tetejére pedig zöldterületet álmodott facsoportokkal, cserjékkel, rétekkel, mintha csak az épület teteje a Liget két végén fölkunkorodó szalagja lenne. Ettől még az új múzeum lehetetlenné tette a Városliget egykori főbejáratának, a platánokkal szegélyezett Rondónak, vagyis a 80 méter átmérőjű gyepes, kör alakú térségnek a helyreállítását. Ez volt a 19. századi angolpark leglátványosabb tájépítészeti eleme 1951-ig, amikor a Felvonulási tér kialakításakor a felét elpusztították, a maradék pedig a monumentális dísztribünön álló Sztálin-szobor mögé került, és elvesztette egykori kapuszerepét. (Az utólag szabálytalanul beültetett fák miatt ma már a formáját is nehezen lehet kivenni, de az egykor a közepét díszítő szökőkút medencéje csak a mostani építkezés során tűnt el.)
Ha a Városligetet történeti kertnek tekintjük – és teljesen indokolt lett volna annak tekinteni –, akkor a Néprajzi Múzeum ideépítése bevégezte a hetven évvel ezelőtt elindított rombolást: a park történelmi főbejáratát elépítették, egykori kiterjedését tartósan megcsonkították, a szélén körbefutó körsétány, az angol mintájú perimeter walk is megszakad, nem rekonstruálható. Eszmeileg is nehezen érthető, hogy az a kormány, amely a Budai Várban és a Kossuth téren a kommunizmus idején végrehajtott rombolások jóvátételét hirdette meg célként, és ennek érdekében egész épületeket, szoborcsoportokat állított vissza a semmiből, itt az 1951-es betonozást tette meg hivatkozási alapnak, és a visszafordíthatatlanná tette a Liget megcsonkítását.
Az új épület a közepén valóban lesüllyed, így a fasor felől nem takarja ki a parkot, viszont két magasra emelkedő része egyenként is 75-75 méter hosszú, így a Ligetet részben mégis csak elzárja a várostól. Igaz, hogy ezen a területen az építkezés előtt sem voltak fák (néhányat azért a park széléről át kellett ültetni a gödörásás miatt), de el is veszett a jelentősebb léptékű visszazöldítés lehetősége. Az új épület olyan hatalmas, hogy a találkozása a Ligettel a csonka Rondó felőli oldalon szoros és ellenséges, a szélső fákat mindenhol le kellett gallyazni, hogy az ágaik ne legyenek túl közel a homlokzathoz. Fudzsimoto Szú Zeneházával ellentétben az új Néprajzi Múzeum nem simul bele a parkba, hiányoznak a jó köztes terek az épület és a Liget között. Nem zöldbe ágyazott ház, hanem befelé és felfelé, a saját tetőkertje felé forduló. Mindegy számára, hogy mögötte egy közpark kezdődik.
Némi zöldterületi növekmény létezik a ház oldala melletti hosszú sávban és a Műcsarnok melletti egykori parkoló helyén, de pont ez mutatja, hogy egy parkban a százalékok önmagukban keveset számítanak. A csekély növekedés nem értelmezhető ugyanis a park valódi bővüléseként. Az épület elhelyezkedése miatt még azt az egyenes Promenádot sem sikerült tovább vinni, amelyet a Felvonulási tér másik szakaszán, az új mélygarázs fölött elindítottak. Most elindul egy hasonló, egyenes sétány a Hősök terétől az új múzeum felé, de nem esik egy vonalba a múzeum utáni, másfél éve megépült szakasszal: az épület még az új, kortárs tájépítészeti koncepcióba sem illeszkedik harmonikusan (ami a tájképi kerttől egyébként idegen).
Az egykori Rondó helyén létrejött egy új, már-már a Hősök teréhez fogható kaputérség, elsőre igen hasonló elrendezéssel: egy sugárút (a Városligeti fasor) végében nyílik, közepén emlékmű áll, két oldalán egy-egy múzeum, pontosabban egy múzeum két szárnya emelkedik. A fasor vége ezzel erős városszerkezeti hangsúlyt kapott, vagy mondhatjuk, hogy kapott vissza, hiszen valaha nem véletlenül volt itt eredetileg az egész park főbejárata. A helyén hagyott 56-os emlékmű kifejezetten jó viszonyban van az épülettel, a hatalmas méretek miatt elég szabad tér van körülötte. Megőrződött a felhasadozó, kockaköves burkolat is, ami megidézi az eltűnt Felvonulási teret, és szükséges az emlékmű értelmezéséhez.
