Varga Domokos György: Móricz és a zsidókérdés (2022. 10. 27.)

Gondola.hu-ról (2. 3. 4. rész), 2005-ös írások

 'Felelet': Nem is emlékeztem erre az újságra, azaz soha nem olvastam, és ma már, mint látom, még létezik, de egyszerű kormánylap, ezért nem is érdemes. Jellemzője, hogy egy betű sem található benne a tulajdonosról, szerkesztőről, magáról.

Varga Domokos György: Móricz és a zsidókérdés? - II. rész

 „Móricz és a zsidókérdés” – olvashattuk a Népszabadság Kultúra rovatában. Már Móricz Zsigmond is? – akad meg a szemünk a vastagbetűs címen. Ha már ő, ez a velejéig „humanista”, remek író is antiszemita, akkor ki nem az? Ha ő is bűnös, akkor ki nem bűnös? Ezt vizsgálja Varga Domokos György a Törzsi trilógiában.

2005. május 17. 00:00

2. Csurka István csónakja

A Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán nem hagy kétséget afelől, hogy Csurka István a magyar nemzet és magyar demokrácia legnagyobb ellenségének azt a nemzetközi erőt (a „Budapest – New York – Tel-Aviv tengely”-t) tekinti, amely hazai támogatóival (támogatottjaival) egyetemben Csurka szerint a magyar nép kivéreztetésén, vagyonának elkótyavetyélésén, piacainak, olcsó munkaerejének megszerzésén fáradozik. Bő tíz év alatt sem sokat változik Csurka idevágó felfogása, legfeljebb a tengelyből csónak lesz, s ezt már egyértelműen a Közel-Keleten ácsolják.

Vajon antiszemitizmust takar-e Csurkának ez az összeesküvés-elmélete, s ha igen, mifélét? Bűnös-e vagy nem? S ha az, valóban a rendszerváltozás politika főbűne-e, amit a Magyar Út Körök és a MIÉP létrehozásával, no meg ideológiai munkásságával Csurka „folyamatosan” elkövetett?

Mindenekelőtt kétségtelen, hogy Csurkát nem jellemzi az afféle primitív fajgyűlölet, amely testi fajtajegyekkel uszítana, uszító szándékkal ezeken élcelődne. Az is kétségtelen, hogy bár szívesen általánosít, figyelme homlokterében soha nem a hétköznapi „kis” zsidó áll (tehát lényegében a „faj” megtestesítője), hanem a világuralmat „birtokló” s „birtokolni vágyó”, befolyásos zsidó (tehát lényegében a „faj” speciális helyzetű, tulajdonságú képviselője). Ez még akkor is igaz, ha Csurka eszmerendszerében a hatalom-zsidók a kis zsidókat ugyancsak befolyásolják, azaz bevonják a Nagy Kerek Összeesküvésbe; tehát ezzel együtt is igaz, hogy Csurka szeme előtt a zsidóság nem mint önmagáért gyűlölendő és támadandó faj jelenik meg, hanem mint egy olyan történelmi jelentőségű, kulturális közösség, amely páratlan rámenőssége folytán más közösségek (népek, nemzetek) elől elveszi a – véges és szűkös – életteret. (Álláspontomat támasztja alá az a tény, hogy Csurka István nem csak személyesen e könyv szerzőjének, de a nyilvánosság előtt is kinyilvánította, hogy szerinte Kertész Imre Sorstalansága „kitűnő könyv”. Egy igazi – faji – zsidógyűlölőről elképzelhetetlen, hogy „ellenségéről” – hát még ha vetélytársa is az illető – így tudjon érezni és ítélni.)

Honnan s mitől volna több rámenősség a zsidóságban, mint bármilyen más népben? Ha Sartre nem beszélhetne nyugodtan örökké megőrzött szelídségről, ha Konrád nem beszélhetne nyugodtan zsidó értelmességről, ha Wiesel nem szólhatna ugyanilyen háborítatlanul a zsidók ontológiai kivételességéről, akkor talán Csurka sem gondolná (gondolhatná) komolyan azt, hogy az őt is övező gyűlölet, „Ez a hatalmas, a történelem legmélyéről előtörő, vadállati voltunkból is származó gyűlölet az ószövetségi gyűlölet”. Azaz a zsidóknak a világba szétáradó gyűlölete, amelynek „megfogalmazása, sőt parancsba adása Mózes könyveiben kezdődik”; amelyekben benne foglaltatik az is, hogy ha egy város ostromára készülsz, s ez felszólításodra nem adja meg magát, „ne hagyj életben egyetlen lelket sem. Irtsd ki őket mindenestől”. A zsoltárköltő pedig – az engesztelhetetlen bosszú verseiben – már egyenesen azt mondja Babilon „pusztulásra méltó” népének: „Boldog lesz, aki megragadja, és a sziklához csapja csecsemőidet!”

No de mi köze mindennek a mai zsidósághoz, a világba szanaszét szóratott zsidókhoz?! Vagy akár Izraelhez?

Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs, az égvilágon semmi. De ha nem bűn ontológiai kivételről beszélni, akkor önmagában az ószövetségi gyűlölet mai világhatásáról beszélni sem lehet bűn. Nem kell bűnben, önmagáért való fajgyűlöletben, uszítási, sőt, irtási vágyban fogannia annak a gondolatnak, amely úgy látja, hogy „a zsidók” befolyása a világra (a világ alakulására) jóval meghaladja lélekszámukat; vagy amelyik úgy véli, hogy a zsidók országa, Izrael egyenlőbb az egyenlőknél, hiszen szemben más országokkal, mindenféle következmények nélkül utasíthatja el a rá vonatkozó ENSZ-határozatok betartását, vagy utasíthatja vissza atomfegyver-gyártása nemzetközi ellenőrzését.

De még annak a gondolatnak sem kell bűnben fogannia, hogy a világ zsidósága összeesküszik, uralomra tör. A már idézett könyvében Finkelstein, ki a kettős mércézésre oly érzékeny (azaz igazságszerető), hosszasan elemzi és hitelt érdemlően bizonyítja, hogy az Egyesült Államok külpolitikai érdekeinek, a – túléléséért küzdő – Izrael állam érdekeinek, valamint a „kettős elkötelezettség” vádjától való félelmében az amerikai zsidó elit érdekeinek találkozása folytán ez a zsidó elit hogyan fedezte fel egyszeriben Izraelt; hogyan kezdett hirtelen emlékezni a holokausztra; s hogyan nőtt ki ebből a nagy üzlet, a holokauszt-ipar. A szerző által idézett világhíres társadalomtudós (nem mellékesen ugyancsak zsidó) Noam Chomsky szerint Izrael ezen „támogatói” inkább „Izrael erkölcsi romlásának és végső pusztulásának támogatói”. Finkelstein szerint pedig:

• „A Holokauszt tehát egy taktikai húzás volt, amellyel törvényen kívül helyeztek minden, a zsidók ellen irányuló bírálatot: ezek a bírálatok csakis a beteges gyűlölet termékei lehettek. A szervezett zsidóság akkor kezdett emlékezni a Holokausztra, amikor az izraeli erő leginkább megmutatkozott – és akkor, amikor az amerikai zsidóság hatalma tetőpontjára ért. A forgatókönyv szerint Izraelben és itthon /az Amerikai Egyesült Államokban – VDGy/ a zsidóknak egy küszöbön álló „második Holokauszttal” kellett szembenézniük. Ezért az amerikai zsidó elit hősies pózokat vágott, miközben alávaló módon megfélemlítette ellenfeleit.”

