Lányi András: Csomagolnak? - Magyar Hang (2021. 04. 24.)
Csomagolnak?
Lányi András | 2021. április 23.
Egy héttel a 2018-as országgyűlési választások előtt A kis gömböc címmel írtam választási mesét a Magyar Nemzetbe. Arról szólt, hogy az ország, ha szép lassan el is tűnik a NER névre hallgató gömböc bendőjében, azért még megvan, egy mozdulattal visszaszerezhető, ha a gömböc oldalát felhasítjuk. Mint a mesében, tetszenek emlékezni. Hegyes szerszám gyanánt erre a célra a golyóstoll használatát javasoltam. Mármint a szavazófülkében. Azóta a gömböc minden képzeletet meghaladó módon duzzadt tovább. Miközben a közvélemény megoszlott, a politikai elemzők elemeztek és az ellenzéki pártok mindegy mit csináltak, Orbánék egészen egyszerűen ellopták az országot. Országot így még nem loptak el, komolyan.
Szépen becsomagolták törvényekbe és kormányhatározatokba, úgy hordta haza a közpénzt a nemzeti középosztály, egy picula sem veszett el belőle, csak a közpénzjellege. Az ő kezükbe került az építőipar, a bank- és energiaszektor egy jelentős része, az idegenforgalom, a földalapból a földek, miegymás. Középosztályon, persze, azt a tíz–húsz családot értjük. Aminek végképp nem jutott hely a Fidesz-kleptokrácia uniós fejlesztési forrásokkal és túlárazott állami megrendelésekkel kitömött zsebében, azt újabban vagyonkezelő alapítványokba rejtik. Bódis András a Válasz Online április 14-ei „számában” szépen elsorolja, hogy mi mindent kezelnek, kizárólagos jogon, leválthatatlanul: a legnagyobb állami cégek részvényeit, a kulturális vagyon jelentős részét, egyetemeket, ingatlanokat, műemlékeket, kaszinókat, most ezzel ne töltsük az időt. Ott lapul az egész a mélyállam mélységes fenekén, többé senki sem fér hozzá rajtuk kívül. (Mélyállam = állam ennél mélyebbre nem süllyedhet.) A következő kormánynak, ha a miniszterelnököt történetesen nem Orbán Viktornak hívják, egyszerűen nem lesz mit kormányoznia. És főleg: miből. Az államadósságról nem is beszélve, amit az orosz atomreaktor, a kínai egyetem, a kínai szupervasút stb. után még az unokáink is nyögni fognak, súlyos ezermilliárdokat, a kamatos kamatokkal együtt.
Az ország tudatos eladósítására és a nemzeti vagyon elmagántulajdonítására a mostanihoz hasonló nagyságrendben eddig csak egyszer került sor: a rendszerváltozás néven emlegetett eredeti tőkefelhalmozás korában, amikor a kapitálszocialista elvtársak vittek magukkal mindent, ami mozdítható volt. Ők, mondjuk, kisebb darabokban vitték, és volt annyi eszük, hogy engedtek lopni másokat is. Vissza is szavazta őket a népakarat, már a legközelebbi választásokon, pufajkás „na és” Horn Gyulával az élen. Ez történik vajon ezúttal is? Vesztét érzi a Fidesz-tábor, hogy ilyen lázasan csomagolnak? Ha nem akarjuk vágyainkat a valósággal összetéveszteni, erre a kérdésre nemmel kell felelnünk.
Ami mostanában történik, nem a végjátéka, hanem a betetőzése annak, ami 2010 óta zajlik. Csak azért lopnak többet és nyíltabban, mert most már lehet.
Híveik szemében ezentúl a szükséghelyzet úgyis igazolja minden lépésüket: a magyarság vívja itt élet-halálharcát a háttérhatalmak ellen, a többi részletkérdés. Igazság az, ami az igaz ügy győzelmét szolgálja. Cinkosaiknak és hűbéreseiknek pedig nincs is más választásuk többé, mint szolgálni – ameddig náluk a kasszakulcs. Amit ellenfeleik mondanak, eleve nem számít. Velük kapcsolatban az egyetlen tennivaló: elvágni az utánpótlási vonalaikat. Ezen dolgoznak jelenleg.