A Hősök teréhez képest azonban térként ez az átnyíló zóna kevésbé működik: míg a Millenniumi emlékműnél a múzeumok a közép felé fordulnak, itt bejárataik az épületszárnyak túloldalán nyílnak, a múzeum egyébként a lábunk alatt rejtőző központjába innen le sem tudunk jutni. Mindez az épület különös formájának következménye, és látva a megépült házat, a következtetés mégis csak az: ez nem volt igazán alkalmas építési hely. Az épület középen valóban átjárást enged, ami az elfalazó hatást enyhíti, de a történelmi park rekonstrukciójával, és a múzeum más helyszínen való felépítésével jobban jártunk volna.
Ettől még mondhatnánk rá azt, amit a Magyar Zene Házára mondtunk: hogy jó épület rossz helyen. Ahogy felsétálunk a tetejére, az épületvégeknél 22 méter magasan létrejött kilátóteraszokra, ahonnan szokatlan és különös kilátás nyílik az egyik oldalon a városra, a másikon a magasba lendülő, égbe futó lépcsős-zöld térre a túlsó szárny tetején, az embert elfogja az az érzés, amit a nagyon izgalmas, különleges épületek szoktak kiváltani. Hasonlóan izgalmas a két bejárat is, ahol az épület szinte kirobban a föld alól, és teljes súlyával fölénk magasodik, miközben az ajtókhoz közelítve akár meg is érinthetjük a fejünk fölött az óriási tömeg alját.
Turistaként találkozva a múzeummal egy idegen városban, mit sem tudva előzményekről, Ligetről, Rondóról, a zöld iránti reménytelen pesti éhségről – lenyűgöző épületnek mondhatnánk.
Ellentétben a korábbi francia tervvel, a Néprajzi Múzeum homlokzatára felkerült díszítés utal a múzeum identitására. A homlokzatoktól acélszerkezettel eltartott alumínium árnyékolórácsot népművészeti minták díszítik, ehhez a múzeum nyolcvan műtárgy fotódokumentációját adta át a tervezőnek. „Elemeztem a mintákat, amelyeket aztán a kettős varrottas hímzés formanyelvére átültettem, vagyis digitális láncsorokra kódoltam ezeket, majd pixelizáltam az összeset, végül az alumíniumhálóba helyeztem a pixelekből kirakott motívumokat. Látni kell. Olyan, mintha az egész világ körbe fonná az épületet ezekkel a jelzésekkel, kulturális mintagénekkel” – nyilatkozta a tervezési folyamatról Ferencz Marcel építész. (A hivatalos sajtóanyag szerint húsz magyar és húsz nemzetközi motívumból állt össze a minta.) Jó, hogy az épület megkapta ezt a borítást, ami karaktert ad a háznak, és tagoltabbnak, részletgazdagabbnak mutatja, bár az első látványterveken a borítás kevésbé tűnt szürkének, ipari-high-tech hatásúnak. Közelről a mögötte lévő vastraverz és a szerkezet alatti holt tér sem olyan vonzó látvány, mint a nagyobb távolságról készült fotókon. Ebből az épületből hiányzik a Zene Háza finomsága, a legapróbb részletekben is megnyilvánuló, érzékeny szépség. Itt csak a nagy gesztusok működnek.
Ezzel együtt az új Néprajzi Múzeumnak a külseje és a teteje látványos kortárs építészet. Valójában ezzel a házzal érkezett meg Budapestre az ezredforduló sztárépítészeti hulláma, sokkal inkább, mint a Mol Campus érdektelen tucatfelhőkarcolójával. Pedig Ferencz Marcel (NAPUR Architect) nem nyugati sztár, csak – most már mondhatjuk – a NER-korszak legfontosabb (nem rekonstrukciós jellegű) állami presztízsberuházásainak alkotója. Három meghatározó épülettel hagyja rajta a kezét a város látképén: a siváran technikai Duna Arénával, a nyugati landmark vagy ikonépítészet mintáit követő Néprajzi Múzeummal és a Gellért-hegyre tervezett, a magyar harmadik út sajátosságait kereső Mathias Corvinus Collegiummal. Érdekes, hogy mindhárom egész más irányzat, csak az óriási méretek jelentenek közös pontot.