E néhány gondolat egyszerre világítja meg Csurka „bűntelenségét” és „bűnösségét”. Ha valóban létezik szervezett zsidóság (márpedig létezik); ha valóban erőfeszítések történtek és történnek a zsidóság ellen irányuló bírálatok törvényen kívül helyezésére (márpedig történtek és történnek); ha Amerika és Izrael s Izraelen túl a világ (Amerikára és Izraelre figyelő) „szervezett zsidósága” valóban (akár vélt, akár valós) közös érdekek („forgatókönyv”) szerint igyekszik befolyásolni a világpolitikát, s benne a helyi politikákat; nos, akkor Csurka Budapest – New York – Tel-Aviv tengelye semmiképp nem tekinthető egy eredendően bűnös elme üldözési mániájának, gyűlölködési vágya és szándéka kiteljesedésének. Nem alantas fajgyűlölet ez, hanem voltaképp nemes szándékú nemzetvédelem; eleve alantasnak vagy betegesnek tekinteni már csak azért sem jogos, mert akkor ugyanezzel a sommás ítélettel kellene elintézni Izrael népének faj- és nemzetvédelmét, beleértve egykori, valóban inkább hősies önvédelmi (ma már inkább brutális) harcukat.

Csurka „bűnének” tekinthető azonban, hogy egy holokauszt után sem író, sem politikus nem követhet el olyan általánosításokat és igazságtalanságokat, mint amilyeneket ő. Nyelvét hiába élezi leginkább a zsidó bankárokon, ha másutt általában beszél zsidókról; ha minden bizonyíték nélkül az ószövetség korából eredeztetett gyűlölettel ruházza fel általában a zsidókat, sőt, általában a világot. Súlyos előítélettel terhelt nézete ráadásul viszonylag egyszerűen cáfolható; rajta múlik, hogy ezeket észrevegye, ellenbizonyítékként elfogadja (a maga korrekciójára). Itt van mindjárt Finkelstein, s a zsidóságból bőségesen mindazok, akik ugyanúgy szót emelnek a kettős mércék, elhallgattatások, nyilvánvaló igazságtalanságok ellen, ahogy ez Csurkának is kinyilvánított szándéka. A „sérthetetlenek nem menekülhetnek az erkölcsi romlástól – ez a két dolog együtt jár” – írja Finkelstein. De nem is kell ilyen messzi emberhez fordulni; bárki olyannak az élettapasztalatából, aki legalább kerülni igyekszik az előítéleteket, megtudható, hogy annak valóban semmi alapja vagy teteje nincsen, hogy a különböző népek között „tértől és időtől” független erkölcsi különbségeket tegyünk. Sem származásra, sem másra visszavezethetően. Abból, hogy a Kádár-rendszerben mindösszesen feltehetően kevesebben voltak, akik a túlélés érdekében különféle stikliket (kisebb-nagyobb csalásokat) követtek el, mint ahányan ma vannak (a rend kedvéért: vagyunk) ilyenek (elég csak a számlákkal való össznépi manipulálásokra gondolni), tehát ebből még nem lehet levonni azt a következtetést, hogy a Kádár-rendszer idején errefelé becsületesebb, erkölcsösebb, jellemesebb nép lakott volna; le lehet viszont vonni sokadjára is, hogy a mutatott tulajdonságaink, s mindazok az értékek és normák, amelyekhez viselkedéseinket igazítjuk, az idővel és helyzettel együtt, bizony, jelentősen megváltozhatnak. Általánosításaival, túlzásaival, rémképeivel – a Közel-Keleten ácsolt csónakéval, mely a „tengely” létezésén túl már „a zsidók” Amerika feletti uralmát is igazolni igyekszik –, szóval mindezekkel Csurka – minden bizonnyal szándékától függetlenül – valóságos félelmeket gerjesztett a zsidóságban. Valóságosan fékezte az asszimilációt, valóságosan „terelte össze” a magyar zsidóságot: elősegítette közös fellépésüket a nacionalista veszedelemmel, de nem kevésbé a veszedelemnek gondolt, valójában okos és hasznos nemzeti törekvésekkel szemben.

undefined

Móricz és a zsidókérdés? - III. rész

2005. május 20. 11:50

3. Ifj. Hegedűs Loránt és a „galíciai jöttmentek”

Ifj. Hegedűs Loránt bogozandó esete több szempontból is különösen figyelmünkre méltó. A valóban fajgyűlöletként értelmezhető „antiszemitizmus”-tól a fajgyűlöletként (mint látni fogjuk) semmilyen módon nem értelmezhető (tehát nagyon is idézőjeles) „antiszemitizmus” felé haladó logikai láncolatunk harmadik eleme ő (az ötből), mégis (első fokon) börtönbüntetésre ítélték. Ráadásul ifj. Hegedűs Loránt civilként református lelkész, politikusként pedig – „bűne” elkövetése idején – országgyűlési képviselő, Csurka pártjának, a MIÉP-nek alelnöke. Nos, esetének elemzése ezért olyan fontos számunkra: valóban „antiszemita”-e, valóban bűnös-e ez a lelkileg, politikailag, sőt, szellemileg fajsúlyos (művelt) ember, aki fényévnyi távolságban áll a már „megszokott” bőrfejű-gyűlölködőktől, primitív (s mint ilyen, elpusztíthatatlan) handabandázóktól? S ha bűnös, lesznek-e hasonló perek a továbbiakban? Ha pedig igazából mégsem bűnös, valószínű-e, hogy a törzsi háború szellemi csatározását a továbbiakban bárki is bírósági segédlettel akarná jogi, büntetőügyi pályára terelni (s vele a törzsi háború kimenetelét egyoldalúan, bírói hatalommal befolyásolni)?

    Akár ama „apróság” miatt is jelképértékűnek – példaértékűnek – tekinthetjük ifj. Hegedűs személyét és esetét, hogy nevének sajtóbeli írásmódja az orgánum törzsi hovatartozástól függ. A Magyar Nemzetben például következetesen „Loránt”-nak írják (rövid o-val), ezzel szemben a helyesírás tekintetében mindig igényes Népszabadságban „Lóránt”-nak (azaz hosszúval). Nos, annak ellenére, hogy a lapok hasábjain csak az utóbbi évben több tucatszor előfordult idősebb és ifjabb Hegedűs neve, sem a Népszabadságnak, sem a többi balliberális lapnak nem volt „érkezése”, hogy megtudakolja a családtól: melyik változat a helyes. Mondhatnánk, nem volt elég lelkierejük – vagy akár tisztességük – átlépni a törzsi törésvonalat. A Törzsi trilógiában – a családnál való személyes tájékozódás nyomán – a rövid magánhangzós változatot követem (ezért, ha kell, idézéskor is eltekintek a betűhűségtől) – VDGy.