('Felelet': Nyilván, ellenfélnek nem a mai látszat-ellenzéket említi. Hiszen azok a pártok ugyanannak a hatalomnak a részei, együttműködői. Ahogy Lányi a lenti "Kis gömböc" írásában mondja: a demokrácia és családja lassan elfogyasztották a pártokat)
Elhárultak a külső és belső akadályok, többé a látszatokra sem kell ügyelni. Putyin, Hszi, Erdogan biztosan nem kifogásolják, ha az ő példájukat követjük. Végre nyíltan képviselhetünk az unióban orosz és kínai érdekeket! Végre nem kell úgy tenni, mintha európaiak lennénk!
Sokan Orbán politikai zsenijének tulajdonítják, hogy egyetlen évtized leforgása alatt sikerült lebontania a jogállamot, pedig az igazság az, hogy nemigen volt mit lebontani.
A jogállam rendjét ugyanis nem a törvények szavatolják, hanem polgárainak elkötelezettsége bizonyos alapelvek iránt. Amelyeket mi, kelet-európaiak, legfeljebb olvasmányélményeinkből ismerünk. Ezért kerülnek hatalomra a mi diktátoraink, Minszktől Rio de Janeiróig újra és újra „demokratikus” úton, azaz a többség szavazatával. (A választási törvényt, persze, mi írjuk, és ha kell, bármikor újraírjuk.)
Más kérdés, hogy a demokráciának mi köze van a szavazáshoz. A parlamenti választáson a versengő csoportok pénzüket, információs befolyásukat váltják szavazatokra, hogy az így elnyert szavazatokat utóbb ismét készpénzre váltsák, hatalmas nyereséggel, mondanom sem kell. A demokrácia ezzel szemben kölcsönös elköteleződés a mások igazsága mellett, nyílt vita közös céljainkról. Prózában: a közhatalom birtokosai felett gyakorolt szigorú társadalmi ellenőrzés. Ha ugyanazon intézményes keretek között az állam ellenőrzi alattvalóit korlátlan felhatalmazással, azt önkényuralomnak hívják.
Orbán nem karizmatikus vezető, hanem a puzzle hiányzó darabja, ami pont kitölti a közép-európai kirakósban a Horthy Miklós és Kádár János alakja közti rést, bár kisstílű megalomániája, erőszakossága inkább néhai keleti szomszédunkra, Ceausescura emlékeztet.
Mindegy, hogy ezek a figurák a jobb- vagy a baloldalon tűnnek fel éppen, azért olyan nehéz megszabadulni tőlük, mert hozzájuk képest az annyiszor szétvert, felemás hazai polgárosodás erői tűnnek tájidegennek, ők maguk ellenben hiteles képviselői a kelet-európai kisállamok nyomorúságán hizlalt paternalista elnyomásnak. Tudják, hogy ezen a tájon a félelem és a kölcsönös bizalmatlanság a társadalom épületének szilárdabb kötőanyaga, mint az állampolgári hűség és a szolidaritás. Tudják, hogyan kell összekovácsolni az idegen faj, osztály vagy kultúra elleni gyűlölet közösségét. Jól áll a kezükben az ostor, csizmájuk talpa épp illik a hátunk görbületéhez.
Azonban évről évre, minden új évjárattal csökken a Fidesz–KDNP tábora, s válik egyre nevetségesebbé a kormány igyekezete, hogy elterelje a figyelmet szánalmas közállapotainkról.
A NER legyőzhetővé vált. Szoros küzdelemre van kilátás, amelyre példátlan hatalomkoncentrációval készülnek: kizárólagos ellenőrzésre törekednek az ország anyagi és szellemi erőforrásai felett. Ez azonban kétélű fegyver.
Sokan most először tapasztalják a saját bőrükön, hogy mit jelent a kiszolgáltatottság a hatalomnak, és nem kérnek belőle. A diktátorok bukását rendszerint a hatalmuk védelmében elkövetett túlkapások készítik elő.