Ilyen múzeumok mindenesetre vannak a világban: inkább építészeti alkotásként vonzzák a turistákat, mint a gyűjteményeikkel. Hatalmas, drága, bravúros, pazarló, szokatlan megjelenésű – úgynevezett landmark-épületek. Az egész Liget-projekt valójában a Bilbao-effektusnak nevezett jelenségre akart építeni, amit egy ilyen múzeumról, Frank Gehry zseniális bilbaói Guggenheim Museumáról neveztek el. 1997-ben adták át, és egyik napról a másikra „feltette Bilbaót a térképre”. Városok tucatjai törekedtek a következő évtizedekben a Bilbao-hatás megismétlésére több-kevesebb sikerrel, és már a 2010-es évekre, amikor a Liget-projekt gondolata összeállt, kezdett világossá válni, hogy a landmark-épületek erre egyre kevésbé képesek. De azért épülnek tovább ma is, Abu Dhabitól Szucsouig.
A Néprajzi Múzeumot igazán érdekessé az teszi, hogy a legfontosabb homlokzata a bejárható tető, amely a közeli park irányába tett gesztusként zölddel borított (de persze egyáltalán nem érződik a park részének). Kézenfekvő párhuzam a 21. század első évtizedének egyik legfontosabb épülete, a Snøhetta oslói Operaháza, amely az épület tetejére felkúszó köztér és a mesterséges épülethegy trendjét elindította a nemzetközi kortárs építészetben. Oslónak akadtak látványos követői, zöldtetővel is, a mesterséges épülethegy gondolatát pedig a dán BIG építésziroda feszítette a végsőkig a CopenHill nevű szemétégető-hőerőművel, amelynek tetejére és meredek oldalára sípályát, zöld rétet, túraösvényt terveztek.
Budapesten a két földből kiemelkedő épületszárny egy-egy mesterséges hegyet alkot, ezekre az utcaszintről felsétálhatunk, mégpedig kétféleképpen. A lépcsős-ligetes, emelkedő felszínre körülbelül a magasság háromnegyedéig jutunk fel, ide mindkét oldalon egy-egy emeleti kijárat is vezet az épület belsejéből (az egyik oldalon a konferenciateremé, a másikon egy kávézóé), és intim hangulatú, süllyesztett kertek szolgálják a dolgozók (járókelőktől elkülönített) levegőzését a műhegy gyomrába mélyítve. A peremen lévő kilátóteraszokra viszont csak oldalról jutunk fel, az épületet burokként övező acélszerkezet tetején futó lépcsőkön (tériszonyosoknak lenézni nem ajánlatos). Nem túl praktikus, hiszen természetes igény, hogy középről is felmenjünk a legtetejére: nem lenne meglepő, ha az emberek ösvényeket taposnának a köves rétegre ültetett díszfüvek közé. Nem praktikus abból a szempontból sem, hogy az egész tetőkertet rengeteg pénzbe kerül majd fenntartani, de az ehhez hasonló múzeumok egyébként is a mértéktelen pazarlás emlékművei, egy végtelen energia-, pénz- és anyagbőségben élő civilizáció piramisai.
Most éppen, 2022 nyarán nem tűnik úgy, mintha ez megfelelne a korszellemnek rekordmagas olajár, háború és száguldó infláció közepette, két év járvány után, egyre súlyosabb globális környezeti válság közepén. Olyan, mintha az új Néprajzi Múzeum egy előző, habzsoló és féktelen korszak elkésett darabja lenne, azé a korszaké, amely magasról tett a fenntarthatóságra. Az építészetben mostanában más trendek az igazán érdekesek: azok, amelyek az újrahasznosítást, a valós igényekhez igazodó léptékeket, a tényleges lokalitást helyezik előtérbe. Hogy ez tartós lesz-e, vagy átmeneti válságtünet csupán, ma még lehetetlen megjósolni. A landmark-építészetet sokan temették a 2008-as nagy gazdasági válság után, de néhány évnyi elbizonytalanodást követően teljes erővel tért vissza. Budapestre mindenesetre nagy késéssel érkezett meg, és talán a Néprajzi Múzeum az első olyan hazai épület, ami bármelyik ismert nemzetközi példa mellé odaállítható.