A szóban forgó bírósági ügy nagyon röviden úgy foglalható össze, hogy egy budapesti kerületi lapban (Ébresztő) ifj. Hegedűs Loránt egy cikkre reagálva egyebek között ezt írta: „a galíciai jöttmentek hada […] nácikat is nemegyszer megszégyenítő fasiszta módszerekkel a Jordán partja mellől, hát jönnek megint a Duna partjára, hol internacionalistán, hol nemzetieskedve, hol kozmopolitán még egyet rúgni a magyarba […] rekeszd ki őket, mert ha nem teszed meg, ők teszik meg veled!”. Ugyancsak írása lényegéhez tartozik, hogy amire reagált (Hell István: A kirekesztés módszertanához) a Magyar Hírlapban jelent meg (2001. júl. 21.), s egyebek mellett a következő kitételt (mint befejezést és következtetést) tartalmazta: „Tudom is, vagy legalább nagy meggyőződéssel tudni vélem, hogy mi a teendő a többségi magyarságunkra, kereszténységünkre és heteroszexuális mivoltunkra apelláló harciaskodókkal, a másságukat levetni nem tudó kisebbségek elleni békebontókkal. A húszezer szélsőségessel és az őket különösebb meggyőződés nélkül követő bagázzsal. Ki kell rekeszteni őket. Ki kell szavaznunk őket – a hatalomból.”

Miután Csurka és Csurka követői (Magyar Út Körök, Magyar Igazság és Élet Pártja) az első pillanattól kezdve a politikai szélsőségesség és antiszemitizmus „félhivatalos” megtestesítői, tulajdonképp természetes (mondhatnánk, szükségszerű), hogy ifj. Hegedűs magára, illetve pártjára vette a célzást: ő, illetve ők volnának azok, akiket ki kell rekeszteni, ki kell szavaztatni a hatalomból. De számunkra ennél is lényegesebb, hogy ifj. Hegedűs egyúttal a magyarság egészét is célozva – és halálra sértve – érezte, hiszen felfogásuk szerint a MIÉP a magyarság (a magyar élet) egyetlen igaz képviselője, s az a „bagázs”, amelyik őket követi, valójában a magyarság színe-java. Éppen ezért nem annyira a maga, mint az „igaz” magyarok nevében öntötte el méreg: hogyan merészel itt ez a zajos, rámenős kisebbség, ez a „tudjuk, merjük, tesszük”-fajta arrogáns társaság, ezek a „galíciai jöttmentek” ilyen szemérmetlenségre, ilyen vérlázító arcátlanságra vetemedni?! Ők akarnak kirekeszteni bennünket, miután befogadtuk őket, a keblünkön melengettük őket? Ez mindennek a teteje! És teljesen igaza is volna a Bocskai-mentében feszítő magyar lelkésznek, ha valóban „a zsidók” követték volna el azt, ami elkövettetett. Csakhogy aligha ez a helyzet.

Mindenekelőtt azért nem, mert aki a „pofátlan” cikket írta, egyik mondatában félreérthetetlenül közli: „a magamfajta heteroszexuális keresztény gádzsó férfiak többsége” stb. Persze, gondolhatnánk, talán hazudott; ha nagyon utánanéznénk, lehet, hogy megtalálnánk benne a zsidót. A szomorú – legalábbis ifj. Hegedűs számára mindenképp szomorú – az, hogy ha megtalálnánk is, az sem változtatna semmit azon a tényen, hogy valójában egyáltalán nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy valaki úgy gondolkodjék, mint Hell István. Hogy ne kívánjon olyan országban élni, „amelyik feszültségben él szomszédaival, mert tudja, a történelemkönyvekből ismeri az ilyen belpolitikai célból szított feszültségek végső, szükségképpen rossz megoldását”. „Minden becsületes ember számára gyűlöletesek a buzi- és cigányverések, és senki sem szereti, amikor rendőrök hoznak – és hajtanak végre – erőszakos ítéleteket.” És: „…a magyarok többsége etnikai békét és nemzetek, szexuális identitások, politikai irányok közötti nyugalmat szeretne”. Az sem lehetetlen, hogy már (illetve, bizonyos értelemben még) valóban a Hell-fajta „heteroszexuális keresztény gádzsó férfiak” vannak többségben. A „magyar út”, a „magyar igazság és élet” elkötelezett híve számára nyilván nagyon fájdalmas felismerés volna ez, és sokkal megnyugtatóbb arra gondolnia, hogy ez a fajta felfogás csak egy meghatározott kisebbség, a „galíciai jöttmentek” sajátja. Ha a kérdést úgy tennénk fel, hogy vajon a magyarországi zsidók döntő többsége inkább a Hell-féle szemlélettel, vagy inkább a Hegedűs-félével rokonszenvezik, alighanem egyértelmű választ adhatnánk. Ha a kérdést úgy tennénk fel, hogy a magyarországi zsidók inkább a Magyar Hírlappal rokonszenveznek, vagy, mondjuk, a Magyar Demokratával, valószínűleg ugyancsak egyértelmű lenne a válasz. Ilyesféle esetekben ifj. Hegedűs általános érvényű megállapításokat engedhetett volna meg magának a magyar zsidóságra nézve. Azzal azonban, hogy egy bizonyos – számára ellenszenves, sőt, dühítő – felszólítást a zsidóknak és csak a zsidóknak (egészen pontosabban: a „galíciai jöttmentek”-nek) tulajdonított, kétségkívül erős előítéletességről tett tanúbizonyságot. Ám továbbra is kérdés: mi a helyzet a fajgyűlölettel, általában a zsidóellenességgel, és főképp: bűnös vagy nem bűnös?

Többszörösen kulcsszerepe van e különös kifejezésnek: „galíciai jöttmentek”. Ez egyfelől az a „bűnjel”, melynek alapján a bíróság a zsidó közösség elleni izgatásként értelmezhette ifj. Hegedűs cikkét, s bűnösnek ítélhette magát a szerzőt. Mondhatnánk, hogy ifj. Hegedűs el akarta kerülni a „zsidó” szó használatát – a nyílt zsidózást –, ezért használt helyette egy „kódolt” kifejezést. Ám itt igazából másról, többről van szó. A szerző itt valójában azt juttatta kifejezésre, ami a történelemben jártas magyar nacionalisták számára evidencia: a magyarságra a rontást nem általában a zsidók hozták, hanem csak a második hullámban, óriási tömegekben, Galíciából érkezett zsidók, akik már nem annyira beilleszkedni akartak az itt talált, magyar többségű közösségbe, mint inkább – Kun Béláék módján – a maguk képére igyekeztek formálni azt. Ifj. Hegedűs tehát nem egy faj, nem általában a zsidóság elleni fenntartásait, félelmeit juttatta kifejezésre, hanem egy olyan közösség ellenit, amely az ő felfogása szerint veszélyezteti a magyarság életét, magyar önazonosságának megőrzését, a magyar érdekek érvényesítését. Amikor Hell Istvánt és a mögé képzelteket galíciai jöttmentséggel illette, valójában nem fajtajegyeket osztogatott, hanem egy valóban gyűlöletes fogalom szerint kategorizált; mint ahogy törzsi háborúskodásunk során gyakran alkalmazzák a labanc kifejezést azokra, akik a magyarságért való szabadságharcos, hősi küzdelem (azaz a kuruc tartás) helyett a megalkuvást, az „idegen” érdekek szolgálatát választják.