Jogászok és publicisták újabban azon tanakodnak, megszabadulhat-e és hogyan szabadulhat meg az ország törvényes úton Orbán Viktor rendszerétől. Sehogy, de hát ez magától értetődik, ha törvényesnek ismerik el a jogsértések és rosszhiszemű jogalkalmazások kusza halmazát, amit a parlamenti törvénygyár produkált az elmúlt évtizedben. Csakis törvényes úton, ha ez az út a jog- és alkotmánysértő állapotok felszámolását jelenti, a törvényes rend helyreállítását. Ha győzne az ellenzék, e nélkül mit ér a választópolgároktól nyert felhatalmazás, ellenfeleik jogszabályokkal körülbástyázott hatalmi és vagyoni pozícióival szemben?
2022-ben azonban szedett-vedett töredékpártok alkalmi szövetsége próbál majd fordulatot elérni. Olyan politikusok, akikkel a színfalak mögött zajló izgalmas alkudozás 2018 után már másodszor feledteti, hogy nem egymást kellene meggyőzniük, hanem a választókat. Ha a kiábrándult Fidesz-hívek nem maradnak otthon, ha a párt nélkül maradt választók nem a kétfarkúakra adják le voksukat, és az egységes (kétséges) ellenzék győzni talál, számukra, meglehet, túl nagy falat lenne a mélyállam – azaz a korrupció és a törvénytelenségek rendszerének – felszámolása. Netán a saját – még nem eléggé mély – mélyállamukkal találnák szemközt magukat, és nem tudnának ellenállni a kísértésnek, hogy elfogadják a felkínált részt az átmentett vagyonból, hatalomból.
Nem az a kérdés tehát, hogy kell-e alkotmányozó nemzetgyűlés Orbánék bukása után, hanem hogy létezik-e Magyarországon olyan politikai erő, amely rendelkezik a szükséges erkölcsi hitellel, pozitív mondanivalóval, hogy azt egybehívja és döntéseit a nemzet nevében szentesítse.
NER típusú találkozások
Ficsor Benedek | 2021. április 23.
Talán csak a magyar közélet járványszerűen terjedő (politikai) paranoiájának mellékhatása, de mostanában gyakran eljátszom a gondolattal, hogy miként jellemezném az Orbán-rendszert egy véletlenül a bolygónkra tévedő földönkívülinek. Ha a sűrű kozmikus programjára hivatkozva csak néhány (földi) perce lenne az összefoglalóra, aligha találhatnék ideálisabbat a Ráckevei (Soroksári) Duna-ág mentén építendő Diákváros történeténél. Abban minden megvan, amit a jelenlegi hatalom hamis ideológiába csomagolt opportunizmusáról tudni érdemes: korrupció, nepotizmus, behódolás és félrevezetés.
A Kvassay Jenő út, a Soroksári út és a Duna határolta, 33 hektáros telek esztétikai, befektetői és felhasználói szempontból egyaránt remek lehetőséget rejt magában. Így gondolták ezt a Quaestornál is, amikor oda álmodták meg a Duna City fantázianevű új városrészt jachtkikötőkkel, luxushotelekkel és prémium lakásokkal. Közbeszólt azonban a vállalatcsoport 2015-ös csődje, amelynek következtében közel 220 milliárd forint vált köddé, és csaknem harmincezer ember veszítette el a befektetését.
A partszakasz a Quaestor legértékesebb vagyonának tűnt, az állam azonban nem törte össze magát, hogy a megvételével kárpótolja a befektetőket. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) 2017 őszén 18,2 milliárd forintot fizetett ki a területért – hogy ott Diákváros néven kollégiumi komplexumot húzzanak fel –, éppen annyit, hogy a jelzálog lekerüljön a telekről, de a szerencsétlenül járt állampolgároknak lehetőleg egy fillér se jusson.