A külföldi turista elcsodálkozhat azon, hogy a magyar kultúrában a néprajz olyan kiemelt szerepet tölt be, hogy ekkora múzeumot építettek neki. Hosszabbat az Országháznál. Míg az 270 méter, az új Néprajzi Múzeum 297 méter egyik végétől a másikig. De ahogy annyi más landmark típusú múzeumnál, itt is igaz, hogy a cél inkább egy grandiózus kulturális létesítmény lehetett – szinte mindegy, miféle.
Még az alapozást ásták, amikor többen rácsodálkoztak: hogy lehet, hogy a hatalmas, 33 ezer négyzetméteres teljes hasznosítható területből mindössze 7000 négyzetméter a kiállítótér. Háromszor több, mint eddig az Igazságügyi Palotában, de mégis meglepően kevés annak fényében, hogy az új múzeumban nem kellett raktárakat és restaurátorműhelyeket elhelyezni, ezek a rengeteg helyet igénylő funkciók ugyanis a Szabolcs utcai új Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központba kerültek.
Mégis mi van akkor a házban?
A válasz erre mindig az volt, hogy az épületet az intézmény igényei szerint tervezték meg, és egy modern múzeumban a kapcsolódó funkciók – közösségi tér, múzeumpedagógia, étterem, kávézó, bolt, konferenciaterem – sokkal fontosabbak, mint a hagyományos 19-20. századi épületekben.
Ez az érvelés megállja a helyét, de az arányok ettől még teljesen torznak tűntek, és még mindig nem adtak arra magyarázatot, miért lett az épület ekkora. Most, hogy besétálhatunk a bejáraton, már tudjuk a választ: az óriási közlekedőktől.
A Néprajzi Múzeum belső tere az óriási, funkciótlan, üres folyosók, lépcsők, aulák tobzódása.
Az egyik aulának a Hősök tere felőli oldalon sikerült valamelyest funkciót találni azzal, hogy ideköltöztették a Városliget új látogatóközpontját, de valójában ez is csak arra jó, hogy befogadja az 1910-es Budapestjét ábrázoló, 55 m2-es, több mint 6000 épületből álló, virtuális valóságelemekkel kiegészített, nagyszerű városmakettet.
A belső tereket ennek alapján monumentálisnak, lenyűgözőnek gondolhatnánk, de nem azok. Egyszerűen csak nagyok. A különbségre Bojár Iván András is rámutatott az épületről szóló kritikájában: „Írjuk most a belakatlanság számlájára, hogy nem monumentális, hanem nagy csupán. […] Hatalmasnak lenni és monumentálisnak, nem ugyanaz.” A terek mérete ellenére a múzeum belsejéről már nem mondhatjuk el azt, amit a külsőről, hogy bármelyik nemzetközi példa mellé odaállítható. Tulajdonképpen megdöbbentő az esetlegesség, a belsőépítészeti tervezés már-már teljes hiánya, az anyagválasztások, álmennyezetek igénytelensége, a rengeteg rossz kiosztású lépcső, elhibázott hulladéktér. A legrosszabb esetekben az enteriőr egy pláza oldalfolyosójának szintjére süllyed, például a Zoom nevű kiállítótér mögötti átjáróban, amely pont olyan, mint azok a kedélytelen kijáratok, amiken át a multiplexek mozitermeit el szoktuk hagyni, csak a popcornos dobozokkal teli szemetesek hiányoznak. Az épület két végén lévő aulák sehova nem vezető, üvegkorlátokban végződő lépcsőtorzói az öncélúság bizarr szimbólumai, építészeti bakikat soroló internetes összeállításokban látni hasonlókat.
A kiállítóterek mind a föld alá kerültek, merthogy a természetes fénytől mentes, semleges, szabadon alakítható, egybefüggő tereket tartják manapság kiállítási célokra ideálisnak. A Néprajzi Múzeumnak évtizedeken át nagy nehézséget okozott, hogy az Igazságügyi Palota neobarokk pompája rátelepedett a kiállításokra, és szinte nevetségessé tette a múzeumot, ami mindig mintha ideiglenesen táborozott volna a pazar terekben. Ilyen probléma többé nincs: mostantól a félhomályos mélygarázs-feelinggel kell megküzdeni, amit fokoz az, hogy a ház közönségforgalmi terei sincsenek élő kapcsolatban a parkkal. A teljes befelé és lefelé forduláson lehetne enyhíteni a pazarlóan elhelyezett funkciók átszervezésével, és az Ajtósi felőli oldalon a bejárati aula átalakításával, kinyitásával a házból teljesen kizárt szabad levegő és a fény felé.