Ifj. Hegedűs elítélésében éppen ez a drámai: úgy olvassák fejére bűnét (ítélik el első fokon másfél év – három év próbaidőre felfüggesztett – szabadságvesztésre folytatólagosan elkövetett közösség elleni izgatás miatt), hogy kebelében eközben valószínűleg nemes érzések, szeretett hazájáért és szeretett népéért érzett rendkívüli felelősség és hősi elszántság feszít. És úgy, hogy kétségtelen a féligazsága: a magyar zsidóság – korábban bőven ismertetett okoknál fogva – valóban erősen antinacionalista; a nemzeti vonások őrzése, erősítése helyett sokkal inkább az egyetemes (liberális) vonások erősítésének a híve; nem szabály azonban, hogy ez örökké így legyen. Ifj. Hegedűs azonban elkövette ugyanazt az (egyelőre mindenképp idézőjeles) „bűnt”, amelyet pártbéli feljebbvalója, azaz Csurka: ő sem vette figyelembe, hogy egy holokauszt után többé nem lehet elnagyoltan fogalmazni, igazságtalan általánosításokkal élni, mert ezek (akár tömeges) riadalmakat válthatnak ki, nemkívánatos hatásokat (antinacionalista tömörülést) és ellencsapásokat (bírósági ügyeket) eredményezve.

Mindezt nem figyelembe venni azonban sokkal inkább a politikai bölcsesség vagy a körültekintő gondolkodás hiánya, semmint a bűn jelenvalósága. Ahhoz, hogy bűn lehessen, mindenekelőtt biztos közösségi (vagyis mindenkire érvényes) normák (mércék, előírások) kellenének, amelyekhez viszonyítani lehetne. S amelyek létezése esetén értelemszerűen mindenkit elítélnének, aki ezektől eltér. Ma azonban ez véletlenül sincs így. Mert ha így volna, nem ülhetett volna egyedül ifj. Hegedűs Loránt a vádlottak padján, hanem ott kellett volna ülnie Hell Istvánnak is.

Azzal a logikával ugyanis, amellyel a magyar jogrend eljutott ifj. Hegedűs bűnösségének megállapításáig, azonos mérce esetén el kellene jutnia Hell István elítéléséig is. Az előbbi „jöttmentező” (elő)ítélete kétségtelenül átcsúszott a zsidó közösségre, de legalábbis egy részére. Kétségtelen, hogy egy közösség (de legalább egy része) ellen izgatott. Ez az izgatás azonban meg sem közelítette azt az ordenárén uszító hangot, amellyel Hell István izgatott – nem egy periférikus (kerületi) kiadványban, hanem – egy országos napilapban, nem kevésbé bántó általánosításokkal és igazságtalanságokkal illetve, sőt, sértegetve, sőt: egyenesen méltóságában gyalázva egy emberi közösséget. Ráadásul, hogy mindezt kedvére megtehesse, a csúsztatások terén is – lássuk be – maradandóbbat alkotott, mint ifj. Hegedűs Loránt. Illusztráció gyanánt, íme, néhány részlet a műből:

    „Mert (egyszerűsítsük végletesen a dolgot) kétféle kirekesztő él e kis hazában. Ott vannak, ugye, fogalmazzunk világosan, a protonácik és együgyű társaik – rasszisták, előítéleteket szítók, cigányellenesek és antiszemiták, oláhozók és tótozók, hímsovoniszták és homofóbok, harcias és kackiás „revizionisták” (irredenták) –, akik nemre, rasszra, világnézetre, vélt vagy valós etnikai hovatartozásra való hivatkozással rekesztenének ki egyeseket innen-onnan. Például »a nemzet testéből«. És persze a köznyilvánosságból, a parlamentből, az iskolából, a munkahelyekről, a méltányos jogi védelemből is. (Legújabban Tarlós kerületi polgármester a melegek rendezvényeit a Szigetről, mert szerinte a fiatalok találkozása a homoszexuálisok programjaival káros lehet pszichoszexuális fejlődésükre.)”

    „A másik fajta, a magamfajta kirekesztő ennek a fordítottja. Ő a magyar alkotmány szellemében ezeket a kirekesztőket rekesztené ki szívesen. No nem minden fent említett helyből, de a hatalomból legalább.”

    „Sokakat, bizonyos helyzetekben csaknem mindenkit magával ragad a nemzeti érzés, a nemzeti összetartozás érzése, és ezt a bensőséges érzést a háborúk tanúsága szerint a magukat nagynak képzelő törpék viszonylag könnyen manipulálják aljassággá.”

    „Nagy-Magyarország álma, a trianoni határok ignorálása pedig a könnyű szédülettel járó »merjünk nagyot delirálni« jelszó hamis eufóriái közé tartozik.”

    „Antiszemiták tízezerszerte kevesebben vannak, mint ahogyan az a MIÉP padsoraiból meg az itt meg nem nevezett, de idézett hetilapból látszik. Nem állítom, hogy nem láttunk már karón varjút, de a magyarok többsége etnikai békét és nemzetek, szexuális identitások, politikai irányok közötti nyugalmat szeretne, ha persze egyikük-másikuk butaságokat beszél is néha-néha, borközi állapotban. Maguk sem hisznek benne, ki is alusszák másnapra, s ha tettekre kerülne sor, vissza is riadnának a gonoszságtól.”

Próbáljuk meg nyomon követni, végül is kikről beszél e sorok szerzője, kik a protonácik, kik a delirálók stb., kiknek a kirekesztésére szólít fel. Akár azt is gondolhatnánk, hogy ezek egyáltalán nincsenek pontosan meghatározva, ezek nem is hús-vér emberek (mint például „a zsidók”); mert hiszen nem is az a fontos, hogy kik a veszedelmes eszmék hordozói, hanem maga a fenyegető szellemiség, ami ellen a szerző, lám, felveszi a harcot. Valójában azonban az idézett sorok írója nagyon is konkrét közösséget és közösségeket jelöl meg, nagyon is egyértelmű „bűnökkel” és nagyon is bűnös általánosításokkal és csúsztatásokkal. A MIÉP mindenesetre szőröstől-bőröstül (teljes vezetői gárdával és tagsággal) benne van a „húszezer szélsőséges”-ben. A kirekesztendőkben pedig benne van az egész „bagázs”, aki követi őket. Ám első látásra mégsem teljesen világos az, hogy ki mindenki tartozik ebbe a bagázsba (esetleg még a húszezerbe), másfelől az, hogy helyénvaló-e protonácinak, delirálónak stb. nevezni őket, vagy ellenkezőleg: merő igazságtalanság, alávalóság, sőt, valósággal: kiáltó bűn.