Nem mellékesen, a potenciális luxusvárosrészért korábban állítólag maga Ghaith Pharaon is bejelentkezett. Az Orbán Viktorral egykor szívélyes barátságot ápoló, pénzmosással és terrorizmus finanszírozásával gyanúsított, 2017 januárjában elhunyt szaúdi milliárdos a pletykák szerint 80 milliárdot sem sajnált volna a partszakaszért, ám végül elállt az üzlettől.
Izgalmas fénytörésbe helyezi a projektet egy másik, hasonlóan remek adottságú terület adásvétele. A Rákóczi (Lágymányosi) híd pesti hídfője és a soroksári Duna-ág közti 15 hektáros telket az állam 2014-ben még az olimpiai rendezés reményében vásárolta meg. Az MNV 16,5 milliárdot fizetett a Wing Zrt.-nek, amely a Quaestorhoz hasonlóan új városrész kialakításáról álmodozott. A terv papíron maradt, de legalább Garancsi István jól járt.
A miniszterelnök barátja ugyanis éppen akkor vásárolta ki meghatározó cége, a Market Építő Zrt. többségi tulajdonrészét a Wing Zrt.-től, amikor az MNV megszerezte az inkriminált telket – micsoda véletlen! – a Wingtől. Nem kell hozzá túl nagy kreativitás, hogy az állam gesztusát jutalomként értékeljük, amiért a cégcsoport elengedte a Marketet, hogy az a jövőben Garancsinak – a NER-nek – termelje a százmilliárdokat.
Amikor a Quaestor károsultjait kellett volna megmenteni, az állam 55 ezer forintos áron mérte a négyzetmétereket, amikor az urambátyám-gépezet felturbózásáról volt szó, ennek a dupláját, 110 ezret sem sajnált egy négyzetméterért.
Ehhez képest a Diákváros forgatókönyvébe iktatott újabb csavar lábjegyzetnek tűnik csupán. A kormány a fővárosi lakhatási válságot és az egyetemistákra nehezedő egyre nagyobb terheket enyhíteni hívatott kollégiumi városrészt egy monumentális behódolási szertartás részeként a kukába hajítaná, hogy a helyén a Kínai Kommunista Pártnak örök hűséget esküdött Fudan Egyetem magyarországi főhadiszállását húzzák fel. Nem is akármilyen konstrukcióban. A magyar állam hitelt vesz fel Kínától, hogy abból fizethessen Kínának, amiért kínai cégek Budapesten megépítik a kínai káderképzőt.
Sejthettük, hogy a méregdrágán vásárolt Sinopharm-vakcinával nem csak a NER-közeli üzletemberek jártak jól, de arra aligha számítottunk, hogy Kína ilyen hamar tesz egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Az ország nyílt kiárusítása láttán talán még a sietős földönkívülink is átgondolná szándékait. Nem csoda, hogy a járvány alatt megszaporodtak az ufóészlelések.
A kis gömböc – választási mese 2018-ból
Lányi András 2018. március 29.
Szerencsére van még a kezünk ügyében egy ügyes, hegyes kis szerszám: egy golyóstoll.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy demokrácia. Volt benne mindenféle párt, ott függtek egymás mellett (a választóiktól), ahogy az dukál. Akadt közöttük posztkommunista, rablókapitalista, rasszista, populista, már ahogy sikeredett. Telt-múlt az idő, a demokrácia és családja lassan elfogyasztották a pártokat, ezt most nem részletezném.
A kis gömböc maradt legutoljára, de egyszer arra is sor került. Mondta a demokrácia a legkisebbik lányának, a független igazságszolgáltatásnak – tetszik ismerni, hírből biztosan –, eridj, édes lányom az ország házába, hozd le nekem onnan azt a kis gömböcöt, hadd számoltatom el. Ment a leány a gömböcért, ott találta az ország házában. De azt mondja a gömböc a független igazságszolgáltatásnak: hamm, bekaplak, és hát tényleg bekapta, ne legyen a nevem Polt Péter, ha nem így történt.