A belsőépítészeti koncepció kidolgozatlanságát mutatja, hogy a leglátványosabb elemnek szánt Kerámiatér, vagyis a két hatalmas, mintegy 4000 kerámiából készült műtárgyat felvonultató látványraktári vitrinfal milyen előnytelen téri helyzetbe került. Az első látványterveken ezek még a főlépcső melletti oldalfalat borították, a megvalósult épületben viszont mindkét vitrinfal lekerült a lépcső melletti, angolaknaszerű mélyedésekbe. Az egyébként csodálatos kerámiakollekcióra a lépcsőről így nincs jó rálátás, végig lefelé kell néznünk, hatásuk csak akkor érvényesül, ha bemegyünk a szűkös folyósókba. Még ez is működhetne, ha a folyosók fontos közlekedési útvonalak lennének, de nem azok: zsákutcaszerűen mellékes terekhez vezetnek (az egyik oldalon konkrétan a lifthez). A vitrinfal előtt állva az elhelyezés elhibázottsága mégis elfelejthető, annyira erős a nagy számban és változatosságban megjelenő, okos kurátori koncepcióval bemutatott, gyönyörű kerámiák hatása. És ez egyben kijelöli azt is, hogyan lehet segíteni a belterek igénytelenségén.
A hiányzó belsőépítészetet magának a múzeumnak kell pótolnia azzal, hogy a gyűjtemény kincseiből minél többet megmutat a közönségforgalmi terekben. Hely van rengeteg – a két kerámiafal mutatja, hogy hasonló installációkból a pazarlóan kialakított épületben még elférne néhány.
Az új Néprajzi Múzeum a rendszerváltás óta eltelt időszak talán legjelentősebb kulturális beruházása (legfeljebb a Művészetek Palotája mérhető hozzá). A helyszín és az építészet lényeges kérdés, de bármit gondoljunk is ezekről, annak egyértelműen örülhetünk, hogy 150 év hányódás után a Néprajzi Múzeum végre kifejezetten az intézmény számára tervezett otthont kapott, és ezzel lehetőséget is, hogy újra a közfigyelem középpontjába kerüljön. Az intézmény története az 1872-es alapítás óta mindig arról szólt, hogy valamilyen alkalmatlan helyen kellett berendezkednie átmeneti időre: az első húsz évben a Magyar Nemzeti Múzeum épületében annak egyik osztályaként, utána egy évig a Várkert Bazárban, 1893-tól egy Csillag utcai bérház egyik lakásában, 1906-tól a városligeti Iparcsarnokban, 1924-től a Könyves Kálmán körúti tisztviselőtelepi gimnázium üres épületében, 1975-től a Kossuth téri Igazságügyi Palota egyik felében (társbérletben az MSZMP Párttörténeti Intézetével). Egyik ház sem volt alkalmas múzeumnak, többnyire a legalapvetőbb adottságok is hiányoztak, és mindig nagyon távolinak látszott a lehetőség, hogy egyszer a Néprajzi is a többi országos múzeumhoz hasonló, méltó elhelyezést kap. Óriási eredmény, hogy ez végre megtörtént.
A beruházás járulékos nyeresége volt, hogy minden idők legnagyobb gyűjteményköltöztetése során körülbelül 250 ezer műtárgyat sikerült megmozgatni, lefényképezni, szükség esetén kártevőmentesíteni, és végül biztonságos, korszerű raktárban elhelyezni a korábbi pince-, padlás- és folyosóraktárak, külső depók helyett. Egy ilyen költöztetés egyben a teljes gyűjtemény alapos revízióját is jelenti: a Néprajzi szakemberei minden korábbinál jobban ismerik a hatalmas tárgyanyagot és a felbecsülhetetlen értékű fénykép-, film-, irat- és hangzóanyag-gyűjteményt. Ez a munka a közönség számára nem látható, de sok évtizedes lemaradást sikerült vele ledolgozni, és biztos alapot teremt a következő évtizedekben az intézmény működéséhez. Egy országos múzeum csak akkor tudja megőrizni a gondjaira bízott kincseket, ha azokat nem eszik meg a molyok és az egerek, hozzáférhetők, digitalizáltak, és csak akkor tud új tárgyakat gyűjteni, ha van tárolóhelye: a tartósan alkalmatlan elhelyezés hosszabb távon azokat az értékeket veszélyezteti, amelyek a múzeum létének értelmét adják.