Némely utalások félreérthetetlenné teszik: a képzelt szélsőséges közösség határa egyáltalán nem áll meg MIÉP-nél és követőinél. A hatalomból kirekesztendők feje bizony Orbán Viktor, Hell felfogásában „a magát nagynak képzelő törpe”, a „merjünk nagyot delirálni” igehirdetője; vagyis a legnagyobb ellenzéki párt (a Fidesz Magyar Polgári Párt), s úgyszólván a fél ország (a „nemzeti” oldal) ünnepelt vezére. Aki őt – akármily ügyes csúsztatásokkal, de bizonyíthatóan – a protonácik fejévé teszi, az minden hívét protonácivá zülleszti, a bűnök bűnével vádolja, akármilyen szépeket beszél is össze még mellette.

No de nem lehetséges-e, hogy a vád igazi alanya, a „nemzeti” oldal egész közössége valóban protonáci, kirekesztő, stb.? Mert ha az, akármennyire nem tetszik is, Hell igazat állított, s elmarasztalás (vagy bírói elítélés) helyett dicséret, sőt, bátor szókimondásáért magasztalás illeti. Hogy szerinte kik volnának ezek a protonácik, kirekesztők stb., erre vonatkozólag ugyancsak pontos utalásokat (útmutatókat) találunk a szövegében. Például azok (ld. Tarlós polgármester), akik kirekesztenék a homoszexuális fejtágítást a fiatalok mulattatására hivatott szigeti rendezvényről. Vagy azok, akik mernének nagyok lenni, nagyokat álmodni, esetleg Nagy-Magyarországot álmodni. A nácik azonban nem csupán eszmékkel – történetesen hagyományos közösségi normákat bomlasztó, liberális eszmékkel – hadakoztak, és nem is csupán álmodoztak, hanem valóságosan embert irtottak. A Nagy-Magyarország álmodói viszont nem teszik azt a hazai kisebbségekkel, mint amit a Nagy-Magyarország kétharmadát leszakítók csináltak a magyar kisebbségekkel. Mondhatnánk, nem csak azt bizonyítja, hogy teljesen, de azt is, hogy kétségtelenül otrombán, sőt, bűnösen érzéketlen a veszteséget szenvedők fájdalma (és érzékenysége) iránt az, aki eme éber álmodozás értelmét csak borközi állapotra tudja elképzelni.

Tehát bátran leszögezhetjük: a Hell-féle megnyilvánulások semmivel nem sértik kevésbé egy hús-vér közösség tagjainak érzékenységét és méltóságát, mint az ifj. Hegedűs-félék. Semmivel nem kevesebb a sértő túlzás és bűnös általánosítás az egyikben, mint a másikban. Semmivel nem kevesebb és nem kisebb az uszítási, heccelési, kirekesztési, vagy akár – ha van egyáltalán – irtási szándék az egyiknél, mint a másiknál. Mindebből egyáltalán nem az következik, hogy a Hell Istvánokat is ugyanúgy bírói úton kellene elítélni, mint az ifj. Hegedűsöket; hanem leginkább az következik, hogy egyiküket sem. A felemás (mert kétmércés) bírói ítéletek sem a tisztánlátást nem javíthatják, sem a zsidóellenességet nem csökkenthetik; növelni viszont növelhetik, kétségkívül.

Varga Domokos György

undefined

Móricz és a zsidókérdés? – IV. rész

2005. május 25. 11:33

4. Csoóri Sándor és a szabadelvű zsidók parlamenti dobbantója

„A Nappali hold egyik írásáért – írja Csoóri 1991 októberében – a múlt évben – ne kerülgessük a szavakat – nyilvánosan megköveztek. Száznyolcvannál több írásban támadtak rám. Sokáig nem tudtam: kibírom-e a halálos kőzáport.”

Akit „megköveztek”: többszörös jelkép. A népi-nemzeti erők egyik szellemi vezéralakja; politikai-erkölcsi nagysága, bátorsága az ún. Duray-ügy óta megkérdőjelezhetetlen. Az 1990-ben győztes – nemzeti gyökerű, ideológiájú – pártnak, az MDF-nek az egyik szellemi megteremtője és cselekvő megalapítója. Ott volt Monoron, Lakitelken, szoros szellemi és politikai barátság fűzi a baloldal nagy tekintélyű nemzeti politikusához, Pozsgay Imréhez, s ő „találta ki” Antall Józsefet, az MDF első elnökét és miniszterelnökét. Csoóri Sándor szellemi megkövezése: a nemzeti eszmék és erők megkövezése, gyengítése, lejáratása.

A „halálos kőzápor”: az „antiszemitizmus”, a „zsidóellenesség”, a „kirekesztés” megsokszorozott vádja. Csoóri Sándort régi barátok és szellemi harcostársak, nevezetes és befolyásos emberek ültetik a legvisszataszítóbb szégyenpadra, a csak a népirtóknak fenntartott, képzeletbeli vádlottak padjára; nyomukban a vérszagra gyűlő örök senkikkel, akik a megkövezett jelképes nagyságától lehetnek végre-valahára valakik.

Mindezt egyetlenegy egy futó gondolatért, két bővített mondatért, amelyet Csoóri 1990. július 3-án rögzített naplójegyzetében-esszéjében, s amely a szeptemberi Hitelben jelent meg, egy viszonylag kis példányszámú, irodalmilag és gondolatilag egyaránt igényes folyóiratban. A „halálos kőzápor” megindulásáig, példának okáért, a rendszeres szerzők között találtuk neves írónkat, Esterházy Pétert, aki éppen ottani publikálásának nyilvános felfüggesztésével hajította el a maga kövét. No de mi is volt ez a szörnyűséges gondolat, amely a szólásszabadság mezejére lépő országban ilyen indulatokat s elhatárolódásokat váltott ki? Szó szerint idézem:

„[De] ahogy manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot. Ehhez a szabad demokraták révén olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem ácsolhatott soha”.

Nem kevés az, ami megfejtésünkre vár. Egyelőre csupán annyi vehető bizonyosnak – Csoóri egész munkásságának, de az szóban forgó esszé egészének ismeretében is –, hogy Csoóri nem gyűlölködik, nem fajgyűlölő, nem uszít, nem hergel zsidóirtásra, de még a zsidók kirekesztésére sem. Ennek fényében teljesen indokolatlannak tűnik a válaszcsapás, a „halálos kőzápor”, Csoóri zajos kiközösítése. Annak fényében viszont már egyáltalán nem, hogy 1990 szeptemberében az ország túl van ez első szabad országos választáson, amely a „nemzeti” erők váratlan győzelmét hozta; küszöbön áll az első szabad önkormányzati választás, amelyen az ellenzék igyekszik visszacsapni. Vajon véletlen-e, hogy éppen ekkor fajul nyilvános megkövezéssé a nemzeti oldal vezető szellemi emberének bírálata? Oka ennek vagy csak erre szolgáló ürügy Csoóri Sándor megnyilvánulása? Ráadásul minden egyes esszérészlete csendes elmélkedés, irodalmi igényű filozofálgatás akár távolabbi, akár közelebbi múltunkról, nemzetünket, magyarságunkat érintő dolgainkról – a műfajból adódóan beleszőve mindez a szubjektum személyes sorsába, napi felismeréseibe, életérzéseibe. Tehát: hangos és felelős gondolkodás, bármiféle propaganda- és kampányelem nélkül. Nem a jövőnek készült útmutatás, hanem a múltnak adott felelet. Akkor miért kellett, mire volt jó a megkövezés?