Várt, várt a demokrácia, de hiába várt. Akkor a nagyobbik lányát ugrasztotta, no, gyermekem, sajtószabadság, nézz már utána, mi történhetett a húgoddal, független igazságszolgáltatással, hogy így elmarad. Ment a szabad sajtó, ahogy a lába bírta, tényfeltárni az ország házába. De ahogy meglátta őt a gömböc, egyből kitátotta a száját, és hamm, bekapta, annyit se mondhatott a szerencsétlen, hogy trafikmutyi vagy roszatom.
A demokrácia kezdte elveszíteni a türelmét. No, anyjuk, mondta a civil mozgalmaknak, látom már, neked kell itten kezdeményezni valamit állampolgárilag. Ment is a civil mozgalmak tüstént demonstrálni. Hanem a gömböc csak annyit szólt: hamm, bekaplak, és volt függetlenség, nincs függetlenség, azóta civil mozgalmak hangját se hallani, ott vannak a gömböc gyomrában, a forrásaikkal együtt.
Utóvégre a demokrácia megelégelte a dolgot, és maga indult a civil mozgalmak meg a közhatalmi ágak nyomába. A gömböc annyit mondott neki is, hogy hamm, bekaplak, és nem viccelt. Bekapta a demokráciát szőröstül-bőröstül. (Gyöngécske demokrácia volt, az is igaz.)
Azonban a sok beközpontosítástól úgy elnehezült a gömböc, hogy nem bírta többé a súlyát az a vékonyka madzag, ami még a realitásokhoz kötötte, hanem elszakadt végképp. A gömböc pedig, mint a guruló rubel, gurulni kezdett lefelé a lépcsőn, ki a házból, kifelé az Európai Unióból is, ha rajta múlik. Az úton épp szemközt jött a tanszabadság egy sereg iskolás gyerekkel, hamm, azokat is mind bekapta. Meg sem állt az állami tartalék földekig, eltűntek szépen a gömböc bendőjében, a bérleti szerződésekkel együtt. Uniós fejlesztési források, közbeszerzési pályázatok, kiemelt állami nagyberuházások meg se kottyantak neki. Ilyen bank, olyan bank, végül egész iparágak vándoroltak a gömböc gyomrába, minden, ami az útjába került. A gömböc meg csak egyre nőtt, dagadt, fenyegetőzött, bekaplak, bekaplak. Alig fért már el a centrális erőtérben, bekapta az egész választási rendszert.
Ott kuksolt a választópolgár a gömböc bendőjében, dőlt rá a sűrű habonyárpád, ki se látszott belőle. De az is igaz, hogy itt legalább nem fenyegette az irtózatos nagy migránsveszély. Szava se lehetett. Vagy ha volt, nem hallatszott a fülsiketítő sorosügynöközéstől. Hanem mondjuk ki nyíltan: igen büdös volt odabenn. Hazugságszag, gyávaságszag, meg az az undorító pacsuliszag, amivel azok dezodorálják magukat, akik a vagyonukat valami rossz illatú, piszkos munkával szerezik. Idő kell ahhoz, amíg az ember megszokja ezt az illatot, akad olyan nép, amelynek egyáltalán nem veszi be a gyomra, akármit is csinál. (Korrupciószag szerencsére nem volt, mert a pénznek nincs szaga.)
Szóval a választópolgár, ahogy mondtam, ott ült a gömböcben, tanácstalanul – sőt önkormányzatlanul –, mármost hogy jusson ki onnan? Szerencsére a keze ügyébe akadt egy kis ügyes, hegyes szerszám, olyasforma, amivel a mesében a gömböc oldalát kihasítják. Egy golyóstoll. És azzal jó helyre ikszelt: a legesélyesebb ellenzéki jelöltre. És akkor kihasadt a gömböc oldala, és azon a résen dőlt ki belőle minden, amit felfalt odáig: a jog, a föld, az iskola, a média, egész cégbirodalmak, irdatlan offshore számlák.
Egyszeriben meglett az egész ország, el se veszett. Örültünk egymásnak nagyon. Ez itt a vége. Ha a gömböc oldala ki nem hasadt volna, az én mesém is tovább tartott volna. (De remélem, nem tart már tovább április 8-ánál.)