A múzeum a Dózsa György úton egyelőre állandó kiállítás nélkül nyílt meg, de a tervezett tárlat Zoom nevű első egysége már látható, és egy időszaki kiállítás is ízelítőt ad (Megérkeztünk címmel) abból a gyökeresen új koncepció szerint készülő tárlatból, ami a tervek szerint 2023-tól várja a látogatókat.
A költözés ugyanis jó alkalom volt arra, hogy a Néprajzi Múzeum átgondolja, valójában mivel is foglalkozik. Ez a kérdés a legtöbb ember számára egyértelműnek tűnhet: a hagyományos paraszti kultúrával. Mint a Skanzen, csak éppen a bent a városban. Ezt az (tév)képzetet erősítette az is, hogy a Kossuth téren az állandó kiállítás 1991-től 2017-ig, vagyis negyedszázadig A magyar nép hagyományos kultúrája címet viselte, és szoros időbeli határok között, a 18. századtól az első világháborúig mutatta be a népi kultúra különböző aspektusait. Emlékezhetünk a bírósági szobákban elhelyezett szobarészletekre, népviseletes babákra, mesterségeket bemutató installációkra: a rendszerváltás idején még korszerű tárlat a bezárása idején már nagyon avíttnak tűnt.
Nyilvánvaló, hogy az intézmény a 19. században valóban elsősorban azzal a céllal jött létre, hogy a hagyományos paraszti kultúra emlékeit megőrizze. Mellette azonban kezdettől fogva legalább ilyen hangsúllyal szerepelt az európai és főként az Európán kívüli kultúrák tárgyainak gyűjtése. Az intézmény első vezetője, Xantus János etnológus és földrajzi felfedező volt, nem néprajzkutató. Amerikában és Kelet-Ázsiában vezetett expedíciókat, és gyűjteményét is a múzeumnak adományozta. A Néprajzi Múzeum neve ellenére a nagy európai etnológiai múzeumok sorába tartozik, páratlanul gazdag dél-amerikai, óceániai, ázsiai és afrikai gyűjteménnyel. Az Igazságügyi Palotában 1980-ban megnyílt első állandó kiállítás nem a magyar néprajzról készült el, hanem a nemzetközi gyűjteményt mutatta be Az őstársadalmaktól a civilizációkig címmel. Ezt 1995-ben műszaki okokból bontották le, és hamarosan új kiállítást akartak építeni, de ebből végül semmi nem lett, így mindössze négy olyan év volt a múzeum modern kori történetében, amikor a magyar és a nemzetközi anyag egyszerre volt állandó kiállításon látható, bár elkülönítve. Az azóta eltelt időben a közönség valószínűleg el is felejtette, hogy a Néprajzinak kezdettől fogva kettős kutatási területe volt.
Az etnológiai múzeumok a világban mindenhol súlyos identitásválsággal küzdenek, amit egyrészt az okoz, hogy témájuk a globalizáció és a modernizáció miatt egyre távolabb van az átlagember életétől (és egyre kevésbé létezik a jelenben, fakuló emlék), másrészt Nyugat-Európában és Észak-Amerikában ezek eredetileg a gyarmatosítás korszakának nagy múzeumai voltak, ezért hangsúlyossá vált a jóvátétel és a tartalmi dekolonizáció kérdése. Magyar szempontból a második kérdés nem annyira élesen vetődik fel, az első viszont igen. Nyugaton az elmúlt évtizedekben a legtöbb etnológiai múzeum a világkultúrák múzeumaként fogalmazta újra magát, sokszor ezt a nevet is vették fel a régi néprajzi (Völkerkunde) megnevezés helyett (például a kölni, a bécsi és a frankfurti múzeum), és nyitottak a kortárs témák, a közelmúlt és jelen mindennapjai, életmódja, szokásainak kutatása felé.