Vegyük sorra Csoóri megállapításait, s fordítsuk le „a zsidók” nyelvére (más szóval: logikájukra és ösztöneikre)!

Fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak

Egy kisebbség akkor törekedhet a többség asszimilálására, ha 1) a társadalmi élet fontos pozícióiban számarányánál erősebben van képviselve; 2) ha a kisebbség egyedei között többé-kevésbé létezik közös eszmeiség, közös akarat, közös törekvés. Állításával tehát Csoóri, ha szó szerint nem mondta is ki, mégis egyértelműen kifejezett két olyan, a „politikai korrektség” szerinti „antiszemita” vádnak nyilvánuló feltételezést, mint hogy 1) a zsidók aránytalanul képviseltetnek, „uralkodnak” a többség felett; 2) a zsidók összetartanak, összefognak (urambocsá, összeesküsznek).

A szabadelvű magyar zsidóság (stílusban és gondolatilag) „asszimilálni” kívánja a magyarságot

Csoóri itt egyértelműen kimondja, hogy a magyar zsidóság jellemzően más, mint a magyarság többi része, evvel a hazai „közfelfogás” (pontosabban: a „politikai korrektség”) szerint 1) „zsidózott”; 2) „kirekesztette” a zsidóságot a magyarságból; 3) újfent megerősítette álláspontját a zsidóság „összetartásáról” („összeesküvéséről”?)

A hazai szabadelvű zsidóság a szabad demokraták révén olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem ácsolhatott soha

Csoóri álláspontja szerint tehát a stílusbeli és gondolati asszimilációs törekvés nem csupán a sorsában (holokauszttúlélő) és felfogásában közös (szabadelvű) hazai zsidóság egyedeinek különálló (noha eredményében nyilvánvalóan összeadódó), leginkább ösztönös igyekezete, hanem ehhez a törekvéséhez a hazai zsidóság egy politikai, hatalmi irányító és érdekérvényesítő központot hozott volna létre a Szabad Demokraták Szövetsége pártjának képében. S ez mindjárt azt is jelentené, hogy a (magyar zsidók) hatalomra, uralomra törnének, nyilván a magyarság ellenében; s azt is, hogy az SZDSZ a zsidók pártja – amely felvetéssel Csoóri ezúttal ismét kimerítette volna a zsidózás (mint faji megkülönböztetés) szörnyű „bűnét”.

Úgy vélem, annyit máris be kell látnunk, hogy habár vannak bizonyítékaink az ürügyet kereső „A-fegyver”-forgatók (tudatos antiszemitázók) létezésére, ha ilyenek nem lettek volna, Csoóri kijelentései akkor is elegendő okot szolgáltattak volna a magyar zsidók felbőszülésére, rajtuk túl általában a szabadelvűekére, liberálisokéra, sőt, még általánosabban: az antinacionalistákéra. Csakhogy e belátás nem független annak kényszerű tudomásulvételétől, hogy olyan évtizedek után, amikor a kommunista diktatúra keménysége-puhasága változott ugyan, a „nemzeti” érzések és megnyilvánulások módszeres üldözése, elfojtása azonban mindig is napirenden volt; amikor a jobboldaliság bűnnek, szitoknak számított, a határon túli magyarokkal való együttérzés pedig bűnös irredentizmusnak; nos, ilyen évtizedek után a balliberális (antinacionalista) törzsben, de még a törzsön kívüli közvélemény döntő részében sem volt elegendő fogékonyság arra, hogy megérthessék: ami Csoóriban megszólalt, ami Csoóriból kibuggyant, az fényévnyi távolságra van a valóságos antiszemitizmustól. Semmi köze ahhoz a zsidóellenességhez, amely felsőbbrendűségi vagy épp kisebbségi érzéstől vezérelve, irigységből táplálkozva, gyűlölettől áthatva, de akár nemzeti vaksággal (nacionalizmussal) megverve a zsidók kirekesztését, üldözését, ne adj’ Isten, irtását szorgalmazná. Ellenben nagyon sok köze van Csoóri megnyilvánulásának egy évtizedek óta kiveszőfélben lévő – mert elveszejtésre ítélt – nemes akarat kifejeződéséhez: a magyar nemzet, a magyar nép jogos önvédelméhez.

Ha bizonyítható, hogy a magyar nemzeti érdekek védelemre szorultak, s ha bizonyítható, hogy a nemzeti érdekek érvényesülését a szabadelvű magyar zsidóság valóban veszélyeztette, akkor a Csoóri-féle „zsidóellenesség” nemhogy nem bűn, hanem még erény is: hiszen nem csak a magyar nem-zsidóknak, de a magyar zsidóknak is érdekük (legalábbis érdekük kell, hogy legyen), hogy közös magyar életünk valóban egy közösség élete legyen, amelyben mindenki megtalálja a maga boldogulását. Márpedig az olyasfajta nemzeti érzések, nemzeti kötődések, amelyek a közösség nyájmelegét úgy növelik, hogy eközben senki nem utál ki onnan senkit, senki nem túr ki senkit, a boldogság-boldogulás biztos forrásai, táplálói; ráadásul nem is kerülnek olyan sokba, mint mondjuk az általános béremelések.

De igaz-e, hogy a nemzet védelemre szorult? Igaz-e, hogy Csoóri nem kirekeszteni akart? Igaz-e, hogy valóban a nemzetért, és nem a zsidók ellen akart szólni? Hogy valóban nem a zsidóság kárára akart a magyarság, a nemzet szószólója lenni?

Arra, hogy a magyar nemzet védelemre szorul, sokféle bizonyíték sorolható, akár azok közül is, amelyeket az imént, vagy a korábbi fejezetekben már említettem. Vannak ezek között olyanok, amelyek a Kádár-rendszer erős antinacionalizmusáról tanúskodnak; az efféle magyar- és nemzetellenesség nem változhatott meg egycsapásra a régi rend bukásával, hiszen építői és hordozói nem haltak ki egyik napról a másikra. Leginkább ez garantálta az erős antinacionalista törzs létrejöttét, utánpótlását. Ennek elvont eszmei sűrítménye, amit tizenvalahány évvel később a szocialisták pártjának elnöke, Magyarország külügyminisztere így fejez ki: „Merjünk kicsik lenni.” Ugyanő mindig kellően fogékony a szomszéd népek és az európai országok, de akár a nagy Amerika érzékenységére. Az anyagi juttatások szintjére lefokozott ún. kedvezménytörvény magyarigazolványáról minden további nélkül levenné a hivatalos magyar címert, annak is leginkább a nemzet történelmiségét és örök összefogását szimbolizáló elemét, a Szent Koronát, csak hogy senki ne legyen kénytelen Nagy-Magyarországra, Trianonra, az elorzott területekre, a magyar nemzetiségeknek tett, teljesítetlenül maradt ígéreteire emlékezni. Különös, hogy az efféle irracionális érzékenységek a szocialista pártelnök és külügyminiszter számára csak akkor érthetetlenek és elfogadhatatlanok, ha magyar nemzet- vagy polgártársaiban támadnak.