A Néprajzi névváltoztatás nélkül bár, de ugyanezt az utat járja. Ez azt is jelenti, hogy elfelejthetjük a jól ismert tisztaszoba-enteriőrőket és menyasszonyi ruhás babákat. Az új kiállításokban mindenhol teljesen vegyesen szerepel a magyar és a nemzetközi anyag, s kortárs szempontok is megjelennek. Néhol egészen merészen: a Megérkeztünk egyik tárlójában például helyet kapott egy fekete-szürke mintás muszlim kendő, amely a 2015-ös migrációs hullám idején akadt fenn a határkerítésen. A szekció a fej befedésének témájával foglalkozik a különböző kultúrákban, a muszlim hidzsáb illusztrálására pedig mi lehetne alkalmasabb, mint egy olyan kortárs ruhadarab, amely mindenkiben erős érzelmeket mozgat meg, és súlyos jelenkori dilemmákat idéz fel. A mellette lévő tárlóban pedig egy másik hasonló célú, a fej befedését szolgáló, vallási kötődést és tiszteletet kifejező ruhadarab látható: Grünbaum Gyula falusi tanító és műkereskedő imasálja, amelynek tulajdonosa a Néprajzi Múzeum zsidó eredetű tárgyainak egyik fő adományozója volt a 20. század elején. A párhuzamba állítás arra sarkallja a látogatót, hogy kényelmetlen kérdéseket tegyen fel magának vallásokhoz, kultúrákhoz való viszonyáról.
Olyan kiállítás ez, ahol egyszerre van helye a magyar cifraszűrnek, a cigány vajdajelvényeknek és a 2000-es évekbeli deszkás cipőnek (mint identitást kifejező tárgyaknak), vagy ahol a borról és a kenyérről szóló részben egymás mellett szerepel a népi szőlőprésorom Szekszárdról „Lásd meg Uram én ügyemet…” felirattal és egy pálmaboros kupa Torday Emil kongói gyűjteményéből. Újdonság az is, hogy minden tárgy, legyen az hétköznapi vagy művészi rangú, egyedi műtárgyként van bemutatva, mintha egy régi mester alkotása lenne egy szépművészeti múzeumban. A tárgyak nem régmúlt világot (többnyire iskolásan) megidéző enteriőrrészlet kellékei: kiemelt figyelmet és értelmezést kapnak, ezzel a múzeum végképp szakít a millenniumi időkig visszavezethető bemutatási hagyományával. Az új épületben a Néprajzi Múzeum átlépett a 21. századba. Ez elsőre valószínűleg sokaknak szokatlan, meghökkentő és az elvárásokhoz képest kissé idegen lesz, mégis: érdemes nyitottan közelíteni a változáshoz.
'Felelet': Nagyon jó írás. Annyi teszek hozzá, hogy:
1)
Az eredeti park és annak bejáratának tönkretétele, az 1956-os szabadságharcot megcsúfoló emlékmű kitüntetése ezzel a koszorúval inkább tűnik szándékosnak, mint véletlennek.
2)
Az is érdekes, hogy éppen két, a nemzetnek kellemetlen, igazi vadkapitalista multicéget hirdet a szomszédos divatos-modern irodaház.
3)
Ha a talajvízáramlás befolyásolásával nem okoz túl nagy kárt, a föld alatti részét akár meg is lehet tartani takarékosság címen, ott akár kiállítás is maradhat a jövőben. Az amúgy is haszonntalan, multik által kibérelt, vagy irodaházként használható felső rész helyett parkot szeretnék.
4)
Az írásból kigyűjtve a Zene Háza dícséretét:
1 Fudzsimoto Szú Zeneházával ellentétben az új Néprajzi Múzeum nem simul bele a parkba, hiányoznak a jó köztes terek az épület és a Liget között.
2 …mondhatnánk rá azt, amit a Magyar Zene Házára mondtunk: hogy jó épület rossz helyen.
3 Ebből az épületből hiányzik a Zene Háza finomsága, a legapróbb részletekben is megnyilvánuló, érzékeny szépség.
Valóban, ha a Városligetet megtisztítanák például az Állatkert legtöbb régi és új épületétől, és visszanövelnék a vasúti sínen túli régi területeivel is, akkor a Zene Ház esetleg megmaradhatna benne.