De nem csak a magas rangú magyar politikában, hanem a magyar médiában is sűrűn találkozni olyan felfogásokkal, megnyilvánulásokkal, amelyek a „nemzeti” eszméket hordozókat (akár az egész jobboldalt) kívül akarja látni a maga „liberális” körein.

„Demokratának vélem magamat, mégis, a mai jobboldal publicistáit kirekeszteném egy liberális újságból” – írja a Magyar Hírlapban Bojtár Endre irodalomtörténész. – „Engem bizony nem érdekel a »zsidókérdés«, nem érdekel fokozhatatlan melléknevek (nemzeti, magyar) fokozgatása, fajtánk kihalása, Szörényi Levente és Lezsák Sándor elmélete a magyarság őstörténetéről, a színháznak mint intézménynek és az eklekticizmusnak az azonosságáról szóló eszmefuttatás stb., stb. Jobb szeretném, ha ilyesmikről maguk között vitatkozgatnának a jobboldali hölgyek-urak, még ha tudom, hogy sokszor az én bőrömről is van szó – ám legyen, mintsem hogy őket kelljen hallgatnom-olvasnom.”

Egyáltalán nem az a baj, hogy akadnak ilyenek. Vagy olyanok, mint Majsai Tamás, aki Hegedűs Loránt református püspök (ifj. Hegedűs Loránt édesapja) szavaival jellemezve „egy magát református lelkésznek és teológiai tanárnak hazudó személy a kirekesztő szélsőségességéről közismert Magyar Narancs című, SZDSZ-közeli” lapban, „egyéb nemzetgyalázó ostobaságok mellett” ezt írta:

„El lehet temetni példának okáért a náci Horthyt, kísérgetni lehet István király tetemcafatját és soha nem használt tökfödőjét, kongatni lehet a vészharangot különféle nemzetszaporulati ügyekben vagy mondjuk eutanázia- (veszélyben az utolsó kenet!) és hálószobakérdésekben.”

A nemzet önvédelme, védekező képessége nem teljesíti a feladatát, ha az ilyesfajta megnyilvánulások lehetnek normálisak, lehetnek követendők; ha a magyar média túlsúlyos balliberalizmusa miatt az lehet „liberális” is, és „demokrata” is, aki „csupán” a fél országot, ennek szellemiségét és szellemhordozóit rekesztené ki a maga belterjes világából; ha azt sem éri semmiféle bántódás, aki gondosan ügyel arra, hogy a vele szembenálló törzs minden lehetséges rétegét (történelmi vagy vallási hagyományainak tisztelőit, vallásosait, a magyarság, a nemzet jövőjéért aggódóit) vérig sértse; azt viszont halálos megkövezés illeti, aki ez efféle nemzetellenes veszedelmek ellen szót emel; igaz, nem akárhogyan.

Csoóri az efféle veszedelmek egyik forrásának a hazai szabadelvű zsidóságot tekinti. Szerinte (mint már említettem a Háborús vonások című fejezetben) a nacionalizmustól való félelemben a Kádár-rendszer fenntartói, kiszolgálói osztoztak a demokratikus ellenzékkel: a magyar népművészet, a táncházmozgalom, a határon túli magyar kisebbségek támogatása „megszállott magyarkodásnak tetszett”. Másik gondolatában (Nappali Hold című esszékötetében) közelebb visz ahhoz, kiket gondol a „demokratikus ellenzék”-be. „Minden irányból tüzeltek ránk: a párthatalom figyelőállásaiból is, de nagyon sok szabadelvű »urbánus« barátunk ablakából is.” Csoóri itt is, ott is egyértelműen a zsidókról szól. Ám az is egyértelmű, hogy nem csak róluk, sőt, elsősorban nem róluk. Nem állítható, hogy démonizálná a zsidóságot, hogy úgy vélné, a zsidók minden baj legfőbb okozói: az antinacionalizmus, olykor pedig a túlfűtött antinacionalizmus (mellyel már nyugodtan megfeleltethető az idézőjel nélküli nemzetellenesség) láthatólag egy jóval szélesebb kör sajátja. De még abban is viszonylag pontos (korrekt) Csoóri, hogy „nagyon sok” ablakból tüzelő „urbánusról” ír, tehát általánosítását korlátok közé szorítja. Ezzel együtt is kétségtelen azonban: általánosít.

No és az imént és korábban idézett, és száz számra idézhető „liberálisok” nem általánosítottak és nem általánosítanak? Vagy ezt mindig lehet, mindig büntelenül szabad, csak a zsidókra nézvést nem?

A kérdést így is fel lehetne tenni. De attól, mert a rendszerváltozás első kormányzati időszakában teljesen általános volt, hogy az egyik (formálódó) nagy törzs tagjai büntetlenül megtehették, a másikéi azonban nem, még nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy Csoóri helyénvalóan általánosított. A helyes válaszhoz legalább két síkot kell figyelembe venni: az általánosítás igazságtartalmát; s az általánosítás következményeit.

Mit is írt „a zsidók” igazi barátja, Sartre, akiről mai kiadója leszögezi, hogy „megállapításainak többsége időtálló és aktuális”? A zsidó számára „az egyetemesség képviseli az értékek legmagasabb fokát”. Hogy miért, s hogy mi táplálja a hazai zsidóság túlfűtött antinacionalizmusát – másik oldalról nézve liberalizmusát, szabadelvűségét –, kényszerű baloldaliságát, egyértelmű jobboldal-ellenességét, erről már szóltunk, s még majd beszélünk. Csoóri tehát sokkal inkább az igazságot juttatta kifejezésre, semhogy valótlanságok előítéletes hangoztatásával a zsidók ellen uszított volna. Mint ahogy akkor sem sértette az igazságot, amikor a párthatalomról (figyelőállásokról) szólva nem tette hozzá, hogy jó barátját, Pozsgay Imrét nem gondolja (képzeli) oda a tüzelők közé. A lényeg kifejezésre juttatása mindig jár bizonyos fokú általánosításokkal, pontatlanságokkal.

Szó szerint véve az SZDSZ-re nézve sem helytálló az az állítás, hogy zsidó párt (lett) volna. Egy ideje, különösen Kuncze pragmatikus pártirányítása óta, ilyet talán már gondolni is politikai hiba, nem csak mondani: minden valóságos kötődés ellenére (ld. pl. a 2002. évi választásokat, hogy milyen intenzíven kampányoltak Soros György pénzén a szabad demokraták érdekében: az óriásplakátokat, a tévéműsorokat, a látványos Duna-híd leplet), szóval minden ilyen ellenére valószínűleg nagyobbat lő mellé, mint amennyire célba talál az, aki az SZDSZ = zsidók feltételezésre épít. Az SZDSZ-nek a rendszerváltozás kezdetén tapasztalható vad antinacionalizmusa előtt azonban teljesen értetlenül állunk, ha nem tudjuk vagy nem tudhatjuk, hogy e mögött nem egyszerűen az inkább nyitás híveinek az inkább bezárkózás hívei elleni „normális” politikai hadviselését kell látnunk, hanem (példának okáért) a zsidóknak a holokauszt emlékeiből, fájdalmaiból táplálkozó heves félelmét, indulatát, amely, ha már valahol, kétségkívül az SZDSZ-ben csapódott le, s nem valamelyik más pártban.

Nem vétett és nem is vét tehát sem erkölcs, sem törvény ellen, aki a hazai zsidóságot szabadelvűnek mondta vagy mondja. Sem azzal, ha nevükön nevezi a zsidókat, sem azzal, ha sajátos felfogást (magatartást) tulajdonít nekik. Hadd idézzem újra (mint már a Háborús vonások című fejezetben) a Nappali Hold egy mondatát, Csoóri szavaival élve „egy kitűnő ember” figyelmeztetését, mégpedig Soros Györgyét: „Sándor, vigyázzatok ezzel az erdélykedéssel, mert anyám, szegény, azt emlegeti, ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat.” A „nyitott társadalom” rendíthetetlen szorgalmazója és finanszírozója, Soros György, éppen úgy jelképe a szabadelvű zsidóságnak, mint ahogy a barackpálinkát és bőgatyát emlegető főrabbit, Landeszmann Györgyöt sem tekinthettük a vallásos zsidó közösség jelentéktelen és hatástalan figurájának. Ha Soros György úgy véli – mert az édesanyja és sokan mások úgy vélik a névtelen, hétköznapi „kis” zsidók közül –, hogy vigyázni kell az „erdélykedéssel”, akkor ez a hazai zsidóság egésze szintjén nyilván nem kizárólagos, de ugyancsak nyilvánvalóan hangsúlyos feladat lesz. Ez ellen pedig egy nem önfeladásra berendezkedő, egészséges népnek, nemzetnek mindenképpen védekeznie kell.

Minden látszat ellenére, ehhez egyáltalán nem szükséges, hogy akarja a zsidóságot magából kivetni, kirekeszteni. Csoóri nem véletlenül, hanem magától értetődően beszél magyar zsidókról. Ha azt mondjuk, hogy valamely erdőben túlságosan terjed a tölgy a bükk kárára, ezzel nem állítjuk, hogy a tölgy ne volna része az erdőnek, de még azt sem, hogy a tölgy ne volna önmagában kiváló. Csupán azt a kérdést boncolgatjuk, hogy mi lesz a bükkössel, és mi lesz magával az erdővel?

A másik síkkal, az akár helyénvaló általánosítás következményeivel már nehezebb dűlőre jutni. Láttuk, hogy nem kellett eleve ártó vagy irtó szándék (fogadóközeg) ahhoz, hogy Csoóri nevezetes két mondata zsidókat, liberálisokat és más antinacionalistákat halálra bőszítsen. Ahogy az „erdélykedés”-től is elfoghat(ott) sokakat a halálos riadalom, ugyanígy elfoghat az ő igazságot (valóságot) tükröző, ám a holokausztos érzékenységekről teljesen megfeledkező szavai nyomán is. Jómagam hajlok arra, hogy az elmúlt tízegynéhány év minden „erdélykedése” ellenére sem vitte szerencsére a zsidókat senki sehova; de a „halálos kőzáporok” sem bizonyultak halálosnak. Sok volt (és még sok lesz) a nehezen vagy soha többé be nem gyógyuló lelki sebesülés; de talán egyszer már összegyűlik elegendő tapasztalat: senki nem tör senki életére. A támadók is leginkább saját életüket féltik és védik. Ez pedig jó alap ahhoz, hogy a másikat ne akarjuk aggódó véleménye (sem igazságai, sem igazságtalanságai) elhallgatására rávenni, hát még rákényszeríteni. Jó ok arra, hogy világosan lássuk és elfogadjuk a valóságos érdekkülönbségeket; arra, hogy a szabadelvű zsidók és általában az antinacionalisták sajátos érdekeit és törekvéseit tisztelettel tudomásul vegyük, és mint – a másik törzs által ugyancsak tisztelt – nacionalisták a magunk érdekei szerint, igazi demokratákhoz méltó módon, harcba szálljunk velük. S még ahhoz is jó alap lehet a kölcsönös félelemből fakadó kölcsönös belátás, hogy egy Csoóri Sándorról végre nyugodtan ki lehetne jelenteni, hogy mint tiszteletre méltó nacionalista harcba bocsátkozott az ugyancsak tiszteletre méltó szabadelvű magyar zsidókkal, s ezért még akár zsidóellenesnek is nevezhetjük; de semmiképp nem illethetjük „antiszemitizmussal”, mert ez a (Bibó István kifejezésével élve) tömény szó már magában hordozza a holokauszt minden olyan bűnét, amely senki embertől nem állhat olyan távol, mint éppen Csoóri Sándortól. De ugyanígy oktalanság őt kirekesztéssel vádolni, amikor éppen hogy védekezik: a hagyományos magyart óvja a hagyományról letérni kívánó, új, csakis az egyetemességet hirdető magyarral szemben. A „szerves magyar fejlődést” óvja a kulturális, gazdasági, politikai megrázkódtatásoktól: a túl gyors, a nehezen emészthető, az elbizonytalanító-elidegenítő behatások, a végiggondolatlan, nagy összeolvasztások (integráció) ellenében.

Ennyi az ő „bűne” igazából, nem több.

Mint ahogy az annyiszor elátkozott (leszélsőségesezett) MIÉP tagjainak is legtöbbször csupán ennyi a bűnük és nem több. Amikor a Népszabadság Két férfi – egy eset? Csurka és Le Pen hasonlít, de választóik igencsak különböznek címmel közölte egyik egész oldalas írását, ennek adataival akaratlanul is ezt az álláspontot támasztotta alá – miközben óvakodott attól, hogy ugyanerre a következtetésre jusson. Márpedig az tény, amit a két belső cím tömören közöl: MIÉP-bázis: az iskolázott Budapest; Le Pen-voks: lakótelepek és válságrégiók; szóval ez a szembeötlő különbség arra kötelez, hogy a csurkisták és a löpenesek zsidóellenességének gyökerét (indítékát) máshol keressük. Le Pen híveinek zsidóellenességét minden bizonnyal leginkább az irigység és a bűnbakkeresés motiválja; ezzel szemben a magasan iskolázott MIÉP-tagokéban leginkább a nemzetféltés (kultúraféltés) dominálhat. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy ha e felelősségtől átitatott embereket a lehető legalantasabb bűnnel – fajgyűlölettel – vádolják, ez semmiképpen sem fogja növelni a zsidóság iránti megértésüket, sokkal inkább az ellenszenvüket. Ha a viszont a zsidóellenességüket annak nevezzük, ami – egy valóságos kultúrharc (törzsi háború) magától értetődő kísérőjelenségének –, akkor a sokszorosára nő az esélye, hogy a harc során tisztelettel adózzanak ellenfeleiknek, talán még a kultúrájukból is szívesen merítsenek.

(folytatás: 5. Lovas István és a susogó szél)

Varga Domokos György